Prágai Magyar Hirlap, 1933. július (12. évfolyam, 147-171 / 3257-3281. szám)

1933-07-16 / 159. (3269.) szám

6

Stubnianske Teplice

(Stubnyafürdö)

mélyen leszállított árakért

biztos eredménnyel gyógyít reumát, köszvényt, neuralgiákat, női betegségeket. Információt és prospektust küld .... , .

Fürdoigazgatosag Stubnianske Teplice

(Slovensko)

‘Buga

Szabad a méltóságas olvasónak bemutatnom egy gyereket? Kis fiút.

Kérem, nem valami elegáns.

Minden, ami rajta van: egy kifalmit kék tornaing, meg egy rövidnadrág. A rövidnadrág is olyan, az egyik szára térden alul lóg, a másik szára a térdet sem éri.

A lába feje pikkelyes, akár a pulyka 'karma. A sártól.

A haját rendbe próbálja szedni a szél: mennyi haja van ennek a gyereknek, Istenem!

Itt áll a fia-Margithidon ez a gyerek, a korlátnak adja a hátát. Jön-megy előtte a szigeti publikum, bizony nem igen tolakodnak ezen a szeles, hűvös napon.

Nem a gyerek az érdekes, könyörgöm, hanem a portékája, ami a kezében van.

A buga.

Valami tizenöt zsenge nádszálat markol a gyerek, mindnek buga van a végibe.

A bugát árusitja a gyerek. Ma látom először itt a szigeten.

A városban már észleltem az idén ezeket a bugás kis fickókat.

Oiyfbá veszem, hogy nem a nyomorúság ■küldte széjjel őket, hanem a Természet. A kegyelmes Természetnek a rikkancsai a bugát mutogató gyerekek.

A Hortobágyon, a Hortobágy folyó homályos nádasában duzzadtak, erősek ezek a bugák, megkapaszkodik a hegyükben a bölömbika, onnét bujtogatja a csöndet. Hintál- tatja magát a náddal az ügyes kicsi madár, úgy passziő'zik.

Oh, milyen boldog barnák, milyen sötétek azok a gyönyörű bugák a Hortobágy nádja felett, fényes délben is alkonyatot tartanak.

Merengtem elemista életemben otthon, a mi Kösély patakunk sűrű nádja bugáin is eleget; a nád közt vademberek guggolnak, támadásra készülnek, az a hosszú buga a lándzsájuk. Az úszó csibor megrezegtetett egy-eigy bugát titokzatosan. Azután meg szél osont a nád közé, moccantak az összes bugák, vad üvöltéssel megrohanják a békés Szob oszlót.

A karácsonyfákon szerepel az a sötét porral bemázolt drótszál, szikrát hány, ha meg- gyujtják. Mindig eszembe juttatta az a drótszál az érdekes nádi bugát.

Meg ha szétnézek szivarosládák közt, némely hosszú fekete Havanna visszaédesgeti a szivemet a természetiben: az édes szerelmes hazába, ahonnét emigráltunk.

Hát a gyerek mellett se tudtam most úgy elmenni, hogy meg ne álljak tisztelikedni a buga előtt.

— Hol szedted, fiam, ezt a bugát?

— Külső Soroksári-uton.

— A Dunáiba?

— Á, az csak pocsolya.

— Hogy adod?

— Két fillér. Tessék venni.

Hadd huzom el a tenyerem legalább ezen a húzós bársony bugatesten, jól esik. Közbe kegyesen megkérdezem a gyereket:

— Hogy hinak, fim?

— Béla. Nem tetszik venni Négy fiiérért hármat adok.

Tiz fillért adtaim a gyereknek, ugyebár, gavallér vagyok?

Kimentettem magam, majd holnap veszem át a bugát.

Majd holnap, Béla, vagy holnapután, ha addig összeszed ez az árva nagyságos ur annyi bátorságot, hogy bugát merjen kézibe vinni a főváros járdáján.

Szép Ernő.

— A Bafa-miivek küldöttsége cslkágói világkiállításon. Zlinből jelentik: Ma délelőtt egy huszonöt. tagú küldöttség indult el a Bafa-müvek részéről a csikágói világkiállításra. A küldöttséget a Baía-míivek főnöke, Bafa A. János és ifi. Báta Tamás vezetik. A küldöttség a világkiállítás megtekintésén kiviil látogatást, tesz a Bafa-müvek amerikai fióktelepein is.

1983 Julim 16, vasárnap.

Óvatos alíruisíák

Alfréd Kerr, a Berliner Tageblatt egykori féltett, egyénien szellemes kritikusa. Pátiéban, az emigrációiban, ciket irt egy folyóiratba. A cikk Hitlerrel foglalkozik és egy felette meglepő mondattal végződik, amelynek semmi köze Hitlerhez, de annál több egy túlbecsült etikai világrendhez és vezérszólamhoz: a költőfejedelmek altraisztikus pátoszához, amelyből csak a pátosz maradt meg, az altruizmus eltűnt és a fejedelem a veszély pillanatában kényre-kedvre megadta poláris ellentétének, a diktátornak: a Szellem behódolt, az Anyag győzött.

Azt Írja Kerr, hogy Gerhardt Hauptma.untól, akivel egy hosszú élet 'barátsága fűzi össze, aki testvére volt a Szellemiben, az altruista poézis fejedelmétől egy sor írást nem. kapott- amióta az emigrációiban tengődik. Megal kudtál-e, Gerhardt Hauptmann? Megadtad magad és az uj urak előtt való félelmed nagyobb az altruizmus költői hitvallásánál?4' — kérdi Alfréd Kerr, a hallatlanul okos ember, akinek agya egy Gremonai hegedű idegességével reagált minden emberi, müvéé*! és politikai történésre. Ez a botlás megbocsátható Kerrnek, aki az emigráció Mércével a mellén nem tud tisztán gondolkodni: megbomlott idegektől nem várható hideg tárgyilagosság, amelyre szüksége van ma mindenkinek, fokozottabb szüksége, azoknak, akiknek egyéni világát 'egy-egy tömegűi egm o zd u 1 á s (a fas i zm us. v agy’ k omimuni zm us) romba dönti.

Ha van altruista —, ha van!... Nincs altruista. Senki sem tud megnevezni altruistát, nem volt senki soha altruista és a. legnagyobb Szellemek egoisták voltak, csak nem az egyén anyagilag kötött, hanem a szellemi szabadság értelmében. így mondja például Spinoza: .Jeten önmagát szereti és .pedig végtelen intellektuális szeretettel és ez a szeretet, mint egoizmus azonos Isten létével.44 Goethe pedig, ez az izig- vérig Spinoza-tanítvány olyan paradoxonnal jelentkezik a legsúlyosabb etikai probléma megoldásában, 'hogy a korlátoltan evviráuyu és az anyagi gondolkodási síkhoz Tagadt filisztert a paradoxon érthete ti ensé gével vérig bosszantja. Mert közismert: „Edéi sei dér Ménsch, hilfreich und gut!44 szózata, de ugyancsak nála található ez a meztelenre vetkőzött vallomás:

„Übers Niedertráchtige

Niemand sioh beklage,

Deom es ist das Máohtige —

Was mán dir auch sage!44

FURCSA

NOVELLA

Éjfél után valami elhagyott kávéházba vetődöm, ahol még sohase jártam. Hajszos nap után, a munkától elcsigázottan üldögélek, lógó karral* a semmibe bámulva. Pi'hegek, mint a fáradt úszó.

Hirtelen valaki átköszön hozzám a szemben lévő harmadik-negyedik asztaltól, nyájasan, kedves sugárzással, egy fiatalember, aki szintén egyedül üldögél az asztalnál. Kék szeme mosolyog az örömtől, hogy felismert.

Mihelyt kirezzent tűnődésemből, én is fölismerem őt. Ez a fiatalember gyermekorvos, tanársegéd. Csak egyetlenegyszer jöttem vele össze, még a télen. Elzász orvostanár vacsoráján, de ott nyomban rokonszenvesnek tartottam és megszerettem.

Visszaköszönök neki, mosolyogva, a kezemet lengetve. Igazán örülök, hogy ő örül a láttámon.

Mégis valami megalázottság marad bennem, valami lelkifurdalás. Csak nem gondolja felőlem, hogy már annakelőtte is észrevettem s megvártam — elvártam —, hogy ő köszönjön nekem először? Én az ilyen embereket megvetem. Egyszerre tartozunk köszönni egymásnak, szinte versengve az elsőségért. Nincs kor, rang, .érdem, vagy vagyon, ami fölmenthetne bennünket ettől az emberi kötelességtől. Ha az uocán találkozunk, már messziről kell jelezni erre való készségünket, már előbb föl kell röpülnie tekintetünknek, mint a hajó-zász’óknak az árbócra s a köszönés csak ennek természetes következménye lehet, előzködés és nem erőharc. Ez az én erkölcsöm, az én udvariasságom erkölcse. Az, aki vét ellene, senki és semmi előttem. Ennélfogva minden ismerősömnek előre köszönök, ha van rá módom, de ha azt tapasztalom, hogy ezt ki akarják erőszakolni, hogy megkövetelik szeuvedőleges tiszteletSzóval: ne engedd, hogy altruista, dumáival bárki is elkábileoo és vedd tudomásul, bármit is mondanak neked: az Aljasság Hatalmasság ezen a földön. Ez igy van, volt, lesz. ezen az a Gerhardt Háu.ptmann ceim változtat, aki, mint az altruizmus, szeretet és etika kői tőfeje dél me nemrég hetvenedik születésnapja alkalmából széles e világon ünepel tette magát, most, pedig,

rövid néhány hónapra az ünneplés után------biz

ony mondom neked, Alfréd Kerr. mire az uj hatalom kakasa hármat kukorékolt, megtagadta a veled való barátságot! Kakas mindig volt és mindig szólt háromszor éti amíg kakas van. nem hiszek az altruizmusban. Kakas nélkül könnyű — a kukorékolás.

Valamint van óvatos duhaj, úgy van óvatos altruista. Emiatt, különben nem kell panaszkodni és ha, már Kerr az emigrációban, megfeledkezett a gondolkodásról és nem ismeri meg azt, ami kritikájának az alapja''volt; annak a. megállapításnak, hogy mennyi egy emberben, aki író, a tehetség és mennyi az egoizmus, legalább ne feledkezett volna meg Goethéről. Olvasta volna el az idézett négy sort az Aljasságról és rájött volna, hogy mennyire lehet, egy ember ed el, hilfreich und gut.

Mennyire és milyen mértékig? Az óvatosan duhaj altruistánál ezt az életkörülmények szabják. meg. Gerhardt, Hauptmann nemcsak kitűnő költő, de kitünően eszes ember —. megvan a magához való esze. Ilyen magához való esze csak annak lehet, akinek nincs máshoz való esze. azaz altruizmusa és szeretet e, lévén az altruizmus veszélyes ellenlábasa az egoizmusnak: a magához való észnek. Hauptmann nem ir' Kerrnek, emigrált barátjának, Hauptmann visszavonult, uj darabot fejez be és szenved. Fái neki, hogy Kerr — — — mindenféle fáj neki, de ettől még nem kell mártirnak beállni. Franz Werfel is. lám. az örmény nép tragédiáját önti regénybe kétezer oldalon: kétezer oldalt ir, ir akkor, amikor a német zsidókkal most ismétlődik meg ez a tragédia. Nem ordit, nem őrjöng, nem tajték ózza az erkölcsi imperati- vust —óvatos duhaj, ego'eztikus altruista, okos ember, aki nem száll vitába a hatalommal.

A Szellem behódolt? Nem, csak egyesek hódoltak be, akik tehetséges Írók. Tévedés volt azt hinni, hogy tehetség és Szellem közé azonossági jelet tehetünk. Az óvatos altruisták vakmerő egoizmusa az ellenkezőre tanított meg és ime: megmaradt számunkra vigaszul Goethe négy sota. ‘ <

adásomat, melyet ők legföljebb viszonozni hajlandók, akkor többé nem köszönök nekik. Még vissza se köszönök.

Félreértések elkerülése végett jó volna tudatnom ezt a kitűnő gyermekorvossal. Átsétálhatnék az asztalához. Csak ne volnék ilyen halálosan kimerült. No, majd más alkalommal jóváteszem.

Az alkalom nem késett.

Néhány nap múlva este a zsúfolt villamoson robogok hazafelé. • Künn állok a tornácon, megpillantom őt. Egy sarokba bújva valami könyvet olvas. Sikerül meglesnem azt a pillanatot, amikor föltekint. Tüntetőleg megemelem kalapom és rámosolygok. ö szintén megemeli kalapját és rámmosolyog a fiatal, kék szemével.

Később, hogy az utasok zöme leszáll s a kocsi majdnem kiürül, hozzásietek. Viharosan rázom a kezét. Mellé tel épszem.

— Hogy van? — vallatgatom.

— Köszönöm. — És ön?

— Köszönöm — válaszolok. — Hazafelé?

— Nem. A nagybátyámhoz. Minden szerdán náluk vacsorázunk, ősidőktől fogva.

— Ahá, családi vacsora.

— Az bólint.

— Mit olvas?

Kezembe adja a könyvet. Künn a tornácot azt hittem valami orvosi munkába merül, mely a gyermekbénulásról, vagy ilyesféléről szól. Tévedtem. Szépirodalom. „Elmond Henrik". Ez meglep és fokozza iránta a nagyrabecsülésem- Mindig azt vallottam, hogy a kiváló emberek minden iránt érdeklődnek: számukra az egész világ egy.

— Még diákkoromban olvastam — jegyzi meg. — Most újra elővettem.

— Nos és hogy tetszik?

— Isteni — feleli.

A válasz kissé lehűt. Én sohase jellemeze nék igy egy könyvet, mert a dolgok fölöttébb sokrétűek és bonyolultak. De ő végre gyermekorvos és olvasó. • "

Zavaromban, az angol humorról dadogok valamit. Miután nem kapcsolódik, abbahagyom. Feléje fordulok:

— Sokat dolgozik?

— Bizony — sóhajt — Reggeltől estig. Robotolok.

Panaszkodik. A gazdasági válság az egész világon óriási, az emberek szegények, nincs pénzük a legszükségesebbre sem, kenyérre, orvosságra, ruhára. Elmeséli, hogy ma délután először látott elgázolást. Egy gépkocsi az Aradi-ucca sarkán elütött valami nénikét. Borzasztó volt, borzasztó.

így beszélgetünk mindenféléről, a papagájokról, a gyorsírásról és a néger-kérdésekről is, szóval, arról, amiről az emberek általában beszélgetni szoktak.

Én szóbaboztam ezt a cudar hideg, rendellenes időjárást. A társalgást csínján az ő mesterségé felé terelem.

— So^ most a beteg?

— Természetesen. Mindenki meghűl, náthás.

—- A gyermekek is — teszem hozzá.

— Azok is — veti oda.

Kissé tartózkodónak látszik. Ez azonban még rokonszenvesebbé teszi a szememben. Vagy én az előbb nem voltam tartózkodó, amikor ő Thackeray-t dicsérte? Különben lehet, hogy nem is tartózkodó, csak szerény. Nekem kell buzgolkodnom. Előhozakodom a vitustánccal, a tejoltásokkal, az anaphilaxiá- val, Össze-vissza kotyogok mindent.

— Úgy hallom, hogy a vörbegv az utóbbi évtizedekben feltűnően enyhült. Micsoda félelmes, ragadozó betegség volt még a mi gyerekkorunkban. Most ugv megszelídült, mintha a tigris macskává változnék. El fog tűnni a föld sziliéről, akár a himlő, a lepra, a dögvész. Végül maguk a betegsége^ is megbetegszenek és elpusztulnak.

— Igen — hagyja rám.

Ha valamiről sokat tudunk, akkor hallgatunk. Csa^ a műkedvelők biztosak és .bőbeszédűek. A teljes tudás — a kü'sőségében — fölöttébb hasonlít a teljes tudatlansághoz.

Szégyenkezem, hogy ennyit elméskedtem és kotnyeleskedtem. Én is hallgatok. Aztán ezt kérdezem tő’e:

— Mit csinál Elzász?

— Elzász? —ráncolgatja a homlokát. — Kicsoda is az?

— Hát a mi közös barátunk. Elzász, a tanár. Az orvostanár.

— Olyat én nem ismerek — jelenti ki. — Ismerek ugyan egy Elzászt. De az főfelügye- lő a vasútnál.

Rámeredek. Most az orratöve körül egy vonást fedezek föl, egy éles kifejezést, egy kemény árnyalatot, valami roppantul idegent, ami még mindig roppantul emlékeztet ismerősömre, de azért tüstént megérteti velem, hogy nem ő az s én ezt az embert, akiről fogalma sincs, hogy kicsoda-micsoda, összetévesztettem a gyermekorvossal, akivel annakidején együtt vacsoráztam és múltkor a kávéházban találkoztamö is rámmered. Lelkében hasonló folya- .mat mehet végbe, mert mély lélegzetet vesz és kissé elhúzódik tőlem. Kétségtelen, hogy ő is összetévesztett valakivel és neki sincs fogalma, hogy ki vagyok. De vájjon minek nézhetett engem?

Ebben a pilanatban egy világ omlik össze mindkettőnkben. Az űrben lengünk, személytelenül, megfosztva egyéniségünktől, szinte megsemmisülve.

így töprengek magamban:

— Mi történt itten? Voltaképpen semmi olyasmi, ami csorbát ütne a világrenden. Én azt hittem, hogy ő ő, ő pedig azt hitte hogy én én vagyok. Minthogy ez tévedésnek bizonyult, nem is mi találkoztunk, csak két ember, minden jelzet és név nélkül. De kiderült, hogy két ilyen ember is rokon és épp elég mondanivalója akad egymásnak. Elbeszélgettünk, nem is nagyon unatkoztunk. Semmi okom sincs, hogy ezt az urat ezután lenézzem.

ő is erre a végkövetkeztetésre juthatott, mert kirántja a zsebóráját, felém tartja és bizabpasan közli:

— Elkéstem. Nagybátyáméi mindig fél- kilenckor vacsoráznak, nagyon pontosak. Ezek agyon fognak ütni.

— Na — szólok kedélyesen és megbocsá- tólag — azt talán még se teszik. Hiszen tudják, hogy mennyire el vág foglalva, menynyit dolgozik.

— Igaz, igaz — kacag — de ezek afféle régimódi, békebeli emberek, nem nyárspolgárok, csakhogy velük ám nem lehet . . .

Nem fejezi be mondatát. Látja, hogy a föl- tételes megállóhoz közeledünk, fölugrik, mindjárt ki kell majd szállnia. Melegen k^t szőrit, velem. Szemembe néz és ezt mondja:

— Igen örültem.

— Én is —válaszolok s úgy érzem, hogy nem is nagyot hazudtam.

EMBER ÉS VILÁG

írja: KOSZTOLÁNYI DEZSŐIrta: Neubauer Pál