Prágai Magyar Hirlap, 1933. június (12. évfolyam, 125-146 / 3235-3256. szám)
1933-06-04 / 128. (3238.) szám
'PRa:gai-AV\g^arhiulai> 17 Í999 juníns 4, vasárnap. Munkács, jutniufi 3. .Teflontetteim mát, hogy Mára Feranc, a legközvetlenebb és légim agyarasabb ez&vu hónk ’Ru&zinezkób.a, érkezett. Nekem is szerencsém volt hozzá Munkácson. — Kevés olyan élvezetes órájára emlékezem az utóbbi időiknek, mint amilyenek azolk voltaik, amelyeket vele, szavát hallgatva, töltöttem. Emiben 6 hétköznapi Száváiban és modorában Ss olyan, — olyan közvetlen, olyan ízes, mint írásaiban. Szerettem volna, ha gyorsíró jegyzi minden szavát, amikor beszél, mert írói és költői egyéniségének megnyilatkozása minden szava. Megpróbálok Móra virágosk ertje nálam elhullatott szálaiból egy csokrot, egy Móra-esok- rofc összeállítani'. ♦ — Kedves Feri bácsi — kezdtem köszöntésem után —, januári leveleden heteken át törtem a fejem, mintha keresztrejtvényt fejtenék. Mutattam sokaknak, elvittem a minden írást elolvasni tudókhoz: de bizony egyes szavaidban máig sem tudom megmagyaráizni, hogy mit írtál: hogy jó 6>zivvel vagy-e hozzám, vagy pedig csúnyát- mondasz rólam. — Nem első eset — válaszolja Feri bácsi —, többször írtam levelem végén egy-egy közelállómnak, hogy: ha pedig nem tudnák elolvasni levélem, várjanak, míg talál kozunk s akkor majd megmondom, mit Írtam. — Kézírásom az oka annak, hogy Jakab 1 Ödön, az Árgiims királyfi költője, egy levelem után írói társaságban fői is kiáltott: „Ugy-e, mindig is mondom, hogy ez a Móra Feri olyan szavakat tud, amiket -nem tud más, — most is azt írja levele végén, hogy menjek le Szegedre, ott majd „kihegyesedik“ a, kedvem, — ugy-e, ti azt nem tudtátok, hogy a kedv ,Jíiihegyesediilk“? — Isten látja lelkem — mondja Feri bácsi —s én ezt nem írtam Jakab Ödönnek küldött levelemben, csak ö olvasta így Írásom valamelyik szavát * Hogy, hogy nem, egyszer csak a hölgyek dohányzásáról esik szó. — Hát emmiatt nagy baj lett az én családomban, moly egy fedél alatt él. Egyéb- 'baj miatt nem » ige® van összekoccanás. — Úgy volt, hogy a Panka leányom cigarettázni kezdett. Feleségem nem egyszer sóhajtott föl’és mondta leányának: „Szörnyűség; sose hittem' volna, hogy ilyen lányom legyen!1* — Banka később leszokott a dohányzásról. — Történt azonban, hogy valamelyik szegedi ismerősöm Egyiptomban járt (persze nem azért, amiért én mentem oda) és hozott egy doboz illatos egyiptomi cigarettát. Nekem a szivar a szívni valóm, de ebéd előtt mégis rágyújtottam egy -ilyen cigarettára. Feleségem kért egyet. • Adtam, csak azt mondtam, -baj ne legyen miatta. Rágyújtott, — nagyon ízlett. Ebéd után aztán én szivarra gyújtottam, de a feleségem megint kért egy egyiptomit. —• Nesze, lelkem, itt az egész doboz, neked adom mind, én úgyse nagyon kedvelem. Aztán elszívta az egész dobozt. Az egyiptomi után jött a magyar különlegességi. Ma már jó a memphis is, azt füstöli jóízűen s — gyakran. — Most aztán a .lányom kiált fel s mondja az anyjának: „Szörnyűség, — eohse hittem volna, hogy ilyen az anyám!1* ★ Elmentünk megnézni a munkácsi Lehoc-zky- muzeumot, mely a halletadti kor hagyatékában, az itteni szittya leletekben igen gazdag. Móra Ferenc, meg dr. Jankoviéh, a muzeum igazgatója, erős beszélgetésbe kezdtek. Mi, a laikusok inikább csak hallgattunk és néztük az előttünk legnagyobb részben ismeretlen ősi holmikat. Meg is jegyzem: i— Bizony, sok dologról el sem tudom képzelni, hogy mire használták azélőtt. — Ne hidd, hogy csak ti vagytok így a régi holmikkal — mondja Móra —, nem egyszer tévedünk mi, szakemberek s a nálunk nagyobb, 'legnagyobb szaktudósok is. Úgy van az, ahogy Jóljárt Bálint bácsi mondotta... Egy szöged- vidéki tanyán ásattam. El-elmut-ogattam Bálint bácsinak az archeológiái atlaszokat, amelyekben megvan minden teleti tárgynak képe, meg mögmondása annak, hogy mi volt, mi célt szolgált. Nézte, nézegette a képeket Bálint bácsi, oszt egyszer csak megszólalt: — Hát vájjon mát fognak majd mondani, ha megtalálják a tudósok az apámat sírjában? ... Mert megvolt ám annak mind a 32 foga?! — Hogyhogy? — kérdeztem. — Olyan fiatalon halt meg? —Nem a! Volt a mán 83 éves is és egy foga sem volt már a szájában. De azért mindet eltemettük vele. Mert úgy volt az, hogy az ösz- szes fogait, amint kiesett egy-egy, összegyűjtötte egy bor zacskóba, oszt meghagyta, temessük él azt a zacskót vele együtt. Mikor aztán meghőtt, kívánságának eleget tettünk... Azért mondom, hogy mit fognak majd szólni a tudósok, ha megtalálják, mért a zacskót a fogaival a hasa alá tettük, ahun egyébként nem igen szó,kőét fog nőni . • ’ ' " , * . ' '• r . ;; j > . / ;., . —- Hát oszt itt hpgy segít a közigazgatás, a csendőrség" a múzeumnak? — kérdi Móra Ferenc dr. Jankovicbtól. De mindjárt folytatja is tovább: — Velem ugyanis többek között a következőik történtek meg: Bejön egyszer hozzám egy tanyai, az ásatásokból ismerős magyar és megkérdezi: — Mit talált ott az igazgató ur, ahová megüzentem, hogy menjen ki? JEGYZETEK NYUGATRÓL Itta: BALM BORIS Douoe Provence... A francia szivárvány. Cap d‘Antlíbe*, május végén. Leereszkedni a provencei alkonyokba annyi, mintha olajfák könnyű illata vinne tovább magával. Valence: egyetlen magnólia erdő; Monteli- mar édes nougatját a manseillesi kikötőn át az afrikai partokra szá.litják; különös nougat hegyek a kirakatokban s baibérfák, déli fenyők és füge — a halmok itt már oithatatlan vágyakozással lejtőnek Provence felé. S Morlason keresztül Orange-nál belépünk egy áldott földre — lelkét az ember először Éreceric Mistral tiszta szemeiben pillantotta meg. A másik mistral, a hidegen vágtató szél, mely cédruserdők sirásától kisérve, megkonditja a provencei halmokon az elhagyott templomtornyok harangjait és le- zug a Rihone völgyén a Földközi tenger partjaira; ez egészen Toulonig üldöz, állandóan jajong valamit, nem akar elhagyni bennünket — egy ősi provencei dal mondja: néha a mistralban sirályok fagynak meg. De mennyire más ez a mistral itt s milyen más a normandiai .szél, amely most talán három hete Rouentől északra tört reánk- Ott végtelen nyírfa erdők ködös mélyeiben kering; valahonnan messziről az északi vizek, az óceán hidegsége itatják lelkét. Ez a levegő a középkor emlékeit susogja a normandiai gyenmekeknek, ez a szél gótikus korszele; mohát rak az erős falakra; a házak benne vastag fabundát növesztenek; a szilfaerdők őszi álmában, a IV. Henriik, XIII. Lajos korabeli kastélyok, hostelleriek, templomok tövében egészen másfajta franciák születnek. A Ghateau Gaillard oly sejtelmes, zártvonalu bástyáit látják, amelyek mögött valamikor Oroszlánszívű Richárd nézett farkasszemet a világgal. Henry Planta- genet: Anglia, Aquitánia, Normandia és Poitou ura egyszersmind s az angolszászok szelleme nyugodtan tudott fujdogálni ott fent északom Lent a mistral a szaracénok gályáit hajtja s szomjas sirályokat lát, kék déli vizeket, algíri kereskedőha,jókat, délistül kultúrát, napfényt, gyermeki könnyűséget, dalt, forró vért, bájt és virágzó narancsfákat. Rouenben Pascal, Marseille síben még ma is Danton képe függ a falakon — ott elmélyedés, fegyelem és bánat — itt pát- hosz, érzékiség és lendület. Flandriától Nor- mandiáig s azontúl Bretagneig: egyetlen északi öv. De ebben is mennyi árnyalat. Menj aztán Savoie-ba, a Dauphiné-iba, onnan pedig északabbra, a Franche-Comfé völgyeibe vagy Elzász felé; másutt országok nem különböznek úgy, mint ezek a vidékek. Most délen járunk. De végtelen mérföldekkel arrébb még mindig „dél11 van s mégis, a nagy francia szintézisnek egy tökéletesen más - tényezőjét kapod Sziklás baszk vidékek; tele spanyol fanatizmussal, a Rocamadour-i vagy a Carcassone-i Nőire Dame iránt. Izzó sziklák és izzó vér. Ugyanaz mint Marseille, hinnéd — * az utóbbiban Marat forradalmi — Nem kaptam én meg a® üzenetet, nem is voltam kint. — Ejnye — válaszol az én emberem — pedig lőtt vén mit találni. Mikor az árkot ástuk, egész csomó régi embör csontját találtuk meg. Szóltam a csendőrnek és kértem, hogy nekik van telefonjuk, üzenjen az igazgató urnáik. Nemsokára kimentem a helyszínre. Megnéztem az árkot. Bizony a falán látszottak a csontok. Legfelebb a fejük hiányzott a régen eltemetettek egyikének-másikának, mert az az árok vonalába esett. Kiásták, — kihányták. Elmentem a jegyzőhöz, hogy megkérdezzem, mit csináltak, miért nem üzentek a csendőrök. Megtaláltam az esetről a jelentést, mely a következőket tartalmazta: — Kiszálltam a helyszínre s azt felvételeztem. Mivel azonban az illető egyének nem az újabb időben lettek agy onütve, nem az én hatáskörömbe tartozik ... * Arról esett szó később, hogy kell-e a múzeum a „népnek1* s hogy a múzeumok egyszerű, falusi látogatói mit akarnak ott látni. — Mikor a szegedi múzeumhoz kerültem, — ad erre választ Móra, — volt benne már sok minden. Többek között egy pár kolibri madár is. Nekem az a felfogásom és törekvésem, hogy egy vidéki muzeum az illető környék múltjának, jellegzetességeinek legyen bemutatója és őrzője. Ezért Szeged-vidéke dolgait szedtem össze, azokat igyekeztem kiállítani s bemutatni a muzeum látogatóinak. A kolibriket tehát mellőztem. Helyüket a kitömött puli, kuvasz, komondor, meg a többi mi dolgaink foglalták el. — Ebből aztán baj is lett. Egy vasárnap reggel sietve jön hozzám jelenteni egyik volt teremőrünk, volt 48-as honvéd: — Igazgató ur. a nemzet zúgolódik! — Miért? — kérdeztem. —> Azért kérem, mert a kolibriket nem találja. Azt mondják, hogy a pulit, kuvaszt, komondort ismerik ők muzeum nélkül is. A kodbrit akarják látni! Valahogy ezé esik arról, hogy legújabban ismét sokat szerepel Attila sírjának dolga. — Igen, — mondja Feri bácsi, — nem régen történt a* is, hogy jelentkezett nálam az •irodában égy régi ismerősöm, egy myugalma- -Zott postás. Körülnézett a szobában, majd be-1 tette az ajtót, hogy, amit mond, ne hallja senki — és megszólít: — Igazgató ur! Megvan az Attila király sírja! — Hol van s honnan tudja? — Megálmodta a fiam! — Ejnye, nem is tudtam, hogy olyan kis fia van magának, aki ilyeneket álmodik. féktelensége van még ma is, a Pyreneusok pedig Guijse herceg állítólagos reménységei. Napfény világit be egy komor hitet. Komo- rabbat észak nem ad. Csak egyetlen egy útvonalat kell kiragadni, úgy találomra; azt például, amelyen most utoljára jöttünk. Párisből Aix en Provenceig majdnem ezer kilométer, az utat két nap alatt tesszük meg; de a tájak, az emberek úgy változnak egyetlen országon belül, mint maga a végtelen élet; a völgyeknek, hegyoldalaknak, a vonalaknak, templomoknak, falvaknak ritmusa ringó hullámvonalban jön feléd, nem az egyenletes, egylényegü, ugyanazon atmoszféráju dolgoknak síkján haladsz; a francia szivárvány sziinanalizise hihetetlenül gazdag, azért olyan erős és bűbájos ez a szivárvány. Fontaineblaun át vezet az ut rádiusza; ennek feudálisán arany ló hárs- és tölgyrengetegei, álomszerű kastélya megadják azt a „páris-övi történelmet11, illetőleg annak atmoszféráját, amelyben a nagy Valois és Bourbon dinasztiák lelke szórakozott és teremtett, vadászott és művészetet, meg tudományt ihletett. Ez a Chantilly, St-Cloud, St.- Germain, Versailles és a többieknek nagy világából a kóstoló. Montargis és Poulliy az irány. A Loire-menti kastélyok . . . Minden Baedecker, Newyorktól Stockholmig, mint a francia csodák egyikét említi — az alkonyban, — jóformán minden félkilométernyire egy kőbedermedt álom dereng az erdők mélyén, csupa történelem, ezeréves nevek, nagyság, zártság és izolált finomság, Ne- versben alszunk. Egészen újszerű vidék, külön világ: ez a Ni ver na is. Bennük külön emberek: a nivernois-k. A hotel más, a püspöki' palota más, a nők nevetése más, éppúgy, mint a templomok és a reggeli, amit szervíroznak. Másnap délelőtt már (talán legszebb szakasza a sok ezer kilométernek, amelyet egy hónap alatt megtettünk) RoanA — Nagy fiú az már. 37 éves. Oszt nem Is most álmodta, hanem még gyerekkorában! — Hát csak most mondja ezt?! — Igen, kérem, — válaszolja az én emberem, — mert hát csak most kurrentálják Attilát, meg a sírját! * — Tudod-e azt, — kérdi Móra, tovább vive a beszélgetést, — hogy folyóban, vizmedrében van-e Attila sírja, mint a magyar köztudat tudja, vagy sem? — Attila 6Írja nem lehet — magyarázza —- folyam mederben. Ezt Jókai találta ki, az ő révén terjedt el annak meséje. Utána akartam járni Attila folyamimedri sírja eredetének, mert gyanús volt nekem a dolog. Megnéztem minden forrásmunkát. Mind Jordanes, a góth püspök munkájára, annak 42-ik fejezetére hivatkozik. Abban azonban szó sincs a folyam- medri temetésről. Jordanes a temetkezés e vonatkozásáról mindössze a következőket mondja: „Noctu secreta cadaveir est terra re- condátum11. (A holttestet éjjel titokban a földbe helyezték.) Ez pedig éppen ellenkezője a folyammedri temetkezésnek. — A forrásmunkák nyomán pontosan haladva, eljutottam Ipolyiig. Annak Ma,gyár Mythologiája a „temetés11 című fejezetében mindössze annyit találok, hogy van egy ilyen mondaváltozata is Attila temetésének. De hogy honnan veszi azt, az nincs megírva. Pedig Ipolyi szinte kínos pedantériával és pontos hivatkozással említi meg minden forrását. — Nekem aztán Jókai lett gyanússá, a nagy mesemondó, aki egy szem búzából egész kenyeret tud sütni. Meg is találtam egyik novellagyüjteményében első leírását Attila magyar köztudat szerint! temetésének. — Hát a Vadember hogy van? — kérdem Feri bácsi írásaiból híres unokája felől, kit úgy ismernek az országban, hogy egyszer egy Berlinből „Vadember — Ungam** címmel küldött levelezőlapot pontosan eljuttatott hozzá Szegedre a magyar posta. — Jól van, hál Istennek, — mondja Feri bácsi mint szerető nagyapa. — Azohban haragszik. Azért, meri nem igen írtam mostanában róla. A múltkor Is, amikor hazajöttem rádiói el olvasásom után Pestről, azzal fogadott: „Mégis csak jobban szereti ópapa a Mö- tyőt (a másik, a kisebbik unokát), mert rólam nem szólott a rádióban egy szót sem, róla pedig beszélt.1* Sokáig tallózhatnék még Móra munkácsi annHBnMRBnnnnnBBHnuBanaHBBHi ne és Tarare között kanya rgünk. Az egész olyan, mintha Assisi vidékét Franciaország szivébe varázsolták volna. Provence-ot gondoltam ilyennek; a legszelídebb vidék, magas tujafák a dombgerinceken, elszórva, egyenként álmodoznak az ég felé, a völgyiek folyton csak forognak mélyen lent, a félper- cenként élesen kanyargó autóut alatt; falvak, amelyek olyanok, mintha kővárak lennének (ez Provencesban is így van); az egész vidék csupa féloldalra fektetett szelíd és valami végtelen tisztasággal átitatott síkokból tevődik össze, a föld színe sárga-rózsa- szinü, mindenfelé hófehér bárányokat kénül ki az autó, kicsit valószínűtlen, annyira megejtő s szelid. Ebéd Lyonban, mely külön fejezet. Szellemi és ipari centrum, külön történelemmel; Herriot és a katolicizmus fellegvára. Délután az útvonal Lyon és Orange között s este már a PTovence szivében, Avignomban . . . S most nézem az avignoni kolosszust; a pápák végtelenül komor várát — nézem € mintha az örök Rómának, az emberi lelkiismeretnek egy hatalmas bástyakö'éét lódította volna ide a történelem, a „douce Provence1* szivébe. Micsoda mementó ... Az egész édes alkonyi táj, szinte csak lapul óriási árnyékában. Tömjénnel kevert vérszag süvít a rozsdás rácsok közül. Hat pápát tartogatott itt a maga rabszolgájának egy örök francia imperializmus. Szép Fülöp kegyetlenül nőies arcát látom, tele intelligenciával, szépséggel és tele erőszakkal, máglyiaíüsttel és vérpárával, óh, Franciaország, örök szintézis mindenben. Az est árnyaiban babér, narancs és tujafák bóditó illata kering. Az illat a szivünkre száll, újra és újra; el akar szédíteni és el is szédülünk tőle. Hogy ne lássuk azokat a rácsokat —■ mi mindent küld (felénk ez a douce Provence „ » « Móra Ferenc élőszóban ízes beszélgetések a nagy íróval Stubnianske Teplice (Stubnyafürdö) mélyen leszállított árakért biztos eredménnyel gyógyít reumát, köszvényt, neuralgiákat, női betegségeket. Információt és prospektust Fürdöigazgatóság Stubnianske Teplice (Slovensko)
