Prágai Magyar Hirlap, 1933. május (12. évfolyam, 101-124 / 3211-3234. szám)
1933-05-07 / 105. (3215.) szám
4 , <Pl^<^MAfi^ARHIRLaR Egy költő hatvan éve Irta: SCHÖPFLIN ALADÁR (Budapest) erősített a fizetö.pinoér. .aki, mint es'v cicerón e Egy kicsit megdobbant -a szivem, mikor azt olvastam az újságban, hogy Teleken Béla, a költő, most töltötte be hatvanadik évét, ami annyit jelent, hogy ' körülbelüli negyven éve szerepel már a nyilvánosság előtt, mint költő. Micsoda hosszú idő! Az ember magában hordozza az eltelt időt, nem gondol vele, szintié az öntudata alatt tartja, aztán egy dátum, egy esemény, egy újságban olvasott hir rádöbbenti: milyen sebes iramban tűntek el az évek, milyen messze jutott az ember az indulástól és mégis milyen kicsiny utat járt be! Telekes Bélával csaknem párhuzamosan jártuk az élet útját, az egész idő alatt tudtunk egymásról, ismertük egymást — és ő most- már negyven éve költő! Selmecbányáról jött- negyven, év előtt Budapestre egy még nem is húszéves fiú, a szivében a poézis vágyával s a homlokán annak a súlyos Ítéletnek a bélyegével, hogy magyar költő lesz belőle, olyan sorssal, amilyet a romantikus kor elképzelése szeretett a költőnek szánni. Nem volt sem erélyes, sem élelmes fiú. Érzékeny volt, halk és félénk. Nem volt ügyes arra, hogy az újságírásban szenzációt tudjon kelteni, mint riporter, parlamenti tudósító, vagy napi humorista. Igazában nem is igen tudott mást, mint verset imi, mert nem érdekelte más, mint a vers. De a versei szépek voltak, érdekesek, volt bennük valami, ami akkor uj volt, a lelki életnek egy bizonyos magasabb hőfoka, belső lendület, a hangnak bizonyos eredeti ereje, egyéni, senkivel sem közös fájdalom. Az akkori epigonizmusbán eredetinek, meglepőnek tűnt föl ez az uj hang. Kiss József, aki nemcsak kitűnő költő volt, hanem jószemü szerkesztő is, azonnal fölismerte ezt a hangot és uj értékét és teret nyitott neki lapjában, A Hét-ben. Akkor ez volt az a lap, ahol az írókat avatták. Pénzt inkább lehetett más lapoknál szerezni, írói nevet A Hét-nél. 1894-ben jöttem Budapestre, az egyetemre. Az első hetek egyikén délelőtt bevetődtem egy belvárosi kávéházba, a Ferenciek-terén, szemben azzal az öreg barokk házzal, amelyben akkor az Athenaeum volt. A néptelen kávéházban az egyik asztalnál egy franciás ez ők esz a- kálhi fiatalembert láttam, aki gyors mozdulatokkal, néha elgondolkozón fölvetve irt valamit. Egy másik asztalnál egy kistermetű, nagyon feketehaju, egészen fiatal ember irt. Harmadik asztalnál egy valamicskével magasabb, borotváltképü fiatal ember, negyediknél ismét egy fiatal ember, karcsú még, de úgy karcén, hogy előrevetette árnyékát egy jövőbeli em- ibonpoint. Mind írtak, gyorsan, a gyakorlott ember biztonságával. Közben bejött egy valamivel idősebb, nyirottbajszu, gondosan öltözött ur és azonnal leült írni. Végül egy igen kis, deresedő szakállu emberke jött be a kávéházba, szó nélkül elszedte mindegyik fiatalember elől a már .teleirt kutyanyelveket és vitte őket az átellenben levő nyomdába. Hamar megértettem, hogy ezek írók és sejtettem is, hogy kicsodák. Sejtelmemben mega város nevezetességeit, magyarázta: az a szo- keszakállu az Ambrus Zoltán ur, az a kicsi az Ignotus ur, az a másik mellette a Kóbor Tamás ur, amaz ott a Heltai Jenő ur, az mindig verset ir. Aki utoljára jött, az a Tóth Béla ur, aki meg összeszedi a kéziratokat, azt talán tetszik ismerni^ Kiss József ur, mert ő nemcsak szerkesztő,- hanem nagy költő is. Amit az urak írnak, az holnap már ki lesz nyomtatva A Hétben, tessék eljönni elolvasni, ide jár a lap a mi kávéházunkba. Egy kicsit megdöbbentett a dolog, én úgy képzeltem, az Írók elegánsan berendezett dolgozószobájukban Írnak, nagy csöndben, elmélyedve, nem pedig a jövés-menéstől nyugtalan kávéházban. Másnap ismét elmentem a kávéháziba, a pincér azonnal hozta A Hét-et s én izgatottan olvastam el minden betűjét. Telekes Béllátói is volt vers ebben a számban. Ő különösen érdekelt, mert. egy pozsonyi iskolatársam, Selmeoről jött fiú, Telekesnek volt osztálytársa, sokat beszélt róla s mutogatta vivódóan érzelmes leveleit. Nekem imponált, hogy Telekes már benn van az irodalomban, I. Gép és csoda Azok, akik a nyelvet pusztán gyakorlati eszköznek tekintik, melynek célja az, hogy környezetünkkel megértessük magiunkat, végzetes tévedésiben leledzőnek. Kívülről szemlélnek egy működést, mely belső. Egyszerűnek tartanak olyasmit, mely bonyolult és szövevényes. Ha péládul azt látják, hogy valaki bizonyos hangok segítségével egy pohár vizet kér, ezt a pohár vizet nemsokára már hozza is egy másvalaki, aki a kérést megértette, kapcsolatot fedeznek föl ok és okozat közt, következtetni kezdenek s megállapítják, hogy a nyelv a közlés szerszáma és gépe. Minthogy pedig gép, nyilván egy másik géppel is pótolható, egy másik nyelvvel, melyet megtanulunk vagy esetleg magunk eszelünk ki, szerkesztünk meg. Az okoskodás — látszólag — természettudományos. De .nem számolt valamivel. Azzal, hogy élő szervezeten észlelte ezeket a jelenségeket. Épp ezért durva hiba csúszott belé. Haahová én csak úgy messziről kukucskáltam be, mint aki az ablakon át, kívülről nézi a mások lakomáját. Akkor még azt hittem, hogy az író élete valami Hespéridák kertje. Telekes már ■együtt dolgozott olyanokkal, akikre én mint elérhetetlen nagyságokra gondoltam. Micsoda jó társaság! Azóta majdnem negyven esztendő telt el. Telekes Béla nem tett mást, mint dolgozott ez | idő alatt. Irta. a verseket, fordította Gerhardt Hauptmannt, Rostand-t, Shakespearet is, nagy sereg prózát. Az a hang, amelyet az elsőik között ütött meg}- csakhamar kiteljesedett, az uj magyar líra hamar kibő vitette, kiszinesi tette, fölgazdagította. Azt a figyelmet, amelyet Telekes az .elsők között ébresztett, föl, mások vonták magukra s Telekesnek meg kellett érnie, micsoda hálátlan dolog pionírnak lenni. Akikkel . együtt indult kezdetben, azok messze elhagyták, többé-k-evésbé kedvező pozícióba' jutottak, — Telekes sohase tudott más lenni, mint lírai költő, gyakorlati dolgokban, az élet ügyeskedéseiben járatlan ember, aki arra van Ítélve, hogy egész életében cipelje a nyomasztó szegénység nehéz batyuját. Nem voltak fegyverei a harcra, ki volt szolgáltatva a költő kemény sorsának, ami annyit jelent, hogy életet kell adni a költészetért. Ma találkoztam vele, gratuláltam neki a születésnapjához. Szomorú mosollyal legyintett. Elmondta, hogy azzal ünnepelte születésnapját, hogy lement este a kávéházba és megivott egyedül egy feketét. són ló baklövést követett el a szinte •Jenmé- szetludoimányos“ alapon dolgozó orvostudomány is, mely a boncolás kezdetétől fogva azt hirdette, hogy az ember bélcsatornája körülbelül 10 méter hosszú. Legtöbb tankönyvben és élettanban ma is ez áll. Holott az ember béksatornája nem körülbelül 10 méter hosszú, hanem jóval kurtább, körülbelül egyharmada ennék. Ez a tévedés onnan támadt, hogy annak idején csak a hullák bélcsatornáját mérték le s föltették, hogy a halott emlber minden tekintetben hasotnlij az elevenhez. Mióta műtéteket végeznek, rájöttek, hogy nincs igy. Az a kis szikra, melyet „élet“-uék neveznek, gyökeresen megváltoztat mindent. Valóban gép az ember s benne többnyire az ismert erőmütamá és vegyi képletek szerint mennek végbe a folyamatok, de ha összegeinket nem szorozzuk meg az élet e csodálatos hányadosával is, akkor lépten-nyoimon csacsiságokat mondunk. Ezt a nyelvre is alkalmaznunk kell. Lehetetlen számiba nem vennünk, hogy a nyelv olyan lény megnyilatkozása, aki él s fölöttébb kérdéses körülmények közt jelenik EMBER ÉS VILÁG írja: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Á lélek beszéde meg a földön és távozik innen, úgyhogy nemcsak a fönti pohár vízzel van összefüggésben, hanem a csillagrendszerrel is. A nyelv az ember vallomása. Ez különbözteti meg az állatoktól. Leihelletével beszél, a lélekzéő'é- vel, melyet az ősuépek „lélek‘'-nek hívtak. Kétségtelen, hogy sok esetiben szolgálja őt a nyelv, de sok esetben ő maga szolgálja a nyelvet, ezt a titokzatos valóságot, melyben legmélyebb ember-volta tárul ki. II. Műnyelvek A mű-nyelvek az értelem lombikjában jöttek létre. Tartósak, mint a kaucsuk-kézelő és a bádogpohár. Nem hervadnak el soha, akár a papirvirágok. De nincs színük és állatjuk. Vadonatújak és merevek, mint azok a gyári áruk, melyeket az imént szállítottak haza. A nyelv varázsa azonban éppen az, hogy telistele van emberi tartalommal, letűnt nemzedékek életével, okos s ostoba emberek szellemével, akik az indulat hevében nyüttélk és rontották szavait s úgy hagyták ránk, az érzés megindító szeszélyével együtt. Haldokló szájakon lebegtek ezek a szavak és szerelmesek száján, akik már csak gügyögni tudtak.. Minden szó ereklye. A szenvedés szentelte meg s a szenvedély torzította el. Ami hajdan szabály volt, abból kivétel lett. Félreértésből keletkeztek gyönyörű, költői képek- Családi emlékek évezredes kincstára az élő nyelv. Azért tudunk rajta beszélni, mert hasonlit hozzánk: éppoly eleven és gyarló, mint mi. Édes hibái többet érnek a tökélynél. Jellemezhetjük vele magunkat, kik szintéin hibákkal vagyunk teljesek. Szólásai körülhatároltak, de rugalmasak is, annyira tágíthatok és szűkíthetők, hogy lelkünk egész gazdagsága beléjük fér. Következetlensége is atyafiságos velünk. Alkalmas arra, hogy a mi hangszerünk legyen. Nyelv járásai, csibész-fordulatai megannyi szín, melyehez szükség esetén hozzányúlhatunk. De a mii-nyelveknek nincs emlékezetük, se térben, se időben. Nem emlékeznek vissza arra, hogy itt, vagy ott hogy ejtették ezt vagy azt a szót. Múltjuk még oly kicsiny, hogy hagyományuk sincsen. Ami hagyományuk van, azt az ész parancsolta rájuk. Hibásan beszélni szinte lehetetlen is őket, mert mindenki hibásan — vagy gépiesen — beszéli. Talán, csak az a hiba, hogy egyáltalán beszélik. Miképpen szólaltatunk meg igy e'gy* XVII. századi részeg kapust, egy mai léha ifjoncot, egy oktondi, régimódi urat, aki állatik dóan nyakatekert és avutag kifejezésekkel kelti föl a figyelmet s féktelen jókedvünkben, vagy lázadó kétségbeesésünkben miképpen facsarjuk-gyötörjük ezt a halott anyagot, melyhez még sohase ért oda eleven kezével a kedély? Aztán miként sélypegi a gyermek: tütü, zsizsi, dádá? A mű-nyelveknek nincs' gyermekszobájuk. 1933 május 7, vasárnap. AZ ARANYCSAPDA JAMES O. CURWOOD REGÉNYE (ii) > — Fölkelni, nTssziő! Olyan sötét volt. hogy nem látta a farkasok gazdáját akkor sem, amikor már talpraugrott, de aztán hallotta, amint odaszólt a farkasoknak és ebből megtudta, hogy tovább indulnak. Mikor hálózsákját és sátrát föltette a szánra, gyufát gyújtott és megnézte az óráját. Nem volt még egészen féiegy. Két teljes óra hosszat vezette Bram a falkát nyugati irányban. Az ég kezdett világosodni, a csillagok erősebben fénylettek, a síkság köröskörül olyan világos volt, mint azon az estén, mikor Philip először látta Bram Johnsont. Három órakor még mindig nyugati irányban haladtaik. Keskeny fenyősávhoz értek. Nyilvánvaló volt, hogy megint erdőség felé közelednek. A fenyőligetnél Bram északnak fordult és egy óra hosszat ismét a fehér hómezőn utaztak. Kevéssel azután ritkáé fenyő erdőhöz értek, amely befelé egyre sűrűbb lett. Nyolc-tiz mérföldnyit haladhattak már az erdőségben, amikor meghaj- nalodott. És a szürkén derengő hajnalban hirtelen kis faházikóhoz értek. Philipn-ek nagyot dobbant a szive. Itt végre megoldódik hát a.z aranyhurok rejtélye. Ez volt az első gondolata. De amint közelebb érkeztek és megálltak az ajtó előtt, nagy csalódást érzett. Az életnek semmi jelét sem tapasztalta. A kéményből nem szállt füst, a kaput pedig majdnem betemette a hófúvás. Bram ostora pattogott néhányat, a farkasok tovább indultak és Bram eszelős nevetése riasztóan visszhangzott 0® erdőben Attól kezdve, hogy az élettelen, hótemette házikót elhagyták, Philip nem tudott tájékozódni. Azt hitte, hogy Bram közeledik ösvényének végéhez. A farkasok holtfáradtak voltak. A szörnyeteg maga is lihegett már és éjfél óla egyre gyakrabban ült föl a szánra. Nyolc óra volt — tehát két óra múlt el azóta, hogy elmentek a faházikó mellett —, mikor tisztásra értek, amelynek közepén másik faházikó állott. Philip egyszerre észrevette, hogy itt élet lakozik. A kéményből vékony füst kígyózott fölfelé. A faháziikónafc csak a tetejét látta, mert az épületet egészen körülfogta a hat láb magas, kerek fakerítés. Húsz lépésnyire onnan, ahol Bram megállította a falkáját, volt a gerendaház kapuja. Bram odament, benyúlt egy nyíláson és a kapu ajtaja belódult. Bram néhány pillanatig merően ránézett Philipre és a csendőr nagy változást látott a különc arcán. Most már nem volt olyan lélektelen. A szemeiben különös fény csillogott. Vastag ajkai kettéváltak, mintha beszólni akarna. Gyors lélekzete pedig nem a testi fáradtságtól volt. Philip némán és mozdulatlanul állt. Mögötte szűkültek a farkasok. Ránézett Bram Johnson- ra és mikor látta annak arcán az örvendező várakozó tekintetet, megértette és elszomorodott tőle. A kezeit tördelte, Bram már nem látta ezt. Csak a fabázikót nézte és a kéményből kígyózó füstöt. Aztán odafordult Philiphez: — Mísziő bemenni! Nyitva tartotta a kapuajtót és Philip belépett. Megállt, mert tájékozódni akart Bram szándékáról. A farkasok gazdája karjával kiintett a kerítés felé. — Idekinn elengedni farkasokat, m‘sziö. Philip megértette. A bekerített hely volt a farkasverem és Bram azt akarta mondani neki, hogy menjen be a házikóba, mielőtt ő szabadon engedi a vadállatokat. Igyekezett elleplezni izgalmát, amint a házikó felé fordult. A kaputól a belső ajtóig keskeny ösvény vezetett és Phi- l'ipnek gyorsabban vert a szive, mikor mokasz- szinofc nyomait látta meg az ösvényen. Agya miég akkor is küzdött a dolog lehetősége ellen. Bizonyária iuidiáe asszonytól va® ezé, aki együtt él Bram Johnsonnal, vagy eszkimó leányról,’ akit onnan Északról hozott ide magához ... Zajtalanul közeledett az ajtóhoz. Nem kopogott rajta, csak megnyitotta és belépett, ahogyan Bram utasította. Bram a kapuból figyelte a házikó ajtaját, amint becsukódott Philip mögött, aztán hátravetette a fejét és olyan diadalmas kiáltás tört ki ajkán, hogy még a fáradt vadállatok is fülüket hegyezték mögötte és figyeltek. Philip pedig ugyanabban a pilalnatban szemtől szembe állt az aranyhurok rejtélyével... IX. FEJEZET Téboly és éhség Philip nyugat felől lépett be Bram házikójába. Keletről a téli Nap halvány tüze mintha egészen oda összpontosult volna Bram szállásának egyetlen ablakára és elárasztotta a szemközt levő elválasztó deszkafalat. Az elválasztófalon ajtó volt és az ajtóban ott állt egy leány. Egészen abban a fényben állt, amely az ablakon özönlött be, mikor Philip megpillantotta. Első benyomása az volt, hogy a leány fejét ugyanaz a csodálatos haj borítja, amelyből az aranyburok készült. Szépséges haja leomlott a vállaira és keblére, megcsillogva a beömlő napfényben. Philipn-ek a második benyomása az volt, hogy belépésével éppen öltözködésben zavarta meg a leányt és a leány elképedve bámult a váratlan idegenre. Fedetlen vállalnak fehérsége előragyogott haja alól. Ég aztán meglátott Philip a leány arcán valamit, amitől megrendült. A vére szinte megdermedt. Mert ez a tekintet egy megkinzott lélek tekintete volt. A leány szemeiben szenvedés és riadalom tükröződött. Philip még soha nem látott ilyen ibo- lyaszin-ceillogásu szemeket. A leány arca halálos fehér volt. A szép, fiatal teremtés nem lehetett több busz évesnél, de nyilván része volt már a szenvedések egész poklában. — No ijedjen meg tőlem — mondta Philip gyöngéden. — Philip Brant vagyok, a király északnyugat! csend őrs ég ének tagja. Nem lepődött meg azon, hogy a leány nem felelt. Perceik alatt leolvasta a leány arcáról eggsz történetét. Nem kételkedett abban, hogy jól olvasta. Tudta, hogy meg fogja ölni érte Bram Johnsont, ha majd elj-ön a pillanat. A leány most nagyot sóhajtott. Aztán odafutott az ablakhoz és kitekintett. Bram a kapu- atjón keresztül befelé terelte a farkasokat. Mikor a leány újra Philip felé fordult, úgy nézett rá, mint akit ostorcsapás ért. Philip előre lépett, de a leány meghátrált előle. Ekkor látta Philip, hogy az arca. olyan, mint az angyaloké, de tele tébolyult rémülettel. A leány előre nyújtotta meztelen karját, hogy visszatartsa az idegent és valami különös kiáltás tört ki belőle. Ez a kiáltás úgy hatott Philipre, mint a. puskalövés. Tudta, hogy a leány most mondott neki valamit. De nem értette, hogy mit. Kitárta köpönyegét és a napfény ráesett bronz szolgálati jelvényeire. A leány meghökkenése jobban hatott rá, mint természetes megriadása az imént. Egyszerre eszébe villant, hogy kéthetes szafcállával jómaga is valami vadállathoz hasonlíthat. A leány retteg tőle, akárcsak ' Bram Johnson tói. Philip Bram vagyok, a király északnyugati' csendőrségének tagja — ismételte. — Azért jöttem föl ide, hogy segítsek önön, ha segítségre szorul. Kézrekerithettem volna már Bram Johnsont odalenn is, de okom volt rá, hogy ne bántsam addig, amíg rá nem akadok a szállására. Ez az oík pedig ön volt. Miért van ön itt ezzel a téibolyodottal és gyilkossal?' A leány erősen figyelt és fehér arca hirtelen megszmesedeth. Philip látta, hogy a rémület eltűnik szemeiből és égő izgalom foglalja el a helyét. Kivülről behallatszott Bram hangja. A leány ismét megfordult és kinézett az ablakon. Aztán elkezdett beszélni gyorsan, mohón, valami olyan nyelven, amely Pbilipnek akkora rejtelem volt, mint a leány ittléte a házikóban. A leány tudta, hogy Philip nem érti és hirtelen odament az idegenhez, ujját Philip ajkára tette, aztán a magáéra és a fejét rázta. Philip érezte a. leány izgatottságát és elnémult az igazság előtt, amely most derengeni kezdett agyában. A leány igyekezett megértetni vele valamit, olyan nyelven, amilyet ő még soha életeben nem hallott. .. Philip csak bámult a leányra, akár a bamba, mint később megjegyezte magában.
