Prágai Magyar Hirlap, 1933. július (12. évfolyam, 147-171 / 3257-3281. szám)
1933-07-02 / 148. (3258.) szám
4 1933 julius 2, vasárnapDCscdiu^i/átás Ida: Móca Tuenc Három napja ásaiam a Basaba lmot, a basát ugyan nem találtam, de rátláltam magamra. Már olyanformán, hogy megtudtam, ki vagyok. Azaz disztingváljunk, megtudtam, hogy én, nem én vagyok. Bőrösöknek hiivják a legöregebb napszámosomat, ő mondja, hogy beszélhetek én, amit akarok, ő jobban tudja, hogy ki vagyok én, mint én magam. Persze nem nekem mondja a szemembe, hanem a hátam mögött mondja az egyik szolgának, de úgy, hogy én is halljam. — Mondja mán no, hány csillagja van a maga gazdájának? — Mölyinek? Bőrösök a válla fölött a gödör felé bök az uijjával, amelyikben vallatom a kutyafejü tatárt. — Üneki. A tüsztölt kmcskereskedőnek. — Láthatja, nincsen annak egyse. — Nono. Most. De otthon? Mikor a parádés ruháját fölvöszi? Hány azon a csillag? Kapitány-e, vagy ezredes ? —Meg van kend keverödve, — mondja bosszúsan a szolgám. Bőrösök megpróbál egy sokat mondó kacsintást, már amennyire a ráncai engedik. — Nézze, neköm megmondhatja. Úgyis tudom én azt, hogy ezt a röttentő nagy titkos munkát, akit ü végeztet, nem bízzák mezítlábas embörre. Bőrösök az olyan ember fölényével nevet, akit nem tud falhoz állítani a városi urféle. Vagy ahogy errefelé mondják: aki nem isz- sza meg az oltott me®®et tej híélyött. — Tudok én mindent, kérőm. Maguk azt a kád aranyat keresik, akit akkor ásott el a török császár, amikor a Kossuth apánk kiadta neki a nyargalót. Más ember azt mondaná erre a történelmi fejtegetésre Bőrösöknek, hogy vén szamár. A szolgám azonban tudja, mivel kell éreztetni a tanultságit ezekkel a tudatlan emberekkel. Olyant mond Bőrösöknek, amitől egyszerre meg kell benne állni az ütőnek. Azt mondja neki: — Kend nem tud díszt ingválni, tatám. Erre csakugyan nem tehetett mást Bőrösök, mint hogy elhallgatott s tartotta a haragot estig. Akkor a többi napszámosok hazaszéled tok s csak maga maradt ott halompásztornak, ami igen kellemes foglalkozás. Csak annyiból áll, hogy az ember leteriti a subáját a sírok felett és nézi a csillagokat, arcig el nem alszik. És mivel ezért is nappali napszám jár, Börcsök megengedheti magának azt -a tékozlást, hogy kemény tarhonyát pörköl magának vacsorára, még pedig olyant, amiben szalonn ad arabok is vannak. Es mikor leveszi a bográcsot a szolgafáról, odaszól a szolgámnak; — No tartson velem maga is. Hadd !ás:a ez a városi urféle, hogy a pusztai ember is tudja, mi a becsület. A városi urféle köszöni szépen az invitálást. nem is kéreti magát. Egyelőre azonban csak a halhatatlan szaga élvezhető a töpör- tyüs tarhonyának, nyelvvel nem tanácsos hozzá közeledni, mert mind leszedné róla a bőrt. A bográcsnak egy darabig a homokon kell tartózkodni hülés tekintetéiből, a puli felügyelete alatt. A puli neon városi kutya, szó se férhet a becsületéhez. Börcsök nyugodtan kerülhet egyet a városi urfélével a szőlők közt a naip- szállat pirosságában. Nem a tájképi szépségeket magyarázza neki, hanem egy gazdátlan körtefát keres, mert ha már vendéget adott az Isten, adjon hozzá egy kis vendégnek valót is. Ád is, mert napszállat után már minden körtefa gazdátlan. Csak a nagy dongással röpködő cserebogarak zavarják a két összébéikült embert a közgazdasági tevékenységben. — No, hagyjunk holnapra is, — mondja Böircfök, mikor megtelik a kalap. Fele utón leffegve gurul eléjük a puli. Farka csóválásával jelzi, hogy minden rendben van, várja a bogrács a magas uraságokat. — Most mán ügön, — jóstól bele Börcsök a tarhonyába és ülést szerkesztve a subából, megkínálja vele a városi cimborát. — No, maga erre helyezködjön, neköm jó a földön is. A városi ember nagyon meg van illetőöve. Különösen mikor észreveszi, hogy Börcsök mind elhárítja maga elül a lőportyűiket és ő eléje tologatja a kanalával. Ha látná a vén ember mosolygását a bajusz alatt, még jobban meg volna hatva. De a városi szem előtt minden elmosódik már a szürkületben, a vá* rosi gyomor azonban vaktában is érzi, hogy ezért a töpörtüért érdemes volt kijönni, ilyent nem árulnak a hentesboltban. ' Már a bogrács feneke felé ütődnek a kaA teljes óim az vola, hogy „Dal az orvostudomány ról‘% de ez a cim, mint az idézőjelből is látható, foglalt. A világháború előtti idők óta foglalt, egy kupié számára, amit bizonyára mindnyájan ismernek. Az én dalom, illetve az én esetem az orvostudományról pontosan ugyanaz, csak más változatban. A kupié szerint volt egyszer egy ember, akit elgázolt az autó, az embert beszállítják a kórházba, megjelennek nagy és legnagyobb sebészeink, ránéznek az emberre, a legislegna- gyobb professzor rögtön „megállapította, hogy egy autó ronggyá lapította", a professzorok kara azonnali halált irt elő, a gyanútlan ember pedig megkérdi „kesergőn, jaj Istenem, hol az ernyőm és hogy az embernek nincs semmi baja általában, mivel csak fából volt a lába". Az én esetemben csupán egy üde daganatról van szó, amely napokig izgalomban tartotta az orvos tudományt, illetve az illetékes legmagasabb fórumot a szaktudományban. Rögtön első napon, mikor a daganat született, a háziasszonyom azt mondta, hogy tegyek rá Burov-oldatot, kollégáim azt mondták, ez a legveszedelmesebb dolog, menjek orvoshoz, elmentem orvoshoz, a fiatal klinikai orvos ügyesen leplezte ijedelmét és meleg borogatást rendelt. A daganat szépem nőtt a borogatás alatt, az orvos már kevésbé leplezte ijedelmét és elküldött a klinikára- A klinikán már egyáltalán nem leplezték az orvosok ijedelmüket, „das ist eine sehr sichwierige Sacbe" — mondták szemembe felelősségük tudatában, lefektettek ágyba, nem volt szabad felkelnem, nem volt szabad mozdulnom, nem volt szabad beszélnem, nem volt szabad ennem és nem volt szabad innom, csak üvegcsövén keresztiül, háton fekve. Mindezt pontosan betartottam, amíg az orvos bent volt a szobában, aztán felkeltem és sétáltam az udmalak, de Börcsök még egyre kedveskedik a 'cimborának. — Ugyan mit csinál már kend? — szabó- diík illendőségből a városi ember. — Mit csinálok? — mondja kedvtelten Börcsök, —- nem csinálok én sömmit, csak disztingválok. — Hogy-hogy disztingvál ? Hát csak taszigálom énelülem maga elé a cserebogarakat, akik belehullottak a bográcsba. * Fogadok, hogy őszre már járja a közmondás a határban: disztingvál, mint BörcSök a bográcsban. varon. Kezeltek, vizsgáltak, tanácskoztak, ke- negettek feketével és sárgával, borogattak forróval: a daganat vigyorgott az orvosokra, megtette a magáét, nőtt szorgalmasam. Nyomogattak, sajtoltak, tűvel szurkáltak, véremet vették, metszeteket csináltak, felváltva mikro szkoipizáltak, centrifugáltak és jegyzőkönyveztek, jelibeszédet folytattunk családfámról és gyermekkori élményeimről. Az orvosok arca egyre sötétebb lett, egyik ziccert a másik után hagyták ki, nem találtak semmit. Fantáziájuk, mint utólag megtudtam, bejárta az orvostudomány legfélreesőbb, homályos zugait, ahol már jómodoru, ellenőrizhetetlen feltevésekkel lehet dolgozni, ötödik napon aztán, mikor már nagyon össze voltam kínozva, az asszisztens azt mondta az ápolónőnek: — Adjanak neki Burov-oldatot, egyre másra váltogatva. 'Megkaptam a Burov-oldatot és a daganat, amely csak erre várt, elkezdett gyors tempóban lohadni- Derék daganat, mennyi nevet kapott rövid időzése alatt a klinikán! Másfél nap múlva, mikoT már csak enyhe nyom maradt belőle és én búcsút vettem lelkiismeretes orvosaimtól, a klinika vezetője megvetően mondta: „Étin Schmarra gewesen" Vagyis: az ember hallgasson előbb a háziasszonyára mielőtt orvoshoz megy. Tulajdonképpen ez az egész tanulság és ez minden mondanivalóm a nem gusztusos esetről, de az ilyen súlyosan egyszerű tanulságot meg is kell indokolni. Könnyű a kupléköltőnek, aki humorral és rímekkel dolgozik. Elintézi őket és békében hagyja őket, az orvosok nevelnek és legyintenek egy szabályosat: a vioc nem érv. De hogyan humorizáljam éin ed a dolgot, hogy meg ne bántsam őket! Adva van egy orvos, öreg praktikus orvos, aki öt évre járt az egyetemre és negyven év; óta praktizál. Az öt év egyetem óta feléje se! nézett többet az orvostudománynak, csak —. a betegeknek. Ha ehhez az orvoshoz mentem volna, egészen biztosan rögtön Burov-oldatot; rendelt volna és nem lett volna semmi ba< junk, se nekem, se a klinikának- (Egyszer, mikor az öregur orvosffia elkezelt, akkor ő gyógyított ki gyorsan, jó öreg báziezerekkél-)] Nem akarom az öregurat összehasonlítani1 a háziasszonyommal, ellenkezőleg: a klinikai orvosokkal akarom őt összehasonlitani. Egy| orvosbarátom, aki szintén a klinikán dolgom zik más osztályon, erősen védte a klinikai álláspontot, mondván: ki kellett „zárni" okvetlenül bizonyos súlyos lehetőségeket. Erre megkérdeztem, hogy miért nem kezdték á könnyű lehetőségek „kizárásával", ahogy minden öreg praktikus orvos tette volna. Más az élet és más a tudomány? A klinikusokat csak a súlyos esetek érdeklik, általában az esetek? A daganatom érdekelte őket, nem az emberi mi voltom? Nem segíteni akartak rajtam? Nagyon súlyos eset, mondták. Miért mondták? Hogy rögtön fölöttem legyenek, hogy rögtön esetté váljak, hogy rögtön a kezükben legyek, hogy komolyba menjen a játék. Még mindig az esettel játszanak, nem pedig az emberrel. „Az operáció sikerült, a beteg meghalt." Azóta se tanultak semmit, az esettől nem tudnak tanulni, csak az öreg praktikusok tanulnak, akik kevés esetet látnak, de annál több embert. Az orvosok azzal leplezik tudós játékaikat: ha meggyógyul az eset, meggyógyul a beteg is. Ez az orvostudomány súlyos tévedése. Az eset megyógyul százszor és az ember még mindig beteg, betegebb, mint valaha. Az ideggyógyászat már nagyrészt rájött erre az alapvető tévedésre, de a szomatikus tudósok itt is meglökik titokban a pszichiátereket: „Nicíht aus dér Sohule spre- chen!" Az orvostudomány még mindig egy vonalban halad, a tudomány vonalában, holott kettős, párhuzamos vonalban kellene haladnia. Megindult egy dialektikus forradalom az orvostudományban Freuddal, de egyelőre itt is a tudomány győzött, magánál Freudnál is. A tudomány, az orvos rovására. Közben azonban együtt halad az orvostudománnyal, de még egyelőre az orvostudományon kívül, a másik párhuzamos vonal, amiről a tudósok nem akarnak tudná, de annál inkább a betegek. A beteg, akit az orvos hiába gyógyít, vagy akiről lemondott az orvostudomány, elmegy csodatévő helyekig i Vagy kuruzslókhoz és gyógyul! imádsággal, ráolvasással, hidegvízzel Itt az orvostudomány ma miég tehetetlen, mert mindaz a kiszámíthatatlan mélységű, kikutatni való, ismeretlen dolog, amit az imádság vagy a ráolvasás takar, elérhetetlen a tudományos módszerrel, amihez az orvos ma még konokul ragaszkodik. Kiátkozza, legázolja, bíróság elé állítja a kuruzslót-, ahelyett, hogy elmenne hozzá és kilesné a titkát. Nem, az öreg praktikus orvos nem áll közel a kuruzslóhoz, annyira nem tudott eltávolodni a tudományos módszertől, de a tapasztalatai mégis odáig vitték, hogy ott áll valahol középen valóságos „esetek" és valóságos betegek között. A betege 6okka! több, mint az esete és ha akad valóban egy-két esete a száz közül, azokat elküldi a klinikára, hadd örüljenek nekik, a többi beteget pedig gyógyítja, ahogy tudlja, tudományosan vagy kevésbé tudományosan- Sok páciense van az ilyen öreg praktikusnak, akiket úgy gyógyít, hogy elbeszélget velük és tanácsot ad nekik üzleti ügyben, családi ügyben, szerelmi ügyben- Egy kicsit tapasztalt ember, egy kicsit pszichoanalitikus. anélkül, hogy észrevenné, a legkisebb mértékben tudós, de teljes mértékben: háziorvos. Mert az ilyen öreg embert az idők folyamán megérint egy lehellet, ami békében hagyja a tudóst, ami elől a tudós elzárkózik, — a művészet lehellete. Ez az a lehellet, ami már megérintette az orvostudományt is, de az orvostudomány még nem akar tudni róla, elzárkózik előle, tudatosan vagy tudatlanságból. Pedig alig lehet el nélküle már sokáig. Az orvostudomány nem lehet el sokáig e tapasztalat, a művészi tapasztalat, az intuíció nélkül. Nem tévesztendő ez össze a terápikus és diagnosztikus tapasztalattal, az „eseti" empíriával, amely régi alapja az orvostudománynak. Itt az emberi élet intuitív empíriájáról van szó, ugyanarról, amiről minden művészetben szó van. Az orvostudomány döntő állomáshoz érkezett: rá kell jönnie, hogy az embert gyógyítja, nem a betegséget. És ezzel az orvostudomány megszűnik tudomány lenni: művészet lesz belőle. Beilleszkedik az egyetemes emberi művészetbe. És ez az, amitől a tudósok félnek. SÁNDOR IMRS, Jilécs Jtúszáé: Mere§zte§ imáé Fekete erdő széliéin aludtam puszta földön. A fülemüle füttye finom varázskenőcsként majdnem «ebezhef etilen vidámra kente lelkem. (A búból Belzebub nyer!) A harmatot lerázom magamról mint a gyöngyöt. Kinek kell gyöngykacaj? A kardom a keresztem. Ruhám a földnek álma: s a moly lerágta rólam. A bánya érc-szivéből készült művészi páncélt lassan lemarta rólam a gyűlölet rozsdája alattomos fogakkal. Most élek ahogy Isten megformált: meztelen. Én gyáva földi féreg, ki árnyéktól is félek, ki hétrét görnyedek meg az élet-sphinx kevéljen kegyetlen kő-szemétől: nézzétek, most felöltöm páncélként a kegyelmet, mely gyémántnál keményebb, átlátszóbb az üvegnél és én is hős leszek. Ki áll ki bajvivásra? A gyermek-arcú hitben, vidám reménykedésben, menny-vivó szeretetben, a megalázkodásban, a bántál om-türésben, a keresztviselésben, amíg az Ur kegyelme még magam ellen is véd: ki áll ki én velem? A sötétség lovagja, Judás jön: a virágok megszenesednek tőle — s én megcsókolom Judást- Megcsókolom kezét, ki engem halálra gyűlöl. Vagy Kleopátra győz le? Maga a győzhetetlen Vénusz vagy Szerelem se, ha véd a kegyelem. A góliát Halállal ilyen lesz bajvivásom: felkap és fojtogat majd, én mint a vedlő kígyó, vagy bábihagyó pillangó, a testemből kicsúszom, virágos ágra szállók s kérdem: „Suvikszos bátya, mily vásárba igyekszik s mily kincset rejt a zsák?" KÜLÖNVÉLEMÉNY AZ ORVOSTUDOMÁNY
