Prágai Magyar Hirlap, 1933. július (12. évfolyam, 147-171 / 3257-3281. szám)

1933-07-09 / 153. (3263.) szám

m 1933 július 9, vasárnap. jaj, de szép az a Pest... Irta: MÓRA FERENC Én nem igein vagyok falusi kislány, d© az­ért én is ri tkán szoktam Pestre menni e olyankor mindig esik velem valami különös történet. Etilben a mostani különös történetiben csak maga a történet különös, a szereplők na­gyon közönségesek. Egy kocsi, egy fiatal ur, meg egy öreg ur. A kocsi diadalkocsinak na­gyon különös volna, de bérkocsinak igen kö­zönséges. A legközönségesebb bérkocsik jegyike, amelyek a nyugati pályaudvar körül 4®toisómo(hikánkodnak. A fiatal ur is nagyon különös volna velszd hencegnek, de pesti fity- üritynek egészen közönséges. Az öreg úrról meg mondanom se kell ezzt, mert az én ma­gam vagyok. De azért ennek a három közönséges sze­replőnek a története mégis egészen különös történet, nem hiába, hogy a Zrínyi uccában .kezdődik. (Ámbár a különös történetek in­kább végződni szoktak a Zrínyi uccában.) Ott volt valami dolgom, soká tartott s ké­sőn vettem észre, hogy eljárt az idő. Szeren­csére elcsíptem egy életunt konflist s így az autóst andig se kellett időt vesztenem. Ahogy be akarok szállni, odatoppan a fiatal ur, az a bizonyos, és rám szól: — Pardon, igazgató ur, szabad volna egy nagy szívességié kérnem? — Tessék — mondom s megindítom a nyo­mozást a gyufaskatulya után. Mert bizonyos­ra vettem, hogy ehhez lesz címezve a szí ves­ség. Nincs nagyobb jótétemény, mint gyufát- lamoknak gyufát adni. Fel lehetne 'venni az irgalmasság hét testi cselekedetei mellé nyolcadiknak. De hát nem erről volt szó- A fiatal ur ked­ves mosollyal magyarázkodott. — Engedje meg, igazgató ur, hogy én is felülhessek a kocsijára. Nagyon sietős dol­gom van és nem látok kocsit a környéken, a villamosok meg, tetszik látni, megálltak. Kü­lönben már találkoztunk is igazgató úrral, talán tetszik is rám emlékezni. — Hogyne, hogyne — siettem rá vissza­mosolyogni — kérem, legyen szerencsém, tessék parancsolni. Nagyon szégyellem volna, ha kitudódik ró­lam, hogy akkor se tudom, kicsoda, ha a fe­jem elütik. Ha már ő emlékszik rám, nem sérthetem meg azzal, hogy én meg ne emlé­kezzek ő rá- (Persze nem jutott eszembe, hogy Pesten minden második ember igazga­tó ur. Vidéken még most is csak elnök urnák szólítják, akinek nem tudják a titulusát.) A jobboldalamra ültettem, amit ő is egé­szen természetesnek talált. Kényelmesein szét terpeszkedett, előkapott egy elgyötört ci­garettát, rágyújtott, és odaszólt a kocsisnak: — Mehetünk. A Nyugati felé kerüljön, oda, ott majd mutatok egy virágkereskedést, az előtt megállunk, tatám. Engem csak azután kérdezett meg szere­tetteméit ó m osollyal: — Ugyebár meg tetszik engedni? Mi az ördögöt tehettem volna, persze, hogy meg tetszettem engedni, noha én az Asztó- riába akartam menni. Megtaláltuk a virágkereskedést s a kelle­mes fiatal megint felém biccentette a fejét: — Könyörgöm, csak egy pillanatra! Hosszú pillanat volt, nem jó lett volna megmer-edmi annyi időre, Szemirámisz füg­gőkertjeit meg lehetett volna venni addig, mig a fityfirity két szál szegfűre megalku­dott. — Már meg is vagyunk — pattant fel mel­lém s adta a parancsot a kocsisnak. — Király ucca ennyi meg ennyi, közel a fasorihoz. — Pardon — mondtam félénken — talán most már átengedném a kocsit önnek, én már villamoson is elmegyek innen­— Kisztiihand •— fordult felém lelkes tilta­kozással — világért se akarnám, hogy én m iát iám kény elmetlenikedjék, igazgató ur. Kérem, hiszen pár lépés az egész, már ott is vagyunk. Már akkor gurultunk is a Szomdy uccában vagy hol s nem tudtam, hogy káromkodjam-e vagy nevesíek. Hát csak úgy mosolygóifor­mán vonogattam a szám s azt mondtam, hogy tessék parancsolni; ha benne vagyunk, moet- már kivárom, mi lesz belőle. Hát az lett, hogy az utiitárs a Király uccai ház előtt megállította a kocsit s beszaladt a. kapu alá „csak egy pillanatra". — Most már aztán sebesen a Kálvin-térre, kérem! — Próbáltam végre én is dirigálni a kocsist, de akkorra megint ott van a fiatal­ember, csóválva izgatottan a két szál szegfűt e már megint oda is bodor adott mellém. — Hát ha igazgató urnák is úgy tetszik, akkor a Gairay-téren szállnék le- Hová is méltóztatik menni? — Az Asztóriába­— No hiszen onnan oda is lehet jutni­Hát persze. Hiszen Kolumbus is Amerikán keresztiül akart Japánba jutni — kezdett bennem kavarogni az epe. Hiába no, csak nem való nekem egyedül jönni erre a Pest­ire. Hol veszek én most annyi energiát, hogy megszabaduljak ettől a fesztelen törökömtől, aki nem ereszt? Mi lesz, ha a Garay téren sem akar búcsúzni? Őt lökjem-e le a kocsiról vagy magam ugorjak le? Nem tudom, mire szántam volna magam s hogy a Zrínyi uccába vittek volna-e vissza, vagy a mentőkhöz. Mire eldöntöttem volna a kérdést, megálltunk a Garay-tóren egy kis cukrászda előtt. Láttam, hogy Itt már helyén vagyunk. Az ajtóban egy siheder lányka to- porgott, akin nagyon meglátszott az öröm, mikor utitársam odarikkantott neki a ko­csiból : — Jövök, drága! És úgy lábalta felé a kalapját, mint a há­rom testőr a moziban- Én is ott láttam ezt, csakhogy* én nem tudtam megtanulni Egyszerre kerültek az intézetemhez, egy­szerre kapták meg oklevelüket, egyezerre aratták első sikereiket és majdnem egyszerre házasodtak meg. Mondjuk, hogy az egyiket Égi-uek. a másikat Pöldi-nek hívták. Égi lenszőke hajú, sápadtarcu, hórihorgas fickó volt, olyan, aminőnek a mesében a ger­mán muzsikust ábrázolják. Nagyszerűen ér­tett a kontrapunktohoz. Valósággal tudomá­nyos alapossággal művelte a zenét, ünnepé­lyes volt és zord, fen költ és fenséges, az Aka­démián azt jósolták felőle, hogy ő lesz a leg­nagyobb és legunalmasabb zeneköltője korá­nak. Nemcsak a zenéje, d© a szerelme is áhi- tatos volt- Igazi égi szerelem. Pedig az ifjú leány, aki ennek a mennyei muzsikusnak a szivét lángra lobbantotta, egyáltalában nem volt az égiek közül való. Tenyeres-talpas, hí­zásra hajlamos, erélyes hangú és dobogó já­rású bajor szűz volt ő, arca majd kicsattant a piros egészségtől és szeme szelíden ragyogott igénytelen és boldog szerelmében. Borbálá­nak hívták. Az apja kántor volt és orgonista- Roppant mennyiségű sört ittak meg apa, anya és leánya, valamint a kisebb gyermekek is, akik benépesítették a kántor hajlékát. Senki sem tudja megmondani, hogy bukkant erre a gömbölyű, vidám és szemérmes földi leányzó­ra Égi ur, a zenetudós, aki, jobb híján, egy közeli püspöki templom karmesterségét töl­tötte -be csekély havi készpénzfizetés és némi természetben való járandóság ellenében. így nősült meg Égi ur, én voltam a nász­nagya s a szertartás alatt szakadatlanul saj­nálkoztam a csillogó szemű, mosolygós bajor leánykán. Két hét .múlva Földi ur házasságkötéséinél tanúskodtam. Ha valaha valamely zsák meg­találta az ő foltját, akkor ebben az esetben tökéletesen sikerült a zsákhoz való legkitű­nőbb foltot megtalálni. Földi ur pirosipozsgás, kövérkés, sörte hajú, barna legény volt. Szé­les arca szüntelenül mosolygott s mosolygás klözíben. legalább is hatvannégy villogó, fehér gyöngyből álló fogsorát mindig mutogatta. Csupa derű, csupa éllet, csupa dallam, csupa harimőmia volt az egész ember. Nem mondhat­nám, hogy tiulságba vitte zenetudományi ta­nulmányait, de úgy Ömlött belőle a muzsika, mint a pacsirtából a dal, öntudatlanul, őisi ösztönből, játszi szeszélyességgel és ellenáll­hatatlan humorral. Néhány pompás akkorddal jellemezni tudott embereket, mozdulatokat, hangulatokat és helyzeteket. Zenei karikatú­rái már az iskoláiban bireseé tették. Minden­kit tudott utánozni. Megjósolták neki, hogy nem zeneköltő, hanem artista lesz, aki mu­latóhelyeken lép fel, elkápráztatja hallgatóit rendkívüli öí letelve] és megkacagt-atjn őket, a könnyekig kacagtatja meg, a zenei humor1 — Oh te csacsi — néztem megenyhüMen, ahogy leugrott az ekvipázsról — hát ezért kellett nekem elherdálnom félnapomat! Im­ponálni akartál a nőnek a kocsival! Defbát miért nem mondtad, te ugritülee, hiszen ak­kor autóba ültettelek volna! Isten bizony eszembe 9em jutott rossz né­ven venni a gyereknek, hogy miég csak egy kalapbillentéssel sem búcsúzott el tőlem, ha­nem úgy ott hagyott, mint egy aszfaltos kat­lant. Van jódolga, hogy énvelem törődjön, mikor olyan takaros kislány kezét szorongat­hatja. Ebben bizony egyformák vagyunk fa­lun-városon. Pedig dehogy vagyunk egyformák. Ahogy a kocsisam a nyakaközé húz az egy lónak és mostmár arra megyünk, amerre én akarom, a fityfirity utánunk kiált: — Hé! — No, ki lehet ez a hé? — fordulok vissza. Hát félreér thetetlenül én voltam az. Még pisszegett is utánam a betyár, egyik karját a nőébe ölt vén, a másikat Harry Liedtke bon­bont iájával lóbálva felém: — Hé, hallja! Aztán ha végzett, majd küld­je vissza a kocsimat! Azzal már surrant is befelé az ajtón. Attól félt a csacsi, hogy l-eosirkeifogózom a nő füle hallatára. Dohát miinek rontottam volna el vele a dolgomat? Sokkal okosabb vidéki em­ber vagyok én annál- Ahogy én a közéletet ismerem, ez a fityfirity, ha az Isten élteti, nagy karriert fog még csinálná s milyen jó lesz nekem akkor protekciót kérni tőle! csillogásával. Egyébként talán népszerű dalo­kat fog Írni, vagy operett-zenét, sok pénzt ke­res, divatos karmester lesz, a nők kedvence, szerencsés világfi, könnyelmű kalandor, szó­val boldog ember, aki semmit sem vesz na­gyon a szivére és csillogó egyéniségével min­dig többet ér el, mint a legsúlyosabb és leg­fen költebb zenei lángész. Természetes, hogy feleségét is a csillogó és felszíne világ szépei közül választotta. Annyi bizonyos, hogy mindenki nevetett gyönyörű­ségéiben, aki együtt látta őket. A fiatal hölgy az Operett-színház legbájcsabb szubrét báno­ké se és táncos-primadonnája volt. Csupa mo­soly, csupa szeszély, csupa élet, csupa szere­lem. Valóságos női csecsebecse, törékeny já­tékszer, puha, ruganyos, simulékony, hízelgő kis macska, csillogó szemlében ezer kis ördög pajkossága nevetett és borzas fürtjeiben a napsugár fénye és a pajkos szerelem sötét sejtelme bujkált. Mindenki irigyelve nézte az összeillő párt s én a szertartás alatt megálla­pítottam, hogy ebből a házasságból életöröm­től sugárzó vidám, harsogó kacaj és könnyed, csillogó művészet fog ki virágozni. öt vagy hat esztendeig egyiket sem láttam. Külföldi körúton voltam s ezalatt megfeled­keztem tanítványaimról. Aztán néhány hóna­pot pihentem. Tudni sem akartaim zenéről, hangversenyről, operáról, akadémiáról. Né­hány hónappal ezelőtt azonban mégis elmen­tem a filharmónikusok egyik hangversenyé­re, mert egy uj ember szimfóniáját mutatták he ott s barátaim azt állították, hogy az évad egyik legnagyobb zenei eseménye lesz a be­mutatkozás. Valósággal megdöbbentem, ami­kor meghallottam, hogy Földi ur irta a szim­fóniát. Botránytól féltem. Nem tudtam más­képp elképzelni a dolgot, mint hogy valami­féle ördöngős karrikaturát fogok hallani, egyikét azoknak á mesteri csínyeknek, ame­lyekből az a zabolátlan kedélyű és pokoli hu­mora, vigyorgó fiú már növendék korában nem egy Ízelítőt adott. A szerző maga vezény­li a müvet — hirdették öles táblákon az est rendezői. Értem. Nem is vállalkozott senki más a Földi -télé humoreszkek vezénylésére. Annál nagyobb lesz ja botrány- Elszántan ültem az egyik páholyba, hogy tanulja legyek ennek a furcsa zenei akrobata­mutat ványinak. Már ellőne nevettem, ahogy magam éllé képzeltem a fickó széles, vörös arcát, csintalan és gúnyos mosolyát és egész nagy, kövér, gyermekes megjelenését. És a szerző megjelent. Dörgő taps vihar- Ki ez? Nem hittem a szememnek. Ránoosképü, szo­morú szemű, meggörnyedt, koravén emberke állt a dobogóra, mint maga az élő szenvedés, titokzatosság és borongás. De mégis ő volt, Földi ur saját maga, valóiban. Saját magának A HÁZASSÁG Egy öreg zenetudós elbeszéléseiből Irta: SURÁNYI MIKLÓS SZEPLQT májlottot e& minden­fajta bőrbetegséget azonna megszüntet a világhírű Földes- féle aradi Margit-créne és szappan Az arcbőr rövid idő uiuivo seép, Hatav és üde lesz, a ráncok kisimulnak. Mivel a MARGIT- CRÉMET sokan utánozzák saját érdekében csak eredeti védjegyünkkel tentgaszfotl dobozt fogadjon el. Nyitva, vagy kimérve eredeti MAR GIT-CRÉME seho‘ nem kapható Főlerakat Csehszlovákia részére: „Sz. IRZSEBET gyógyszertár, Bratislava (Pozsony) Dana n. 38 a hullája, sírból kikölt Lázár, aki hosszú szen­vedés után jobblétr© szem-derült. Úristen, mi­lyen lesz a szimfóniája?! Hát olyan volt, mint ő. Borongós, földöntúli, megrázó, telt szenve­déssel és kétség-beeséssel. Remekmű volt. — Mi lett ebből az emberből? Barátaim megmagyarázták. A felesége tette ezt. Három évig éltek együtt, először viharos szerelemben, végül kétségbeesésben és gyű­löletben. Az asszony elhagyta, a férfi majd­nem megörült az utána való dühös és gyűlöl­ködő vágyódásban. És ez van a ezimifóniájá­ban. Eszembe jutott Égi ur, a másik- tanítvá­nyom. Vájjon mivé fejlődött az a mély és szenvedélyes lelkű ifjú titán a maga idillikus és boldog házasságában? Megkérdeztem a barátaimat. Égi ur, Égi ur? Barátaim a vállukat vono- gatták- Nem ismerjük ezt a nevet. Nem hallot­tunk róla. Annál jobban érdekelt a dolog. Felkeres­tem Égi urat abban a kis váróéban, ahol’kar­mesteri állást vállalt készpénzfizetésért és természetben való járulékért. A sörözőben ta­láltam őt meg. — Égi urat keresem. — Én vagyok. Itt is megdöbbentem. Égi ur a nyakamba borult és össze-vissza csókolt. — Oh mesterem, oh mesterem! Ki sem mondhatom, milyen boldog vagyok, A boldogság csakugyan az arcára volt fest­ve. Pirosán, fényesen, a jó és dús étel, a sok Sör és a könnyű asztali bor boldogsága. — Négy gyermekem van, drága mesterem- Öt óv alatt négy, mint az orgonasipok, erő­sek, mint a medvék, úgy bömbölnek, mint a trombita, mennyei kvartett, drága mesterem, ön még soha életében nem hallott ilyen kvar­tettét s ha ki akarja tüntetni a világ legbol­dogabb muzsikusát, akkor eljön az én kis csa­ládi fészkembe, meglátogatja Borbálát, a vi­lág legderekabb és legszebb feleségét, aki mennyei lugassá varázsolta az életemet és öt­venhat kilóról hetvennyolcra hizlalt fel a vi­lág legizletesebb ételeivel. Drága mesterem, önnek meg kell ízlelnie Boribála főztjét és sa­ját termésű boromat, amelynek az egé'sz vá­rosban nem találni párját! Égi ur csakugyan ragyogott a boldogságtól. Vidám volt és tekintélyes pocakja majd szét- feszitette tarka virágos, bársony mellényét. Hirtelenében felhajtott még két korsó sört s aztán hóna alá kapott és vonszolt Borba-Iához. Útközben megkérdeztem tőle: — És a zene? Égi ur hangos kacajra fakadt. Az ördög vigye el, nekem fontosabb dol­gaim vannak- Nem mondom, néha irok egy- egy karácsonyi éneket, vagy a városi színház számára ünnepi nyitányt, ha névnapja van a polgármesternek. Égi ur családi otthona csakugyan a boldog­ság szigete volt. A szigetet egy hatalmas keb­lű, piros arcú, ringó járású, mázsás súlyú arkangyal őrizte ifözőkanállal és porolóval s a karján állandóan két kis égi tünemény lógott, sivitva és bömbölve, mint a trombita. Közöt­tük én is boldog ember lettem. De azért eszembe jutott, hogy a művészet és a boldog­ság, úgy látszik, örök és engesztelhetetlen el­lenségek. Égi úrban a boldog há-zasélet ötven­hat kilóról hetvennyolcra hizlalta a férjet és elsorvasztotta benne a teremtő lángelméi. Fölldí urat. a szenvedés sajátmaga múmiájá­vá- gyötörte, de kRobbantotta belőle az isteni lángot, amely a szimfóniájában ragyogó, lo­bogó f én revei az egekig csapott. Nem tudtam, melyiket, szánjam és melyiket irigyeljem. 0SF* Ajánlja a „Nagyasszonyt4* nöismerőscl MT közti 6

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents