Prágai Magyar Hirlap, 1933. augusztus (12. évfolyam, 172-197 / 3282-3307. szám)
1933-08-11 / 181. (3291.) szám
^I^iAltA^Aíx^AR'ri! RIíAŐ? 1A88 angm>ns It, géaéefc ‘Sátraszéplaki leoél Ezit a levelemet 1010 méter magasságiból küldöm a tenger száné fölött. Ennélfogva nem is ügyelek sem a mondanivalójára, sem a szavai rendjére. Tudom, hogy színvonala úgyis magas lesz. Legalább 1010 méter a tenger fölött. Soraimat tollba mondom. Fekvőszéken he- verészve. írni lusta vagyok. Aki megérkezik ide, elcsigázva egy év hajszájától, agyondohányozva és kimerülve, azt az első nap első órájában oly jótékony renyheség fogja el, mint a marmotákat, melyek szintén itt a szomszédban laknak a Tátra szakadékaiban. A marmoták okos állatok. Tudják, hogy csak Tátraszéplakon lehet igazán aludni, tizenöt órát egyfolytában. Az ember nappal berúg az éles, hegyi levegőtől s éjjel kialussza részegségét. Még a dohányzásról is leszoktam. Nem szívok se "cigarettát, se szivart. Kizárólag hegyi levegőt saivok. Higyjék el, ez sokkal fűszeresebb és illatosabb, mint bármely egyiptomi cigaretta. Gyantával, fenyővel illatosítják. Olvasni sem olvasok semmit. Szántszándékkal nem hoztam magammal könyveket. Egy hót múltán mégis erőt vett rajtam régi, bűnös szenvedélyem. Körüljártam szobámat, ab-j bán a reményben, hogy itt-ott majd találok valami olvasnivalót, ha egyebet nem, a szó-' kásos föl Írás okát, melyek útbaigazítanak, i hogy hányszor csöngessek a szobaleánynak, a! pincérnek és a bérszolgának, vagy a fürdő-! szoba csapjain efféle figyelmeztetéseket: „Me-j leg“, ,.Hideg". Legalább ezeket akartam olvasgatni, többször egymásután, elmélyedő fi-! gyelemmel. De itt ilyesmit sem lelni. Aj csengődobozon egy szobalány, egy pincér sj egy bérszolga képe látható. Elgyönyörköd-! tem bennük. Milyen bölcs dolog is. hogy az embert nem izgatják betűvel, szavakkal, melyek annyi félreértést, visszavonást, féltékeny-j séget és idegességet támasztottak. A mosdó egyik csapján zománoos piros gomb, a imásd-j kon kék. Van-e olyan hároméves gyermek, aki nem érti meg ezt a nemzetközi képbeszé-j det s nem érzi nyomban, ösztönösen, hogy al piros gomb csak a meleg viz lehet s a kék1 csap a hideg? Úgy olvassuk ezt, mint a ki-; nai és japán képbetüket, melyeket azok isj értenek, akik más-más nyelvet beszélnek. Aj magyarok, a szlávok, a németek, az angolok j és amerikaiakba törökök;, akik itt megfordul-; nak, látják ezt s á saját nyelvükön, gondolják: „Meleg'Y „HidegA Ez az igazi világnyelv. Valamennyien dr. Guhr Mihályt keresik, Ő folytatta azt a munkát, amelyet annakidején, a Tátra őskorában nagyatyja, Weszter kez-j dett, akiről ezt a helyet Weszter-lakuak is! nevezik, ő létesítette itt a gerlaohfalvi csúcs | tőszomszédságában azt az európai hírű sza-; natóriumot, melybe messze földről elzárón- i dókéinak a betegek. Hogy mi a tudományos érdeme, az a tudósokra tartozik. A Basedow- kórról való fölfogását utóbb az amerikai nemzetközi orvosnagygyülés is magáévá tette. Azóta azokat a betegeket, akiknek túltengő pajzsmirigye serényebben működik a kelleténél, nem jóddal gyötrik, hanem az ő tapasztalata szerint mindenütt a világon kivonják szervezetükből a jódot. A gyógyered- ményeket nem ismerem. Ebből egy kellemetlenségem is támadt. Pár héttel ezelőtt, amikor ideérkeztem, bemutattak egy szemüveges, csontváz-sovány urnák, akibe már csak hálni járt a lélek. Minap a boróka utón egy köpcös dijbirkozóval sétálgattam. Panaszkodtam, hogy itt, sajnos, súlyos betegek is vannak s pár héttel ezelőtt megismerkedtem egy mozgó hullával, aki szemüveget viselt áttetsző, porcogós orrán. Erre az illető megemelte kalapját s közölte velem, hogy voltaképp ő az a hulla. Most már vigyázatosabb vagyok. De én nem is a tudósról akarok beszélni, hanem az emberről. Guhr szenvedélyes gyógyító. Személyes ellensége mindenféle nyavalyának. Gyűlöli a betegséget. Nemcsak a betegek keresik őt. ő is keresi a betegeket. Meg vagyok győződve, hogy a levélhordója szivrajzára és tüdőképére is kiváncsi. Telhetetlen ember. Nem elég neki az a sok ezer beteg, akit. kezel és meggyógyít, fél, hogy elfogy az anyaga s folyton újakat hajszol. Izgatja mindenki, akit még nem látott „belülről". Nemény Vilmos, a Szepesség rajongója havonként fölrándiul hozzá Késmárkról néhány napra meglátogatni őt. Guhr többizben célzást tett arra, hogy szeretné megvizsgálni. Barátja elhárította a tisztességet azzal, hogy neki kutyabaja, makkegészséges. Guhr később már könyörgöt. Mindhiába. A Nemény nem állt kötélnek. Végre szerencséje volt. Barátja egyszer náthásán érkezett hozzá. Erre lefektette, végigkopogtatta,, átvilágította, megvizsgálta vérét, a piros és fehér vérsekijeit 8 minden lehető szervét. Boldog volt, hogy ez is „lefeküdt neki“. Én állítólag egészségesen jöttem föl, de azért már több betegségemből kigyógyultam. Kigyógyultam mindenekelőtt abból az előítéletből, melyet munkának hívnak. Nem sietek többé. Várok, megálltam. A zsebórám is megállt, mindjárt az első éjszakán s azóta nem „Van, vagy nincs éhség a Verhovinén ?“ Prága, augusztus 10. Néhány nappal ezelőtt a prágai „A-Zet“ huszti tudósítóijának cikkét közöltük, amelyben azt állította, hogy a Verhovináin az emberek éheznek. A ruszin- szkéi országos hivatal ennek kapcsán a következőket jelenti: — A folytonos esőzések és az árvíz következtéiben a lakosság körében úrrá lett pánik, valamint a felelőtlen elemek uszítása, az állami élelmezési segélyakciót a legnagyobb erőfeszítések megtételére ösztökélte. Csakis az illetékes hivatalok erélyes közbelépésének köszönhető, hogy sikerült valamennyi járás felfokozott igényeit kielégíteni anélkül, hogy a készletek kimerülése bekövetkezett volna. — A belügyminisztérium az országos hivatalhoz intézett rendeletében felszólította az országos hivatalt, hogy a lakosság ellátására szükséges mennyiségű tengerit szerezze be. Az országos hivatal haladéktalanul intézkedett afelől, hogy a kívánt mennyiségű tengerit külföldről beszerezzék és expediálják. Most, amikor a helyzet kezd megállapodni, a kereskedők arra törekednek, hogy megrendeléseiket sztornírozzák. Az országos hivatal, — miután nincsen semmiképpen módjában az emelkedő rezsit megtéríteni, — kénytelen a megrendelt tengerimennyiség átvételére bírni a kereskedőket. — 1938 julius hónapjára a járási hivata'olk összesen 528 vagon tengerit és julius második felében pótlólag további 120 vagont, Ősz- szesen tehát 648 vagon tengerit rendeltek meg; vagononként 10.000 kg. tengerivel. Való' já-ban azonban júliusban ennél sokkal többet, 922 vagont, vagyis 263 vagonnal többet adtak ki, mint amennyit a pótló megrendelésekkel együtt, kívántak. De még igy sem lehetett a járások összes követelését teljesiteni. Ebből a mennyiségből az ungvári Kereskedelmi Társulat a magyar és román szállítmányok maradékából 101 vagont, az ungvári Ruszin- ezkói Behozatali Szindikátus 821 vagont szállított. Nem felel meg tehát a valóságnak az, hogy a Verhovina a tengeri hiánya miatt éhezik, amint azt számos lap írja, hanem a kereseti lehetőségek hiányában inkább pénzhiányról von szó. A hivatalos jelentéshez az A-Zet a következő megjegyzést fűzi. — A rusziaszkói országos hivatal ezek szerint beismeri, hogy a Verhovina éhezik, mert a lakosságnak nincsen keresete, azaz pénze, hogy tengerit vásárolhasson. De nem világítja meg az országos hivatal azt, hogy miért drágult meg ez a segély-tengeri, kilogratmon- ként 8 fillérrel 72 fillérről 80 fillérre. Saját szemünkkel győződhettünk meg arról, hogy például Kolocsavén a lakosság előre lefizette a tengeri árát, de azt nem tudta megkapni, mivel nem érkezett elegendő mennyiségben, így tehát, — fejezi be a cikkét az „A-Zet“, — julius második felében nem csak kereset hiányában, de a tengeri hiánya miatt is éheztek az emberek a Vehhovinán. MIM ■■■■Ml Ilii Hl ll.ll !■ IWl I l.l'l Hl—11 MR llf'IIHI I II IW1HHWIT !■! IHHlWIIIBiaMMW-JWiMTiTamUlWIlWRmW.TTWfnaW’illCnHüromggnWEIIWI El1- 'I IWI—aa—BM—— $lng0,0fi, süólofi, hindu cserfiészefi a világtáőorűan A skót fösvénysége — A hindu meg a bor Gödöllő, jiamboree, augusztus hava. Angolok Az egyik főkapu neve: Baden Powellkapu. Ezen bemégy, az angolok közt vagy. Itt van az anyaország, az ir szabadállam, aztán az ulsteri irek csoportja, nagy tábláikon ismerős angol grófságok nevével ta,álkozol tucatszámra. Ilyenek vannak felírva, k'ilométeibossziuságu sátorváros kapui mellett: London, Glasgow, LancUhire, Manchester, EsSesx, Sussex, — aztán a gyarmatok: Délaírika, Ausztrália, India, Trinidad, Málta, Rhodesia, Canada. Még Palesztina is angol gyarmatnak számit itten. A Palesztinái arabok különös nagy fejkendővel járnak, a hátukig lelóg s a fejükön zsinórgyürü szorítja homlokukra a kendőt. Az angol világbirodalom személyes ügye ez a dsembori. Lelkiismereti kérdést csinálták belőle, minden vidékről jönnie kellett cserkésznek. Ausztráliáiból például öt’vénén . . . Van ott még pénz ... Aminthogy pénzből az angoloknál mindegyiknél van úgy látszik, elegendő. Mindent megvesznek és semmi sem drága nekik. Rajzos nyakkendőjükkel- balkarjukon háromsoros szöveggel jelölt csapatnevükkel, elegánsan, fölényesen járnak-kelnek, különösen az üzletvárost látogatják és szaporán érdeklődnek az árak után. Két kis angol járta az üzletvárost. Az árak annyira megnyerték tetszésüket, hogy rövid megbeszélés után vettek: két fej káposztát, öt cső kukoricáit, egy kiló sót, két kiló csokoládét, egy csomó hagymát cs paradicsomot, konzervet, árvalány hajat, egy diszfokosi, húsz levelezőlapot, tököt, szilvát, szalámit, apró kulacsot s mindezt betették a kosárba. Hazavitték, aztán maguk sem tudták, mit kezdjenek vele. Különösen az ételnemüvel nem, mert az annyira bőséges és olyan kitűnő, hogy a legnagyobb angol gyomrot is teletölti. Ott hagyta a kiét kis angol a kosarat az indiánsátor előtt . . . Felszerelésük pompás, bőséges, gazdag. Sátraik formálja az indián wigwamtól a lapos trópusi sátorig s a vászonikastélyig, mindenféle. Tiszták, roppant higiénikusak, pralktiku- sak s egyszerűek. Fölösleges díszítés náluk nincs. Táiborkapu, kerítés — ennyi az egész. A kapukban és diszitmiényeklben való tobzódás náluk ismeretlen fogalom. Az exotikus vidékek cserkészei állatbőröket tesznek az örsi sátor elé. A pontosságot s a rendet nagyon megkövetelik. Mindenből a legjobbat, legszebbet akarják. Kicsit fölényesek. Nagy nemzet . . . Vannak köztük valódi, hamisítatlan kis Iordgyerekek. Apró baronetek. Etoni kollégisták. És akadnak köztük szegény kis angolok, egyszerű, szeplős kis yorkshireiek. De a cserkészrulha mindezt a különbséget nem mutatja. Hallgatagok, nyugodtak. Amint s akit nem akarnak észrevenni, nem veszik észre. Az autogrammot fölényes nyugalommal adják. Tetszenek nekem. Skót ok Eredeti, vidám fickók, kedvesek, kedélyesek, ügyesek. Kockás, sötétkék skót szoknyájuk, combjaikon a bőrtarsoly, félrevágott kerek bojtos kis skótsapkájuk mindenütt derűre csábit. Népszerűek. Diszfelvonuláskor a s'kót dobos artistaimutaványokat végzett a levegőben verőivel, a kormányzó előtt. Mindenütt láthatók, kettesével. Mindent megnéznek, ritkán vásárolnak. húztam föl többé. Apróságokkal bíbelődöm- Egy csöngetés korszakot jelent életemben. Szemhatárom összezsugorodott. A világ egyik vége a Sárga Fal és a Felka patak, a másik vége lenn a kávéház. Esténként kalappal fogom a röpdöeő szentjánosbogaraikat s villamos zseblámpául használom. Olyasmiről beszélgetek, amire eddig sohase gondoltam, a celluloid gyártásáról, a vonalas nagyításról s Egérváry barátom, a jeles matematikus és hegymászó, végre, pár mondattal elmagyarázta mindnyájunknak Einstein elméletét is, úgy hogy végre egészen megértettük. Kigyógyultam aztán egy beteges gyűlöletemből is. Én, mint alföldi ember, akinek már egy va- kand túrás is hegy volt, utáltam a hegyeket. Lassan összebarátkoztam velük. Eleinte kissé szigorúaknak italálltam őket, amint havas szemöldökükkel rám meredtek. De milyen bájosak tudnak lenni ezek az óriások, amint az alkony violafónyében molnár-kéken tündökölnek. Mosolyuk a nyájas titánok mosolya. Ma már a fürdőkádamból is a gerlachfalvi csúcsot bámulom. Mióta értesültem, hogy 2668 méter magas, minden reggel előre köszönök neki, Kosztolányi Dezső* A skót fösvénység nem tréfa, ezek itt be* mutatják. Tudják, hogy viccek vaunak róluk forgaloméban s nagyokat nevetnek, amikor a legújabb sütetti, magyar gyártmányú skót vicceket elmesélik nekik. Megtanulják s viszik hasa, Aberdeen városába . . . Tőlük mindenki autogrammot kér. Szabályos körök alakulnak körülöttük néha negyedóráig adják az autogrammot. Lépten- nyomon .megállítják Őket: — Excuse, gentlernen ... — és fényképezi őket boldog-boldogtalan. Dünnyögtnek, vállat vonnak s méla unalommal, napjában százszor gyakorolt pózzal állnak a gép elé. Csupa összefogózott skótokat lehet látni, amint áldozati báránykép fotografálni engedik magukat. Az egyik a bőrdudájával foglalatoskodott a sátra előtt. Kérték, dudáljon valamit. Nevet. Nem dudál, csak pénzért. Affene a skótját. Mennyiért adsz egy nótát? Egy pengő egy fuvintás. Nevet mindenki. A skót nem tagadja meg magát. Végre megvan az alku, ötven fillér. A skót erre behívja a sátorba a „kundsaf- tot“, nagyon halkan fülébe dudál egy rövid nótát, hogy a nemfizetők n© ha'jják s vigyorog. Bosszút állt a pesti viccekért . . . A hindu Néhány komoly hindu járkál a táborban. Zöld selyem turbánjuk van. Idősebbek, pápaszemesek. Úgy nézem, hogy tanult emberek, tanárok, ügyvédek lehetnek, csak mi látjuk benne a cigányhoz hasonló hindut. Pedig biztosan több Iskolája és nagyobb műveltsége lehet, mint annak a falusi bírónak, aki az erdő szélén jóindulatukig a vállára vereget és megállítja. A hindu zavartan megáll és mosolyog. Pápaszem© megcsillan. A falusi bíró amolyan GÖre Gáborhoz hasonlatos alak, a gödöllői járásból, feleségestül, családostul itt van. A felo- ség kezében libacombos csomag, biró uram kezében hatalmas, szalmafonatu demijon. _ Ebatta hinduja, — recseg a bíró hangja — milyen fekete, mint nálunk a cigány. Mindenki nevet. A hindu zavarban van. Bíró uram most megkopogtatja a demijont, a barátságos lötyögő hangok felvidítják. Mint mifelénk a ibecsipett vásárosok, biró uram is erősen a hindu orra alá tolja az üveget. A hindu nem érti. Most már nagy tömegben állunk biró uram mögött. Biró uram poharat vesz elő a zsebéből s csillogó szemekkel, nagyokat nyeldekelve maga is, bort tölt a jámbor olajbarnának. — Mondják meg neki, hogy igyék... És erőszakkal tolja a bort a szerencsétlen hindunak. A hindu a fejét rázza. Nem tudja, mi van ,a pohárban. — Bor ez! — kiáltja a gazda lelkesen. Azzal odanyomja a hindu orra alá. A hindu beleszagol a pohárba. Aztán kétségbeesve néz bíró uramra. Most veszi észre, hogy borral kínálják. Mind a két kezét szétterpeszti. Ijedten ugrik hátra: — Nőt! Indián nőt! — mondja udvariasan- Biró uram xeménytvesztve ejti le a poharat. — No, a szerencsétlen, — mondja kétségbeesve. Biróné asszonyom hangja kisivit a tömegből: — Azért olyan sovány a jámbor, mert bort se ihatik... Holland barátom A tribünön kerültünk egymás mellé, a nagy felvonuláskor. Egyideig türelemmel nézegette az elhaladó népviseleteket, végül nem tudott tájékozódni közöttük, németül érdeklődött. Furcsa, eddig nem hallott zamatja volt a németségének. Piros-fehér-kék szalag jelezte az országát. — Ez a vidék nagyon szép, — jegyezte meg udvariasan — hallom, szélmalmok is vannak. Azt önök biztosan tőlünk tanulták. Kiütött belőle a nemzeti büszkeség— Mi nagyon szeretjük a hollandokat, — feleltem udvariasan. — Természetes, — nevetett —, hiszen olyan messze vagyunk egymástól. — Általában nagyon vágyunk Hollandiába, — szólt egy ujabib magyar a hátam mögött. Körülöttünk mindenki Hollandiába vágyódott. Boldog ország... A holland inkasszálta a bókokat. A sokféle magyar népviseletből azonban nem tudott kivergődni tudományával. A lóháton lovagló szolgabir ósági hajdú mibenlétét, az élői lovagló szolgabiró diszmagyarját, a pártás lányokat, a kékbeli községi bírókat a mű- népviselet és az igazi parasztleány ruhája közti különbséget nehéz volt megértenie. Aztán felfedezte, hogy az egyik népviseleti csoport keze, arca, megjelenése nagyon finom. — Urinők, nálunk is igy van... — mondta. Népviseleti alapon barátkoztunk össze. Gra4
