Prágai Magyar Hirlap, 1933. május (12. évfolyam, 101-124 / 3211-3234. szám)

1933-05-21 / 117. (3227.) szám

8

1938 május 21, rasámapJEGYZETEK . NYUGATRÓL

írja: BÁLLÁ BORISZ

Framdaország, április hő.

Ne a magányban, a Vad de Graoe mélyéül 'veressük, vég Leien, szürke sziklafalak alján — ez nem a nihil, ez nem a semmi. Ha a nini mély árkai egyszerre csak megnyílnak áibaid alatt — mindjárt rájjüssz, hegy emberi alkok közt, emberi sorsok kiégett, szemem pusztáján jártál. Itt ülünk a Coupole-ban, a nentparnasse-i tömegek áradó, sodródó del- ’dijában; az arcok sziürke fala előttem; szilek, fajok, romlottság és kétségbeesés, spekuláció és bűn, kövér fürtökben hevernek előttem a párisi égben- Emberi sorsok deltá- a ez s közelről itt, ezen a helyen zug fel lel- vi szemeink előtt már a nihil: a semminek óceánja.

Két napra rá pedig nézem a másik tengert. Az „Ile de Francé' (Herriot-val) éppen indulni készült. Azon a napon az Atlanti óceán partján köd rohant le a Cap de Hév© felől. A végtelen vizeket magához öleli egy végtelen felhőtenger; pillanatok alatt történik s egymásnak ereszkednek az óceán és a köd. Egy fájdalmas időnifelülálló szerelemmel csapódnak össze és ölelkeznek. Kozmikus arányok s ezer mérföldek találkoznak ilyenkor — az ember előtt néhány perem el- sötétedik minden- De hirtelen egy teljes, szinte felfokozott atmoszféráiban érezni az óceán lelkét; semmit sem látsz, csak örök zúgását hallod. Világok félelmetesen misztikus homálya ez — minden benne van, minden lehetőség. A viz és a levegő óriási masz- szái álmodnak most, molekuláikban az egész íöldgümb lélekzik a Marbinique szigetekből az Indiai óceánig. A végtelen tengerekbe ömlő Jang-Ce-Kiarag és a Mississippi lelke, amely millió küzködő emiberhaugya sorsát sodorja felém, esős partvonulatok és az alkony! ég felé bámuló pálmák, homoktengerben tovaringó tevekar aváuok, gigantikus hegyláncolatok, malájji bárkák és vakító acél- testű, könnyű amerikai shoonerek — azonfelül még mennyi! Az egész világ, az egész szomorú főldgömb, egy folyton továbbiorgó szomorú örök malomkerék szele játszadozik az arcom körül. Egyedül állunk a Quai de la Flórádé szélén s lassan szitálni kezd a ködeső. Északkelet felől ismét hallom a mély bugást — a Transatlantique vagy a Red Star Line egy óriás hajója érkezik be a nyílt vizekről. Óriási málháikkal, autókkal, vagyonokat érő számokkal kis traveilers cheques könyveikben érkeznek emberi lelkek, Nor- fóikból, vagy Newyorkiból- Pont ötvenezer tonnás, többemeletes óriások árnyai Le Havre előtt; aztán kiszállnak az emberi hangyák és a hajó újra elindul. Az óoeán és a köd pedig tovább álmodnak •.. Érzem, hogy ez a termékeny köd az, amely a nagy dolgokat magában rejti; egy örökké zugó, végtelen szent homály, melyből jövünk és ahova visszatérünk, amely épp úgy elnyeli a kis maláji bárkát, mint a ..Eremen" vagy az „Ile de Francé" óriás testét. Nem látni semmit; csak egy évezredes monoton zúgás árad belőle; az emberi jelek, kategóriák és kifejezések megszűnnek itt ebben a végtelen semmiben. De az mindent jelent, csak nem a nihilt; tele van mélységgel, kínnal, szentséggel és 6zorongáttátássál és ezeknek, mint életünk számtalan összetevőjének egyetlen fájdalmas nyelve csak a folytonos, örök zugás marad, a mélyből partracsapódó hullámok zúgása; jönnek a habok, jönnek a napok, egyik ráfut a másikra; futnak és eltűnnekIgazi nihil Montparnasse

Ez a paradoxon, mely épp a végtelen semmi partján találkozik a legfájdalmasabban telitett élettel, egy ősi világérzés titokzatos arányaival, talán fordítottjában kapja meg ellenőrzését és igazolását.

Éjifél a Montparnasse-on, a Coupole, a Döme, a buján szétiszivárgó fények és egoista, vicsorgó libegősek világa. Tolongás, testek párolgása s egy szétérett szabadosság, egy megállt civilizáció bűze. Egymásba ragadt emberfürtök gyürődző hüllőszerü mozgása — ez íme már a 6zétmálló sorsoknak dinamikáját adja, akik egymásba kapaszkodnak egy semmitől iszonyodva. Itt a halálra ítélt rész mozog, az elhasznált salak, a felszínre lökött és az organikus élet, a természet egész nagyságától már''régen levált élet- dauabkák sodródnak és rothadnak. A Montiparnasise hullámai a nihil mély gödréből szivárognak, nem az örök vizek félé futnak. Első pillantást vetve az egészre, szinte azt hiszed, hogy lenyűgöző; a nagy élet bizarr, lüktető szinjátékát véled látni benne; minél többször jövök ki Párásba s nézem a Monl- parnaeset, annál sivárabb, kiégettebb és unalmasabb- Egy hegycsúcsot harminc év alatt sem unsz meg — a Montpamasset három nap alatt.

Olykor egy-egy rekedt nevetés. De mögötte a Nihil, a szörnyű semmi. A neonífények kénes színeket lövellnek Paris ege alá, az ár hömpölyög, s mint a viz a hullákat, úgy veti fel a Montparnasse az elhasznált szomorú arcokat- Ülünk egymásmellé préselve, iszonyatos hangzavar; a rég megszokott emberi hőre d'oeuvre. Keverékfajok, feli érek, négerek, sárgák, borzalmas művészek, lengő sörényekkel és álmatag svindler szemekkel üldöznek; szép fiuk, atléták és lágyan álmatagok cikáznak prédáik között; a piszok itt valahogy a bőr alá van rejtve, hiába mosdatják az egészet. De ami lesújt óbb a Montpar- nassera, az az unalmas kisstílűség, mely az egészben van, hiába ad neki grandiózus hátteret Páris és távlatokat a fajok, népek különbözősége- Az egész társaság (mondanom sem kell, hogy'- nem általánosításról, hanem egy bizonyos Montparnasse-típusa-ól van szó), az egész falka ide-oda libegő, mindenen már

Tintát, pecsétviaszkot vásároltam. A fizetésnél észrevet teán, hogy nincs apróm— Csak százpemgősöm van — mondtam.

— Kisasszony — rendelkezett a kereskedő, aki épp a pénztárnál állt — váltson.

Kattant a fizetőgép.

A kisasszony — szőke, vérszegény leány — a recés gumitámyérra 6zórt néhány bankjegyet : egy ötvenest, egy húszast ^ tízeseket is s a papírokat ezüstpengőkkel, rézfillérekkel cukrozta.

Csak félszemmel sandítottam oda. De úgy rémlett, hogy téved.

— Rendben van ez? — kérdeztem szórakozottan.

— Rendben, kérem — felelte.

A kereskedő kikapta kezéből a pénzt, ő is megolvasta.

— ötven, hetven, kilencven, száz — hadarta — parancsoljon, köszönömLassan szedegettem össze a pénzemet.

Ezalatt a kisasszony is, a kereskedő is aggódva figyelt rám.

— Megvan? — kérdezték, egyszerre mind a ketten— Meg — szóltam és kimentem az ucoára.

Sárga, nyugodt délelőtt ragyogott. Ide-oda

kóvályogtam. Betértem egy kávéházba és csokoládét reggeliztemAmikor ott fizetni akartam, kiderült, hogy több van nálam, mint száz pengő. Számlám a papír kereskedésben három pengő és egynéhány fillért tett ki. Nyilvánvaló volt, hogy nem száz pengőből adtak vissza, hanem százhúszbólÉletemben először fordult ez elő. Az már sokszor előfordult, hogy kevesebbet kaptam s otthon jöttem rá, napok múlva.

Most meglepődtem.

— Ezek engem boldogítani akartak húsz pengővel — gondoltam. — Hogy miért-, az az ő titkuk. Bizonyára szükségük volt erre, hogy jóvátegyenek valamit, hogy vezekeljenek valamiért; s éppen az én személyemet választották ki. Csak az a mulatságos, hogy ketten voltak. Hiába figyelmeztettem őket. összetartottak. Támogatták egymást a tévedésiben. Cinkosok voltak abban, hogy vakok- Üsse kő. Manapság, mikor a „tudattalanéról úgy beszélnek, mint egy közismert m ozisai - nészről, ilyesmit tudomásul nem venni lélektani tudatlanság, vagy udvariatlanság. Hát legyen meg az akaratuk.

Még sohase tettem effélét. Nem erkölcsi finnyásságból, hanem okosságból. Ami nem az enyém volt, az nem érdekelt.

Rómában évekkel ezelőtt egy előkelő fogadóban laktam. Egyszer éjifél után kettőkor

csak vigyorgó, bűzössé érett agyvelejű intel- •lektuelljeivel, mohó, „szerencsét" sóvárgó, neuraszténiás diák típusaival, úgynevezett művészeivel és kuturembereivel, a kníl- tura-vágy és álmodozás anögé rejtett feneketlen sunyi pénzvággyal, amely titokban már csak a poule de lux és selyemfíu- ság nagy fordulatától vár enyhületét egy piszkos ágyneinüs, olcsó alkoholos, álromantikus, tűrhetetlen világra — az egész hons d'oeuvre mindig ugyanaz; unalmas és csak magas szempont okiból ítélve tragikus. Millió szín és mozgás — mégis, végtelenül egyedül vagy. Ez inkább a Szahara; ez egy olyan Szahara, mely sohasem Isten, csak emberek kezétől származhatik. Mi a nihil? Talán az a sötétség, melybe akkor ütközöl, ha már mindenen keresztülláttál. Ezen a montparnas- sei nagy szabadságon, örökugyanaz és terméketlen szellemességén, a testek nagy vá- góhidján keresztülláttál. és alig marad romantika s ami marad, az olyan, mint levelezőlapon festett, fillérekért vehető tájkép a természetes élet erdejében egyetlen kavics többet ér. A XIX. század végén, vagy mit tudom én, talán még pár évvel ezelőtt is — talán lehetett még valamit találni benne, talán az idegek kívánták akkor; most épp ellenkezőleg. Kicsit az idegekre megy már az egész. A nihil deltáját érzed sodrában; az intellektuell romantika csődjét s egy hajdani nagy Párig satnyuló arcát neonfényei- ben . . .

Ki az a szellem, aki ma egy Montpamas- se-boihémségben keres hangulatHháitteret? Zajában egy egész epocha hörgi a közeledő halált -— a kihűlő testek egymáshoz tapadnak, de a régi meleg kifogyott. Az ember szörnyen magára maradt, a sodródó ember- fürtök világában és elvesztette életét a rikácsoló életben. Legjobbjai újra keresni kezdik az óceánt. S a nihil elől menekül ma már az, aki a magány partjait keresi.

érkeztem haza, amikor már mindenki aludt. Bementem a közös mcsdóhelyiségbe. Amint az üveggömbből szappanlevet csorgattam kezemre az éles villanyfényben, a zománoos mosdó káváján egy gyémánt karcsatot pillantottam meg. Valaki mosakodott, letette és ott felejtette- Fölemeltem, nézegettem, öt óriási gyémánt tündöklött rajta 6 körötte ap róbbak, rengeteg, mint a Nap és Hold körül a csillagok, mint a Tejut gyémántpora. Nagy érték lehetett. Nem akartam ott hagyni, mert féltem, valaki még elemeli. Magasba tartva, magam elé, láthatólag vittem ki a homályosan világított folyosóra és lassan lépegettem, nehogy elsurranó tolvajnak nézzenek. Emeletről-eme]etre bolyongtam, mig végre egy pincért találtam, azzal fölkeltettem a tulajdonost s a pincér jelenlétében átnyújtottam neki. A tulajdonos a fejét rázogatta. Hol az ékszerre tekintett, ámuldozva, hol reám, döbbenten, mint egy őrültre. Derék, őszbeosavarodó proprietaire volt, kétségtelen, talpig becsületes ember, akinek a tisztesség az üzleti elve, de éreztem, hogy 5 is kísértésbe esett ezen a későéjszakai órán, ahogy álmából fölverték, s éleztem, hogy lehetett volna „beszélni vele" Szakértőként magyarázta a karcsatot. Stupende — ismételte — stupende. Meg is becsülte. Egy összeget mondott, amelyet én évek alatt se tudok megkeresni.

Másnap a pincér levelet hozott szobámba. A borítékból egy névjegy hullott ki, grófi koronával. Egy lengyel grófné küldötte. Névjegye aljára egy kurta francia mondatot fir- kantott. így köszönte meg „kedvességemet". A dolog a részéről el volt intézve. Az én részemről is.

De mi tűrés-tagadás, ez a húsz pengő jólesett. Még nem igen jutottam ingyen pénzhez. Melengette zsebemet. A szivarostól vettem egy doboz egyiptomi cigarettát.

Künn az uocán vettem egy gyöngyvirág- csokrot is. Odavetettem egy pengőt. Nem kértem vissza.

Fölvillanyozva, cél nélkül — boldog céltalansággal — sétálgattam. Nem mentem haza dolgozni. Kiszámitottam, hogy ezért a pénzért körülbelül egy óráig pihenhetek.

A budai hídfőnél egy pengőt adtam egy koldusnak, a pesti hídfőnél egy pengőt egy

Megállitottam egy gépkocsit. Kihajtattam másiknak, a ligetibe.

— Nem — mondtam magamnak a ligetiben — ezt a pénzt, melyet a véletlen tukmált rám, szinte erőszakosan, nem fogom elkótyavetyélni. Veszek rajta valamit.

Egy kesztyűt vettem, egy finom, kávébarna szarvasbőr kesztyűt, amilyenre már régóta áhítoztam, de eddig még sohasem engedtem meg magamnak- Gyönyörködve szemlélteim. Kifizettem és felöltőm zsebébe gyűrtem. Fölszálltam a kocsira, hazahajtattamBenn a kocsiban igy tűnődtem:

— Ez a kesztyű lesz az emlék. Mindenkinek megmutatom: „Nézzétek, ezt adta a sors, ez az élet ajándéka, ezért nem kellett robotolnom."

Megint elővettem, nézegettem. Puha volt, olvatag, bársonyos. Mintha egy nővel fognék kezet.

De csak az egyiket találtam, a balt. A jobbat nem találtam. Kiforgattam zsebeimet, még a mell ény zsebeimet is. Sehol se leltem.

Visszahajtattam az üzletbe. Ott se volt. Valahol máshol ejthettem el.

Amig hazafelé robogtam, azon töprengtem, hogy mit lehet csinálni egy fél pár keztyüvel. Hajdan vaskályháikat tisztogattak vele. De nekünk melegvízfűtésűnk van. Fájós ujjakra is használják. De mikor sebzeim meg én az ujjam? Dühösen kihajítottam az ablakon. Legyen boldog, aki megtalálja. Egy rokkant, akinek ép a jobbkeze hiányzik, talán megörül neki.

Már a lakásomhoz közel voltam, amikor az ülésen fölfedeztem a jobb kesztyűt. Addig rajta ültem. Most megvolt a jobb, de a bal hiányzott hozzá. Hát a jobbot is kidobtam a kocsi ablakán.

A dijmérő hét pengőt mutatott. Számolni kezdtem:

— Ez hét pengő, a kávéház tiz volt, a gyöngyvirág egy, a koldusok, az alamizsna kettő, a keztyü busz, ennélfogva én ma délelőtt negyven pengőt költöttem el azért, mert ingyen jutottam hozzá húsz pengőhöz. Kissé drága mulatság. Rossz üzlet. Holnap visszaadom a húsz pengőt.

így is cselekedtem.

Mingyárt reggél benyitottam a papirlke- reskedésbe. Vettem egy iv papirt. A pénztár recés gummitányérjára rátettem két fillért s melléje, némán, busz pengőt. A szőke, vérszegény kisasszony bámult.

— Én?

— Maga, maga.

— Az lehetetlen — mondta és elpirult.

— De igen.

— Micsoda? — riadt föl a kereskedő, aki figyelmes lett halk vitánkra és máris ott termett. — Valami baj van?

— Semmi — legyintettem. — Egy kis tévedés.

— Talán kevesebbet adott?

— Sőt, — mentegettem a kisasszonyt —. többet Húsz pengővel. Visszahoztam.

— Többet? — kiáltott a kereskedő. —; Már megint — állapította meg egy vádló tekintettel a kisasszony felé, mert úgy látszik már sok lehetett a rovásán. — Mondja, kisasszony, megőrült maga? — és csapkodta kezét.

A leány hebegett valamit, aztán sirógör- csöt kapott, arcát zsebkendőjébe temetve, eltűnt egy üvegajtón. A kereskedő halálsápad- tan meredt maga elé. A tönköt látta, a csődtömeget, azt a jelenetet, amint a hid karfájáról a Dunába veti magát Reszketett.

— Mi kérem itt dolgozunk, — fordult felém — ezekben a nehéz időkben és akkor kérem ő dobálja a pénzt. A maga pénzét dobálja, — ordított az üvegajtó felé

Beült a pénztárba.

Egy diák fizetett, aki valami irkát vásárolt.

— Mennyi marad?

— Nyolc fillér — rebegte a diák.

— Ez itt nem nyolc fillér, — mondta a kereskedő és többször egymásután olvasta a filléreket remegő, izzadt tenyerében, — De igen. Mégis nyolc fillér. Bocsánat. Az ember Igazán megőrül.

Szégyenkezve sompolyogtam ki.

Sokáig nem mertem mutatkozni a papir- kereskedésben. Múltkor, hogy arra jártam, •láttam, hogy a pénztárban uj kisasszony ül, egy szemüveges, fekete, kövér. A régit elbocsátották.

Bráitaiim, akiknek elmesél teán ez a történetet, szemrehányással illették.

— Mit okoskodtál kérlek. Nem kellett volna szólnod. Akkor a kereskedő se bomlik meg, a kisasszony se veszti el állását.

— Tudom, — feleltem nyugodtan. — Abból, hogy rosszat cselekszünk, többnyire rossz származik. De sajnos, többnyire rossz származik abból is, hogy jót cselekszünk. Nem is azért tettem én ezt. Kiszámítottam, hogy ha megtartom azt az átkozott húsz pengőt, rövidesen koldusbotra jutok, mert már az első napon is negyven pengő uzsorakamatot fizettem utána. Ehhez én szegény vagyok. Elismerem, semmiesetre sem volt szép tőlem, hogy visszaadtam. De nem tehettem egyebet Végre az ember önző > • •

3íusz pengő

Jfía .* ttosztoliínyi Dezső