Prágai Magyar Hirlap, 1933. augusztus (12. évfolyam, 172-197 / 3282-3307. szám)
1933-08-13 / 183. (3293.) szám
4 1983 a/ugmw*o» 18, naéárna/p. A NÓGRÁDI BACON — Ki irta az Ember tragédiáját? A régi iskolás anekdota szerint, amelyik egy még régebbi, felnőtt anekdota variációja, az egyszeri tanár kérdezte ezt az egyszeri diáiktól a hospitáló főigazgató előtt. S mikor a deák ijedten azt fételte, hogy „tanár nr kérem, nem én írtam" s ezen a tanár is, meg a diákok is nagyot nevettek, akkor a főigazgató fejcsóválva fordult a professzorhoz. — Pedig ugy-e ő irta, a pernéhajder? Persze mostanában már a főigazgatók is mind tudják, ki irta az Ember tragédiáját. De akkor, almikor megjelent, a hatvanas években sok fejtörést okozott ez a kérdés a nógrádi kúriákban. A nógrádi kúriáik nemes urai és úrasszonyai sehogy se tudtak belegyőződni abba, hogy a sztregovai földesur irta volna azt a könyvet, amelynek a hírét úgy kiországolták a pesti újságok. Jóravaló, rendes embernek ismerték a megyebeliek a sztregovai urasá- got, akit már fiatal korában megválasztottak szalimakomisszáriusnak, pedig ez szép megyei tisztség volt a maga idejében. Abban az időben ugyan úgy mutatkozott, hogy poétás ember lesz belőle, Szontágh Palival figurás verseket írtak a megyebeli urakról, — de hát ju- ventus ventus, fiatalság bolondság. Azóta nagyon komoly ember lett Madách Imréből, különösen mióta Fráter Erzsinek kiadta az úti céduláját. (Ugyan minek is kellett neki Nógrádiba bihari lányt hozni?) Azóta úgy él, ahogy ötezer holdas magyar úrhoz illik, gazdálkodik rosszul, vadászik jól, szereli a vendéget, bejár a megyegyülésekre Gyarmatra 6 mióta követnek megválasztották, Pesten is megfordul, egyszer már föl is szólalt az országgyűlésen. Tisztelet-becsület neki, de hogy Madách Imrétől telt volna ki olyan színdarab, amilyent magyarul még nem Írtak, azt ugyan a nógrádiaknak ne mondja senki. Azonban a könyv meg van, rajta a Madách Imre nevével, azt valakinek írni kellett. Ki '.ehetett most már az, ha neim Madách volt? Hát ki lehetett volna más, mint a részeges Bory Laci, a gyarmati ügyvéd? Az valamikor nevelője volt, aztán mindennapos te-tu-paj- tása, asztaltársa, vadász cimborája. Nagy kor- hely volt, Isten nyugtassa szegényt, de mindenki elismerte a nagy eszét is, tán éppen azért zavarodott meg. ö írhatta azt a híres darabot, az valahogy Madáchihoz kerülhetett, aki a barátja halála után kiadta a maga neve alatt. Ezt a naiv nógrádi pletykát, hogy az Ember tragédiáját nem 3Iadách Imre irta, hanem Bary László, a nyolcvanas évek elején Mikszáth Kálmán is forgalomba hozta, ha volt is annyira óvatos, hogy a maga részéről nem állította. Nem is állíthatta, hiszen a pletykát ebben a formában komoly ember egy pillanatra se vehette komolyan. Az irodalomtörténet már akkor tudta, hogy az Ember tragédiája a Madách egyéni tragédiájának a csillagok közé való vetítése volt. Már akkor Madách hároimkötetetes kiadása is megjelent és bizonyította, hogy egész ouvre-ja előkészület volt a világdrámára. Mikszáth cikke, amely eredetileg egy vidéki lapban, a Szegedi Naplódban jelent meg, nem is keltett nagyobb figyelmet. Mindössze Palágyi Menyhért Madách-könyvében találok rá utalást. Az író gúnyosan ajánlja figyelmébe Mikszáthnak, mint humoristának, hogy Bory László irodalmi hagyatékát Jeszenszky Dani, a pesti költő-közjegyző őrzi zsákba kötve, tehát jó lesz sietni a stúdiummal, mig a „lappangó irodalmi kincset" meg nem eszik az egerek. A klapencia-csináló ügyvédnek egy kézírásos verses-müvét csakugyan ismerte Madách, — állapítja meg Palágyi. De ez aligha inspirálhatta az Emiber tragédiájá-t. Az volt a címe: A bolhák eredete, mithológiai hösköltemény. Hát ez csakugyan nem olyan kovász, amiből kalácsot lehetett volna gyúrni az örökkéva- láság számára. Hanem azért az óriás szobrán egy tárcányi mellékalak gyanát mégis ott lehetett Bory László, mint Madách nevelője és mindvégig hűséges barátja. Az a tenger, amit nagy költőnek nevezünk, a legkitűnőbb folyamokból, erekből, búvópatakokból, mindenféle kitanulhatatlan forrásokból folyik össze az istenkezevájta mederbe. A Madádh- tengernek lehetett egy parányi folyócskája a nógrádi züllött zseni is. Mert Bory László Madách öreg tisztartójának a fia, úgy látszik, mégis csak több volt úri disznótorok ritmus-faragójánál. Egy „költői beszély"-e — akikor ez divatos műfaj volt íría s Móra Ferenc — dicséretet kapott egy akadémiai pályázaton. S a hagyatékában — Mikszáth szerint — maradt egy „Herakles" című dráma, amelyben felséges részletek akadtak. S talán nemcsak torzók maradtak volna utána, ha ő rajta még előbb és még tökéletesebben be nem telik az ember tragédiája, mint Madáchon. A fiatal Boryt akkor vették oda nevelőnek Madách mellé, mikor az betegen került haza az egyetemről Sztregovára s magánúton folytatta tanulmányait, ö tétette le vele a jogi vizsgákat, de egész életre szóló barátságuknak bizonyosan volt a közös jogi stúdiumokon kívül más alapja is: a közös irodalmi hajlandóság. Madách csak az Íróasztalának dolgozgatott, Borynak azonban megyeszerte termettek aféle vidéki irodalmi baibérai. Társaságkedvelő ember volt, vidám, elmés, olvasott s mert a társaság is becézgette, Madách maga is bámuló] közé tartozott s többször mondta, hogy különbnek tartja magánál. Nyilván ez a népszerűség kapatta aztán el a nagyramenendő fiatal embert. Elkönnyel- müsödött, elrendetlenedett s már mint gyarmati ügyvédnek cigányutra szaladt az élete. Hivatalos pénzek elszámolásával akadt meg s bár Madách soha vissza nem fizetett baráti Irta: Neubauer Pál Kevesen vagyunk abban a helyzetiben, hogy energikus elhatározással nagyobb útra keljünk. Annál feltünőb, ha a vonatfülkében olyan utibőrönddel találkozunk, amely számtalan szállodacédulájával a régi békeutazásokat revelálja és elhiteti velünk, hogy a világ még nyitva áll, a földkörüli utazás még lehetséges. Ilyen bőrönddel találkoztam legutóbbi utam alkalmával és amikor meglepetten szemügyre vettem ezt a nagy, behizelgő és hogy úgy mondjam, arisztokrata bőröndöt, amely kényelmesen terpeszkedett a kocsi hálójában, pillanatra sem gondoltam volna, hogy a látszat világában minden csal, nemcsak a látszat, hanem még egy ilyen bizalmat- gerjesztő bőrönd is és hogy rövid idő mulca uj tapasztalattal leszek gazdagabb. A fülke üres volt 'és a bőrönd az ablak melletti hálóban nyugodott, némán brangozva be a tulajdonost, aki minden bizonnyal előkelő ember kellett, hogy legyen és most valószinüleg az étkezőben ül. Disznóbőr masszivitása arról győzött meg, hogy régi vágású utasról van szó és első látásra megállapíthattam, hagy a régi bőrönd régi előkelőséget reprezentál. A tulajdonos asszony, előkelő hölgy — ezt viszont úgy állapítottam meg, hogy kissé pontosabban szemléltem a számtalan szállodacédulát, melyek elárulták, hogy fényűzéshez és nagy kényelemhez szokott, aki ezzel a bőrönddel utazik: csupa luxusszáilló cédulájával volt teleragasztva, amelyekben nem kötnek üzletet, hanem amelyekben szórakoznak. Éppen élénken figyeltem Kairó céduláját s kispolgár létemre csodálattal és tiszteletteljes irigységgel gondoltam a bőrönd tulajdonos-nőjére, amikor a fülkeajtó kinyílt és egy húsz év körüli igen nemes arcú lány jött be és helyet foglalt a bőrönd alatt. Következett a szokásos megfigyelése az úti társnak lehunyt szemipillák mögül és az a bizonyos könyvolvasás, amely szerencsés alkalmakkor csak néhány percig tart, mert a hölgynek nincs gyújtója, az ablakot be kell zárni, egy kesztyűt fel kell emelni és az alkalmas pillanat eljöveteléig arra használod fel az időt, hogy lehetőség szerint próbára teszed ember- ismeretedet és megállapítod valami lelki ke- resztszórejtvény alapiján, milyen nemzetiségű lehet az idegen és milyen nyelven kellene megszólítani, hogy az első másodpercben fonetikai győzelmet arass, amely lehetővé teszi a további győzelmeiket. Ne kezd Nizzával és Monteoarlóval, mert ma már Los Angeles és Pék ing épp oly közel van, mint amilyen elcsepült és a ragyásig tele ragasztott bőrönd bizonyltja, hogy végtelenül nehéz, szinte megoldhatatlan feladat előtt állsz. Nem is törődtem vele, hanem a jószerencsére bizt,am ügyemet és egyszeri alblakzárás és gyufagyujtás után lágy hangom, szenvtelenül és mellékesen beszélni kezdtem — magyarul. Ösztönöm hajtott, de csalatkoztam és hamarosan az ilyen esetekben a még mindig 1 egmegbizihatóbban nemzetközi és legkevesebb bonyodalmat és blamázst okozó németben állapodtunk meg, bár á hölgy előkelőén sejtette, hogy az Azrák nemzetségéből való, vagy ihidalgó leánya, de kölcsönnel megmentette a katasztrófától — a kötelezvény még most is meg van nála a sztregovai levéltárban — az erkölcsi .himlő- helyek megmaradtak a Bory lelkén. Törött szárnyú madár lett belőle, magasba vágyó, porban vergődő boldogtalan bohém. Már akkor Madáchot is átvetette vállán az élet s a világgal méghasonlott két ember egymást itatta a lelke keserűségével. A letört zseni nagyon beleillett a filozóf földesur sztregovai udvarának dickensi alakjai közé, a kiét hóbortos pap, a mindig repülő gesztusokkal járó Sréter Miklós, a Vojtina-szerü poéta s a deliriumos János hajdú mellé. S föl lehet tenni, hogy ebben a környezetben legközelebb állt Madáchihoz egykori nevelője. Azt is el lehet képzelni, hogy a vele való eszmecserék során sarjadt ki sókat vivődött leikéből a nagy dráma kristálymagja. Aki maga már nem tudott repülni, az talán még tudta lendíteni a más szárnyát. Annak azonban, amit Mikszáth mond, hogy Bory volt az első, akinek Madách felolvasta a darabot, ellentmond magának a drámának a kézirata. A címlapjára az van feljegyezve: kezdtem 1859 febr. 17-én... Bory László pedig már 1858 nyarán meghalt. lehetséges volt az is, hogy dúsgazdag svéd arisztokrata- Németül megértettük egymást, témánk százával akadt és volt alkalmunk, hosszú utazásokról beszélgetni, Melburneről és a Jóreménység fokáról, az északi államokról és Hollywoodról, sportról és művészetről, mindenről, ami előkelő és dúsgazdag emberek élete. A hölgy Oly szép volt és oly tökéletes eleganciával felelt és kérdezett, hogy nem vettem észre azt a lágy siklórepülését, amely egy légi akrobata dicsőségére vált volna, értem, hogy szépségét és báját megillető lágysággal siklott el minden fölött, amiről tüzetesebben kellett volna nyilatkoznia, ha észrevette, hogy ismerek néhány várost és szállodát azok közül, amelyek cédulái bőröndjéről hirdették, hogy boldog napokat töltött falaik között. Újszerű utazás volt ez a föld körül egy szép lánnyal, aki ismeretlen és rejtélyesen élőik élő volt és órák múltán is az maradt. Ha megakadtam, átsegített intelligenciám szakadékán és emlékezőtehetségem fogyatékosságait kedvesen elnézte, úgy hogy csak később, amikor a .pozsonyi pályaudvar restijében vonatot várva borozgattam, csak ekkor gondoltam rá, hogy voltaképpen igen keveset -beszélt és hogy talán inkább én segítettem rajta, ha fontosabb dolgokkal nem volt tisztában, vagy olyan városokat és szállodákat zavart össze, amelyekben a cédulák tanúsága szerint hosszú hónapokat töltött. Beszélgetés közben nem is volt ez fontos, hiszen oly hanyag .fölénnyel rakta keresztbe hosszú és karcsú lábalt, hogy filiszternek kellett volna lennem, ha csekélységeken fennakadtam vo'na és a történtek dacára, ma ás szégyenleném, ha engedtem volna, hogy kispolgári mentalitásom, tehetségtelenek és érvényesülni nem tudók öntudatlan védekezési eszköze és egyben ballasztja a hétköznapi gyanakvás posványába rántja a beszélgetést és az együttest. Hálásan gondolok erre a néhány pompásan ide- genszerü és titokzatos órára és nem hallgatom el a földkörüli utazásom végét sem, amely egyeseket talán ki fog józanitani, másokat csodálattal eltölteni, de mindenki azt kell, hogy mondja, hogy tisztelet és becsület a mai nehéz idők hölgyeinek, akik csak úgy tudják megkeresni a napi entre-eotes-jukat, ha meglepő ötleteket produkálnak és eddig- elé ismeretlen pszichológiai éleslátással hat óra alatt körülutazzák a földet "azzal, akinek nem elég, hogy szép a hölgy és az sem elég, hogy kedvesen szórakoztatja, amikor keresztberakja a lábait. Kissé váratlanul történt a fordulat, de már nem volt idő az áthidalásra, mert a vonat Dévénynél járt, amikor kérdés nélkül megmondtam, hogy Pozsonyban ki fogok szállni. Csodálkozó pillantására, amellyel tudtomra adta, hogy ezt nem várta volna, viszont azonban neki is dolga akadna Pozsonyban, ahol különben egy brátnéja is lakik, akit már rég készül meglátogatni, valami ősi ösztön minden gátlások teljes szakadását idézte elő és megfeledkezve Casanováról és arról, hogy a Linó helyett a Vág völgybe utazom, amit bevalló-J A két barát többed magával átkoosizott Szliácsra s azon mulattak az úton, hogy témár kát adtak fel egymásnak, amiről verset kellett rögtönözni. Amint megérkeztek a fürdő- telepre, a társaság sétálni ment, Boryt magára hagyták. Ahogy visszatérnek, sikoltozást hallanak Bory szobájából. Be akarnak menni, az ajtó zárva. Dörömíbölésiüikre kinyílik az ajtó, eléjük áll Bory feldúlt arccal, kuszáit hajjal, kezében töltött puska, az asztal alatt pedig halálsápadtan reszket egy — finánc. — Mi történt itt, Laci? — kérdezte Madách ijedten. — Megesküdtettem az alkotmányra ezt a bitangot, — mondta Bory rekedten s többet az egész társasággal nem törődve, leült írni. A finánc aztán elnyöszörögte, hogy az ügyvéd becsalta a szobába, ráfogta a puskát s úgy kényszeritette, hogy esküdjön hűséget — Kossuth Lajosnak. Madách szomorúan nézett össze barátaival s odahajolt Boryhoz. — Hát most mit csinálsz, Laci? — Levelet írok a császárnak, — felelte Bory dühösen, — fogadom, nem teszi az ablakába. Azzal átnyújtotta a papirt, amin nem betűk voltaik, csaik gyerekes kriksz krakszok, — s az asztalra borulva elaludt. Álmában megkötözték s felszállitották a Lipőtimezőre. Mire az egyik tragikus hős dicsőségének örök napja felkelt, akikorra a .másiké beieve- szett az örök éjszakába. Madách Bacon lordja úgy halt meg, hogy összezúzta fejét a zárkája vasrácsán. ni, sőt dühvei és szilaj védekezéssel hangoztatni nem éppen dicső dolog, azt válaszoltam, hogy csak a következő vonatig maradok, amely — sajnos — már egy óra múlva indul. Kétséget és reményt kizáró filiszteri módon azt mondtam, hogy: „sajnos!" Felkiáltójellel. Ez elárulta jellembeli fogyatékosságaimat: nem voltam hálás a sorsnak, hogy az Azrák, vagy a hidalgók nemzetségéből származó hölggyel hozott össze, akivel oly egyéni módon utaztam körül az egész földet Prágától Pozsonyig tartó hat óra alatt és nem fogtam el röptében a pillanatot, amely ezt az utazást ismeretlen tájak felé folytatta volna, amelyek szépek, mert csak igen ritkán, sőt soha sem érjük el őket. Dévénynél járt a vonat, amikor kiderült, hogy jellemem ennyi sok fogyatékosságot mutat és ekkor — — — ekkor a? hölgy mosolygott- Megértőén, aiegbocsátóan, barátságosan mosolygott és így szólt magyarul: — Az ön bőröndjén nincs egyetlen szállodai cédula, igy ma már nem igen lehet utazni, akikor sem, ha az ember Pozsonyban leszáll, sőt akkor sem, ha ott csak a következő vonatot várja meg! — Kissé gúnyos volt a hangja, de azonnal kifogástalan üzleti tónusba csapott át és folytatta: — Engedje meg, hogy egy árucikket mutassak meg önnek, amely nem drága és sokszor hasznára lesz. — Könnyed mozdulattal emelte le a nehéz bőröndöt, amelyről kiderült, hogy utánzat és felnyitva, vadonatúj és szebbnél-szebb cédulákat vett elő: Kairó, Shanghai, Paris, Nizza, Hollywood és minden mondén paradicsom luxusszállóinak * céduláit. Enyvesen csillogó hátukat bámultam ostobán és ügyefogyot- tan, amikor igy szólt a hölgy: — Megengedi? Mindjárt ide ragasztok néhányat a bőröndjére. Darabja tiz cseh korona. Magának olcsón adom, mert kedvesen szórakoztam magával. Látja, Bécsből indult el és öt perc alatt körülutazta a földet. Ha pedig legközelebb Prágából Pozsonyba utazik, meglátja, milyen jó szolgálatokat fognak önnek tenni ezek a kis cédulák. Magára célzott ezzel az utolsó utalással? Nem tudom. A vonat ekkor már befutott a pozsonyi pályaudvarra és én mély meghajlással csúsztattam retiküljébe a kért összeg dupláját. Beláttam, hogy megéri és még gyakran meg fogja érni. — Együtt széliünk ki — mondotta kedvesen — pozsonyi lakos vagyok és minden héten többször megteszem a Pozsony és Prága földkörüli utazást. Néha Dévényig kínlódom, amíg egy üzletet le tudok bonyolitani, néha már Pardubicíban eladtam összes céduláimat. Embere válogatja! — szólt bájosan és eltűnt a kijárati ajtóban. ŐSZI SZÍNEK A festéket ki őrzi nyáron, Hová van rejtve az ecset? Honom veszik az őszi lombok E csodálatos színeket. Kell egy raktárnak lenni reijtve, Hogy mig a boldog nyár ragyog, Meg legyenek az ősznek mentve A színek és a bánatok. Falu Tamás. Újszerű utazás a föld körül /
