Napló, 1933. november (1. évfolyam, 24-48. szám)
1933-11-05 / 27. szám
6 $0* lM^iov^mberVvasám KÉTSZÁZMILLIÓ CSEHKORONA ÉRTÉKŰ OSZTRÁK DEVIZÁT CSEMPÉSZETT KÜLFÖLDRE A BÉCSBEN LETARTÓZTATOTT ÜGYVÉD Becs, november 4. Mint tegnap jelentettük, a. bécsi valuta-rendőrség oly nagyarányú valutacsempészésinek jutott, nyomára, amilyen eddig teljesein ismeretlen volt az ©fajta csempészések történetében. A rendőrség házkutatást tartott dr. Ernst Pechkranz ügyvéd lakásában és letartóztatta úgy őt, mint Arnold Hochfeld nevű alkalmazottját. Dr. Peclikranz az „Arbitrium“ nevű svájci bankház osztrák meghatalmazottja volt. A svájci intézet főleg Középes Keleteurópában bonyolított le üzleteket értékpapirokban és valutákban. A1 vállalat összevásárolta külföldön az osztrák értékpapírokat, azokat Ausztriába szállította és nagy haszonnal adott túl rajtuk. A vételárat minden esetben a vállalat megbízottjánál, dr. Pechkranznái fizették le. A Bécsben összegyűlt osztrák pénzt azután az „Arbitrium“ eladta külföldön külföldi valuta ellenében és az ügyletek- következtében a bécsi deviza árfolyama erősen süllyedt. Az eddigi megállapítások szerint dr. Hédik ranz múlt év novembere óta körülbelül . 50 millió siiling forgalmat bonyolított le és az üzleteknél ő maga legalább 50.000 sillinget keresett. Ezek az összegek a legalacsonyabb (becslést jelentik, mert csak a könyvek 'átvizsgálásának befejeztével tudják megállapítani a teljes kárt, amelyet az iósztrák kincstár szenvedett a csempészések következtében. A rendőrségi Vizsgálat a Nemzeti Bank szakértőinek [támogatásával folyik. A svájci „Arbitrium“ széles kiterjedésű bankvállalatok anyaüzlete. Ügyvezető igazgatója Riohard Kronstein bécsi bankár. Az igazgató mint osztrák állampolgár természetesen szintén felelős, a devizarendeletekbe ütköző illegális üzletekért. Kronstein legutoljára [egy bécsi bankház cégvezetője volt, jelenleg külföldön tartózkodik. A szenzációi ügyben -még számos '-letartóztatás várható. November 25: Paris 880 Ke, London 1300 Ke. November 25-én páratlanul olcsó párisi és londoni utazás indul. Az utazások programját készséggel küldi meg a pozsonyi 'Central Paissageban lévő utazási osztály.-ly. ff / / . BECS Berlin nagy látványos 'kávéházában, a .)Vaterland“-ba.n a legnépszerűbb helyiség kétségtelenül az, amelyik egy Bécs melletti „Henriger“-kertet ábrázol, egyenes kilátással az egyik falait beborító hatalmas, kivilágított képre, amely Bécset, a várost mutatja némi élet jelekkel. Ez a helyiség tömve volt, mikor ott voltam, tömve volt a müncheni sörkert is és csak a Rajna mentén elterülő teremben kaptam helyet, amely, dacára tradicionális szépségeinek, gyér és langyos érdeklődésen szomorko- dott. Szivem visszahúzott a grinzingi Heu- riger-be és megálltam a. ki világi lőtt Bécs előtt és hallgattam az előtte szorongó emberek elragadtatott kiáltásait. — Ah, a Duna, a kék Duna! A Szent Ist- ván-templom! A Práter! Ah, milyen kedves lehet! ; t A‘komor, reális életbe beszór itótt berliniek üzemet tartottak a Valériáiul bán és imádták Bécset, a kedves, csélesáp, mutatós, ■ könnyelmű. vidéki rokont, aki nem ismeri az élet szigorát, hanem kizárólag a borkertekben örül a bornak, a dalnak, a szép nőknek és komponálja tovább a válópereket... m'.ÍU A nagy falikép a német technika diadalaképpen fény- és árnyhatásokkal mutatta a keleti tartomány fővárosának mozgó életét, apró fényfoltok közlekedtek villamosok gyanánt a főútvonalakon, ez volt a legtöbb életmegnyilvánulás, amit az élet szigorában edzett berliniek élvezhettek Bécs életéből. Ezenkívül pedig van Berlinben bécsi habos kávé, bécsi kifli, bécsi szelet, általában bécsi konyha és a bécsi kávéház a Kurfür- sténdammon. Ami Pesten a budai kiskocsma, az Berlinben a bécsi vendéglő. Berlinben azonban nehezebben érhető el... Mindez arról .jut eszembe,,hogy a bécsi Rathaus tornyára titokzatos kezek rövid időre kitűztek egy nagy horogkeresztes zászlót. A zászlót néhány perc múlva bevonták, közben azonban egy autóból lefényképezték. Valószínű,hogy a fölvétel Berlinbe kerül, ott sokszorosítják, a propa- gandahivatal.terjeszti. Lehet, hogy Berlinben örülni fognak a képnek, lehet, hogy nem. ❖ A bécsi villáimosban, amely világos pontként közlekedik a berlini Vaterland-kávé- báz faliképén, történt velem, hogy nem volt pénzem jegyváltásra. Csak akkor vettem észre, hogy otthon hagytam a pénztárcámat, mikor már megindult velem a villamos. Azonnal fölugrottam, hogy leszáll jak a legközelebbi megállónál. A kalauz, aki átlátta a helyzetet, szerényen megkérdezte, hogy csupán villamosra kell-e a pénz, vmgy pedig egyéb terveim is vannak. Azt válaszoltam, hogy csak villamosra kell, mert társaságba megyek, ahol kapok pénzt kölcsön. A kalauz ekkor már letépte a jegyet, ki is lyukasztotta, a jegy hátlapjára ráírta a saját nevét és kalauz! számát, átadta a jegyet és így szólt: „Bármelyik kalauznak odaadhatja majd a vi- teldijiait, ezzel a. jeggyel együtt.“ A bécsi villamosban, amelyen utaztam, történt, hogy két ur összeveszett a iperrónán. Egyre hangosabbak voltak, egyre súlyosabb dolgokat mondtak és ígértek egymásnak. Azt hittem, hogy azonnal pofozkodásra került a sor, de megjelent a kalauz széles, mosolygó arccal és szólt: „Aber, meine Herren, heut‘ ist doch síréit! o-ser Tag!“ Mindenki nevetett, a két ur egymásra nézett és nevetett. Hátat fordítottak egymásnak, röhögtek tovább. A bécsi villamoson utaztam, kint a Gür- tel-en. Zsúfolt kocsi, az emberek lógnak a lépcsőn, ember se ki, se be. Az egyik megállónál még egy ember akar fölszállni. Nézem,, hova, a lábát se tudja föltenni a lépcsőre. Az ember megfogja a sárgaréz fogantyút és azt mondja: „E‘ Stünkül fahr* i‘ mit Euch.“ És már szorulnak össze, van már két lábnak is hely: „Komin* nur, komm‘!“ Barátom meséli bécsi élményét: Csődület az necán. az emberek izgatottan néznek egy ház ablakára. Befalazott ablak, az üveget rajta hagyták, az üveg eltört, a tört üveg alá beszorult egv fecske, vergődik szegény, nem tud kijutni. Rendőr érkezik, rendőr szemlét tart, rendőr telefonhoz megy. Rendőr tűzoltókat értesíti. Tűzoltók tolólétrával megérkeznek. Most kezdődik a baj, gondolja barátom, a rendőrt csúnyán le fogják szidni. Azonban: rendőr szalutál, tüzoltótiszt szalutál, tüzoltótiszt trombitába fuj, tolólétra fői emelkedik, madár; kiszabadul. Közönség tapsol. Elmondjam, ellentétes berlini tapasztalataimat? Minek? A berlini nép előzékeny. Megfontolt, tárgyilagos és előzékeny. Egészen messzemenőén. Egészen a készpénz határáig. A berliniek valószínűleg ma is nosztalgikusan nézik a nagy, világított faliképet, miközben üzemet tartanak a Vaterland- ban, a „Betrieb Kempinszky‘-ben. TIroli leányok hordják a grinzingi bort és a komor emberek talán megenyhülten gondolnak arra, hogy egyszer majd mégis eljutnak Bécsbe, látogatóba a pajzán rokonhoz. A boldog és l>ölcs tradíciók városába, amelyben bizonyára más színeket akarnak látni, mint amilyeneket odahaza látnak. Kevesebb szigort, több életörömet. Nem fogják látni azt az operettet, amit a bécsi életről elképzelnek, de a kedélyes, a humorhoz való hajlamon kívül tapasztalhatnak majd valami csöndesen mélyről jövőt éis csöndesen fölfelé áradót, amit léleknek is lehet nevezni. Valami világosat és derűset, olyasmit például, hogy a napi élet nem bizonyos számú lélegzetvételből és nem bizonyos mennyiségű munka elvégzéséből áll, hanem állhat egyszerűen egy esti virágcsokorból, vagy egy Beethoven-szimfó- niá.:ból is. Láthatnak például turisták helyett kirándulókat, akik nem stopperórát visznek, a nyakúiéban, hanem gitárt. Láthatnak a városban kis parkokat nagy vendéglőkkel és nagy parkokat még nagyobb vendéglőkkel, nem úgy, mint otthon, ahol a Tiergartenben, a város közepén levő óriási parkban óra.járásnyira nem találni betérő helyet. Találhatnak Nietzsche helyett Freudot, a hatalom akarása helyett a gyöngeség megértését. Találhatnak egyszerűen zöld erdőt a zöld erdőben, nem pedig 'kitermelésre váró famennyiséget. Nem lehet elsorolni, hogy mi mindent találnak mi minden helyett. Ha meglátják a fényképreprodukciót, a bécsi Rathaus tornyán a pillanatokra, fölhúzott horogkeresztes zászlót, talán örülnek, talán nem. Talán mégis meg kellene hagyni nekik az érzést, hogy van egy német város a világon, ahová el lehet jutni, amelynek lakosai ismerik ugyan az élet szigorát, de nem ismerik a lélek szigorát. Éj szakánk int gyakran elmerengtem a Rathaus csipkés tornya előtt, mikor mögötte sütött a telihold. Csipkés álom. Az álmokat talán mégsem lehet ,. g 1 ei cl í se hal tolni*4 ? SÁNDOR IMRE. Javában beszélgettünk, amikor az íróasztalán megszólalt a telefon. — Tessék — mondta Eyssen. — Én vagyok . . Hogyan ...? Igen.... . Igen . . . I gen .. 1 Szóval a homlokán ... És mekkora az a - seb ...? Értem .. . Értem .. . Nagyon [vérzik ... Dehogy . . . Semmit... Ne csináljanak-semmit ..-. Azonnal megyek . . . Szabad a'lakáscímet.. .? 25 második emelet 7... Ebben a pillanatban ... Kérem ... Relém fordult: y-. Sajnos el kell szaladnom. Csak ide a szomszédba. Be kell varrnom valakit. * -Én is indultam. De ő tartóztatott: • - Maradj itt. Ha most elmész, Isten tudja, mikor látlak megint. Tiz-tizenöt perc az egész; Annyi sem. Várj meg. Olvass addig — odadobott egy könyvet. — Itt a cigaretta is. • Csöngetett. Egy fiatalember jelent meg, csöndes és sápadt, az ajtót takaró szőnyeget félretolva. !—r Imre — utasította — a kocsit. rÁz inas eltűnt. Néhány perc múlva közölte,, hogy a kocsi a ház előtt áll. Akkor már az. esőköpenyét, a kalapját is hozta s kezébe adta sebésztáskáját is. ■í— Szervusz — intett felém és rohant, de az ajtóból visszaszólt. — Ha kell valami, csöngess Imrének. Főzess magadnak feketét. Rémek feketét, főz. 'Az ajtót betette maga után. Egyedül maradtam. Ez a terem a mütő előszobája volt, könyv/ íárral, jó-képekkel és jó szobrokkal. Azz Íróasztalhoz ültem. Lapozgattam azt a könyvet, amelyet odaadott. Nézegettem szirtes ábráit. Valami uj angol sebészeti munka yolt. < .Csörömpölt a telefon. > Egy pillanatig haboztam, hogy Icemeljcm-c a kagylót. Végre én itt vendég vagyok, nem is gyakori vendég. Lehet, hogy nem illik. De eszembe jutott, hogy hátha beteg, hogy hátha azok nyugtalankodnak, akikhez elindult. — Halló — szóltam a tölcsérbe. — A főorvos urat — pattogott egy hang. — Nincs itthon. — Hol van? — Fogalmam sincs kérem. Elment, egy beteghez hívták, de azt mondta, hogy egy negyedóra múlva visszajön. — Halló — kiabál a hang — ki beszél ott? Mit feleljek erre? Én eddig a személytelenség voltam, a tárgyilagosság. Rövid gondolkozás után válaszoltam: — Az alkalmazott. — Halló — kiabál a hang még ingerültebben — hogy beszél maga.velem? Milyen félvállról, beszél? Milyen pimasz,'szemtelen hangon beszél velem? — Bocsánat — dadogtam — én csak azt bátorkodtam . . . — Ne feleseljen — ordított a hang. — Fogja be a száját. Fülig vörösödtem. Kezemben reszketett a kagyló. Hát hogy beszéltem én eddig? Nyilván úgy, ahogy rendszerint beszélni szoktam mindenkivel a világon, a társadalmi rangjára való tekintet nélkül: egyszerűen, a tényeket tudatva. Ezt tartom a legnagyobb udvariasságnak. De az ilyesmi — úgy látszik — nem mindig elegendő. — Itt dr. Seregély — mutatkozott be a hang — ’ dr. Seregély Artúr. Na majd gondom lesz magára. Ki fogom dobatni. Értette? _ — Igenis — rcbegtem megszeppenve. Most egyszerre elfogott a kisértés, hogy levetem álruhámat, melyet nem holmi léha tréfából öltöttem magamra, hanem kénytelen- ségből s igazi valómban tűnök föl. Én ugyan nem ismertem dr. Seregély urat, de ő — bizonyosan tudtam — ismert engem. Kissé el- szégyelte volna magát. De ez ízléstelenség lett volna. A csábitó és olcsó ötletet elvetettem. Hiszen nem is rólam van szó, hanem arról, akinek szerepébe önkéntelenül belesodródtam, az alkalmazottról. Nekem ezt a szellemi kalandot, már csak az ő érdekében is, végig kell szenvednem becsületesen, minden gúny és fölény nélkül, amint dukál. Ennélfogva megigazítottam magamon képzelt aranygombos inasruhám, egy kissé meggör- nyedtem, álarcomat még keményebben arcomra szorítottam, hogy eltakarja rajta a szé- gyenpirt, s az álarc -két hasadékán annál jobban kimeresztettem parázsló szememet, hogy mindent lássak s az álarc mögött annál jobban hegyeztem fülemet, hogy mindent halljak: Ezt hallottam: — Ide figyeljen. Én ma már harmadszor keresem a főorvos urat, de soha sincs otthon. Megállapodtunk, hogy este hétkor fölszólítom, aztán együtt vacsorázunk. Mihelvt hazajön tehát, jelenti neki, hogy dr. Seregély — hangját emelte — dr. Seregély Artúr kereste és megkéri, hogy tüstént hívjon föl Mit fog neki jelenteni? — Azt kérem alássan — ismételtem — hogy dr. Seregély Artúr ur keresni méltóztatott a főorvos urat s arra méltóztatott kérni őt, hogy hívja föl, mihelyt hazaérkezik. — Igen — dörmögött a hang és nagylelkűen oktatni kezdett. — Maga pedig barátom, jegyezze meg, hogy mindig tisztességesen kell beszélni. Ha mégegyszer úgy viselkedik, mint most, majd tudom a módját és . . . — Alázatos tisztelettel bocsánatot kérek. Egy darabig vártam. Semmi választ se kaptam. A kagylót ott túl már lecsapták. Zúgott a messzeség. Egyedül lebegtem az űrben. Le-föl járkáltam a szobában. Egy tükörben megpillantottam az arcomat. Halálosan sápadt volt. A kerevetre vetettem magam, hasra feküdtem és igy gondolkoztam: — Tyhii a mindeneit. Mi lelhette ezt a barmot? Az embereket kirúgják a hivatalfőnökeik, fölszarvazzák a szeretőik s akkor a szegényekkel gorombáskodnak, az alantoso- kon töltik ki bosszújukat. Ősi levezető szelep ez. Mindezt rég tudtam. De még nem tudtam, hogy milyen nehéz játszani az ilyen szerepet. Én csak úgy beleugrottam, véletlenül vagy szeszélyből, mindössze két-három percig vállaltam, akkor is láttatlanul, akkor is csak a szellemem kapott egy kis pofont, de bizony Isten elég volt. Hát még ha valaki komolyan játssza és állandóan, mert nincs más szerepe ezen a földgolyón. Jaj de szörnyű lehet... Valaki megérintette a váltamat. Eyssen volt, a sebésztáskájával. Már visszatért. — Aludtál? — kérdezte mosolyogva. — Nem — feleltem és én is elmosolyodtam. — Pedig olyan az arcod, mintha aludtál volna. Unatkoztál? — Nem én. Rágyújtottunk. — Igaz — újságoltam — valaki fölhivott. — Kicsoda? — Valami dr. Seregély. Arra kér, hogy szólítsd föl, mert ma veleg akar vacsorázni. — Ja — szólt Eyssen és vállat vont. Megnyomta a csengőt. Imre bejött. — Kérem •— rendelkezett — legyen szives kapcsolja át a telefont. Ha dr. Seregély keres, tagadjon le. Műtétre hivtak és csak éjfél után jövök haza. Igenis. Imre kiment. — Milyen derék fiú ez — mondtam és hosszan utána néztem. — Miért? — kérdezte Eyssen. — Magam se tudom. Nekem roppant^ro- konszenves. — Főzettél vele talán feketét? — Igen — hazudtam. — No és milyen volt? ~ —- Remek — áradoztam.-—-remek. % jf iWÍ JRt E — NOVELLA — Irta: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
