Napló, 1933. október (1. évfolyam, 1-23. szám)

1933-10-08 / 5. szám

4

KIEFER JÁNOS

Irta: RODA RODA

jissié

október 8, vasárnap.

A háború előtti Ausztria-Magyarországhan nemigen akadt ember, ki ne hallott volna Kiefcr János tábornokról. Kie-fernek nagy hite volt.: őt tartották a legjobb szivü, a legudvariasabb tisztnek a hadseregben; jónovelésü, ne- messzivü, jóságos, udvarias volt testeetül-lei- k estül.

Elmondom egyik élményét —- nem én találtain ki — igy történt meg szóról-szóra.

Kiefer János tábornok egy lovashadosztály parancsnoka volt.

S mikor egyszer egy szép napon ez a pompás, jóságosszivü parancsnok arról értesült, hogy az egyik ezredében — ott lenn, délen Topolában „ 1 egénységg^yötrés‘‘ fordult elő (arculütüttek egy huszárt) — akkor Kiefer János tábornok nem volt rest, azonnal vonatra ült és nyílegyenesen Topolában termett; maga köré gyűjtötte a tisztikart — az ezredest és a kapitányokat — és udvariasan mint amilyeu természettől fogva volt, igy szólt hozzájuk:

1— Uraim! A gyermek korszakában élünk. Az a kívánságom: bánjanak huszáraimmal úgy,

mint a gyermekekkel.

A tábornok szeretetteljes magatartása felbátorította a kapitányokat. Közülük áz egyik — éppen az; aki a pofon ügybe bele volt keverve — előlépett és igy szólt:

— Tábornok urnák jelentem alásan, a.mi legénységünk Erdély legtávolabb fekvő erdeiből származik. Valóságos medvék. Ha egy ilyen fickót lecsukatok, az az áristomban lefekszik a priccsre, fütyül egyet és örül, hogy nem kell lovat pucolnia. Ilyen esetben aztán a parancsnok nemigen tehet egyebet, minthogy lehúzza a kesztyűjét és a fickót — minden brutalitás nélkül tábornok ur — de mégis némi eréllyel móresre tanítsa.

— Nincs igaza, kapitány nr, nem és nem, nincs igaza. A legelvetemültebb fickóban is lappang a jónak egy szikrája -— és csak akkor tudunk az embereinkből jó katonákat nevelni, ha önérzetükre hatunk. — Kapitány ur! hozza ide azt az embert, akiről azt hiszi, hogy jósággal nem lehet rá hatni; éppen ő rajta akarom megmutatni; hogyan kívánom, hogy az emereimmel bánjanak.

— Kegyelmes urnák alázatosan jelentem, az illető egy közönséges, piszkos cigány; szé- gyelem elővezetm.

—'Nem tesz semmit, kapitány ur. Éppen ezt az embert akarom látni.

Előhozták a cigányt. A íkapitány bizony nem hazudott. Ott jön a disznó... leginkább egy marcangoláson ért vadászkutyához hasonlit: tetőtől talpig szutykos, sunyin összeráncolt pofával — a rossz lelkiismeret leri róla.

A tábornok fuvolahangon köszöntötte (közösökről lévén szó, természetesen németül):

p— Gyere közelebb, fiam — ne félj tőlem. Tudod-e ki vagyok, kedves fiam?

— Dér Di.. dér Herr Di. •dér gné Herr Diivi...

— Igazad van, fiacskám: a hadosztályparancsnok. És te, cigány vagy, ugyebár. Nem kell emiatt szégyenkezned, nincs szebb dolog, mint a szabadban élni, a szellős sátorban, Isten kék ege alatt. Tudj* Isten, ha nem lennék hadosztályparancsnok... De hagyjuk ezt! Mondd, kedves fiam, hogy hívnak engem.?

A cigány harsogva vágja ki, meglátszik rajta, hogy sokszor is beleverték a fejébe:

— Exlex Felsálájtnánt Emmicfh Plöhn.

— Tévedsz, kedvesem! Plöhn altábornagy ur, őkegyelmessége régebben volt a te hadosztályparancsnokod. Ezidőszerint én vagyok az. Én Kiefer János. Érted, fiam? Ki tehát a te jelenlegi hagosztályparancsnokod?

— -Exlex Felsálájtnánt Emmidh Plöhn.

i— Dehogy, fiacskám! Figyelj csak rám nyugodtan. Plöhn kegyelmes ur az elődöm volt. Negyven évi dicsőséglelje s szolgálat, de ugyancsak tűik órán, jobblétre saenderiilb Őfelsége, a király engem kegyeskedett utódjául kinevezni. Itt rvagyok tehát. Én, Kiefer János tábornok, én vagyok ,a te hadosztályparancsnokod. Hát mondd csak, kis madárkám, hogy hívják a te hadosztályparancsnokodat?

— Exlex Felsálájtnánt Emmich Plöhn.

— Mondd csak, cigány, nem hiszel nekem?

Az ezredes ur, a kapitány 'urak mind biztosíthatnak róla: Plöhn kegyelmes ur meghalt. Neked már semmi közöd hozzá, felejtkezzél el róla teljesen. A ... (itt egy pillanatra elvesztette türelmét a tábornok ur) fenét tartozik rád. Az ö helyében most én vagyok itt: én,

Kie-fer Já-nos tábornok, a te jelenlegi hadosztályparancsnokod. Tehát még egyszer: hogy hívják a te jelenlegi hagoszfáTyparamcs- nokod?

—- Exlex Felsálájtnánt Emmich Plöhn.

A tábornok megtörölte verejtékező homlokát.

—■ Hát ez ... — mormogta — hát ez...

És újból megkísérelte — mosolyogva, jóságosán, tréfásan:

— Kezdjük el másképp. Huszár! Van apád?

— Nincs.

— Szegénykém! De volt apád.

— Nem volt.

A tábornok egy hanggal élesebben:

— Ostobaság —- természetesen volt apád, te marha. Az ő helyében te vagy itt. Hát látod, ugyanígy áll a dolog velem: Plöhn kegyelmes, ur meghalt — és az ő helyében most én vagyok a te hadosztályparancsnokod, én: Kiefer János tábornok. Nézz reám! Itt állok előtted, én, Kiefer János. — Hogy hívnak engem?

— Exlex Felsálájtnánt Emmich Plöhn.

— Te! — kiált fel dühösen a tábornok. — Jó lesz vigyázni! — Odafordul a kapitányokhoz (akik meg se mukkantak): — Nyugalmat

kérek, majd kihozom belőle. De nem akarom felizgatni magam... Kezdjük el egészen másképpen. — Te huszár vagy, ugy-e? Jó, gyermekem, én is huszár vagyok... Hagyjuk a rangot — pajtások vagyunk — huszár meg huszár. Ma látjuk egymást először. Találkozunk a.kaszárnyában. Huszár meg huszár! Szeretném megtudni a te nevedet ;— te meg az enyémet. Hát vigyázz csak ide! Isten hozott, pajtás! Hogy hívnak téged, kedves pajtásom?

— Kiefer János.

De most aztán nagyot lendült a tábornok karja és hatalmas pofon csattant el a cigány arcán. É!s még egyszer lendült.a karja és balról is lekent neki egyet. És talán egy harmadikat is kapott volna, ha Török kapitány oda nem ugrik és meg nem szólal:

— Bocsánat, tábornok ur, ennek az embernek valóban Kiefer János a neve ... ezen,- sajnos, nem lehet változtatni...

— — — _ __ Ebben az évben a hadosztályparancsnok nem mutatkozott többet a tizen hetes huszároknál.

Ford. Roda Edith.

A LÁBADOZÓ DOLLFUSS.

Innitzer, Bécs bíboros hercegérseke, meglátogatta a sebesült osztrák kancellárt.

UTINAPLO

Irta: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Smaragd kincs, kék hegyek ékszertáskájában. A szepesiek a tizenkettedik században a szászokkal együtt ereszkedtek la ide Sziléziából, a szászok tovább bandukoltak Erdély felé, a szepesiek azonban elcsigázva az úttól megállapodtak itt. Ezért „fáradt szászoknak41 nevezik őket. Vájjon csakugyan olyan fáradtak voltak? Aligha. Szekeroéjükkel nyomban erdőt irtottak, sziklákat cipeltek a hegyekre, templomokat építettek s az a nyolc- száz év, mely azóta elmúlt, nem törte meg kedvüket, ma is szorgalmas kopácsolás hallatszik a kézművesek műhelyéből. Városaik, ezek a csöpp és keoses városok, melyeket annakidején a korbely Zsdgmond király egy éjszakán Ulászló lengyel király kezére játszott, még mindig ernyedetlenül másznak a hegyekre. Lőcse, a városháza, a nürnbergi hangulatával a Jakab-templom, a fafaragványaival, az oltárjával, melynek egyik sarkában Mátyás király udvari bolondja fintorog, olyan feledhetetlen, hogy azóta már álmodtam is róla. Késmárk, Caesar© fórum, Kaisers Mark, az alig 12.000 lakosával városabb minden városnál. Bollivei alatt ódon, sötét patináiban történelem bújik meg. A latinokra gondolok, a kvádokra, a renaissanc© mestereire, mert Cramach Lukácstól s öappaccitól is lelek itt egy-egy képet, főterén pedig a hársfa előtt husziták jutnak eszembe. Griska hadai, mert házain elhomályosult emlék gyanánt _ még ott a fölforditott fakehely. Micsoda kemény nép ez. A XVII. században, az ellenreformáció korában két polgára gyalog járta be Németországot, Svédországot, Dániát, garasonként. koldulta össze azt az összeget, melyből kéfcőbb tiltakozásul — prof ©stációul — fölépítette egy Oíocsina tőszomszédságában a protestáns szentegyházat, mely ma is áll löretle- uDüil, a négy cirbolyafenyő oszlopán, a világ csodájául, Európa legnagyobb fatemploma,

súlyos tiszafából, 1400 hivő számára. Padjai olyan nehezek, mintha kovácsolt vasból volnának. Kemény a nép, akár a vas.

ÖRÖKKÉVALÓ ZSIRFOLTOK

A katolikus templomban faragott sorosszékek, ahol egykor a város nevezetességei, tanácsnokok, fíemesmnak hallgatták a misét s hátul, a székek támláján különböző magasságban, aszerint, hogy az illetők alacsonyak voltak-, vagy magasak, zsirfoltok fénylenek, a hajzatok, a parókák nyoma. Öt-hat-százévesek lehetnek ezek a zsirfoltok, de nem törülheti le őket semmi. Lám,' néha egy lángelme se hagy annyi nyomot maga után, mint egy hájfej. Nem tudom, kik voltak, akiknek pomádés varkocsa kisikálta a támlát, de a templom homályában most föltámadnak. Szemlélek egy oltár-lépcsőt is, amelyet a híveik alázatos térd© vájt ki sok-sok évszázadon át. őnekik is jut egy áhifatos gondolatom. Lám, nem mindig a nagyratörés, az erőszak, a bódítás dacol legsikeresebben az elmúlással. Ezek a lelkek is megelevénülnék most bennem, valameny- nyien újra élnek, vannak. Milyen viszonylagos a halhatatlanság.

LOVAK TÜKRE

A Tböíköly-vár istállójában a jászlak fölött tükröket pillantok meg. Ezeket valamikor a paripáknak tették ocla, hogy abrakolás közben nézzék magukat.

Azok a lovak, melyek figyelik mozdulatukat, kényesebbek", tüzesebbek, nemesebbek. Mindez pedig nem babona.

Csak a gebe öntudatlan, csak az igáis ló „egyszerű és becsületes". Amelyik kiválik közüllök, annak szüksége vau erre a. mindennapL karéivágra, erre a fajszépitő .ZASongilÓszoire.

„Az ember nemcsak kenyérrel él." Az áELat se pusztán zabbal.

Olyan ez az istálló, mint holmi színházi öltöző, amelyben a hiúság boldog mérgezettjei, a magakelletés, az-önfitaglalás nagyralátó törtetői, művészek jártak.

Mj is más az igazi nemesség, mint fokozott figyelems állandóan izzó, magára meredő öntudat?

NEMES-KOSZTOLÁNY

Hosszú, fárasztó vonatozás után, nagy vargába tűkkel érkezem Bars megyének ebbe az északi csücskébe, ahonnan a 17. században egyik ükapám elindult kezében vándorbottal az Alföldre. Most én zarándokolok vissza ide.

Feketén néznek rám a treneséni hegyek. Fenyveserdők zöld legyezője legyez. A levegőben keserű .mákillat lebeg. Úgy rémlik, hogy mindent ismerek itten s hunyt szemmel, alvajáró ösztönnel is megtalálnám az utat, amely emlékeimhez vezet.

Néhány száz lélek lakja. Négy kastély áll benne. Az egyiket a 14. században kezdték építeni védelmi célból, terméskőből, sziklából, de csak félig készült el, mert aztán az érsekujvári töuök basa ráírt a vár építőjére, hogyha tovább folytatja vakmerő munkáját, porrá löveti, mire a várat sebbel-loibhal kastélynak alakit a tták át. Kertjében dudva nő. Egerek surrannak a kongó termekben. Falait penész csipikézi. Régi, izgatott esték boronghattak be ezeken az ablakokon, amikor valaki izzadtan, véresen hazatért sok esztendő múltán, kiuyitotta páncélját, leült erre a fatörzsből faragott székre, egyszer-kétszer még kifelé kémlelt, aztán -bort ivott az ónkupából.

A másik kastély homlokán a -bárok bája mosolyog. „In nomine Jesu. Andreas Kosztolányi. Senior de eadem. Anno 1737." Kőr&sfá b ólon gat, előtte s tornácán reggelire van térit ve. A harmadik kastélyon a 17. század bélyege. Udvarán a Nyitra folyik végig. Benn a könyvtárban bibliák, ókori .remekírók, egy Pliniiius ás pergaimentk©lésben, 1636-ból, egy Aischylos, görögül, lapjain latin jegyzetek kézírással.

Mulatják a kam-enici hegyormokat, melyeket au lak a ibőrhid kötött össze. Mutatják azt az öreg gesztenyefát, amely alatt Komárom védője, Kosztolányi Móric borozhatott a szabadságharc után, csalódottan. Mutatják a -temetőben a sírját, egy kőlap födi s rajta piros t eme t őbogarak mászJkálnak.

Minden sinkövön olyan név, mint az enyém. Bemegyek a bárok templomba, aztán a családi sírboltba, sok rokoni csont közé. Koporsókat látok, az időtől m eghalványodva és szétrepesztve, egy kis koporsót is, amelyben egy tizennégy éves fiúcska fekszik, ak[ költőnek készült s hirtelen halt meg. Egyetlen halálsejtő -versét ima is gyöngéden őrzi az anyai kegyelet. Ima helyett elmondom magamban ennek ,a versnek egyik sorát: „Földedben elpihenni Kosztolány".

Est© kutyák ugatnak, rekedten. Minekelőtte lefeküdnék, a két kitárt karommal mérem a kastély falait, de nem érem át őket. Ha valaki most meglesne, azt hihetne, hogy ölelgetem a múltat.

Azon jár az elmém, hogy a mi kényelmes, gőzfűtéséé otthonunkat pár óra alatt szétrug- hatják, a csákány egy délelőtt lebontja a köz- falakat, könyvtárunkat, szőnyegeinket elviszik és semmi se hirdeti töif-bé, hogy egykor ,a földön jártunk. Itt legalább ezek a falak hirdetik az eltűnt életeket.

A Dr. Farkas Geiza nagy fantasztikus regényének közlését kezdte meg a Magyar Minerva most megjelent 7. számában. A Reinel János dr. szerkesztésében hajvonkint 86 oldal terjedelemben megjelenő Magyar Minerva 7. száma ismét méltóan sorakozik az eddig napvilágot látott füzetekhez. A 7. szám gazdag és változatos tartalmából kiemeljük dr. Farkas Geiza szép nekrológját a korán elhunyt Szentoleky Kornélról. W. Wimberger Annától ezúttal művészi novellát hoz a folyóirat. Szép elbeszéléssel szerepel még Földes György, inig dr. Farkas Geiza tollából fantasztikus nagy néger regény indul meg a Magyar Minerva hasábjain. Mécs Lá-szló, Reményi József és Tamás Lajos gazdagítják még szép versekkel a folyóirat tartalmát. A budapesti jámboráéról Janson Jenő számol be röviden, de mégis átfogó keretben. C. Leonard Woolley a modern archeológia célkitűzéseit ismerteti „Letűnt évezredek detektkvjei" cimü közleményében. A jól bevált „Magyarosan!14 cimü rovat és könyvkritikák egészítik még ki a folyóirat tartalmát, amelyre a kiadóhivatal (Pozsony, Kertész ueca 1) utján lehet eláfizetni. Az előfizetők 12 korona beküldése esetén szeptembertől, 30 korona befizetése esetén pedig visz- szamenöleg januártól kezdve kapják meg a. folyóiratot.