Prágai Magyar Hirlap, 1933. július (12. évfolyam, 147-171 / 3257-3281. szám)
1933-07-23 / 165. (3275.) szám
4 Elég gyakran olvasom mostanában, hogy a Budapest székesfőváros szénája nincs rendiben. Hát én jámbor vidéki létem,re nem tudhatom, igaiZre ez vagy se, de ha igaz, ez bizony nem szép a szénától ebben a mostani szép világban. Én tudok egy tanulságos történetet arról, milyen rendben volt a főváros szénája a régi 'jóvilágban. Mindjárt báróim hiteles tanút is állítok rá, akikben nem illik kételkedni, mert mindahárom temetőben fékszik már. Utolsónak drága öreg barátom, Vágó Pál ment el közülök, a festő- ő mesélte nekem ezt a históriát vagy harminc évvel ezelőtt, miikor utoljáira láttam. Persze még akkor nyalka jász dalia volt a szegedi árviz- ikép festője, én meg olyan tökéletlen szaladj- Ide, szaladj oda kis riporter. De azért már akkor is fölértem annyit ésszel, hogy a nagy festő nagyon bölcs ember és hamarosan kiderült róla, hogy a legokosabb magyar emberek közül való. Már a háború előtt hazaköltözött Jászapátiba urnák és vagy húsz éven át, halálos holtáig onnan tiszteltette a magyar közéletet, anélkül, hogy belevegyült volna. Tán még mikor meghalt, akkor se tudott róla, hogy nemcsak a magyar főváros szénája nincs már rendben, hanem Magyar- országé se. A dolog akkor történt, mikor a nagy körkép készült. A magyarok bejövetele- Azaz, hogy már készen is volt, csak az előteret kellett rendezni s éppen itt akadtak meg a piktorok. Egyikét marék fűre lett volna szükségük, de olyanra, amelyik el tudja magáról hitetni, hogy ő nem polgáriasodott pesti fü, hanem valóságos honfoglaláskori, hosszuszálu, pulhaleveiü .barsogó-zöld selyem fü. A publikumnak persze az ilyesmi tökéletesen mindegy. Annak egyik fü olyan, mint a másik fü, mert egyikre csakúgy tilos rálépni, mint a másikra, — ezer szerencsénk, hogy a honfoglalóknak meg nem tiltották a közrendészeti hatóságok a füre- lépést, mert akkor még most is Ugriában vigadnánk lótejen.. Abban az időben azonban, a millenáris esztendőben nagyon divatban volt a történelmi hitel s különösen a korkép főifestői, szegény Feszty Árpád, Vágó Pál, Ujváry Ignác nagyon sokat adott rá, lévőéin kiiliön-külön is lelkiismeretes emberek, hát még együtt! Addig hányták-vetették az elméjüket, hol lehetne egy kis stílusos fővárosi füvet szerezni, mig Ujváry Ignác azt indít vány ózta, hogy hozassanak az őshazából, Atelkuzuból, vagy Lebediábói. Vágó Pál azonban ellentmondott. Mért kellene azért olyan messze menni, mikor Jászapáti sokkal közelebb van? Olyan fü sehol a világon -nem terem, mint ott. Egészen bizonyos, hogy az első magyar nagykövet, Kusid is ott szaggatta a magyar fűből a kóstolót, ami Amornymusba is bekerült s a névtelen jegyző ezt csak irigységből hallgatta el, mert az nem jász ember volt, csak dunántúli. Feszty Árpád azonban még Jászapátit is messzellette. — Ha időnk volna, akkor Kingyesből hoznánk a füvet, az én pusztámról, mert erre a dicsőségre csak az volna méltó- De kifogytunk az időből, most már be kell érnünk istenhegyi füvei, szailasszatok át érte valakit Budára. Az is olyan szép fü, hogy éppen azért nem megyek érte magam, mert ha én azt meglátom, mingyárt hányát vágódom benne s fel se kelek belőle estig. — No majd itt leszek én vele min gyárt — fogadkozott Vágó Pál durcásan — pedig tudom, hogy a jászapáti fűhöz képest az csak spenót. Azzal fölkapott a műtermi szerelvények közül egy kis kosarat, beleült egy kocsiba s áthajtatott Budára. Azaz csak áthaíjtatott volna, de a Lánchídon megállította egy képviselő barátja. — Hova, hova, te kosaras ember? — Átmegyek az Istenhegyre, szedek egy kis füvet. —■ Ahá! Értem. Ha kedvemre való lesz a libapásztor, meg veszem a képet. — Azt ugyan nem! — nevetett Vágó. — A körképhez kell a fü. Szervusz. — Hohó, ne szaladj csak! — komolyodott el a törvényhozó. — Van rá engedélyed? — Mire? — hullt el a piktor. — Hát a fü szedésre. Arra hatósági engedély kelj, barátom, mert nem a Balkánon élünk ám itt. Ha rajtaér a csősz aiz engedélynélküli füszedésen, akkor aláfestheted magad a körképre, mint eke elé fogott rabot. — Ne bolondozz — hitetlenkedett a piktor. — Eszem ágában sincs, pajtás, de tudd meg, hogy amit el akarsz követni, azt úgy hivják, hogy közvagyoneltuilajdonitás. Szervusz! A politikus intőleg emelte fel a jobbkeze mutatóujját, mert hatvan hetes politikus volt. (Az ellenzéki politikusok abban az időben a balkezükkel gesztikuláltak.) Vágó a törvényhozó ujja tartásából látta, hogy a dolog csakugyan komoly. Visszafordította a kocsit és a rendőrségre hajtatott. Ott azonban azt mondták neki, hogy az ügy1© nem rájuk tartozik, ebben a kerületi elöljáróság az Illetékes — Hát ax hol lakik? — Fönt a várban. — No azt utbaejthetem egy kis kerülővel. Útba is ejtette, elő is adta az instanciát. Kedvesen, mosolyogva. — Mindössze egy kis formalitásról van szó, kérem! Ezzel aztán mingyárt el is rontotta a dolgát. Az illetékes hatóság úgy nézett rá, mint a vasviilla. — Kérem, ez komoly hivatal, itt nem ismerünk formalitásokat. — De tessék meghallgatni, könyörgöm. Egy-ké't ossz© marék füvet szednék az IstenMÉCS LÁSZLÓI ÓDA A HOLDHOZ Arany balzsammal balzsamozott Titán, öröknek látszó éjjeli fáraó! Világűr nagy hullája vagy csak s a fakutyák vigyorát utánzód. Nincs légköröd, nincs könny teli fel! eged, nem ugrál rajtad pajkos inú patak, a szived érc, agyad aranytömb: ném tavaszodhatik únt világod. Nézd ezt a Földet, hogy csikorog jajos, könnytől berozsdált szive rnikoT dobog, de mégis élő szív! Ha Május megkeni újra varázs-olajjal: elkezd teremni régi romantikát megszégyenítő hősi mesét megint, virág-, állat-, ember-legendát, ópiumos szereket, szerelmet! Van légkörünk, van élenyes ös hitünk étkét a földből szívja gyökérzetünk, másik felét a levegőből s fény-borokat kap a Napból lombunk. Vénhedt tudósok a titok-életet csak méricskélték gépszerü müszerü agyacskákkal s nézték Kolumbuszt, mint te, fanyar, fakutyás vigyorralS Kolumbusz lelke lombja erős hitet lélekzett bé, volt műszere, végtelen: beleszagolt a messzeségbe s Amerikát tapogatta titkon. Uj, szebb világot sejt, akinek hite van s légkörében könnyteli fellege: belé szagol a Végtelenbe s lombja legenda-virágtól roskad! Te meg vén hulla s hitbeli híveid, hiába jártok oly fakutvás fölény aranyló balzsamával büszkén: több a kis árvacsalán, ha élő! EMBER ÉS VILÁG írja: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ írás az Írásról Ha valaki elcsépelt, érdektelen, ködös dolgokat közöl gyarlóa-n, zavarosan, élvezhetetlenül, azzal vigasztalja magát, hogy „mély**. Mi legyünk szerények- Mindazt, ami lüktet bennünk, hozzuk lelkünk fényes felületére, hogy érzéki és megragad tató legyen, mint az élet, a bonyolultat fejezzük ki lehetőleg egyszerűen, a homályost lehetőleg világosan s hadd higyjék, hogy csak szellemesek vagyunk. * íróinké, a halvány, vérszegény, vidéki kisasszonyka, aki kettőt se tudott szólni, múltkor a műkedvelői előadáson savóé véralkatának megfelelő lég egy csún ya, hir telenszőke árvalányt játszott valamelyik népszínműben. Kölcsönkérte a helyi színház primadonnájától a vörös parókáját huszonnégy órára. Másnap vissza is adta. Azóta, mintha kicserélték volna- Kacag, cigarettázik, botrányosan udvarolta! magának. Utóbb megszökött egy állástalan füszeressegéddel- Mi történt vele? Fut a lángoló vörös paróka után. ★ Te irj, ha benned hebehurgya láng ég és a szeszély szeszétől kopog a vad halánték, mert az irigy és gőgös istenektől több egy kicsiny ajándék, mint a szegény meddőknek nagy vigasza: a szándék. * Álom a másvilágról. Mint egy zsúfolt ká- vébáz Szilveszter éjszakáin vagy inkább Szilveszter hajnalán. Valami féllfütött izgatottság mindenütt az imént kilobbant élet pez/sgőmámorátói és csömörétől. Ismerősök integetnek át egymásnak a roskadásig telt asztaloktól, viharosan: „Hát te is itt vagy már?“ Aiz ajtóknál a tolongás akkora, hogy lovasrendőrök tartják fönn a rendet. Háttér-, ben a tulajdonos, mosolyogva, boldogan. Milyen remek üzlet is ez. Folyton újabb és újabb vendégek érkeznek, végeláthatatlan, soha meg nem szűnő csoportokban, az idők végezetéig. * X az unalom feneketlen örvényéibe ereszti le mérőónját, oda száll le s oda óhajtaná vinni kétségbeesett olvasóit is. Csakhogy azok okosabbak, mint ő. Nem tartanak vele. * A törvény a házas társakat rendszerint „ágytól és asztaltól** választja el. Ez az író történetesen egy kertésznél vett el feleségül. Másnap fölbontotta házasságát. A törvény foglalkozásukra való tekintettél — kivételesen — „virágágytól és íróasztaltól** választotta el őket. * Nyárt förgeteg előtt. Mint amikor özönlő napsütésben sötétzöld szemüveget teszünk föl s azon szemléljük a szürkévé fakult falombokat, az élettelen, ónsziin eget, a csöndes-döbbent tájat, arra gondolva, hogy az, amit látunk, a rekkenő forróságok baljós fülledtségére emlékeztet, melyet majd nemsokára ítéletidő követ, égzengés és felhőszakadás: szakasztott olyan most minden, de sötétzöld szemüveg nélkül- * Ejha, te megvetőleg csinosnak nevezed a párducot? Azért, mert nem erőlködik? Azért, mert röpül a lendületétől s fákon, sziklákon könnyedéin száll át, a láthatatlanul működő, acélos izmaival? Azért, mert soha életedben nem tudtál ekkorákat ugoirmi? Mondd, nem félsz, hogy egyszer ez a „cisi- nos“ párduc majd egész gyöngén és gyöngéden rád teszi a lábát s te összeróppansz alatta? 1933 juliius 23, vasárnap. hegyen- Csak amennyi ebbe a kis kosárba belefér. Az illetékes hatóság gúnyosan mosolygott. — És önnek ez formalitás? Azt hiszik az urak, hogy a város vagyona Csáky szalmája? — De kérem, megfizetem. Az már más, arról lehet beszélni. Tessék Írásos ajánlatot tenni, aztán majd nyilvános árverést hirdetünk, s a legelőnyösebb ajánlattevő megkapja a füvet. — Uram — tette össze Vágó Pál a kezét 7T egy kosárka fűért alakítsunk részvénytársaságot az istenhegyi rét kibérlésére! — Hja, én nem tehetek semmit, a szabály szabály. '■y*: ■ — Hát ki tehet? — Talán a polgármester ur- Tessék azt megkísérlem. A polgármester Halmos János volt ebben az időben. Törvénytisztelő, rendes derek úri ember, aki türelmesen végighallgatta a piktort é« igazat adott — a kerületi elöljáróságnak. — Itt én nem tehetek semmit, kérem- Mert a fü nem az enyém, hanem a fővárosé- Hanem tessék a fübiztosi hivatalhoz fordulni. — Az segíthet? — Hogyne kérem. Átteszi az ön kérelmét a köz-kerti bizottsághoz, az a legközelebbi havi ülésén jelentést tesz a tanácsnak s én azon leszek, hogy a tanács pártolólag tegye át az ügyet a közgyűléshez... — De nagyságos uram, nem egyszerűbb volna az, ha inéit óz tatrnék nekem egy pár sor írást adni? — Szó se lehet róla. Kassics Péter rögtön rendkívüli közgyűlést hivatna össze a főváros szénájának a polgármester általi ellopa- tása ügyében. A lapok lármát ütnének, a belügyminiszter vizsgálatot rendelne el, — nem, nem, a főváros nyugalma érdekében ezt meg nem tehetem. Hanem tudja mit, próbáljon szerencsét a belügyminiszter urnái, az tud önön segíteni, ha akarVágónak szerencséje volit. Egy miniszter riális földije protekciójával rögtön bejutott Perczel Dezső elé, aki mosolyogva hallgatta végig és mosolyogva utasította el. — Hát hogy gondolod t© ezt, fiam, hogy én megsérthetném a fővárs autonómiáját? Tudod, mi lenne ebből? Kormányválság a millennium öröméire. No csak az kellene még nekünk! Vágó Pálból most már kirobbant a jász temperamentum. Az asztalhoz vágta a kosár-*'; kál —Verje meg a Hadúr azt is, aki a honfoglalást kitalálta! Mennyivel jobb lett volna nekünk otthon maradni Ázsiában! A miniszter elnevette magát-. — Hát okvetlenül kell nektek ez a fü?. — Okvetlenül. — Más nem jó, csak az istenhegyi? — Más nem jő. A miniszter körülnézett a szobában, megnézte, jól be van-e téve az ajtó, aztán meg- veregette a vállát a festőnek: — Hát akkor eredj az Istenhegyre, fiam, adjál egy hatost a csősznek és kapsz annyi füvet, amennyit akarsz. Vágó úgy elszaladt örömében, hogy tán köszönni is elfelejtett. Alkonyaira fölért az Istenhegyire, olt addig tévelygőit, mig talált valami szárnyékot, abban aludt egy ember, hazai tapasztalatok alapján mingyárt tisztában volt vele, hogy ez az alvó ember nem lehet más, csak a csősz. — Hé, bácsi — rázta életire — maga a csősz? — Én vagyok, tekintetes ur— No, nézze, itt egy korona, vágjon -nekem ezért egy kis füvet. — Sok lesz az, tekintetes^uram — tétovázott a csősz. — Ne beszéljen kend annyit, hanem vágja már a füvet. Egykét kaszasuhintásra megtelt a kosárka és Vágó boldogan rohant vele a városligetbe. Olyan füvelő mezőt szerkesztettek belőle előtérnek, hogy attól féltek, reggelre megelevenednek az istenhegyi tűtől a honfoglalók festett táltosai és a főváros rögtön megadóztatja őketHát ez nem történt, meg, hanem délután kihívták Vágót a honifoglalók köziül. Az istenhegyi csősz kereste— No mi baj, bácsi? — Tekintetes uram, mitévő legyek a többi füvei ? — Micsoda többi füvei? — Hát a mii még jár a koronáért, mert az ur csak egy hatos árát hozott el, a többi ott van lekaszálva, hát, mondom, csak megkérdezem, hogy ki eszi ezt most már meg? Bizony ilyen rendesek voltak az emberek abban az időben, mikor még rendben volt a .magyar főváros szénája. <BgcroJ<\aii&afcianaga Honfoglaló magyarok Irta: MÓRA FERENC szénája
