Napló, 1933. október (1. évfolyam, 1-23. szám)

1933-10-22 / 17. szám

4

ÍO&

ősét egy oklevélben, soproni comes volt Kun László királyunk idejében.

Csakugyan ott volt, ugyan ma is ott van, a szememnek hinni kellett, akármilyen nehéz beletörődnöm az ilyen előkelő származásba. Viszont ez vezetett rá a nevünk eredetére, illetve igazolta a szememben azt a magyarázatot, amelyet a kitűnő nyelvész, Horgcr Antal barátom már régebben adott róla, csak úgy rögtönözve.

Az kétségtelen, hogy a Móra ncv az oklevelekben már a tatárjárás táján megtalálható. Csakhogy akkor még nincsenek vezetéknevek, csak keresztnevek, tehát ez is az volt, még pedig: Maurus, akkor elég uzovált keresztnév. (Három püspökünket is igy hívták az első magyar keresztény században, az egyik éppen Csanádi püspök volt. Most már hogy, hogy lett a Maurus-ból Móra? Úgy. hogy a középkorban keresztneveket a közbeszédben megrövidítve használták, A Jacobus-t Ják-nak mondták. (A híres jak-dal vi templom is jacobusfalvi volt igazság szerint.) A Filippus-t Fil-nek mondták s a törökvilág előtti régi Félegyháza neve is Fiiegyháza volt valamikor, tehát Filipus-egyháza. (Fülöpszállás-puszta nevében meg is maradt a középkori földesur neve.) A Maurus-ból is igy lett Maur, ami Mór-nak ejtődött ki. — a hozzátapadt a betű középkori magyar kicsinyítő, becéző képző. A latin Maurus-ból lett magyar Móra tehát annyi, mint Mór ócska. Vagy de- struktLvül, akinek igy jobban tetszik: Móricka. De magyarnak nyilván éppen olyan magyar, mint a szintén latin-görög keresztnévből lett Pál, Miklós, Imre, Ince, Sándor családnév. Gyanúsnak semmiesetre se gyanusább ezeknél.

HASPOK

— NOVELLA —

Irta: KOSZTOLÁNYI OEZSO

Provokatív fis naiv viselkeáfise a fogházba juttatta Sachsen -welním- gen herceget, a karintial nemzeti szocialistán egyik vezetfilfit

Klagenfurt, október 21. Saohsen-Meiningen herceg, akinek, pazarul berendezett kastélya van karintiai Pitzelstattenben, nagyobb autó- lurát lett és

autójára fekete-fehér-piros zászlót tűzött ki, amely horogkereszttel volt díszítve.

A rendőrség feltartóztatta emiatt a herceg autóját. Detektívek vizsgálták át a.7. autó he'- sejét és

a kocsi párnája alatt nagymennyiségű nemzeti szocialista propagandanyomtatványt találtak, A herceget a rendőrség letartóztatta.

A rendőrigazgatóság épületében a herceg megkérte a kihallgatást végző rendőrfőnököt, hogy engedje meg neki, hogy telefonon felhívhassa feleségét, akivel háztartási dolgokat -akar megbeszélni. A herceg megkapta az engedélyt., azonban

a rendőrség tisztviselői cny másik állomáson kihallgatták a beszélgetést. A herceg utasítást adott telefonon feleségének, hogy semmisítse meg a lakásban levő nagymonynyiségü propagandairatokat.

A rendőrfőnök azonnal detektiveket küldött ki autón a pitzclstátteni kastélyba azzal az utasítással, hogy ott házkutatást tartsanak és minden gyanús iratot foglaljanak lo. A házkutatás meglepő eredménnyel járt:

a detektívek rengeteg nemzeti szocialista röpcédulát találtak, amelyeket Sachsen-Mei- ningen herceg néhány nappal ezelőtt hozott magával Németországból. Az iratok között megtalálták azt a levelezést is, amelyet a herceg a birodalmi német miniszterekkel folytatott és egy levél másolatát, amelyet Göbbels propagandaminiszterhez intézett. Kétség-teflon, hogy

az osztrák rendőrség a herceg provokáló és ügyetlen viselkedése következtében igen jelentős propagandaközpontot leplezett le.

Az-t lii®ziik, hogy Siacihsen-M.einingen herceg kezébe futottak össze az egész karintiai nemzeti szociálist a propaganda szálai. Sachsen- Meini-ngcn herceget beszállitolták a klagenfurti országos törvényszék fogházába.

tálakat, a levest, a disznócsülköt, a halát vastag, sárga mártásban, az őzcombot lila áfonyával, a fölíujtat arany borhabbal, őneki hozza, kétségtelen, de milyen sokáig cammog a szerencsétlen, a nyomorult, egy végtelenség ez. valósággal kibírhatatlan s amig igy szemmel tartja a pincér minden lépését, aki közeledik és mégsem közeledik, amig igy csalogatja, vonzza, büvölgeti őt, egyszerre valami homályos gyermekizgalom hatalmasodik el rajta, hogy hátha csak káprázat az egész, hátha valami nemsejtett kiábrándulás éri. a tál leesik és összetörik, a pincér szörnyethal szivszélhüdésben. vagy a földgolyó összeütközik egy csillaggal és ott közvetlenül a cél, a beteljesülés előtt elborul, hitét veszíti, eleve lemond mindenről, mint mi, amikor hosszú, kétségbeesett órák után a fasorban megpillantjuk a kedves imádott szoknyáját, de még nem merünk örülni, mert arra gondolunk, hogy esetleg csak kifogást közöl, valami ürügyet, hogy fáj a feje, vagy hogy fáradt és ismét nem lehetünk vele együtt.

De nem, nem. Már előtte a tál, a ma a csodálatos valóságában. Felkönyököl — kezében kés cs villa — s ránéz. Izzóan néz rá. Elcsigázva, csapzottan, olvadozva, szenvedélyesen nézi s a sok gyötrelem után könnybe lábadt a szeme. Á, to vagy. gondolja, mert minden ételt tegez. —• Mi ketten, igy együtt, kettecskén, te meg én. Még mindig nem eszik. Nem tud betelni látásával. Villájára ttiz egy szelet marhahúst s mielőtt bekapná és örökre elválnék tőle, egész közel emeli szeméhez búcsúpillantást vet rá, mintha ezt kérdezne tőle: ,,Szeretsz? Mert én szeretlek." Erre a hús már a szájában van. Mozog a szája, villámsebesen, gumiszerii rugalmazással, mozog az orrahegyc, mozog a füle. Úgy rémlik, hogy fülel. Hallgatja tulajdon csemcsegését. Ha nem láthatja, hogy -eszik, legalább hallani akarja, legalább ízlelni akarja ezt a nyelvével' és szájpadlásával, legalább szagolni akarja az orrával, legalább tapintani akarja s gyakran hozzá is ér az ujjúval a húshoz és a mártáshoz. Mind az öt érzékével eszik.

Nem zabái, nem fal, csak eszik. De az elmondhatatlan és leírhatatlan, milyen gyorsan tömik el -tányérjáról imin-den. Volt és nincs. Egy perccel ezelőtt, nem is egy perccel ezelőtt, néhány pitl-amat'tal ezelőtt még ott puposodtak a galuska, a burgonya é-s rizskása tornyocskái, a gomba és cékla kisded halmai, még ott gőzölgőit egy óriás rostélyos s máris üres a tál és a barna hagymás zsír utolsó drága c-söpp- jeit -rnártogat.ja ki. Ezen én minden Ízben csodálkozom. ü is minden Ízben csodálkozik, hogy már vége annak, ami el se kezdődőt. Előrehajol, mint az imént, hogy az ételt eléje rakták s kidülledő szemmel nézi a tányért, a tálat. Hihetetlen, hihetetlen. Nemrég az élet hona, most azonban elhagyott, kietlen, mint a temető. Ez a gondoiliat elszomorítja. Sóhajt egyet. Fejét oldalt billenti, a tenyerébe; hajtja s valami lágy merengéssel, valami puha fájdalommal feleségére tekint.

Eleinte azt hittem, hogy más hijjá.n a feleségét akarja megenni. De miután szemügyre Vettem a sápadt, csenevész asszonykát, megállapítottam, hogy tévedek. Felesége nem volt ehető.- Nem is a feleségére nézett, csak a felesége tányérjaiul, ahol úgyszólván még meg se kezdődött az evés hatalmas szinjátéka, egy sertéskarajra, sajtra, egy dióstortára, mely majdnem érintetlenül állt ott, a sorsára várakozva.

Az asszony elértette. Szótlanul fölajánlotta az étele háromnegyed részét s ura ismét enni kezdett.

Amikor bevégezte — ezt is tündéri gyorsasággal — rózsásra gyulladt arcát tenyerébe hajtva, megint felesége felé sandított, könyörgő, megható csengéssel, az asszony pedig megint az ura tányérjába kotorta azt, amit közben még mindig nem költött- el.

Érdeklődésem lassanként őrá terelődött. Fakó, vérszegény nő volt, horpadt arcú, beesett szemű, csont és bőr. Iminél-ámunal, étványtala- nul evett. De azért mindig éhesnek látszott. Valószínűleg évtizedek óta gyakorolta a lemondás erényét, most már beletörődött a koplalásba és mint hű hitves-vértanú, némán haladt végzete, a biztos éhhalál felé. Ócska, kötött kabátkát hordott, orra nyergén nagy, lek- nőc-keretes szemüveget.

Ezt azonban — feltűnt nekem — csak étkezések alkalmával hordta. Különben nélküle járt, úgy olvasott is. Egyszer vacsora után az asztalán hagyta. A kíváncsiságtól sarkalva kezembe vettem s megvizsgáltam. Kihűltem. Üvegje olyan vastag volt, amilyent eddig még uein is láttam egyebütt, csak a csillagászati távcsöveken. Arra a fölfogásra kel! tehát hajolnom, hogy az üveget ördögi ravaszságból az ura vágatta beléje s ez a telhetetlen hoispók kényszeritette feleségét a szemüveg viselésére, hogy azt, amit megeszik szegény -— az ő csöpp adagjait — hávomszázsz-oros nagyításban lássa,

1933 október 22, vasárnap.

%

Mióta Pestről hazaeresztettek nyüglődinek az első komoly örömem az volt, hogy a reze téknevem a városházán gyanúsnak találtatott magyarság Szempontjából. Voltak, akik elmosolyodtak a dolgon, de én mint érdekelt se tartoztam azok közé. Hiszen most hivatalos igazolást nyert a saját gyanúm, amivel sokáig magam is néztem nevemet. Azazhogy csak én néztem gyanúsnak, az utolsó tiz év belügyminiszterei nem. Az utolsó tíz év-ben tudvalevőleg könnyebb volt a tü fokán keresztül jutni, mint a névmagyarosítás mennyországába bejutni, — már annak, akinek. Nagyon megnézték azt is, kinek, azt is, mi magyar nevet engednek meg. Hát aki hivatalos lapot szokott nézegetni, az láthatta, hogy az utolsó tiz esztendőben sok honfitársunk megun órásod ott belügyminiszteri

engedéllyel. Pár éve egyik namrégi miniszterünknek, aki ma is aktív politikus, a feleségéről való sógora magyarosította Mórára a nevét, nyilván a legnagyobb készséggel megadott miniszteri engedéllyel.

Persze a miniszterek nem foglalkoznak nyelvészettel -— meg is látszik a törvényeiken — t-e a névtörténet-kutatás terén nem tevékenykednek. Az azonban érthető, hogy engem olykor foglalkoztatott a nevük eredete, noha inkább véletlenül, mint szántszándékkal, inért nekem is van ennél jobb dolgom. De úgy olva- sásközben sokszor találtam gyanús dolgokat a nevem körül, nem is szólva a latin-olasz kapcsolatról, a perieulum in Mora-ról és ma divatos mora-játékról. (A latin mondással sokat aposztrofálnak ismerősök és ismeretlenek, de mindég hibásan ejtik az idézetben éppen azt a fczót, amin a szójáték megfordul. A késedelem, amiben a veszedelem van, nem rnóra, hanem mor.a. ezt. igazolja minden latin szótár.) Ellenben Daudet-nak A nábob című regényében szerepel egy Móra nevű spanyol herceg, két régi nagy spanyol festő is viselte ezt a nevet s pár éve a madridi postán kegyetlenül leigazoltattak, mikor a sürgönyeimért jelentkeztem. Mert ott annyi a Móra név — és ha röviden írják is, hosz- sza-n ejtik — mint nálunk a Török és az eredete is, olyanforma lehet: mór keveredésre mutat. Aztán, csakhogy egy hatvanas évekbeli svéd regényben, amit az odavaló B. Bajza Lenke Fly- gare-Carmisén Emília irt, szintén megtaláltam a nevünket, amire ott egy svéd várur hallgat s néhány évvel ezelőtt egy csavargó francia barátom azért küldött nekem anzikeot egy finn faluról, mert az is azt a nevet viseli, amit én. Ebből látható, hogy a nevünk csakugyan alaposan gyanúba fogható. Még akkor is, ha nem szólok a Móra-hágó-ról, amelyen Stein Aurél átkelt, amikor Indiában Nagy Sándor nyomait kereste és a tropikus rokonságról. Tudniillik a forró Amerika őserdeiben él egy negyven-ötven méterei fa fajta, amit a botanikusok Dimor- phandra excelsa-nak neveztek el, az ősi indián neve azonban móra-fa. A fehér ember szempontjából úgynevezett haszon-fa s mint a legkitűnőbb hajóépitőfa szerepel a kereskedelmi forgalomban. Az indiánok azonban nem értenek a világi dolgokhoz és nem foglalkoznak kereskedelmi forgalommaml. Ők csak árnyékot keresnek a fa alatt és furulyát faragnak belőle. Ha külföldi kapcsolatokat keresnék, alighanem abba állapodnék bele, hogy ez a fa az én igazi családfám.

De hát nem kell a nevünk miatt idegenbe másznunk. A szegedi Mórákkal majd máskor foglalkozunk, —- ámbár jobban szeretném, ha más foglalkozna velük, mert én az öregapámnál tovább nem tudom az eredetemet felvinni. (Igaz, hogy ezt a mulasztást némileg pótolta Móra Mihály atyámfia, aki nyugalmazott tábla- biró valahol a Jászságban s fölkeresett személyes megismerkedés végett, mikor betegen feküdtem a szanatóriumban. Azzal igyekezett felejtetni az epeköveimet, hogy ő anyakönyvekből és hivatalos Írásokból vagy kétszáz évre visszamenően hiány nélkül összeálitotta a családfánkat.)

Addig, mig meg nem csudálhatom ezt a hiteles családfát, kénytelen vagyok a Reizner-féle szegedi monográfiára támaszkodni, amely szerint a Mórák magyarsága a régi szegedi világban nem vonatott kétségbe. Éppen háromszáz esztendeje, hogy bizonyos Móra Balázs szegedi íőbiró volt. Muszájból, szegény, mert különben & Hóbajárt basa leütette volna a fejét. (Azt hiszem, ő volt az utolsó magyar ember, akit ágy kényszeritettek közhivatalra.) Egy Ferenc nevű druszám pedig különösen nagy szerző lehetett az ántivilágban. Vagy öt uccányi az övé volt Szegedből — ez a furhic viseli most is a Móra- váro6 nevet s igyon jóba lehetett a teveszáju Leopoldusz császárral, mert az adta neki 1662- ben azt a szép tali-tarka címeres levelet, amelynek százvalahány éve hitelesitctt másolata valahol a könyvtárunk linbueában van eldugva. (Az eredetit bizonyos nevezetű Móra Károly ven

GYANÚS NEVEM

Irta: MÓRA FERENC

uegios a rekonstrüKCio táján Kivitte magával Erdélybe.) Van ebben a címerben levágott török fej is — azért vagyok én is olyan vérszomjas ember — galamb is, leopárd is, még pedig tátott szájú és kipödört nyelvű (ugyan melyik országiban viselnek ilyen bolond divatot a leopárdok?), — a legfurcsább pedig az, hogy ennek a nemességszerző Ferencnek egyetlen gyermeke volt, mint nekem, az is lány volt s azt is Pankának hívták, mint az enyémet.

Még furcsább játéka a véletlennek, hogy a mohácsi vész idején Szeged főjegyzőjét- Móra Ferencnek hívták. Valószintileg nem volt annyi irnivalója, mint nekem s bőven meggyőzte iró- tollal az az egy lúd, amit c célra fogadott fel és honorált kukoricával a civitas regia ac libera. (Holló, hol volt még akkor a kukorica! Alig szabadulhatott ki a Kolumbusz markából. De hát akkor mivel etették a város ludját? Nyilván kicsapták legelni a városháza udvarára, — ej jobb azt nem keresni az akkori közigazgatás érdekében.)

Pár éve azonban kiderült, hogy volt nekünk ennél még nagyobb tekintetű ükünk is a hajdan- korban. Pataky csendőrezredes ur lepett meg vele, aki a W-enzel-féle Árpád'kori Uj Okmánytárat tanulmányozta a Somogyi-könyvtárban.

— Ide nézzen igazgató ur, megtaláltam az

Az étteremben több héten át együtt étkezünk. Velem szemben ült, feleségével. Már első nap azzal vonta magára a figyelmet, hogy mennyire szeret enni.

Többé-kevésbbó mindnyájan szeretjük a gyomrunkat, Az azonban, ahogy ő szerette a ryomrát, ahogy ő imádta a hasát, már nem szeretet volt, az szerelem volt,

Naponta gyönyörködtem benne. Néha any- nyira bámultam, hogy elfelejtettem enni. őt ütem, a szememmel.

Hadd írjam le előbb, kutyafuttában. Ötven ív körüli férfi, gyér, ősz hajjal s kis ősz bajusz- iával, Térdnadrágot viselt. Afféle haspók. Ci- lege lábán egy nem túl nagy, de azért tekintc- yes potroh himbálódzik.

Hogy kövérnek tartja-e magát?

A kövérek általában két osztályba sorozha- :ók. Az egyik osztály töredelmesen igy szól mámhoz: „Kövér vagyok, ronda kövér". A máik osztály viszont azt hazudja magának, amit, i szabója őneki: „Erős vagyok, egy 'kissé :rös."

■ Ö nyilván az utóbbi osztályba tartozott.

Ha sétált, kifeszitette mellét, mélyen és ün- irzetesen lélekzett s nyilván azt képzelte, hogy érfias és sok nő van. aki az ilyen férfias fúriakat kedveli. De ez nem bizonyos. V-oltakép nel lé kés is.

A fontos a szája, melyet azonnal észreveszek, i vékony, piros, mozgékony szája az ősz bajuszkaja alatt, ez a szinte csókra termett, „pici-pi ros" száj, mely nedves a vágytól, hogy valami megragadjon és bekebelezze. Épily fontos ; szeme is, a nagy dióbarnak szeme, mely les pillog, fürkész és egy erdőben, vagy egy kopá: hegytetőn, vagy egy iktatóhivatalban — bár hol a világon — azt kutatja, mi van ott enni való.

Ez a szem az étteremben föllángol, olajot fényben forog, aztán mint valami mécs lobogn kezd. Tudja, hogy nemsokára milyen kivételét élvezetben lesz része. Az áhitott környezet, a; a hely, ahol majd enni kap, fölajzza, de egy szersmind idegesíti is. Száját kissé megnyálaz za s még pirosabb lesz. Már úgy tündököl mintha zsiros volna. Tekintete végig cikázik a: éttermen, keresi a pincért. Rendel ezt-azt, so- kát, feleségének is valamit s amikor a pincér eltávozik asztalától, követi tekintetével, mindaddig, amig be nem fordul a konyhába nyíló aj tón.

Ekkor egyedül marad. Az asztalra hajol, rá mered a fehér térítőre, mely mint a semmi. Szerencsére ott vannak a kenyérdarabok is, a zsömlék cs a kiflik is. Egyelőre ezekkel vigasz talódik.

Minden ajtónyilás után újabb remény s újabb csalódás. Nem- jön a pincér, még mindig nem jön. Végre azonban jön.

Hozza a melegített tányérokat, a párolgé