Prágai Magyar Hirlap, 1933. augusztus (12. évfolyam, 172-197 / 3282-3307. szám)
1933-08-06 / 177. (3287.) szám
KÜLÖNVÉLEMÉNY 1933 augusztus 6, vasárnap. MB——llflBWB——MW<aiaW)B»gWMHB A SIVATAG KIRÁLYA A nagy melegben, uborkaszezanbam, az újságíró a tudományok, főleg a természettudo- máuyok felé fordítja tekintetét, mert mit is tehetne egyebet. Az olvasó is örül, az újságíró is, veszélytelen terület és tanulságosabb, mint a napi események, amelyek különben sem történnek. Ebben a fülledtségben egzotikus vadászkalandokat olvasok és — eddigi képzeteimet restaurálom- Kittenberger kitűnő afrikai utazó, vadász és tudós könyvéből olvasok részleteket, amelyek jótékonyan hozzásegítenek, hogy a gyerekkori iskolás- könyvek által tévesen beidegzett és ma már semmiképpen sem helytálló ismereteimet felfrissítsem. Kittenberger elsősorban oroszlánvadász és — eltérően régebbi oroszlán- vadászoktól — azon fáradozik, hogy kiábrándítson az oroszlánból. „Valamikor, abban az időben, amikor az oroszlánról való ismereteim kizárólag képeskönyveken alapultak, azt képzeltem, hogy ez az állat a pusztában él- Valóban, ezek a könyvek háttérben a piramisokkal ábrázolták az oroszlánt, a kép alatt ezzel a felírással: „A sivatag királya". Pedig hiába keressük az oroszlánt a sivatagban, ahol nem is találna táplálékot." A továbbiakban nemosak a sivatagot, de a királyi óimét is igyekszik elvitatni az oroszlántól. Tapasztalatai szerint nem igaz, hogy a vadállatok és a háziállatok remegni kezdenek, ha meghallják az oroszlán ordítását- Szó sincs róla. ő sokszor hallotta az oroszlán ordítását és sokszor látta, hogy az állatok egészen nyugodtan viselkednek e hang hallatára. Megfigyelte egyszer, hogy öt kiváncsi antilop ment az oroszlán után, aki morogva oipelte zsákmányát a bozótba. A közelben békés zebranyáj legelészett, a zebrák sem zavartatták magukat, csak a vezérzebra vetett megvető pillantást az oroszlán félé. Az sem igaz, hogy az oroszlán csak azt az állatot eszi meg, amelyet maga tépett széjjel. Nem, az oroszlán legszívesebben dögöt eszik, amit készein talál a pusztában, épp úgy, mint a sakál vagy a hiéna. Az ember megszokta már, hogy az iskolában szerzett képzetei átalakulnak az idők folyamán, véleményei megváltoznak bizonyos dolgokról, főleg emberi dolgokról- Leggyakrabban az történik, hogy maguk az emberi dolgok változnak meg, miég az elmúlt emberi dolgok is, például a történelem adatai, tényei, karakterei, esetleg évszámai is- Egy- egy nagy hős, aki pontosan az iskolakönyv leírása szerint foglalt helyet képzeletünkben, újabb és „tájékozottabb" történetíró közlései folytán uj alakot és tulajdonságot nyer. Hőse és történetírója válogatja, nemzetiség és pártállás szerint. A történelem beállításainak változásai nem lepnek meg, de annál jobban meglepnek a természettudomány változó beállításai. Végre az oroszlán nem impresszionista politikus, vagy költő, aki naponta változtatja jellemét, életfelfogását, kenyérkereseti módját és biztos pozícióját. az állatok világában és a piramisok tövében. Úgy hat rám Kittenberger felfedezése, mint Einstein tanítása a relativitásról. Tehát semmi sem biztos már manapság, még az oroszl ánbőgés sem? Nem képzelhető el, hogy a kiváncsi antilop és a nyugodt zebra olvasott valamit a királyok alkonyáról és értesült róla, hogy most már nem kell félni, mert népszövetség van és választott bíróság- j Alig hihető, hogy a dzsungel lakói az emberi I élet változásaiból tanulnak és kevésbé tisz-! telik egymás fogát, csak azért, mert Európában aláírták a négyhatalmi egyezményt- A dzsungel lakói a természet örök törvényeit ismerik, politikájuk régi megbízható alapokon nyugszik és ha az oroszlán elkergeti a sakált a dögről, hogy maga falatozzék belőle, akkor biztosan elkövette ezt a kevésbé királyi gesztust öt ven évvel ezelőtt is. Pedig ebben az időben az emberek még tisztelték a királyokat. Alig hihető, hogy az oroszlán változtatott volna politikát, vagy akárcsak diplomáciai modort, hiszen nem érte terület változás. nem érte gazdasági válság. Nem. Inkább az ember felfogása változott meg az oroszlánról. Abban az időben, amikor az emberek megalkották a valóság és fantázia határán az oroszlán képét, a fantázia volt a szélesebb terület és a nagyság és az uralkodás volt a divatos elképzelés, amit szívesen vetítettek a sivatag királyára- Könnyebben és szabadabban működhetett ez a fantázia, mint emberek irányában, különösen pedig még élő emberek irányában, akiket ismerünk. Az emberi szellem nemrégiben még hajlott az idealizmusra, szerette a királyokat emberben és állatban egyaránt, szerette a nagyságot maga fölött. Talán most is szeretné, csak éppen a viszonyok •.. Kittenberger előtt is akadtak oroszlán- vadászok, akik épp olyan közeliről látták a sárga fenevadat, épp úgy ismerték a szokásait, a könnyű jóllakásra hajló karakterét, mint ő. Ezek a régi oroszlánvadászok meghagytak bennünket abban a hitben, amelyet még náluk is régebbi oroszlánvadászok keltettek bennünk, hogy az oroszlán ,,a sivatag királya". Miért nem leplezték le a régi Afrika-utazók, miért nem jelentették ki ilyen kereken, hogy az oroszlán is épp olyan aljas vadállat, mint a sakál, csak éppen erősebb. Miért detronizálja Kittenberger a sivatag királyát? Kizárt dolog, hogy személyes érdeke fűződnék hozzá, hiszen vadászik rá és a dicsősége nagyobb, ha nagyobb rangja van ellenfelének. De Kittenberger mégis letépi a királyi koronát az oroszlán fejéről és azt mondja róla, hogy durva és buja állat, amelynek egyetlen vágya az, hogy jóllakjék- Az ember úgy érzi, hogy a dzsungel csodás világában is eljutunk lassan a nyers valósághoz és Rudyard Kipling csodálatos meséi épp úgy olvasatlanul hevernek majd a könyvtárakban, mint a görög királytragé- diák. Az emberi képzelet szállt alá a sivatag királyának trónjáról a korgó gyomor valósáNézem ezeket a cserkész-fiukat, amint a jomboreera készülődve jönnek-mennek az uc- cákon, magyarok, külföldiek, gyalog, teherautókon, villamoson, kisebb-nagyohb csoportban. Ha a ruházatukban nem volna különbség s ha egyiknek-másiknak az arca nem volna a szokottnál sötétebb szinü, akkor azt lehetne mondani, mind egyformák. Egyenként talán inkább, de csoportban vagy éppen tömegben nézve alig venni rajtok észre azokat a mostanában sokat emlegetett faji sajátosságokat. Mindegyik csoportban vannak soványabbak és testesebbek, hosszúak és alacsonyak, barnák és szőkék, szemüvegesek és jószemüek, — ha ruhát cserélnének, bajos volna rájuk ismerni, magyarok vagy angolok vagy franciák vagy hollandusok-e. Lehet, hogy később, férfi korukban majd jobban kiütnek rajtuk a különbözőségek. Az ilyen serdülő fiuk arca még kialakulatlan, még nem készek rajta a karakter-vonások. Ha igazi cserkész, akkor nemcsak kívül hasonlítanak egymáshoz, hanem belül, gondolkodásmódjukban is. Ugyanazok a szép erkölcsi ideálok hajtják őket, bajtársiasság, békeszeretet, segíteni készség, jóakarat a jelszavaik és a cserkészélet romantikája is nagyjában egyforma mindenütt. Boden-Pa- well nagyszerű gondolatának az a fő szépsé- ge, hogy az egész világ serdülő ifjúságának színét-javát egyetlen ideál köré gyűjti. Nagyszerűségét kihangsúlyozza a mai kor széttagoltsága, ez az ideáltalan mai világ, amelyben jóformán minden ember más-más isteneknek áldoz és sehol sincs olyan hit, amelyben mindenki egyesülhetne. Az a nagy dolog a cser- készségben, hogy hitet ad az ifjú telkeknek, akik hinni tudnak és akarnak. Az élet mai szörnyű zűrzavarában óriási áldás ez a fiatalságnak. Ahogy nézem ezt a sok vidám, ötletes, vállalkozó szellemű fiút, nem tudok gondolni arra: mi lesz velük? Milyen világba kerülnek? Milyen eszmék uralma alá fognak kerülni? Milyen küzdelmeket kell majd nekik végiharcolni? Nekünk, háború előttieknek, egészen más volt a sorsunk. A jeleuünk egyszerűbb és könnyebb, a jövőnk bizonyosabb. Mi, amint felserdültünk, apáinktól egy kész világot vettünk át, amelyen volt újítani, tatarozni való, de csak a részletekben. Maga az egész építmény késznek, szilárdnak, szinte örök időkre szólónak látszott. Az állami élet parlamenti alapokra fektetve — számunkra az egyedül elképzelhető állami élet volt. A társadalmi rend szilárdnak látszott, mióta a negyedik rend, a munkásság a maga szervezett tömegeivel a legtöbb államban bevonult az alkotmány sáncai közé. A gazdasági élet gáLg. Az emberi képzelet csúszott le a nagyság ideáljáról a jóllakás problémájáig. Nem az oroszlán változott meg, hanem az orcszlánvadász szeme, aki európai hazájából került a dzsungelbe és európai hazájából vitte oda látási és meglátási képességét. Odahaza tudta már, hogy az éhes valóság a fontos, nem a képzelet szárnyalása 'és a maii valóeágkeresésnek felel meg, hogy az éhes fenevadat látta meg az oroszlánban, nem pedig az állatok királyát. Egyszerűbb, hogy tapasztalatai szerint nem remegnek meg a gyenge állatok, hanem fütyülnek az oroszlánra és legelnek tovább. Az emberi képzelet leszállt az egyszerű riasztó valósághoz, az elhullott pusztai vadhoz, amelyet felfal az oroszlán. Hazulról vitte magával az oroszlánvadász az éles tekintetet, amellyel ezt megfigyelte, hazulról, az emberek közül, ahol szintén a földön kúszik a régebben magasra vágyó ember képzelete. A földön kúszik, ahol a jóllakás egyetlen célja és dicsősége vár reáDe lehet, sőt valószínű, hogy ez a divat is megváltozik. Az emberi képzelet ma még a jóllakás függvénye és akkor száll a magasba, ha nem kell lesüllyednie a táplálékhoz. Amíg éhesek vagyunk és ételre gondolunk, addig Kittenbengert olvassuk állatokra, és a dialektikus materializmus történetíróit emberekre vonatkozólag. De képzeletünk alig várja, hoigy egy kicsit jóllakjunk és béklyójától szabadultán emelkedhessek újra a magasba, Ez az emberi létek természetes iránya- Nem is ajánlom, hogy átírjuk az iskolás- könyveket. Mire gyermekeink felnőnek, újra az oroszlán lesz a sivatag királyanyugodtan folyt, magától ki tudta egyenlíteni időnkénti válságait. Az ifjúság könnyen el tudott helyezkedni, mert a fejlődő életnek szüksége volt a folytonos succrescentiára. Gondolkodásunk felett mint egy rendíthetetlen boltív emelkedett a liberalizmus gondolata. Mi a stabilitás jegyében nevelkedtünk és éltünk. A mai sedülő fiatalok már nem ismerik ezt a stabilitást. A háború rettentő földrengése összerobbantotta a szilárdnak vélt épületet, a boltív is beszakadt s az emberiségnek választani kellett: tatarozás utján akarja-e helyreállítani, vagy újat építeni helyette. A legtöbb nép az előbbit választotta; nem tudott azonnal szakítani a múlttal, ami nem csoda, mert az uralom a régiek, a háború előttiek kezén maradt. Voltak azonban kezdetiül fogva helyek, ahol uj, a dolgok vezetésében addig nem szerepelt outsidere^ ragadták meg a kormánykereket s a többi népek bosszús álmélkodására óriási arányú kísérletezésbe fogtak, az egész életnek uj ideológiák és uj gyakorlat szerinti átformálására. így Oroszországban a szovjet, Olaszországban a fasizmus. Ezek az országok gigantikus kísérletek laboratóriumai lettek, míg más országokban a régi rutint próba,Iák tovább csinálni. Az orosz kísérlet még mindig a vergődő kísérlet stádiumában van, az olasz már bizonyos lényeges eredményekre vezetett, de hogy a rutin csődöt mondott s a régi módszerekkel, régi gondolkodásmóddal nem lehet többé boldogulni, az körülbelül bizonyos. Elméleti gondolkodók ezt már előbb belátták és sorra kezeiig belátni a gyakorlat emberei is. Nem szívesen, de kénytelenek belátni. Egyre-másra uj kísérletekbe fognak, egyre több helyén a világnak. Ilyen nagyszabású kísérleti laboratórium lett a nemzeti szocialista Németország s amit Roosevelt csinál Amerikában, az is egy hatalmas méretű kísérlet. Egy eredmény már nyilvánvalónak látszik: a szociáldemokrácia már kiesett a politikai hatalmak sorából, restituálódása már valószínűtlennek tűnik fel. Angolországiban leszorult, Franciaországban bomladozik, a többi nagy államokban eltűnt a föld színéről. Hogy ezek a kísérletek fognak-e s milyen eredményekre vezetni? Nagyon izgató kérdés, de felelni rá merő jóslat volna. De hogy az állami, társadalmi és filozófiai rend nagy átalakulása előtt állunk, az bizonyos. A mai cserkész-fiuk, ha felnőnek, más államrendszerbe fognak kerülni, más viszonyban fognak állani az állammal, a társada'ommal, még önmagukkal is, más tapasztalatokból fognak kiindulni, más lesz az életfilozófiájuk és az életük berendezése. Úgy bépeze’.em a magzat már megfogant, jeleket ad önmagáról, de még nem született meg, még sok kínos vajúdás kell hozzá, hogy vi ágra jöjjön* A mai ifjak talán a vajúdás korában fognak élni, talán már a megszületett magzatnak fognak örülni. Most egyelőre boldogan élnek abban a cserkész-romantikában, melyet a mai felnőttek teremtettek nekik. Most még nem látnak csak a maguk kis körében, nem tudnak semmit arról a nyugtalan keresésről, az uj dolgokra való várakozás ama feszültségéről, amiben a világ él. De idején meg fogják érteni s ha a sors kegyes lesz irántuk, ők talán már kijutnak abból a zűrzavaros sötétségből, amelyben mi élünk. S uj tartalmat kap a cserkész-jelszó: légy résen! í) fogadás ülnek a kocsmában, kettecskén. András gazda, meg Mihály gazda. Savanyu karcos előttük az asztalon, másnak a bicska is kinyílna tőle a csebében. De nekik nagyon ízlik. Már hogy ízlett: az utolsó kortyot szemlélik már nagy mélábuval. Ha megitták, haza kell menni. — Hajjaj, — véli sóhajtva András gazda — lesz nekem mit hallgatni az asszonytól. — Nemcsak kendnek — veti oda hasonló búval Mihály gazda. — Nincs is ez jól, ahogy van. Folyton ellenkezik. Akármit csinálok, ü csak ellenkezik. Próbáltam én mán mindent, hiába. Meg is verem mindig, amikor kell, asse használ semmit. Mihály gazda, mélyen eltűnődik a panaszra. Arcóm nagy bölcsesség kifejezése mutatkozik. Fölemeli mutatóujját s a levegőbe bök vele annak jeléül, hogy valami igen megszívlelendőt akar mondani. — Én ammondó vónék, hogy mibennünk is van hiba. Abba a makacs természetünkbe. Tán hogyha egy szer-kétszer kedvibe tennénk az ] asszonynak, minden másképpen vóna. András gazda hevesen rázza a fejét. — Oktalanságot beszél kend. Olyan kezes ] vagyok én, akár a bárány. Kend a makacs. — Én-e? Ha békit hagyna az asszony, sze- mibül lesném a kívánságát. De ü csak fúrt j macerái a kocsma miatt. Ezen aztán összevitatkozik a két korhelyt \ Hogy melyik az engedékenyebb. — Idehallgasson kend, — szól végül András gazda — mostan innét hazamegyünk. Otthől ki-ki köteles az asszonynak szótfogadni. Akár- \ mit mond az asszony, meg kell tenni. Fogad- \ junk, hogy kend ezt nem bírja ki. — Én kibírom. Kend nem bírja ki. — Jól van. Fogadunk egy liter borba. Akt nem bírja ki, hogy az asszony minden szavát teljesiti holnap reggelig, fizet egy liter borié ÁR a fogadás? — Ali. Hazamennek. Másnap reggel találkoznak a kocsmában. András gazda már ott ül ragyogó arccal, Mihály gazda busán jön be, mint aki- ; nek dinnyeföld nem jutott. — Hát megnyertem a fogadást, — kezdi sugározva András — hozathatja kend a liter bort. Elmondom sorjában, hogy vót, mint vöt. Menek haza, zörgetek a kapun. Kiszól az asz- szony: „Jól van, jól van, csak zörgessen, míg ] a zár is letörik az ajtórul.“ Szót fogadtam neki. ) ügy estem az ajtónak, hogy letörött a zár. ‘ Menek be a házba. Kicsit botorkálok. „Úgy, úgy, — mondja az asszony — csak borítsa fel az asztalt, részeg disznó.“ Fogom az asztalt j engedelmesen, felborítom egy rántással. Az asz- ■ szony ríva fakad, mert edény vót az asztalon, mind összetört. „Jól van, jól van, nagyon jól van, — mondja sírva — én nem bánom, csak t kőcse fel a gyerekeket.“ Menek engedelmesen | az ágyhoz, kötöm a gyerekeket. Hé, Pesta, Jóska, ugorj átok csak, keljetek fel. A két gye- ] rák ugrik ki a padlóra. „Úgy, úgy, — mondja az asszony — csak dorbézoljon tovább, csináljon korhelyt azokbvl is.“ Menek engedelmesen borér, hozom a három poharat, öntök nekik, igyatok gyerekek, a kiskésit neki, anya- y tok parancsolta. Közben lelöktem egy poharat, .1 eltört. „Jól van, sir az asszony — törje csak össze az edényt mindé1 Bólintok rá, keresem a nyújtóját, neki az edénynek. Paff ide, puff oda. Csak úgy repül a cserép. Tányér, tál, pohár törik össze mind. A kutya ugat rettenetesen. „Úgy, úgy, átkozott bolondja, csak tanítsa a fiait is a garázdaságra.“ Bólintok erre is, veszek egy botot, meg egy kalapácsot. Pesta, Jóska, fogjátok ezt a holmit, segítsetek edényt törni. De közbe igyatok, aki lelke van, mert anyátok parancsolta. Tördössük az edényt hárman most mán, mint a bolondok. „Van lelke az edényemet eltörni, akasztófám való, inkább engem törjön, mint azt a drága edényt.“ Bólintok rá, odakenek két nyaklevest az asszonynak. „A fene egye meg kendet, mit gyün haza kárt csinálni, menjen oda vissza, ahonnan gyött, holnapig ne is lássam.“ Szót fogai cm, idegyöttem. mostariig iszogattam, nagyszerű időtötést tőtöttem. Hát kend hogy csinálta? Bánatosan válaszolt a vén korhely: — Az úgy vót, hogy mikor hazamén lem, rettenetes szomjas vótam. „Aggyal mni“, — mondtam az asszonynak — ihatnék. Megy a kúthoz, telemeri a vedret, hozza be. „Itt van, — mondja mérgesen — igya meg az egész vederrelAzt már nem. tehettem. Hé, Mózsi, egy literrel abbul a karcosbul. HARSÁNYI ZSOLT* Sándor Imre. Mi lesz velünk? Irta: SCHÖPFLIN ALADÁR (Budapest) 6 —
