Prágai Magyar Hirlap, 1933. június (12. évfolyam, 125-146 / 3235-3256. szám)

1933-06-24 / 143. (3253.) szám

1933 junlus 24, szonaibat. BUDAPESTI NAPOK Irta: NEUBAUEB PÁL INTERMEZZO IN ARTE MUSICAE V. A Bel városi kávéház úgy fest, mintha az 1914 előtti bor itt felejtett© volna: tér,amely nem adta meg magát kényre-kedvre a mo­dernségnek, levegő, atmoszféra, amely nem siketült meg a dzsezt el ens égtől és a csend zenéjét érzékiti, előkelőség, amely nem kap­kod idegesen ujj vend ég töm egek után és két árva asztalt ugyanolyan lebilincselő dresszu­rával szolgál ki, mint a teli házat­Ebbe a gőgösen invitáló csendbe menekül­tünk az újságíró kongresszus egy megeről­tető napjának az estéjén, úgy tizóratájt, azzal a tompitott szándékkal, hogy egy gentry- pörkölt meg egy házi töltés elfogyasztása után felkeressük a szállodánkat. Jó elgondo­lás volt a rendezőség részéről ez a szabad est, de a véletlennek volt egy még jobb el­gondolása, amelynél talán csodálatos Buda­pest lüktető szive is segédkezett, az a szív, amely néhány napig a nemzetközi újságírás delegátusaira figyelt és azon volt, hogy meg­hallják a dobogását. A kávéház legvégén, a nagy, nocára néző ablakmélyedés nyugalmában ült az író. A magyar irás nagymestere, Szamos partjáról1 idehozott emberi meglátásokkal és illatokkal; Páriából átplántált röntgenstilussai, zárkózott mozdulataival, amelyek azért Íródtak, hogy a Mélység mondanivalóját eltakarják profán szemek és fülek előtt; párisi regényével Bu­dapesten; csodálatosan még a legdurvább va­lóság értelmetlenségében is a Szellemet ki­nyilatkoztató, Gustav Mahler vallásosságát reveláló alakjaitól övezetten —, a kávéház legvégén, a nagy, uocára néző ablakmélyedés nyugalmában ült az író. Monoklijával a szemében, kiragyogó fehér­ségű puha kézelőjével úgy ült a kapucineres nagypohár előtt, hogy az én franciám azon­mód megkérdezte tőlem: — C'est un francais? — ön eltalálta — feleltem nagyon csende­sen és ünnepi hangulatban —, ez egy nagy magyar iró, aki megírta a Párisi Regényt — és a szavakkal nem fukarkodva, megmagya­ráztam neki a két kezdőbetű és a mü nagysá­gát, majd rátértem arra, amiről röviddel ez­előtt eszmecseréztünk: romantikára és való­ságra, dollárdiktátorra és heroizmusra, az emberi magatartásra. Rámutatok az íróra és befejezem — Tőle származik ez a mondat: „Minél szebb dolgokat tud mondani valaki, annál igazibb barátomnak érzem." Az író persze minderről mitsem tudott és Úgy olvasta nagy nyugalmával a lapokat, mintha nem a legutóbbi huszonnégy óra li- Ibellásan születő-megható pillanatait böngész­né egy ráérő órában, hanem mintha semmi­ségek betüpiramisninak mélyéből előtörő szimfóniát hallgatna: az Örökkévalóság rádió­ját, halálon innen, életen túl- Ez a jelenség nem volt belekalkulálva a kongresszus pro­gramjába és a sok fényes külső történéssel ellentétben úgy hatott, mintha Isten egy óra tartamára vakációt rendelt volna el a kis társaság számára, amely egy megerőltető nap estéjén belépett a Bélvárosi kávéházba. Akkor már elfogyasztottuk a gentry-pörköl- :tet és a házi töltést. Kikisértem külföldi ba­rátaimat a kávéház ajtaja elé és odaintettem egy autót. Pierre-Louis Falaize, membre de la préssé diplomatique framcaise, egy fiatal, nyurga pá­risi, elgondolkozva áll a kocsi előtt. Aztán megtalálta a szavakat: — Kérem, az egész idő alatt furdalt valami. Arra akartam kérni, mutasson be a Mester­nek. Már-már meg is tettem volna, ha ön nem idézi: „Minél szebb dolgokat tud mon­dani valaki, annál igazibb barátomnak ér­zem." Nem tudtam volna neki olyan szétp dolgot mondani, mint amilyen ez az ő monda­ta. A distance és a hallgatás volt a legszebb vele szemben. De ha ön beszélni fog vele, mondja meg neki, kérem. — — Percig hall­gat, fogalmaz, majd egész lágyan — mondja meg neki kérem, elkövetkezendő éveimet ar­ra fogom használni, hogy megírjam a magam részéről a Budapesti Regényt. Szeretném hin­ni: nagy kezdőbetűkkel. Visszatértem a kávéháziba és leültem, az asz­talomhoz. Azt hittem, hogy francia barátom jpianisezknójával szépen elhangzott a váratlan intermezzo in arte miusicae. Zólyomi Dezső ba­rátom és kollégám azonban úgy vélekedett, (hogy a budapesti ujságirókongresszus teljes szépségéhez most már hozzátartozik az írónak való bemutatkozás i6. Ez azután egy kis szer­tartás igénybevételével meg is történt. A nagy pohárban kavargatta maradék kapucinerét. Megkíséreltem, hogy kérdezzek tőle valamit, ezt, azt, óvatosan, nagymessziiröl, visszatartva a zened kibontakozásnak azt az akkordját, amellyel tolmácsoltam volna neki francia bará­tom üzenetét a Budapesti Regényről, azt, amely elmondta volna, hogy puszta jelenlétével a leg­mélyebb emberi és írói benyomás hullámán mi­lyen ellenállhatatlanul győzedelmes hirt küldött a, saját-maga Párieának.,, ő azonban minderről mitsem tudott és ezért csak csöndes, félbeszakadt elhárító mozdulatot tett műnduutalan, amin csak az olyan ember akadhatott volna meg, aki nem tudja, hogy minden leirt sora egy-egy ilyen mozdulat. Azt mondta, hogy nem ért a politikához, nem ért a lapokhoz, nem tudja, melyik hová tartozik és nem is akarja tudni. Monokliját tisztította és ezért gát nélkül belenézhettem a szeméibe, mely a szigorú és elutasító pillantás pajzsát tartotta az Álom elé, hogy még azok se zavarják meg, akik igazi barátai, mert nagyon szép dolgokat tudnak mondani, például olyat, aminőt én sze­rettem volna: — Mester, ön nem tud erről az intermeocóról in arte musicae, pedig ön a szerzője, a zene­szerzője. ön nem tud arról, hogy egy fiatal francia meg akarja írná Budapest regényét, melynek ön az elindítója, ön nem tud róla, hogy •bár nem ért a politikához és nem érdekli, me­Páris, június közepe. (Párisi munkatársunktól.) Mindig azt hit­tem, hogy az idegenlégióban nincsenek fran­ciák. De ez a Georges Guéri-n, a kiszolgált légionárius Sidi-Bel-Abbesböl — harmincesz­tendős, sudár, sovány, napbarnitott és mélyre barázdált arcú ember, akit kohlhaasi útja minden fórumok labirin­tusain át, egy vélt igazságért, ide, irószo- bámba vetett — hamisítatlan párisi fin. Az ő történetét jegyzem fel ide, ahogy elmond­ta (sokkal rövidebben csak), mert ez a leg­borzalmasabb történet, melyet az élet vala­ha produkált. Egy Wallace-regény, sok évvel a Wallace-regények előtt. Egy párisi törté­net a világháború korszakából... bA mama meg akarta ölni a papát« „A rue de Vinoennek 39. szám alatt lak­tunk apával és anyával Montreuxsous-Bois- bau a párisi „banlieu“-ben. Apa egy párisi üzletben volt alkalmazva, magas homlöku, sovány, barna ember volt, fáradt, szigorú arcú; esténként a 8 óra 54-es vonattal jött mindig haza és mi sokszor vártuk mamával az állomáson. A mamára úgy emlékszem, hogy nagyon szép volt és nagyon sokat dol­gozott; főzött, takarított, mosott. Fáradt volt este, de a nagy szemei mindig telve voltak álmokkal. Azóta sem láttam ilyen ábrándos szemeket. Tizenhárom éves voltam 1911 decemberé­ben. Az iskolából jöttem haza. Az ajtó tárva- nyitva volt, apa az asztalnál ült, a 'két kar­jába temette a fejét és vér csurgó bt a kezén és az asztalon. — A mama meg akart ölni — mondta ne­kem nagyon csendesen és hogy felemelte a fejét, láttam a nagy sebet a homlokán... Mama jött pirosított szájjal, ünnepi ruhá­ban, illatosán, emlékszem a terebélyes se- lyemszoknyájára, a miederes blúzra, tollas kalapjára. Megölelt: „Ne sírj, Gyuri", csak azt mondta, „én a Girard úrhoz megyek lak­ni ezentúl. A Girard úrhoz, tudod...“ Tud­tam ezt a Girard urat, aki mindig Olyan szé­pen volt öltözve, mint apa ünnepnapkor és a fekete bajuszát fölfelé hordta hegyesen, mint Vilmos császár az „Illustration“-ban. Cukrot adott nekem és csokoládét és uj pénzt és mama mondta, hogy sose beszéljek róla a papának... És aztán tönkrementünk és ott­hon nem volt jó az élet. Mamát pedig többet nem láttam­Kolera a vitrinben Mikor kitört a háború, éppen katona let­tem, gyalogos. Még nem voltam 17 éves. A tábori postán a lövészárokba kaptam mamá­tól képeslapokat. A címét is -megírta: 64, avenue de Neuilly (a Bois de Boulogne-ban nagyon elegáns vidék!) és azt irta: „de ne gyere ide ...“ Aztán tíznapos szabadságot kaptam. Érte­sítettem mamát; azt válaszolta, hogy a Tria- non-kávéházban várjam. Ott a pincér adott egy cédulát: „Gyere hamar vizitbe, Girard ur nincs itthon..." Négyemeletes finom palota volt, a lépcsőházban szőnyeg, a nagy szár­nyas ajtóban fehér bóbitás szobalány, „ön Guérin ur, ugy^e, a nagysága keresztfia? Parancsoljon a szalonba. A nagysága mind­járt jön.. •“ És aztán jött a mama. Szép volt, mint mindig. Végigvezetett a nagy, ablakos termeken: csupa szőnyeg és párna és tüfepőflk, lyik lap hová tartozik, néhány nagy külföldi lapba az elmúlt csöndes órában, amelyben neon történt semmi, cikkeket helyezett el, a magyar népet, Budapestet, a nemzetközi ujságirók-ong- r ©aszúét. szeretettel dicsőítő cikkeket, és hiába mondja ön, hogy mindez „a* ellenszenvnek vad fuvallatát ébreszti szivemben. Az én szivem­ben, amelyik csak szeretni akar" —- —,. egy egész sereg fiatal és ellenszenvesen törtető francia, angol, osztrák stb. dr. Varjassy meg fog állni a nagy törtetésben egy pillanatra, amely a nyomtatott betűn át arra kényszeriti őket-, hogy észrevegyék a kivilágított citadellát és a budai magaslatokat, amelyeket mintha a törté­nelem világítaná át... Persze, én is voltam annyi tisztelettel az író és a zenei intermeocó iránt, hogy mindebből nem mondtam el semmit és hallgattam. Nem szerettem volna dr. Varjassy mellé fölsorakozní és ezért csak csöndesen tűzzel kínáltam meg az öngyújtómból, amikor hosszabb szünet után cigarettát vett elő. — Köszönöm, nem élek vele, — mondotta halkan, mintha a modernségnek ezt a parányát is elhárítaná magától és gyufával gyújtott rá a cigarettájára, nem felejtkezve meg arról, hogy ragyogóan fehér, puha kézelőjét egy centimé­terrel előrehuzza, mint a karnagy, aki a befe­jező CoTonát ku-polázza az intermezzo fölé: in arte musicae. képek a falon és nagyon előkelő bútorok. „Nagyon boldog vagyok", mondta „és na­gyon sok pénzem van. Tudód, ő nagyon sze­ret." „Girard ur?“, kérdeztem. „Persze. Jó ember. Sokat keres. Várj, megmutatom az irodaszobáját. Biztosítási ügynök" — Szép szoba volt. Nagy íróasztal, roppant könyv- szekrény a fal mellett. Egy vitrinben min­denféle furcsa üvegek. Elolvastam a felírá­sokat: „Bacille typhoide — Bacille choiéra — Champignon". Olyan volt, mint egy labora­tórium. — „Gsa'k semmihez ne nyúlj az Is­tenért. Még a szobaleányt sem ereszti ide be. Én takarítok itt minden reggel", mondta a mama. »Ezért lettem dezeriőr, legyenc, légionárius...» Aztán visszamentem a frontra. Somme- Briennes-ben feküdtünk akkor. Véletlen ke­rült valami újság az állásba- Valósággal ve­rekedtünk érte. Ahogy a kezembe kaptam, látom a ,,manchette"-et: — Megint egy mérgezési affér! — Letartóz­tatták Henri Girard biztosítási ügynököt. — Házkutatás Passyban és NeuiUyben. Rohantam a hadnagyhoz. Mindjárt beje­lentett a kapitánynak szabadságért; de nem kaptam meg. Ha a szülő beteg (mondta a ka­pitány), az ok a szabadságolásra, de bűnügy­ben kompromittált szülőről a szolgálati sza­bályzat nem beszél... És aikkor dezertáltam a frontról. Szombat reggel volt; úgy számí­tottam, hogy keddre vissza leszek.-. Édesanyám a szép lakásban sírva borult a karjaim közé. — Mindent lefoglaltak... Nem maradt semmim sem ... A rendőrségről voltak itt. Kikutatták az egész lakást. Az élő Istenre -mondom: nem tudtam semmiről... Sebtiben egy kis utazótáskába dobáltam a legszükségesebb ruhaneműt: — Csak innen menjünk el mindjárt, mama! A kapuban a házmesterlakás előtt egy ur várakozott. „Police judiciaire" mondta és mutatta a medáliát a kabátja hajtókája alatt. „Meg kell kérnem ő nagyságát, hogy kisér­jen a prefekturára. Némi felvilágosításra van szükségünk a Girard ur bankbetétjeit illető­leg." — „Este hét órakor a Trianon-kávéház- ban találkozunk", mondta édesanyám és meg­ölelt. Akkor öleltem meg ez életben utoljára az édesanyámat... Az esti lapban olvastam a Trianon-kávé- házban nagy betűkkel: „Árréstation de Jo&é- phine Guérin-Douéteau" és rohantam a vizs­gálóbíróhoz: — Szabadságos katona vagyok. Az édes­anyámat akarom látni! — Mutassa az igazolványát! — Nincsen. Letartóztattak. Csendőrök kisértek vissza a hadtesthez. A haditörvényszék két évre ítélt. A meiluni börtönben ültem le minden­féle betörök között. Mikor kiszabadultam, anyám fegyházban ült, Henri Girard meghalt a vizsgálati fogságban tüdővészben (mondják, hogy ő maga oltotta be magát a saját bacil- lusaival, amikor letartóztatták), apám, aki közben újra megnősült, nem akart rólam tudni; mit tehettem volna: 1921 október 30-án beálltam az idegenlégióba. Sidi-Bel-Abbesben tudtam meg, hogy édes­anyámat huszóvi kényszermunkára Ítélték, Leszolgáltam a tiz évemet és visszajöttem Pártéiba. Az édesanyámat akarom megszaba­dítani. Mert 6 ártatlan! ' ­Az ügynök ur kolerát tenyészt... Bűnügyi riport egy polgári otthonból SZEPLÓT májloitot es minden- í fajta bőrbetegséget s*. azonnai megszüntet a világhírű Földes- x. ^ féle aradi f MargiMréme és szappan Az arcbőr rövid idő múlva szép, liatal és üde lesz, a ráncok kisimulnak. Mivel a MARGIT* CRÉMET sokan utánozzák, saját érdekében csak eredeti védjegyünkkel leragasztott dobozi fogadjon el. Nyitva, vagy kimérve, eredeti MARG1T-CRÉME sehol nem kapható. Főlerakat Csehszlovákia részére: „Sz. ERZSÉBET gyógyszertár, Bratislava (Pozsony) Duna n. 38 A »Mimichea halhatatlan A szerencsétlen Joséphine Douéteau soká nem tudta, hogy Henri Girardnak volt már törvényes felesége is; egy kis boltoslány, Jeanne Drouhin nevű. Két lakás, két fele­ség, két háztartás. Henri Gir arának milliók­ra volt szüksége. Sok biztosítást kellett köt­nie­Derüre-borura biztosította minden Ismerőse életét. A biztosítottak nem tudtak róla. Em­bereiket bérelt olcsó pénzen, akik helyettük aláírták a póliceokat és elmentek az orvosi vizitre. Girard. felszedte a províziót. De le­telt a félév: fizetni kellett a biztosítottak he­lyett a prémiumokat. Persze, ha meghaltak volna a kliensek... Henri Girard a felesége javára irta mind a biztosításokat a leányneve alatt... Akkor kémiát kezdett tanulni és biológiát­A mérgezés veszélyes dolog: a holttestet e-- humálni lehet és a méregnek nyoma van. De a ragályos betegség, az természetes nai-a.: az orvostudomány tehetetlen vele szemben. És akkor kezdte tenyészteni a bacilLusokat, miket Georges a könyvszekrény mellett a. vitrinben látott... Az első áldozata egy kollégája volt, Michel Douroux nevű. Girard tilfuszbacillusokat adott be neki portóban, kolerát levesben, tüdő­vészt Vermouth-ban, de a kövér kis Michel legföljebb, ha egy kis lázat kapott. Végül Girard abbahagyta a prémiumok fizetését: a „Mimiche-Iiu" halhatatlannak bizonyult. De azért az ügynök vígan táplálta tovább min­denféle baci'Iusokkal: Michel volt a gyilkos­ságokhoz a kísérleti nyula. — ön valóságos Mithridátesz — mondta neki a tárgyalást vezető biró. — Lehet, kérem, — felelte a jó Mimidre és pirulva ült le a tanuk padjára, mint akit megdicsértek. A közönség borzongva nézte a rózsásarcu mosolygó embert -., Portó és gombaleves a Gsrard‘Csa!ádnál Tiz év alatt Henri Girard tucatjával bizto­sította s ölte meg az embereket. A biztosítási dijakat a felesége vette fel. Ezt életfogytig­lani fegyházra ítélték. — Mennyit sírtam — vallja Joséphine —, mikor megtudtam, hogy felesége van Henri- nalc és újra felvette vele az érintkezést. Nem értettem, miért: hisz engem szeretett. Most már tudom, mire kellett neki az asszony... Talán élete végéig büntetlenül ölhette vol­na az embereket, ha el nem hamarkodja a dolgát. De a legjobb üzletben is akad néha veszteség. így M. Pernotte, ki félmillió frank­ra volt biztosítva, dacára a bacillusokkal preparált portónak, melyet pedig Girard gondosan kipróbált kísérleti nyulán, Dou- rouxn, nem halt meg a meghatározott időre- Girardnak sürgős szüksége volt azonban pénzre és ebédre hívta meg az ugyancsak 400.000 frankra biztosított Madame Móniér t a rue Reynouard-on levő törvényes otthoné ba. Nem várhatott a pénzre ezúttal egy lassú betegség végéig és kivételesen méreggel ope­rált. Madame Monier bele is pusztult 24 óra alatt a mérges gombák levébe, két biztosító­társaság zokszó nélkül fizetett, de a harma­dik gyanút fogott, vizsgálatot kért, Madame Monier holttestét exhumálták, nyomára akad­tak a méregnek és letartóztatták Girard-t és a két asszonyt... — Elhozta a barátait délutánonként — val­lotta a tárgyaláson Joséphine Douéteau. — Mindig c-sak egyet egyszerre és sohasem két­szer ugyanazt. — Megállj csak, milyen finom portót kapsz nálam, öreg fiú — mondotta és a vendég vállára veregetett. — Ilyet ugyan életedben nem ittál. Maga hozta a dolgozószobájából a portóé üveget meg a három pohárkát ezüsttálcán és az egyiket mindjárt kezébe vette, gálánsul felém nyújtotta a másikat, a harmadik a vendégnek maradt... Máskor dinére ma- rasztott vendégeket s maga készített nekik egy-egy tál ételt különös recept szerint. Fű­szeres dolgokat, amiből ő meg én nem ehet­tünk gyönge gyomrunk miatt... Nagyon di­csérték a főztjét és a borait, arg-LxaswgKM—g—a— 6

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents