Prágai Magyar Hirlap, 1933. május (12. évfolyam, 101-124 / 3211-3234. szám)

1933-05-28 / 122. (3232.) szám

8 TO«<2a-MAGteift-HTELaí? A pozsonyi Magyar Szinpártoló uj memorandumban követeli a szinháziigy- ben a kulturális autonómia megvalósítását Rt egyesület a maga számára kéri a koncessziót és a szinikerületek beosztásának jogát Pozsony, május 27. (Pozsonyi szerkesz t ősé - fűnktől.) A Szlovenezkói Magyar Szinpártoló Egyesület pozsonyi szervezete a sziovenszlkói magyar színészet sérelmei tárgyában januárban memorandumot nyújtott 'be az iskolaügyi refe­rátumhoz, de az erre kapott feleletet nem fo­gadhatta el megnyugtatónak és kielégítőnek.' Éppen ezért a Szinpártoló Egyesület választ-1 mányának megbízásából dr. Aixirger László, a pozsonyi szervezet elnöke és dr. Prenghy Árpád titkár szerdán újból megjelent a po­zsonyi iskolaügyi referátuson és ott Kolou- sek Miroslav főtanácsosnak, a színházi ügyek előadójának újabb memorandumot nyúj­tottak át. A memorandumot — amint tegnapi számunk­ban már jelentettük — a Szinpártoló pozsonyi választmánya legutóbbi ülésén lelkes egyhan­gúsággal magáévá tette. Fontos kulíurérdek... — A Sziovenszlkói Magyar Szinpártoló Egye­sület szükségesnek tartja, hegy újra rámutas­son a színház kérd és politikamentes voltára és arra, hogy a szinházkérdés megoldása eminens kultur- érdek, ami nagy fontossággal bír a magyar kisebbség nyelvi és nemzeti fönnmaradásá­nak biztosításában, — mondja többek között a memorandum. — Az államérdek szempontjából teljesen anindegy az. kinek a kezében van a színházi koncesszió, mert a rendészeti előírások már eleve lehetet­lenné teszik olyan színdarabok előadását, ame­lyek akár at áljain tekintélyét, akár pedig a csehszlovák nemzet érzékenységét sértenék. — Mivel a szinházügy tisztán kulturális kér­dés, semmivel sem okolható meg, hogy a cseh­szlovák állami közigazgatás fejlődésének telje­sen szabad utat ne engedjen és fönntartva ma­gának csupán a rendészeti föltigyeletet, a szín- ügy igazgatását teljesen a magyar nép kezébe ne adja. Éppen ezért nem okolható meg, hogy7 a közigazgatás meg ne adja a színházi koncessziót az egyetemes magyar kisebbséget képviselő Magyar Szin­pártoló Egyesületnek, megvalósítva legalább a tisztán kulturális ere­detű szinugyben a kisebbségi kulturális önkor­mányzatot. . .v A sziniigyi sérelmek A memorandum ezután röviden az alábbiak­ban foglalja össze a magyar sziniigyi sérelme­ket: a) A szinikoncesszió kiadása anélkül, hogy a koncessziót kiadó hatóság tekintettel lenne a magyar kisebbség kívánságaira és kulturérőe- keire. Szlovenszkónak két színi kerületre való fölosztása, ami nem felel meg a közönség ér­dekeinek és veszélyezteti a két szintársulat anyagi .létét. b) A szinlkonceesziónak olyan városokra va­ló korlátozása, ahol a magyar kisebbség eléri a húsz százalékot. c) A pozsonyi sziniévad. a városi színház használatának igazságtalan beosztása és a Po­zsonyban játszható műfajok sérelmes megálla­pítása. d) Az állami szubvenciónak rendkívül arány­talan elosztása úgy, hogy a szlovák nemzeti színháznak nyújtott segélyekhez képest a ma­gyar színészet csak morzsákat kap. e) A külföldi színészek föllépésének fokoza­tos me gs z o r i t á sa és k or 1 át o-z ása. f) A magyar szír.észutánpótlás teljes elha­nyagolása. A sérelmek orvoslása A sérelmek orvoslása céljából a memorandum a következő kívánságokat terjeszti elő: a) hogy mindkét szinikoncessziót a Szloven- s:;kói Magyar Szinpártoló Egyesület kapja meg; a szinikerületek beosztása, nagyságuk és szá­muk megállapításának joga a Magyar Szinpár­toló Egyesületet illesse meg; b) hogy a szinikoncesszió egész Szlovenszkó területére vonatkozzék és azokra a városokra is, ahol nincs 20 százalékos magyar kisebbség; c) hogy a pozsonyi sziniévad és a városi színház használata igazságosan úgy rendezte> sék, hogy a magyar színészet számára a téli hónapokban is huzamosabb játszási időszak jusson és a műfajok tekintetében ne legyen korlátozás; d) hogy a magyar színészet az állami szub­venciókban arányosan részesedjék; e) hogy a külföldi színészek szereplése elé ne gördítsenek akadályt; f) végül, hogy a pozsonyi városi zeneiskola kebelében magyar sziniiskola létesüljön. A memorandum befejező része a szinház- ügyben elől érj esztett követeléseiket részletesen megindokolja. Kolousek Mk 7-§lav főtanácsos válaszában fölemlítette a ©sinlháakérdés terén fölmerülő különböző nehézségeket, megígérte a memo­randum jóakaratai elintézését, válaszát azonban csak hosszabb idő után adhatja, meg, mert , előbb más fórumokkal is kell tárgyalnia. UoQty&i* d&í Jt& eperjesi ősi kollégium Jfrta: Jfelem&éri tfdtndo» Egy könyvet olvasgattam mostanában, a négyszázéves eperjesi ősi kollégium történetét, amely Gömöry János tollából nemrégen hagyta el a sajtót. A nyolcvanoldalas kis könyv volta­képpen csak egy rövídebb tanulmánynak ké­szült, hiszen ha valaki részletesebb képet akar­na festeni a híres iskola történetéről, mindarról, amit a négy évszázad története mesél, bizo­nyára kötetekre terjedne ki a mondanivalója. A kis könyv azonban minden rövidségé elle­nére is hiányt pótol és Gömöry János szebb ajándékot nem tehetett volna az ősi Alma Ma­ter asztalára ennél a kis könyvnél. Lehetetlen meghatottság nélkül nyúlni hozzá, különösen annak, aki valamikor maga is az ősi kollégium diákja volt és nem felejtette el és magával hozta a-zokat a tanításokat, amiket ott hallott és nem felejtette el annak a régmúlt levegőnek az izét sem, amelyben az ősi kollégium azzá fej­lődött, ami volt. Szellemidézés a Gömöry János könyve, pél- dátmutató, visszajáró szellemek magidézése; a szomorúságok völgyéből visszanő zés a magas ormokra, olyan, mint amikor az ember gyors­vonaton elrobog a Tátra alatt és a csúcsokon fehéren, tisztán, érintetlenül csillog a májusi hó * Valahogy úgy érzem, hogy régen tartozom ezzel az Írással. Tartozom az ősi eperjesi kollé­giumnak és tartozom Eperjesnek is, amely diákéveim emlékét őrzi házai között. Annak az időnek és azoknak az embereknek az emlékét, akiket, ha nagynéha pár órára elkerülök ebbe a. városba, hiába keresek és hiába is akarnék megtalálni. Elmentek, elsodródtak, mint az őszök lehulló falevele, csak a kopasz tölgy ma­radt itt szomorúan. Pedig szép volt a gondta­lan gascognei nyár, a tavaszi tarcaparti séták, vidám futballozások a gyakorlótéren, kirándu­lások a Borkuton és a Villec-hegyen, télesti korcsolyázások a jégpályán soha vissza nem férő hangulatokkal, az első szerelem gyönyörű ügyefogyottságáva! és minden-mással együtt, ami régmúlt magunkat jelenti. A rügyező tavaszokra és a napfényes nya­rakra ősz és tél következik, de egy vigaszta­lással az őszi ködök mögött, hogy a tavasz is­mét visszatér. Csak az emberi élet tavasza ne.m tér vissza soha többé és ez az egyik legnagyobb igazságtalanság az ember életében. * Igen, az eperjesi ősi kollégium. Hires iskola volt már akkor, amikor még Tordai-Gelei Zsig- tmond, Bayer János, Rezik János. Fábry Ger­gely, Csupka András, Greguss Mihály, Vand- rák András tanítottak benne. Még nagyobb lett a hírneve, amikor dr. Vécsey Tamás, Berze- viczy Albert, dr. Horváth Ödön és Ludmann Ottó nevei díszítették a tanári kar névsorát. És ezen a nívón maradt az utolsó ideig, amikor Draskóczy Lajos, meg Walentinyi Samu voltak a kollégiumi igazgatók és dr. Szlávik Mátyás, dr. Mikler Károly, Gömöry János. Gerhard Béla voltak a kollégium két főiskolájának, meg a többi intézetének dékánjai, illetőleg igazgatói. Eperjest ezelőtt „Tarcaparti Athénének nevez­ték és joggal, mert három főiskolája és tíznél több középiskolája mellett rendkívül kulturált társadalmi élettel rendelkezett, de e díszes epi- teton kiérdemléséért az ősi kollégium mindig az első vonalban munkálkodott. Ezelőtt a diák­ság eleven, számottevően lüktető erőt jelentett a város életében és az ősi kollégium védőszár­nyai alól olyan nevek indultak el, mint Kossuth Lajos és előtte és utána is sokan mások, a szlo­vák nemzet mai vezetőegyéniségei közül is, je­léül annak, hogy ez a hires iskola nem ismerte a nemzetiségi gyűlölködést és egyformán aján­dékozta a tudás erejét mindenkinek, bármilyen nyelven tanította az első szóra az édesanyja. S mi lett a sorsa? Négyszáz esztendő után az ősi kollégiumnak csak a keretei maradtak meg valamennyire, meg az „Ősi Pártfogósága“. amely hatalmas áldozatokkal, sokszor hihetet­len nehézségek között tartotta fönn a híres isr kólát négy évszázadon keresztül. * Hányán vannak, kik vannak még meg. akik­nek a szavát hallgattuk, akikkel együtt ültünk az ősi kollégium padjaiban? Már az első érett­ségi találkozón is csak huszonhatan jelentek meg régi hatvanadmagunkból. — a többit, a nagyobbik felét, messze szétszórta az idő. Ott, az érettségi találkozó bankettjén, ezelőtt három évvel, az eperjesi Gellértben is erre gondoltam s erre gondolok most is Gömöry János szellem- idéző könyve olvasásakor. Régi szép nyolcadik osztály a Futtersack Mózsival, Karsay Jenővel, Dezsőffy Gyurkával, Vilién Misivel és a töb­biekkel, merre szóródtál széjjel? És az Ilával, Böskével. Lilivel, akikbe akkor sorba szerelmes voltam? Eltűntek nyom nélkül, alig néhányuk- ról tudok valamit és a tanár urak egyrésze is égi katedrával cserélte föl a küzdelmes földi katedrát. Ott fönt duzzog már a szegény jó Herényi tanár ur is, akitől a nyolcadikban szám­tanból és fizikából jelest kaptam félévkor, anélkül, hogy egyszer feleltetett volna és re­kedt hamrjaval, örökké friss piros szekfüjével sokszor halad el mellettem most is és vállamra teszi a kezét Wallenrinyi tanár ur, akinek a sirjáná! három évvel ezelőtt nekem kellett be­Érdekes cikket olvastunk erről egy nagy an­gol hetilapban. Az újság a különböző kiváló, nagy irók munkarendszeréről, szokásairól hoz rész let es tud ősi t ást. Gaísworthy, a most elhunyt Nobel-dijas iró, éppen úgy fölépítette hatalmas, nagy kompozi- cióju regényeit, mint drámáit. Szerinte az elbe­szélő munkának éppen úgy szigorúan megszer­kesztett nck kell lenni és éppen úgy egyenes vonalban kell törni, a fejlődésnek a végpont felé, mint a színpadra készültnek. Ép és egye­nes gerinc nélkül nincs és nem lehet sikerült alkotás. Galsworthy regényein meg is látszik a művészi alkotás zárt formája. Gondoljunk csak nagy regényének, a Forsyt-e Saganak el­ágazó cselekményeire, melyek mind összefut­nak egy központban. Az író erős, biztos keze úgy tartja témáját, hogy egyetlen szál sem sik­lik ki ujjai közül. Bemard Shaw, legalább is saját vallomása szerint — és nála soha, senki., még ő maga sem tudhatja, mikor üz játékot és mikor beszél ko­molyan —, azt mondja, hogy soha semmiféle munkájához előzetes tervrajzot nem készített. Még drámáihoz sem. Azt állítja — ám ismétel­jük, állításait mindig csak a legnagyobb óva­tossággal lőhet fogadni —, hogy mikor az szedet mondáéi a régi nyolcadik nevében. És azt sem tudom elfelejteni, amikor Gömöry Já­nos igazgató urnái egyszer beezekundáztam magyarból, mert tavasz volt és szerelmes vol­tam és még el sem olvastam az aznapi leckét. Pedig összes tanáraim közül talán éppen Gö­möry Jánost szerettem a legjobban és sokáig nagyon szégyellem azt a szekundát. Azoknál a szekundáknál is jobban, amiket azóta de sok­szor irt be a nevem mellé a nagy noteszbe az élet. És amiket sosem lehet többé kijavítani. Megbocsátja nekem drága, jó tanárom., Gö­egyik jelenetet írta, sohasem tudta, mi lesz a. következőben? Drámáinak szerkezete az iró ál­lítása mellett bizonyít. Szinmüveinek fölépítése mindig laza, gyakran mellékvágányra tolódó. Hogy mégis óriási sikerei voltak, ezt maró ere­jű szatírájának, utánozhatatlan elmésségének és szinte megdöbbentő, lenyűgöző vitázó kész­ségé nek túl ajdonitható. Maugham W. Somersetnél az ösztönöséig együtt dolgozik az előre megcsinált tervrajz­zal, a gondosan fölépített keretekkel. Regé­nyei színhelyét szereti egzotikus helyről venni. Ebbe az egzotikus távoli környezetbe és szo­kásokba ezÍvesen helyezi bele a legmodernebb problémákat és a mai idők legégetőbb kérdései­től izzó lelkeket, az ellentét aztán kitünően hat regényeiben és drámáiban egyaránt. Témáit szívesen próbálja különböző formákba önteni. Igen sok témáját megírta regénynek és szinmü- nék, kipróbálván, hogy milyen formákban le­het a témát legjobban megérzékiteni? Próbál­kozásai közben jött reá, hogy, amint mondja, az epikus tárgy egyszer megtelt drámai feszült­séggel, vagy ami színpadi munkában talál hangra, később még elmélyült a regényben. A legmodernebbek a Marcei Prévoet-köve­tők, akiknek most az angol irodalomban nagy a táboruk. Látszólagos véletlen, vagy idősze­rűség által fölidézett képzettársulásukkal, a véletlen által az öntudat felszínére hozott kép­möry János, hogy becsületes, igaz könyve olva­sásakor emlékek éledtek föl bennem, amiknek egyrészét nem tudtam magamban tartani és le kellett Írnom őket már egyszer. — És itt: a moldvaparti száztornyu város narkotikus ide- genségében oly jól esik néha régmúlt emléke­ket idézni, visszagondolni a négyszázéves eper­jesi ősi kollégiumra, diákkorom régi, vigabb Eperjesére, sárosi szülőföldemre, amely olyan férfiakat adott az ősi kollégiumnak, mint az értékes kis könyve hátterében szerényen meg­húzódó Gömöry János. 1933 május 28, vasárnap. „koniferum" valódi borókabogyó párlat kitűnő házigyógyszer és mint ilyen ne hiányozzék egyetlen háztartásban sem. „Slovlik“ Trencin. zetekkel és gondolatokkal a legszigorúbb és legkeményebb tervszerűség jegyében dolgoz­nak. Zord és megalkuvást nem ismerő művészi szigorúsággal haladnak útjukon. A látszólago­san odavetett ötletszerűség, ösztönösség, az öntudat mélyéről fölvetődő gondolat, mind a legszigorúbb, előre megrajzolt keretek közölt nyer kifejezést. Nincs az a régi klasszikus, aki ilyen szigorú építési fonnák között dolgoznék. A francia irók között Paul Bourget ma is éppen úgy fölépíti és megszerkeszti analitikus regényeinek minden fejezetét, mint régen, év- ’G tizedekkel ezelőtt. Sz-crinte neki voltaképpenit mindig csak egy problémája volt: a lelkiisme-zt rét problémája. A harc, amit az ember a terem­téskor kapott, kettőssége miatt állandóan vív saját magával. Zola szintén tervszerű pontossággal, szinte mértani keretek között dolgozott. És ezektől az előre fölépített keretektől sohasem tért el. Ahol lazának látszik munkáinak szerkezete, ott az iró maga akarta, hogy ilyen legyen. A ki­lengések. a tárgytól való eltérések is mind be voltak véve munkarendjébe. Zola volt külön­ben a legrendszeresebben dolgozó iró. Reggel egy bizonyos órában leült Íróasztalához és nem kelt föl onnét, mig az aznapra való anyagot föl nem dolgozta. És ha egészséges volt, mindig tudott dolgozni. Ő maga mondotta, hogy kedv, hangulat nála nem határoz. A rosszkedvet, le- törtséget vasakarattal próbálta legyűrni. És gyakran sikerült is. Szinte pontos és kényes munkájában Mae-ter- Iinck, a költő. De vele megtörténik, hogy egész mást kezd dolgozni, mint amit tervbe vett, amihez adatokat gyűjtött, aminek tervrajzát pontosan megcsinálta. Van úgy is, hogy jegy­zeteit félredobja és teljesen ösztönösságére bíz­za magát. Az előtanulmányok, jegyzetek, elő­készületek gyakran megcsaltak — mondja —, az ösztönös meglátás és rátaíálás igen ritkán. André Maurois rengeteg anyagot gyűjt, mi­előtt munkába fog, először az anyagot dolgoz­za föl teljesen. Maurois szerint az anyag rende­zése, földolgozása sokkal nagyobb fáradság és munka., mint a. voltaképpeni megírás, amely az előkészületek után már szinte csak technikai dologgá válik. Dekobra azt mondja, hogy úgy dolgozik, mint az élet, ösztönösen, látszólag ötletszerűen, de bizonyos megmásíthatatlan, henső törvé­nyek szerint. Témában soha sincs hiánya. Sőt az ad munkát és gondot, hogy bizonyos témák­tól, amelyek folyton kisértik, de amelyeket ítélőképessége még sem tart földolgozásra va­lóknak, meneküljön. Ez nem is olyan könnyű dolog. Néha csak a leglázasabb munkateljesít­ménnyel érhető el. Úgy beletemetkezni egy munkába, hogy megfojtson minden más gondo­latot, érzést, vagy fantázia-játékot. Mert van úgy, hogy Ítélőképességünk már eldobta a té­mát és fantáziánk még mindig játszik vele. A németek közül nagyon érdekes Thomas Mann módszere. Témái között szigorú rendist és fegyelmet tartva, megtörténik, hogy egy-egy téma, amely mindenáron formába akar öntődni, megbontja a sorrendet. Az ilyesmi valóságyai lelki kényszerűség és akkor a már félig kész, vagy majdnem teljesen kész munkát is abba kell hagyni, hogy ami meg akar születni, ami­nek órája ütött, megszülessék. Még azt sem le­het mondani, teszi hozzá, hogy ezek a legjobb, 'legnagyobb, az életet leginkább és legjogosab­ban követelhető témák. Talán csak a. legerő­szakosabbak, legjobban élni akarók, halasztást, elnyomást legkevésbé tűrök. Gerhardt Hauptmann minden alakját előbb messze ellöki magától és csak mikor kellő lá­tóiba jutván, akkor engedi megint közel magá­hoz. Különösen históriai személyekkel szemben követi ezt a módszert. Mert hiszen tudvalevő­leg a történelmi személyeknek kettős életük van. Az egyik az övék, a másik, amelyiket a velük foglalkozó költők és irók adtak nekik. A kétfajta valóság aztán összefonódik, egy­mással egyesül, egymásban tovább fejlődik úgy. hogy ezt a kettősséget nem is lehet aztán elválasztani, szétszedni. Ám, ha dolgozni aka­runk velük, újra formálni, gyúrni kell őket. Stefan Zweig. aki az emberi lélek legrejtel­mesebb titkait, az érzések eltolódását, fantasz­tikus ossz ekeverő dósét-, eltévedését szereti raj­zolni, aki mélyre aláásva a humuszt, keresi az embert, azt mondja, hogy őt voltaképpen a rendes, mindennapi emberek érdeklik legjob­ban. Akik a már kitaposott kerékvágásban nyugodtan menve előre, egyszerre csak riadtan látják, hogy a jólismert, ezerszer megjárt, még többször fölmért utón eltévedtek és szörnyű rémekkel teli földre jutottak. Hogy kerültek ide? Mit akarnak itt? Van-e innét menekülés? Ezek közt a döbbenetes kérdőjelek között pró­bál Zweig rendet teremteni. Meg, hogy hová lett a régi én, mikor az uj, ismeretlen itt, a vá­ratlan, az uj körülmények között megszületik? Mi az, ami egy pillanat alatt kicserél, mássá tesz bennünket? Ügy cserél ki, úgy tesz mássá, hogy mégis érezzük: hiszen azok vagyunk, akik voltunk, csak ... Erre a „csak“-ra, erre a. felénk meredező kérdőjelre próbál Stefan Zweig felelni. Még tanulmányaiba, essayibe is ezt- viszi be, ezt a félelmetes, döbbenetes ket­tősséget. wok

Next

/
Thumbnails
Contents