Prágai Magyar Hirlap, 1933. július (12. évfolyam, 147-171 / 3257-3281. szám)
1933-07-30 / 171. (3281.) szám
ÁLMOI6s GONDOLATOK Irta: NEUBÁUEfi PÁL Reggeli cikket szerettem volna írni. Úgy feküdtem le, hogy a Ma tengernyi témája szelíd és megbékélt szimultán formáiban, félig álomszerűén elvonult előttem és ma már nem tudom, hogy az elfáradt agy álmodta-e, vagy ébren gondolta-e el ezeket a gondolatképeket. Csupa félreértés, meg nem értés! Hiába vannak könyvtárakban elraktározott tanok, mindenki a maga kis félreértésekkel teli életét éli, nincs szabadulás, az ember nem tud a másikra találni, mert nem értik meg egymást... Azt álmodtam, hogy sokat olvastam az éjjel az emberiség könyvében és sok olyan dolog akadt, amit nem értettem. Nehéz voQt szerfelett ez a könyv és küzdöttem az értelemmel, a megértéssel. Ekkor az történt, hogy a könyv szerzője, akit álmomban tisztán és félelmetesen láttam magam előtt, hozzám! ópett és igy szólt: „Gyerünk fel ide erre a kettős könyvállványra és beszélgessünk egymással!" Követtem és helyet foglaltam mellette, tőle jobbra, egy óriási könyvhalmaz felett. Ő szemben foglalt helyet és kettőnk közé egy hamucsészét helyezett, amely emberi koponyából készült. „Ez a hamucsésze egy nagy rablógyilkos koponyájából készült", mondta „és most a legvékonyabb tűn libeg. Amint látod, egyensúlyban van. Arra kérlek, hogy az összes meg nem értett gondolataidat dobjad ebbe a hamucsészéibe, majd meglátjuk a következményeket. A tü végtelenül érzékeny és ezért az egyensúly szempontjából mértékadó." Szégyellem magam, nem is tudnám már megmondani az okát, de araikor lassan megkezdtem a gondolatoknak a hamu- csészébe való dobáilását, önkénytelenül lehúztam a szemem, hogy ne lássam, miként reagál a csésze és a tü. Egyre csak dobtam és dobtam a világ könyvében olvasott és meg nem értett gondolatokat ég végül is nem volt több ilyen gondolatom. Felhagytam tehát vele és csendben maradtam. „Több nincs?" hangzott a szelíd kérdés? „Ez minden", feleltem. „Úgy hát nyisd ki szemeidet és nézz ide!" Felnyitottam a szememet és végtelen boldogság érzése vett rajtam erőt, a megnyugvás harmóniája szállott belém, amikor az emberi koponyából készült csésze aljára pillantottam és láttam, hogy a csésze — üres. * Álom volt-e-, nem tudom, de talán az ilyen álom a legátfogóbb gondolat, a mélység legmélye, az alap. Ide tartozik egy másik álomképem is. — Fogjad meg a gyilkost! — kiáltja oda valaki Sokratesnek. Sokrates azonban nem ezt teszi, hanem engedi, hogy a gyilkos elrohanjon mellette és megmeneküljön, ellenben mikor a másik ember, aki rákiáltott, melléje érkezik, igy szól hozzá: — Mi az, hogy gyilkos? Kicsoda gyilkos? — Már csak tudni fogod, mi és ki egy gyilkos!? — méltatlankodik a megszólított. — Gyilkos az az ember, aki gyilkol! — Szóval egy hentes? — feleli Sokrates. — Erigy már! Ember, aki egy másik embert meggyilkol! — Tehát egy katona? — Ugyan kérlek! Ember, aki békében meggyilkolja az embertársát! — Szóval hóhér, aki nyilvánosan megöli a gonosztevőt? — Ne őrjíts meg! Ember, aki egy másik embert, egy ártatlan embert a házában megöl! — Végre értelek: egy orvos! * Akkor szoktam igy álmodni, ha sokat gondolkodom afölött, mért nem értik egymást az emberek, bár nincs félreértés közöttük és mind ugyanazt akarják. Persze ez az álmom, amelyben Sokratest láttam és hallottam, amint dacosan és megalkuvást nem tűrve kényszeritette az athéni polgárt, hogy hagyja futni a gyilkost és inkább próbálja meghatározni, mi egy gyilkos, ez az álom megmagyarázta, hogy az előző álom hamucsészéje csak látszólag volt üres és valójában rengeteg olyan gondolat van, amit vagy én nem értek, ha a másik fejti ki őket, és a másik nem érti, ha én- magyarázok. Hanem értjük egymást, van-e fejlődés? Azt álmodtam, hogy a Keleti tenger partján sétáltam és ott bukkantam rá a nagyszakállu német tudósra, aki egy tengeri heringet hordóban nevelt. A hordóban tengeri viz volt, de a tudós le akarta róla szoktatni a heringet és ex akt tudományos alapon naponta egyre több édesvizet kevert a hordóba, hogy fokozatosan fejlessze a heringet és szárazföldi lénnyé alakítsa át. Engem is elfogott a kutatási láz és szemmel kisértem a heringes professzort, ott voltam mellette a nap minden órájában és a •végén már elválaszthatatlan barátok lettünk. A bering pedig azt tette, amit a tudós elvárt tőle: lassan megváltozott és mennél több édesvizet kapott, annál inkább mutatkoztak rajta a szárazföldi állat tulajdonságai. így múlt el a vakáció és együtt utaztunk Berlinbe, a profesz- szor, én és a bering, aki ekkor már beillett csodának, amolyan igazi német berlini csodának. A tudós nem nyugodott és berlini laboratóriuma teljes felkészültségével folytatta a kisér- Oeteket. Fejébe vette, hogy megmutatja a világnak, hogy a fejlődé^ nemcsak lehetséges, hanem azt is, hogy az egyes fajok az élet- és természetkör Ülmények szerint variálhatók és hogy hazugság, hogy faji -tulajdonságok oly szívósaik, mint például a hering ama tulajdonsága, ^hogy csak a tengerben élhet, mert sósvizre v-au szüksége .., Nem akarom hosszan elmondani ezt a furcsa állmomat. A tudósnak nagy volt az öröme: karácsonyra a hering azzal lepte meg, hogy megélt egy üvegmedencében, amelyben már csak tiszta édesvíz volt, evvel bizonyítva a tudományos fejlődési tételt. A tudós most már nem ismert határt és hogy a fajok közti határokat teljesen kiküszöbölje, naponta kiemelte a heringet a medencéből és rászoktatta, hogy a földön mozogjon és a levegőben éljen. Eleinte persze másodpercekre tette ezt, de a bering hálás volt ezúttal is és szépen beletanult. Mikor újra itt volt a nyár, a hering már úgy szaladgált a földön és olyan étvággyal evett-, mint egy kölyökkutya. A tudós magával vitte a Keleti tengerhez és a parton büszkén vezette pórázon minden her ingek legcsodálatosabbikát: a tudomány győzelmét. Óriási embertömegek bámulták meg ezt a tüneményt, ami egy napon... Váratlanul történt a katasztrófa: a kutya-bering kitépte magát ura kezéből és nekiszaladt egy hullámnak, amely nagyon megtetszhetett neki. A hullám elsodorta és szemünk láttára a tengerbe fulladt. — Mert nem volt bering és nem volt kutya! — magyaráztam a tudósnak, aki értelmetlenül bámult a tengerre. Ezen csúnyán összevesztünk és amikor a tudós hirtelen pálfordulással fajélméletesen nekem rontott (hiszen az álmokat sajátos logika dominálja) szerencsére felébredtem. Sokáig, dörzsöltem a szemem és gondolkoztam, ne irjak-e cikket valami már aktuális témáról, de aztán gépem elé ültem és leírtam a három álmomat, mert- úgy érzem, hogy nagyon is aktuálisak és sok bennük az igazság, talán több, mint az éber élet kuszaságában. foúJh/ÜMfi-UMÚA* Irta: RODA RODA Az a történet, amit most el fogok mesélni, nem tőlem ered, hanem Molnár Ferenotől. Ő tagadni fogja. De erre én a- következőkét fogom mondani: — Ugyan, ugyan, Molnár! Hát már elfelejtette voí-na? Emlékezzen csak vissza 1914 őszere! Akkor, mikor éppen megérkezett köziibénk, ,a sajtóhadisz ál Iáéra. Mi ke tton és a maga Fazekas barátja együtt igyekeztünk Przemysl felé. Útközben Sanokban elakadtunk a sárban. Este -volt, és zuhogott, mintha sajtárból öntötték -volna. A helyiség egyik fele — romokban, másik fele — csapatoktól megszállva. Az állomás- parancsnok, öreg. fáradt, ideges főhadnagy, dühösen morogta felénk: — Uraim, csak egy szállásom van a maguk számára: a kolera-kórház halottas kamrája. Véletlenül éppen üres. Nem kell? Félnek a kolerától? Mindenütt másutt- sokkal inkább megkaphatják, mint ott — a halottas kamrát legalább fertőtlenítik. — Emlékszik még, Molnár? Hogyan bolyongtunk órák hosszat, százszor is elutasítva — míg végül teljesen elázva, a hidegtől dermedten betértünk a halottaskamrába? S még örültünk is, hogy ebben a végitéletiben legalább biztos tető alatt lehetünk. Két fertőtlenített szentmilhá'y- lova volt a.z ágyunk. Parányi gyertyavég pislákolva szolgáltatta a világosságot. Biztosan szentelt gyertya volt. Környezetünk hátborzongató voltát valamivel enyhíteni kellett-: élénken beszélgettünk, nagyokat ittunk. Maga kihörpintett'e tábori ku-ía- -csának tartalmát és fölkiáltott-: — Bon, a fantáziám elég erős ahhoz, hogy azt képzeljem, a Hungária-ezállodábam vagyok. — De az ördögbe — hol van Fazekas? Fazekas, a mi kö'vér társunk? —1 Fogadni mernék — válaszolt erre maga —, ez a ravasz róka remek, olcsó szállást talált magának — a bálványucea-ihoz hasonlót. Kérdőiéig tekintettem föl. — Maga nem ismeri Fazekas szobájáhak a történetét? a budapesti Bálvány-uccuiban? Furcsa, kis történet. írja le. — S miért nem írja meg Molnár Ferenc? — Az lehetetlen. Fazekas darabokra tépne. — Engem is... — Rám néz-ve ez már nem lenne annyira fontos, meg aztán előbb tisztázni kellene, hogy Fazekas erősebb-e, minit maga? — Jó, majd megtalálom a védekezés módiját. Rajta, mesélje el a történetet! — Jó, de ha forrásának engem említ — én letagadom.-----------Fazekas hosszabb távoliét után viszszatért Budaipestre, szegényebben, mint valaha —- d-e szive telve volt a legszebb érzelmekkel és bútorozott szobát keresett, hogy érzelmeit nyugalomban leírhassa. — Délelőtt ny-októl egyig a Belvárost járta be — lépcsőn föl, lépcsőn le; minden drága Volt. Délután a Ferenc városban keresett: negyven koronán alul semmi sem volt kapható. Fazekas költségvetésében azonban csak harminc korona jutott -lakásra. És ime, hazafelé vezető útjában, a Bálívány- uccáiban, egyszerre csak szemébe ötlik egy hirdetés: „Elegáns szoba, nagyon olcsón -kiadó." — Ez az én esetem! Fájós lábbal mászott emeletről emeletre, hogy ezzel az utolsó kísérlettel megnyugtassa takarékos lelkiismeretét. Mert ha most sem jár sikerrel, akkor kétségbeesésében az egész költségvetést föl kell borítania és más hivatást választania. Egy .pillantást vet a szobába Fazekas, s máris megy. Hiszen gondolhatta: kárpit-, tapéta, rézágy, süppedő pa-mlag — költő nem lakhat ilyen elegánsan. — Hová siet, uram? — A háziasszony hozzá- ugrot't és félénk tolakodással megérintette a vállát. — De hát figyeljen ide, uram! A szoba bére -nagyon olcsó. Ne rázza a fejét-. Igazán olcsó. Csodálkozni fog. Fazekas — hangt-álaníuU-— Mennyi? A háziasszony: — Havonta tizenöt korona. Fazekas néma marad. Az asszony folytatja: — Kiszolgálással... De. tisztelt uram, miért is vezetném félre? Pár perc múlva úgyis magától rájönne... Igen, a szobának van hibája. Beteges gyermekünk van. Orvosunk, aki a természetes gyógymód híve, kecsketejet rendéit. Kecskét tartunk. A kecske a szomszéd szobában van. Néha mekeg... este ... későn este... regarel... hajnalban. Azaz éjjel-nappal mekeg. Hallja? — Meeee! — Emiatt egyik bérlő a másik -után költözött el tőlünk fölmondás nélkül. — Az asszony a kövér Fazekasnak szinte a nyakába borult-. — De maga, ugy-e, maga meg fogja szokni. Mi, a férjem, meg én, -már nem is haljuk. Olyan hasznos állat. S micsoda remek tejet ád. És a szegény gyermek. Az elegáns szoba. Csak tizenöt — tizenhárom — mit mondtam? — tizenkét korona — kiszolgálással. Rendben van, a fűtés is benne van. Maradjon, kérem— Fazekas maradt. Annyira kifáradt a keresésben és a lépcsőmászásban, hogy még a pokoliban is ottmaradt volna-.-----------írni kezdett: Im ádom a ködöt, mikor párás rétről Tündérként — a. magasságba lép föl, Szürke selyemfátylát lebegtetve rebben Halkan s titokban arany Edenkertben, — Meeee! — Nem, ez igy nem megy. Vége a hangulatnak. — Összegyűrte a papirost, beledobta a hímzett .papírkosárba és hozzáfogott egy izgalmas balladához: S a nép rémülten reszketett A gonosz Báthory Erzsébet Naponta megölt ezer gyermeket — Meeee! — Ez még kevésbé megy, — morogta Fazekas és a ballada is a papírkosárba -röpült. Lefeküdt. — A kecske mekegésére fölriadt. Tolakodóan beleinekegett az álmaiba. A bosszúsan eltöltött éjszakát követő reggelen — nem késő délelőtt volt már — nehéz álmáiból edénycsörömpölés riasztja föl. Azt sem tudta-, nappal van-e, vagy éjszaka. — A reggéli is benne va-n a bériben, — jegyzi meg félénken a háziasszony... — Remélem, Mimi nem zavarta túlságosan. Sajnos, ma már kora hajnaliban rákezdte ... — Mimi? — kérdezte Fazekas. — Milyen Mimi? ... — Na, de hiszen tudja-, a... — Meeee! — Ja úgy ... nem hallottam semmit. — Na-, látja, megmondtam. A férjem, meg én sem halljuk már. Egészségére váljék a reggeli. Mit szeret jobban réggelire: sonkát-, vagy tojást? — Mennydörgős menykő, — gondolta magában Fazekas, mialatt ugyancsak hozzálátott az evéshez és iváshoz. — Ha a filozófus meg tud feledkezni a fogfájásról, ha Cervantes a börtönben költeni tudott: akkor, igenis, én meg fogom mutatni a világnak, hogy egy ilyen ostoba állat, mint ez a kecske ... — Meeee! — ... mint ez a kecske... — Meeee! — ... mint ez a kecske, nem hozhat ki engem a sodromból és — meeee! — utánozta a kecskét és —költött. — Meee! — kiáltott Fazekas gúnyosan, amikor már szinte ikiirta a lelkét. A kecske visezamekegétt. t Egész csinos diuéttett rögtönözték.-----------A huszadik, napon — éppen egy rito rnelilen tűnődött — egyszerre csak különös nyugtalanság vett ra-jt-a erőt. Mi lehet ez? Mi baja van ma? Egy-egy lélegzet Irta: Szép Em6 Mennyi szobor van már Pesten. Meg Euró- púban mennyi szobrot láttam. Mennyi szobor van az egész Földön. Egy kis bronz emberiség. * Az életem tűzkár, bányarobbanás, vasúti katasztrófa. És mások ezt normális életnek nézik. * Minden kornak megvannak a maga örömei. A fiatalok csókkal pótolják a brvdzset. * A madarak mind egyszere beszélnek. Nem volt nevelőnőjük, aki illemre tanítsa őket. * A bók az a hazugság, amit mindenki elhisz Neked. * Haragba van velünk a Természet. A állagok hallgatnak. A fák is. Elszorul a szivem, ha az erdőben járok. Igazán, mintha szántszádékkal hallgatnának azok a fák, olyan terhes a hallgatásuk. Ha megérdemelné az ember, szólanának az emberhez. A virágoknak énekelniük kéne, nevetniök. Hallgatást fogadtak. * Reményeim voltak és kényességeim, követeléseim és felhőkarcoló céljaim ... olyan homályosan emlékszem magamra, mintha ablaküvegben látja meg az ember az arcát. * Némely ember sokat beszél, pedig nincs mondanivalója. S némelyik sokat hallgat, pedig nincs hallgatnivalója. * Vannak szőke nevek, vannak barna nevek. Például a Mária, Margit, Olga neveket barnáknak érzem. Ha Erzsikéről, Éváról, Liliről hallok, mindig szőke nőt képzelek. * Halálra ijedtek az élettől, akik halva születtek. * Emlék... áh csak annyi, mint elégett levelén a hamuszin írást olvasni. * Elviselni tulajdon magadat; ez a legnagyobb emberség. * Csend. A cica■ nyalja a lábát. A tó elsimul. A felhő szétfoszlik. Ennek mindnek semmi hangja. Ilyen képek osonnak át a gondolatomon, ha a csend szava kerül a szemem elé. Meg a vasárnap délutáni is eszembe jut; mellék- ucca, sehol egy lélek, mindenki kinn van a meccsen. Meg kis pályaudvar jut eszembe, ahol teherkocsik állanak mozdonytalan. Valaki kopog. — Szabad! A háziasszony kisírt szemmel lép be. —• Biztosan már észrevette, Fazekas ur . . . micsoda szerenesé't-lenség ért bennünket... — Jézus Mária, mi történt? A háziasszony: — Mimi nincs többé! Meghalt. Jaj, jaj, milyen nagy baj ez nekünk. Fazekas fölugrott, gondterhesen járkált föl s alá a szobában. — Reám nézve is nagy szerencsétlenség ez. (Most föl fog nekem mondani.) Már annyira hozzászoktam a... — Meeee! ennyit mondott, szegény, aztán összeesett, vége volt. — Hogy mondta, kedves Szabóné? Ismételje csak, kérem, már egész reggel hiányzik nekem. — Jaijja-j! Hát még mennyire hiányzik a gyereknek. A kicsi annyira ragaszkodott Mimiihez. Most a kicsi hívja Mimit — hi-vja, fölizgatja magát és lázas lesz. Nem is merjük neki megmondani, -hogy Mimi nincs többé — ha megtudná — folyton zokogna. Maganion kiv-ül vagyok — a férjem magánkívül van — mindketten magunkon kívül vagyunk. Minden lehetőséget mérlegeltünk •— de nem találunk kivezető utat . . , Kedves, kedves Fazekas ur, csak maga segíthetne rajtunk. Beszélhetek? — Rajta, Szabóné, beszéljen! — Kedves, drága, jó Fazekas ur! Mekegjen maga. — Miii't csináljak? — Mekegjen — csak egyetlenegyszer — maga olyan jól tud —, hogy a kicsi odaát megnyugodjon. — Meeee! — Hogyan köszönjem meg! Figyeljen csak — a kicsi -megnyugodott-, el csöndesed ett. Kedves, jó Fazekas ur,. tegye meg nekünk ezt a szi-ve'sséget. Férjem és én — ne vegye rosszné- ven — szívesen engedünk öt koronát a bérből, ha-... olyan szives lenne és hébe-hóba... — Hébe-hóba... ? — ... Mekegne. Nem kellene folyton — csak amikor éppen ideje van — mondjuk, egyszer- kétszer negyedóránként.------------Fazekas ott maradt. És mekeget-t. Mekegve irta meg vastag verseskötetét a Bál- váiny-nocábam. S amikor eljegyezte magát — menyasszonya eleinte mulatott a- mékegésén; később szégyenkezni kezdett, majd elpirult, valahányszor mo- kegett. Hónapokig tartott, amig legalább a nyilvános mekegésről le tudta szoktatni. Otthon, bizalmas családi körben — még ma is mekeg. Fordította: Roda Edith. 4
