Prágai Magyar Hirlap, 1933. szeptember (12. évfolyam, 198-211 / 3308-3321. szám)

1933-09-10 / 206. (3316.) szám

Az én időmben Szitnyai József volt Selmec­bánya polgármestere. Szitnyai Zoltánnak, az is­mert Írónak az édesapja. Amint igy, három év­tized távlatából, magam elé idézem az alakját, úgy áll előttem, mint egy francia márki. Fekete zsakett, keménykalap, hegyesre nyírott, ápolt kis francia szakáll, mosolygó arc, csupa jóság és figyelem, szelíd gesztusok, halk beszéd és — csupa energia. Egy törékeny ember egy óriás munkabírásával és egy oroszlán szivével. Min­dent a városért, amely első polgárává emelte és semmit önmagáért. Amikor arról volt szó, hogy az erdészeti és bányászati akadémiát, Sel­mecbánya büszkeségét, áttelepítsék Budapest­re, Szitnyai szinte emberfölötti szívóssággal és elszántsággal küzdött a terv ellen és — győ­zött. Az akadémia megmaradt; sőt az ősi nagy, sárgára festett Fritz-bázból hatalmas uj palo­táiba költözött. Azóta persze elment Szitnyai is és elment az akadémia is. Selmecbánya közszellemét különben legszeb­ben és egyben legpregnánsabban a város jel­mondata fejezte ki: Uni euique suum. Minden­kinek a magáét. Példátadó és gyönyörű jelszó egy ólján városban, ahol békés egyetértésben, egymás megbecsülésében és szerételében há­rom nemzetiség élt: a magyar, a szlovák és az ősi német. Nem emlékezem, hogy valaha is a legkisebb súrlódás, vagy nézeteltérés támadt volna a három várost.kormányzó nemzetiség között. Uni cuiqne suum. Ennek a műn elásnak a szellemében, átér zésében, tiszteletében és el­ismerésében élt Selmec polgársága ... Milyen nagyszerű egységben forrott össze a városnak minden polgára, amikor például arról volt szó, hogy a negyvennyolcas harcok emlé­kére honvédszobrot állitsarak a Szent Három­ság-téren. Egy lelkes föllángolás és a szobor hamarosan elkészült. Amikor leleplezték, Szit­nyai József mondotta az ünnepi beszédet. Ezt a 'beszédet akkor gramofon!emezen örökítették meg. A lemezt — úgy tudom — ma is a város múzeumában őrzik. Az idő folyamán a lemez le­kopott. De ha ráteszik a korongra és megindul a körforgás, mintha a sir mélyéből hangzaná- nak egyes mondatfoezlányok. — A nemes népek ... — és a lemez hangta­lanul forog tovább. — Akik a magyar alkotmány megmentésé­ben és megvédésében... — és ismét halotti csönd. ■ A tü mindent lekoptatott-már erről a lemez­ről, de ezek a mondattöredékek élnek, emlékez­tetnek és visszaidézik egy tiszta és megbecsült embernek a szellemét és egy elmúlt kor em­lékét. Minden nap hajnalán, ha jól emlékezem, négy órakor ütni kezdték a klopaeskát. Ez a klo- pacska egy kemény deszka volt az Újváron és arra szolgált, hogy a bányászokat a ,jSiöhta“- váltáskor költse föl. Jó néhány percen át csat­togott a kalapács, vagy a bot és ezektől az ütésektől visszhangzott az álomban szunnyadó város. Az ember úgy megszokta, hogy akire nem tartozott, nem is hallotta a deszkaverést. Vers is készült a klopacskáról. Az első két so­rára ma is emlékezem. „Nácko. Nácko, na báni klopajű, Ak neskoro prides, fárat ti nedajú ...“ A nóta vége az, hogy a Nácko — ez volt a bányászok gúnyneve, vagy ahogy mi diákok mondottuk: „vulgója14 —- lekésett, nem „fárul­hatott11, sőt ráadásul még ki is porolták a nad­rágját. Ezek a „náckóte44 voltak különben a mi örök ellenségeink. Ma — őszülő fejjel — szinte ros­téi kedve gondolok rá, hogy ezeket a bánya­munkától elcsepevészedett embereket mindig és mindenütt, ahol csak megkaphattuk, gúnyol­tuk, heccéltük. Sőt. Valóságos csatákat vív­tunk velük lent a Fizély-kertben, a tüzoltó- gy.akcrlótorony tövében. A Fizély-kert. Ez is külön fejezet Selmecbánya történetében. Lélek- erae'ö példája a városi polgár városszereteté- ftek, áldozatkészségének. Fizóy Károly lakatosmester volt. Valóságos mintaképe a kui túr iparosnak. Érettségi vizsga után tanulta meg a mesterségét, amely később az anyagi jóléten fölül általános tiszteletet és tekintélyt is szerzett neki. Grand seigneur volt, a szó igazi szép értelmében. És volt még egy nagy kincse az aisóuocai emeletes kúrián, tel­keken és pénzen fölül: gyönyörűséges leányai. Háryszor ácsorogtunk ott a ház előtt csak azért, hogy az egyik, vagy a másik Fizély- ieányt. láthassuk. Ha életben vannak és iha — amit tiszta szivemből kívánok — boldogok és megelégedettek, bocsássák meg az egykori diáknak ezt a megkésett hódolatát... Tehát ez a Fizély Károly bőkezű szeretettel ajándé­kozta meg a várost azzal a területtel, amelyet Kizé!y-kértnek hivtak és amelyikben mi —- sok­szor véres — csatáinkat vivt.uk a végletekig fölhecceit „náckókkal“. Ököl, husáng és kő volt a fegyverünk. Nem csoda, ha sebesültek borí­tották olykor a csatateret. De föl sem vettük. Tizórthétosztendösök voltunk és miénk volt a világ, miénk az élet és annak minden öröme. A „náckók" ról a legkülönbözőbb viccek vol­' ta.k forgalomban. A nácko volt az az ember­típus, akinek a rovására nevetett és mulatott a selmeci diáksereg. Vogelfrei volt ez a szegény aranyat kereső, kőzetet robbantó, földalatti ne­héz robotjában korán öregedett, vézna, csene- vész ember vakond. Utólagosan, most kérek bo­csánatot tőlük, amiért én Í6 bosszantottam őket és verekedtem velük. Igaz, hogy ez utób­bi aktusnál ők sem maradtak adósaim; néha egészen rendesen helybenhagytak. A sok vicc közül, amely felőlük elterjedt, ideiktatok ket­tőt főként az olvasó mulattatáeára, de meg azért is, hogy feledésbe ne menjenek. Az első: Nagy bányászmulatság volt, A jókedv már — Hogy mi módon és kinek osztogat pénzt a Szovjet?... Hogy válaszoljak erre a kérdés­re általánosságban? Tudja mit; elmondom ma­gának, hogy én magam, mint a „Jeunesses Communiet.es44 alapítója s vezetője, hogy jutot­tam, akaratomon kívül, váratlanul Moszkvával egyenes összeköttetésbe, hogy hogyan, mi cél­ra és mily körülmények között kaptam először moszkvai pénzt. A gyakorlati példából az ol­vasó legkönnyebben megértheti a rendszert... A francia kommunista' pártot Moszkva pénz­zel 1920 óta segélyezi. Addig a magunk ere­jére támaszkodtunk. Én magam militáns kom­munista voltam, vezető állásban, de Moszkvá­val nem volt egyenes kapcsolatom. — 1920. szeptember 12-én a posta a következő furcsa levélkékt hozta nekem: — E napokban meghívást fog kapni meg­bízható elvtársaktól, akik jelenleg Parisban tartózkodnak. Nagyon lekötelezne, ha rész­letesen informálná őket a maga vezetése alatt álló dolgok állásáról. Teljhatalmuk van a nevezett elv társaknak a moszkvai centrál- komitétól. Siegfried Bamatter. Siegfried Bamatter volt 1920-ban a in. In- ternacionálé genfi főtitkárságának vezetője. Akkoriban még Genfből intézte Moszkva a nyugateurópai propaganda-ügyeket. Bamartert akkor már jó ideje ismertem és többször talál­koztam vele személyesen is. — Levele vétele után rövid tíz napra újabb levelet kaptam: ez­úttal már a párisi helyi csőpostán: — Genfi vagy berlini barátaink bizonyára értesítették már Önt, hogy egy bizonyos sze­mély találkozni kivan önnel. Ez a személy én vagyok. Keressen fel holnap délelőtt. — Fontos megbízásaim vannak az ön számára. — Vujovics. Hotel de Nice. Boulevard du Montpaínasse. A Hotel de Nice régi kis szálloda a Mont- parnasse-pályaudvar szomszédságában. A por­tás készséggel útbaigazít: „Monsieur Vujovics 4-éme étage, porté á gauche.“ Első találkozás a lélekhulárral Egy kis szobába lépek, mely ezemmelláíha- tólag öltöző és mosdókamara, fogadószalon, iroda: a nap különböző óráiban. Én szemmel- láthatólag a szalon-órában érkeztem, mert a mosdón egy szamováron forrt a tea, kellemes gőzzel árasztva el a kis helyiséget. Mellette egy kalapskatulya tetején álltak a csészék. Azonnal asztalhoz ültettek, csendesen teáztunk, közömbösen beszélgettünk közben: vendéglá­tóim bemutatkozni sem tartották szükséges­nek. Szemügyre vettem őket. Egy harmincév- körüli, alacsony, zömök, de kisportolt testű emberke kínált meg üléssel. A két élénk sze­me mély gödörből villámlott, elő erősen kidu­dorodó homloka kusza, szénfekete sörénye alól. Szögletes álla kemény, makacs akaraterőről beszélt. A másik alak mellettem láthatólag fiatalabb volt néhány évvel, magasabb, de haj­lott termetű. Az arcvonásai lágya.bbak s fino­mabbak: magasabb intelligenciájú. Magas, ko­paszodó s idő előtt, ráncos homloka töprenke- désben átvirrasztott éjszakákról tanúskodik. Érzem, hogy a közönyös beszélgetés közben ők viszont, engem vizsgálnak; felbecsülnek mintegy, hogy mit, érek és hogy kell bánni velem. Az üres beszédünk hamarosan elakadt és hallgatva ültünk az üres csészék körül, míg idegeimet egyre jobban feszülni éreztem a fur­csa helyzetben és végül kifakadtam: — Kérem kettejük közül azt az urat, akit Vujovicsnak hivnak, hogy adja tudtom­ra azonnal, hogy miért hivott ide. Nem gon­dolom, hogy csupán közös tenivás céljából, anélkül, hogy egyáltalán megtudnám, hogy kikkel volt szerencsém p teát ihatni. — Igaza van — felelte a fiatalabbik. — Én elérte a tetőfokát. A „bergbanda“ húzta, azaz inkább fújta a talpalávalót. Az egyik aszta! mellett széles jókedvében, az asztalnak támasz­kodva áll egy nácko, az ital — nem kellett neki sok — már kissé a fejébe szállt — és hangos kurjongatáeok közepette tipeg az egyik lábá­val. Nézi ezt a másik nácko és megszólal: — Miért nem tipegsz a másik lábaddal is? — Te buta — feleli méltatlankodva a táncos —, hát mit gondolsz, hogy a — fejemen fogok állani?! A másik: A rácko dühösen ver egy kutyát, amelyik éktelenül vonit. — Mit csinálsz azzal a kutyával? — kérdi egyik arra haladó társa. — Örömöt csinálok neki. — örömöt, amikor igy vered? — De ha eleresztem, hogyan fog örülni! — mondja diadalmasan a nácko és nagylelkűen elengedi a szegény állató!,, amelyik „örömében14 6zinte kiszalad a. világból. Hát ilyenek voltak a náckók. vagyok Vujovics. aki irt önnek; ez pedig az öcsém, Radoipir. Szerb diákok vagyunk mind­ketten, néhány hónapja élünk Párisban. A III. Internacionálé végrehajtó bizottsága a fran­ciaországi Ifjúmunkás Párt kommunista-ten­denciájú balszárnyával való érintkezésbe lépés­sel bízott meg. Ma még a francia Ifjúmunkás Párt teljes egészében a szocialista párt kere­teibe tartozik. Tudjuk, hogy ön és Önnel a párt balszárnya ellentétben áll a II. Intorna- cionáléval és programjukban áll a Moszkvához való adlhézió. Az önök akarata egyben a miénk is, Segiteük tehát egymást a közös cél érde­kében. Tessék: itt van moszkvai megbízóleve­lünk Önhöz személyesen és itt a végrehajtóbi- zottságnak némely írása, melyek önt bizonyára közelről érdekűik ... A francia kommunista frakció akkoriban még nem vált volt ki a szocialista pártból és ne­künk Moszkvával semminő egyenes kapcsola­tunk, tudtommal legalább, nem volt. Ez az első találkozásom moszkvai kiküldöttekkel a Hotel de Niceben jelzi kezdetét a párt uj kor­szakának; ettől a naptól fogva a propaganda kiélesedett, a munka meggyorsult és az eddig impulziv, rendszertelen előretörés fegyelmezett, szívós és következetes akcióvá fejlődött... Ezt az első találkozásomat a V uj ovi cs-fi vér ék­ké’ sok más követte a következő idők folya­mán ... uMennyi pénzt akar?* Július végén, három héttel az emlékezetes Puteaux-i pártkongresszus után, váratlanul jött lakásomra a fiatalabb Vujovics Cs felkért, hogy kísérjem el egy barátjához a Rue Saint- Jacques felső végén, a Val de Grace körül. Egy külvárosi térés padlásszcbában, félig lakószoba, félig festőm üt erem, egy negyven év körüli nő diskurált esry feltűnően szép és von­zó aranyszőkehaju 20-—25 év körüli lánnyal, ki a szemmelláthatólag ágyul is szolgáló pam- lagcn végigdőlve hosszú papirezipkáju cigaret­tából eregetett nagy füstfelhőket. Oroszul be­széltek és ahogy beléptünk, mindketten (illet­ve Vujoviccea! mindhárman) ismételten emlí­tették beszéd közben a nevemet és alaposan végigmustráltak. Vujovicsnak szemmellátható­lag nem tetszett a hölsrvek nézete, mert elég hevesen debattált velük egy teljes óra hosszat. Egy szót Dem értettem, az egész link hadovád bél és senki franciául egy árva szót hozzám nem beszélt. Végül a fiatal hölgy hirtelen hoz­zam fordult és a világ legközönyösebb hang­ján, mintha tüzet kérne a Cigarettájához, a következőket mondotta: — Vujovics elvtárs elmondta nekünk, hogy ön revüt akar alapítani. Igaz ez? Ha igen. mi segítségére lehetünk. Mit gondol: elég kezdet­nek 20.000 frank? Mindenre .el voltam ugyan készülve már, de erre mégis nyitva maradt a szám. Teljesen igaz, hogy alapítani szerettem volna, nem egy revüt, hanem egy harcos időszaki lapocskát. Azonban az Ifjúmunkás Párt kasszája, oly üres volt, hogy ez álmaimat magam sem vettem ko­molyan. Hnszezer frank mesebeli összegnek tetszett,... — Igaz: az ifjúmunkásoknak égetően kel­lene egy külön orgánum és én töröm a feje­met, hogy honnan vegyek rá pénzt. — Szóval: mennyi pénzt akar? * — Húszezer frank — mondottam. — az túl­sók és nem elég. Egy komoly félhavi lapot, mely kizárólag a balszélső munkásságra tá- maszkodhatik, nem lehet biztos anyagi háttér nélkül megindítani: azt propagálni kell és az hosszú ideig nem állhat, meg a maga, lábán. Vi­szont 20.000 frank sokkal nagyobb összeg, Semmithogy elfogadhatnám anélkül, hogy pon­tosán tudnám, hogy kitől kapom és mi célja ván az illetőnek vele.... Újból megindult erre az orosz povedálás. Azután a szép lány megint hozzám fordult: — A nevem nem fontos — mondja — Helén- nek szoktak nevezni. Lényeges az, hogy a Co- mintern hivatalos kiküldöttje vagyok az illegi­tim munka támogatására Franciaországban. Néhány napja érkeztem egy Stones nevű dele­gátus társaságában. A Comintern megbízott, hogy a maguk akcióját anyagilag támogassuk. A pénz a IH. Internacionáló pénze, abból r.z alapból, mely a külföldi testvérpártok támoga­tására szolgál... így kaptam első ízben szovjet-támogatást egy lap megindítására. De nem minden pénz érkezett ilyen determinált célokra. A rejtélyes doílárözön 1922 szeptember 17-én történt például a kö­vetkező eset. Ismét a csőpostán kaptam leve­let: — Kéretik, hogy ma este 7 óra körül fá­radjon el... ucca ... szám alá a 2. emele­ten, a középső ajtó. Fontos közlések át­vétele céljából. Van okom az.uccát és számot meg nem ne­vezni a nagy nyilvánosság előtt. A levél nem volt aláírva. .. A megjelölt lakás, mint az ajtóra szegezett tábla mutatta, egy eléggé ismert orvos rende­lője volt. Egy csinos fiatalember nyitott ajtót: — Parancsoljon Laporte ur befáradni a sza­lonba néhány percre. Az asztalon várja egy csésze tea és bizonyos papírok, amiket lesz szives verifikálni. A kék szalonban, melynek ajtaja zajtalanul zárult be mögöttem, nagy bar okkaszt álon állt a szamovár és a csésze, és mellette — egy rendetlen nagy halmaz dollárbankjegy! — Képzelheti elképedésemet. Megértettem, hogy mit jelent „ezeket a papírokat verifikálni14. Szépen simára hajtogattam a dollárokat és megszámláltam őket. Minthogy pénzszámiálás- ban, sajnos, fölöttébb gyakorlatlan vagyok, ez a művelet több mint egy órai munkámba ke­rült. 1777 dollárjegyet számoltam meg. A teát bizony hidegen ittam ki ezekután, s még kezemben volt a csésze, mikor nyílt az ajtó. Egy vénlánykülsejü nő lépett be s igen tiszta, rendes francia kiejtéssel mondja: — No, megszámoltad rendesen, fiam? Ugye 1800 darab? — Nem — mondom, — hanem 1777. — Az is lehet — mondja a nő. — Akkor el­költöttem a többit valahol. Annyi számlám van a franciákkal, hogy a fene ismeri már ki ma­gát. Sietnem is kell: hétfőre Londoniban vár­nak s onnan Amerikába megyek ... — Na és mi történjék a dollárokkal? —? mondom. — Ez, kérlek, rendkívüli segély. Ebből egy antimilitarisía sajtóorgánumot fogsz alapítani, hasábosán, német és francia nyelven. A Ruhr- vűdékeu kell ingyen osztogatni és a katonailag megszállott Saar-t«rüleíen. Különös figyelem­mel legyétek a katonák fellázitására. Az ottani terjesztéssel ne törődj: a megbízható terjesztők listáját készen kapod. Te csak a szerkesztést csináld. További pénzt kapsz közvetlen utón a lap fenntartására. Hogy hogyan csinálod, az a te dolgod: szabad kezed van... Hát ez igy történt a dollár okkal és nyugtát is adtam róluk. »Úgyszólván mindenki lop!* Értse meg: ezeket az eseteket csak magya­rázó példakép hoztam fel arra, hogy a szovjet hogy dolgozik. Ami azonban az összegeket il­leti: ezek csak kezdetben voltak ilyen alacso­nyak (20—30.000 frank). Később én magam nem kevesebb mint 22-szer utaztam Berlinbe s vissza Párisba két év alatt, mindég nagy pénz­összegekkel. És mondhatom, hogy legtöbbször egyáltalán nem akartak nyugtát elfogadni tő­lem. Milliókat pazarol a szovjet a külföldi pro­pagandára e a legnagyobb ritkaság, hogy ez a pénz normális ellenőrzés alatt állana. Aki adja a pénzt, azt is ritkán ellenőrzik: aki átveszi, azt soha! Rongyos tíz—húszezerről nyugtát se adnak. A nyugtáik egyébként mindössze ceru­zával firkált akármilyen papirszeletek. Bíznak az embereikben. Elgondolhatja, hogy ily kö­rülmények között úgyszólván mindenki lop. És azt ig elgondolhatja, hogy nevettem, mikor ol­vastam a Besszedovszky elleni moszkvai ko­médiapert ama „nyugta nélkül átvett11 rubelek miatt... Benedek Károly. A VOLONTÖR BEMUTATKOZIK Régi ujságirólegenda következik itt. Ha nem Így történt volna, nem vállalunk érte felelős­séget. Az egyik nagy pesti lap szerkesztőségébe volontőrként állt be az ifjú, aki ma már hírne­ves újságíró. Az első napon azt mondja neki a főszerkesztő: — Nézze, fiam, holnapra parádés szerepet kap. Itt van a szomszédban M. falu, ott temp­lomszentelés lesz. Elmegy, ir róla busz meleg Sort és este hatig telefonon leadja a szerkesz­tőségnek. A fiú boldogan búcsúzik, át van hatva hiva­tása nagyságától. Másnap már este hét óra van, de még nem is jelentkezik a volontőr. A főszerkesztő behívja a titkárnőt és sürgönyt küldet a fiúnak M. fa­luba, hogy mi van? Egy óra múlva megérkezik a válasz: „Semmi sem történt templomszentelés elma­radt püspököt sekrestyében szélhüdés érte“ Gurul a rubel Parisban... Hogy készülnek szovjetpénzen a lázitó munkáslapok? Párisi munkatársunknak elmondta MAURICE LAPORTE, a Franciaországi Ifjúmunkások Kommunista Pártjának volt ügyvezető titkára 8 1933 szeptember 10, vasárnap. SELMECI NOTESZ írja: ZÓLYOMI DEZSŐ

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents