Prágai Magyar Hirlap, 1933. május (12. évfolyam, 101-124 / 3211-3234. szám)
1933-05-14 / 111. (3221.) szám
EMBER ÉS VILÁG írja: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ _i_____________ _________ ^<^yV\VG.^ARHlRLflg 1933 május 14, vasárnap. Mécs JEászió: Kirándulás Tavasz. Hajnal. A Nap ügy indult, mint rég, mikor még nem volt vétek. Mezitlen voltak s egy se tudta, ki a fiúcska és ki lányka, A gyermek-raj a rétre indult, pillangó volt a vig csalétek. Rohantak és kíváncsiságuk a nagyerdőt is megkívánta. Délre megnőtt a bajuszkájuk, a lányoknak a lány kaságuk. Mézes virág volt a csalétek, szedték az erdőn és loholtak. Estére megnőtt a szakálluk, a lányoknak az árvaságuk. Eltévedtek s egy kis tisztáson megváltást vártak, vagy a Holdat. Körülkeritni ezt a tisztást öt óriáskígyó jelent meg: öt sor kigyó-huzal a fákon! A borzalom komor kottája öt vonalra baglyok szálltak foszforszemü csúf hangjegyeknek; szivük minden dalt elfelejtett, csak ezt skálázta sírva, fájva. Sötéten sírtak s elaléltak. A hold lámpát gyújtott az égre. Három holdkóros volt közöttük, (vagy három szent; ki tudja azt a távolból!!). Tény, hogy kitaláltak a hétszer boldog gyermekségbe mely bennük volt, A tél mögöttük a barna erdőt behavazta. Teri Sápadt kisleány, hétéves, második eleimis. Apja fodrászsegéd, die imár régóta nincs állása. Anyja azokból az elcsigázott, sovány, noisszifogu muinikásasszonyoklból való, akik harmincéves korukban ötvennek látszanak. Pincelakásban élnek. Népkonyháiból étkeznek, hárman egy adagból. Teri az iskolában azt hirdeti, hogy ők „nagyon gazdagok”. Ő talán az egyetlen a földgolyón, aki magáról beszélvén a gazdasága elé egy n yomóéi tó határozót tesz. Mintha •már maga is sokalná a gazdagságát. Vásott ruhácskájában úgy viselkedik, mint egy hecegkisasszony. Már ahogy ő a herceg- kisasszonyokat elképzeli. Szája körül fitymáló, hideg mosoly. Gyakran vonogatja vállát is, mert ezt előkelőnek tartja. Iskolatársai ugratják: — Mondd csak, Teri, hány szobátok is van nektek? — Öt vagy hat, — feleli. — Kettő nekem, kettő anyukámnak és kettő apukámnak. De, — teszi hozzá — fürdőszobánk is van — és gúnyosan mosolyog. A kisetányok — leendő kávénénikék és boszorkák, — nem kacagnak rajta. Összenéz- nek komolyan, megértő, néma gonoszsággal. Tovább vallatják: __ Mi volt nálatok tegnap ebédre? :— Jaj, már el is felejtettem, — sóhajt — annyi mindenféle volt — s fölsorolja a hercegi étrendet, már ahogy ő ezt elképzeli, — kacsapörkölt, feketekávé, csirkeleves, datolya, kolbász, torta — és vonogatja vállát. Múltkor reggel találkoztam vele- Az esőben édesanyja kísérte az iskolába. Délben megint találkoztam vele. Megszólított aim: :— Láttalak reggel, Teri, az édesanyáddal. — Az nem az anyukám volt. — Hát kicsoda? — A kisasszonyom . . . Rám meredt a tündöklő, fekete szemével. Aztán lehunyta hosszú, seprős pilláit. Olyan veit igy, mintha álmodnék. Ingyen nyelvlecke Miki két és fél éves. Mindenki beszél vele. Beszél vele az apja az anyja, a dada. a házmester. Beszél vele a villamoson a kalauz bácsi, aki megmutatja a esiptetővasát és figyelmezteti, hogy a rossz 'gyermekeknek ezzel lyukasztják ki a fülét. Beszél vele a grófné, aki megkérdezi tőle, hogy látott-e már oroszlánt s a mosónő, aki az iránt érdeklődik, hogyan kukorékol a kakas. Beszél vele felnőtt és gyermek, ismerős és ismeretlen. Egy miniszterelnökkel nem akar annyi ember beszélni, mint Mikivel, pusztán azért, mert még nem tud beszélni s ezt mindenki mulatságosnak tartja: egy mosolyt vár tőle, egy édes nyelvbotlást, egy meglepetést. Beszélek vele én is minden áldott nap. Nem győzök csodálkozni azon, hogy még mennyivel jobban beszélek, mint ő. Bámulom őt. Közben azonban a természetet is bámulom. Micsoda agyafúrt fogása az, hogy a gyemekek kedvességét, gyámoltalanságát veti elénk csalétekül, minket pedig — mindnyájunkat — ingyen gyelvmesterül szegődtél melléjük. Borzasztó lenne, ha a gyermekek olyan unalmasak volnának, mint a felnőttek. Akkor senkisem állna szóba velük. Nyelvmestereket kellene melléjük fogadni és sohasem tanulnák meg anyanyelvűket. A törzsember meg az öregnéni Amikor az újságok fehér szárnyukon kiröppennek az uccára. izgatottan, mint a sirályok, politikai viharokat jelezve: a rikkancsok vijjonganak. A gyalogjáró szélén egy pápaszemes öregnéni kiabálja az újság ciimét. Pár lépésnyire tőle, az aszfalt közepén egy lábatlan törzsember kiabálja ugyanannak az újságnak a cimét. Mindketten rikkancsok. Nyilvánvaló, hogy egymás üzletét rontják. A párviadal 'körülbelül egyforma eshetőségekkel indul. Az öregnéni hangja vékonyka, de ő látható és kiemelkedik a földből, viszont a törzsember hangja erőis, de láthatatlan, a földön araszol, a kezére kötött fatalpakkal. — Menjen innen, — fakad ki a törzsember. — ne előzzön nekem. — Nem megyek, — mondja a néni, — ott állok, ahol akarok. — Kotródjon már. ~ Van eszembe. Te vén osoroszlya. Te nyomorék. — Ne lábatlanko'dj itt, mert úgy beléd rugók, döranög a törzseniber. — Mivel? — kérdezi a néni. majdnem kíváncsian. A törzsember vérmes arca kigyullad a dühtől. A néni halálisápadit. Vitájuk halkan folyik tovább, mint mikor a színészek a szerző utasítása szerint „félre” beszélnek. Ez az ő magánéletük. De szabályos időközkben legjobb tudásuk szerint ordítanak is. Ez az 5 közéletük. Trude Német kisasszony. Túl a harmincon. Csupa jóság. Eddig azonban még nem szerette senki. Miivel kárpótolja magát? Azzal, hogy 5 mindenkit szeret Szeret minden embert, minden élőlényt, az egész világot. > \ Sajnálja a szegényeket, mert nincs semmijük, a gazdagokat, mert annyi mindenük van, a soványokat, mert olyan soványak, a kövéreket, mert olyan kövérek, a férjeket, mert van feleségük, az agglegényeket, mert nincs feleségük, a szónokokat, mert folyton beszélnek, a szegény igáslovaik'at, mert húzzák a társzekereket, de a szegény kocsisokat is, mert állondóan verik azokat a szegény lovakat, aztán a hangyákat, mert szorgalmasak, a lajhárokat, mert lusták és igy tovább, a végtelenségig. Mindenkit sajnál. Csak magát nem sajnálja. Amint észrevétlenül múlnak fölötte az évek, szeretettet kiterjeszti a növényvilágra, REMÉLEM, SÓT ELVÁROM, HOGY CSAK SOCHOR-RUHÁT VISELTEK MAJD E NYÁRON. A nyarat csak egyszerű olcsó mosóruhákban élvezi. Otthon épp úgy, mint a kertben, vagy az erdőben, mezei munkáknál épp agy, mint vizisportok alkalmával mindig ízlésesen és célszerűen öltözködhet. fSOCHOri márkákkal a szélén ellátott mosóruhák olcsók, tartósak, garantáltan moshatók és színtartók. Kérjen SOCHOR-ÁRUT az üzletekben! {mm? SZÍNTARTÓ! sőt az élettelen tárgyakra is. A szervesekre épp úgy, mint a szervetlenekre. Könnyezik azon, hogy a virág elhervad, hogy a kefét folyton koptatják, hogy a székeken mi ülünk, de a széliek bármennyire elfáradnak is. sohasem ülhetnek a mi ölünkbe. Minap egy repülőről beszéltek neki, aki az amerikai partoktól megállás nélkül szállt az európai partokig. A repülőnek a hajaszá- la se görbült meg. Őt nem sajnálhatta. De mikor hallotta .hoigy a motorja két és félnapig szakadatlanul berregett, maga elé meredt s elcsukló hangon ezt suttogta: — Szegény motor. — „Adjutánsnak4* csapott föl egy gólya egy lengyel tengerészzászlóaljnál. Lembergből jelentik: Érdekes eset keltett méltó feltűnést az itteni katonák és polgári lakosság között, amely ezúttal a gólya tanulékonyságára és hűségére vet szinte nem mindennapi fényt. Aí grodeki tengerész altiszti iskola növendékei tavaly ősszel gyakorlatozás közben egy sebesült gólyát találtak a gyakorlótéren, melyet társad valami miatt elvertek maguktól és meg akartak ölni. A sebesült gólyát az utolsó pillanatban mentették meg a tengerészek társai bosszújától, kigyógyították és maguknál tartották. A madár rendkívül gyorsan szokott hozzá a „katonaélethez” és csakhamar elválaszthatatlan kísérője lett Kurka ezredes- nők, az iskola parancsnokának. A katonák Kubusnak nevezték el a gólyát és Kubus mindenüvé kivonult a katonákkal akár gyakorlótérre, akár valami parádéra mentek. Kurka ezredest nemrégen áthelyezték a Baltitenger mellé, akkor Kubus is vele ment és ott sem hagyta magára az ezredest. Legutóbb, a május 3-iki díszszemlén Kubus egy tengerész zászlóalj végében lépkedett méltóságteljesen és pontosan tartotta a lépéseket a katonákkal. A gólya „defilirozása” a díszszemle közönsége előtt nagy feltűnést és mulatságot keltett és a közönség meg is tapsolta a sor végén komolyan lépkedő Kübust, aki azonban ettől sem hagyta magát zavartatni és végigcsinálta az egész de fi lét. AZ ARANYCSAPDA JAMES O. CURWOOD REGÉNYE (17) A failka most eltűnt a szemei elől, kivéve egyetlen fenevadat, amely mohón rágódott most egy csonton. Philip hallotta hatalmas állkapcsainak vad csattogását és egyszerre agyába villant, hogy hogyan menekülhetnének meg a falkától. Kiéheztetik! Egy hétbe, talán tíz napba le belekerülne, de ha egyszer Bram nem lesz már útjukban, a falka pedig reménytelenül foglya lesz a karámnak, meg lehet tenni. Most már az első dolga, hogy Céhet meggyőzze annak a szükségességéről, hogy Bram ellen valami tettlegességet kövessen el. Hirtelen hátrafordult, mert a saját nevét hallotta. Egyszerre észrevette, hogy Céhe Ármint is fölizgathatta valami. Az asztalon szétszórva hevertek a papírdarabok, amelyeket az imént kihozott a leány, rámutatva a papírokra, újra nevén szólította. Látnivaló volt, hogy valami uj, szokatlan érzelem vett erőt rajta. Nyilván azt akarta mondani neki, hogy most a papírdarabok fognak beszélni’ őhelyette. Philipnek, amint odament az asztalhoz, a papirosok nem jelentettek annyit, mint az a tény, hogy a leány kétszer is az Ő nevét mondotta. Lágy ajkai mintha ismét azt suttogták volna, amint a papírdarabokra mutatott. Lehetett nyolc vagy tíz és mindegyiken volt valami rajzolat. Philip odahajolt a papi reze letek fölé és a vére gyorsabban lüktetett. Egyetlen pillantásra. tudta, hogy Célle azt akarja elmondani a rajzokkal, amit. 8 tudni szeretne. A rajzok a leány történetét ábrázolják; ez volt legalább % Philipnek az első benyomása. Aztán észrevette, hogy a papírdarabok mind piszkosak, gyűröttek, mintha sokszor foglalkoztak volna velük. — Neki rajzoltad őket — mondta, gondosan I vizsgálva a rajzokat. — Ebből aj t következik, hogy Bram sem tud rólad sokkal többet, mint én! Hajók, kutyák, emberek... harc... nem is egyszer... aztán ... Tekintete megakadt egyik rajzon és a szive hirtelen összedobbant. Fölvette a papírt, amely nyilván egy papírzacskóból maradt. Lassan a leány felé fordult és a szemeibe nézett. A leány remegett izgalmában, hogy az idegen megérti-e a rajzot. — Ez te vagy — mondta Philip, ráütve a vázlat főalakjára és odabólintva a leány felé. —• Te vagy, kibomlott hajjal, harcban egy csomó emberrel, akik úgy néznek rád, mintha be akarnák zúzni a fejedet dorongokkal! Hát... az Isten szerelmére, mit jelentsen ez? Fönn a sarokban pedig hajó van. Nyilván ez való elsőnek. Erről a hajóról szálltál partra, ugy-e? Hajó... hajó... — Skunnert! — kiáltott föl a leány, ujjával megérintve a hajót. — Skunnert... Si'berien! — Sohooner... Szibéria! — fordította le Philip. — Ez nagyon valószínű, Céhe. Nézd csak... Újra elővette atlaszát és a világtérképre mutatott. — Honnan indultál és hol szántál partra? Ha az elején kezdhetjük a dolgot... Célie áthajolt az idegen karja fölött úgy, hogy Philip ajka néhányszor hozzáért a leány hajának sima bársonyához. Philip megint érezte a leány érintésének finom izgalmát, testének lüktetését és azt a vágyat, hogy karjaiba fogja és ott tartsa... Céhe kissé hátrább húzódott és ujjaival ismét megpróbálta elmondani a maga történetét a térképen. A hajó a Lena-folyó torkolat Hói indult el Szibérián s a part mentén haladt addig a kék foltig, mely a térképen Alaszkát jelentette. Az ujjacskák ott megálltak és Célie reménytelen mozdulattal jelezte, hogy ennyi az egész, amit tud. Valahol azon a kék folton túl ért a hajó amerikai partot. Célie egymásután fölszedte az asztalról a papírdarabokat, amelyek az ő történetét ábrázolták ettől a mozzanattól kezdve. Valóban töredékes, darabos történet volt. De, amint előbbre haladt, egyre jobban fölzaklatta Philip nyugalmát. Cóliie tehát Dániából Oroszországon-át a szibériai Lena-folyó- hoz utazott, onnan hajón Északamerika partvidékére. Ott aztán egész sorozata következett a harcoknak, amelyekről Philip csak gyaníthatott egye tamást. Most aztán a leány rajzolt Philipnek egy újabb vázlatot, amelyen megjelent egy óriás és egy álliti horda: Bram a farkasaival. Philip megértette végre, miért nem akarja a leány Bram bántódását. Bram mentette meg őt attól a sorstól, amely a rajzok szerint várta volna. Elhozta a leányt ide, erre a rejtett szállásra, messze Délen és valamely titokzatos okból itt tartja fogságában. „ Mindezek után pedig Célie Ármin még mindig rejtély maradt. — Miért ment Szibériába? Mi hozta ide az amerikai sarkvidék hómezöire? Kik azok a rejtelmes ellenségek, akiktől Bram, a tébolyodott ember megszabadította? És ki... ki az... Philip megint azt a rajzot nézte, amelyet félig összegyűrve tartott a kezében. Két alakot ábrázolt. Az egyik maga Célie. A másik egy férfi. A leány odarajzolta magát ennek a férfinak a karjai közé. ö maga átkarolva tartotta a férfi nyakát. Philip a rajzról Céliere pillantott és attól, arait a leány szemeiben és az arcán látott, megdermedt a vére. Mióta Bram Johnson faházába belépett, több mint reménység lángolt benne. Ét most ez a reménység kialudt. Komor előérzet kezdte gyötörni. Lassan odament az ablakhoz és kinézett rajta. A következő pillanatban Célie arra riadt, hogy Philip kiált valamit. Nyomban odasietett melléje. Philip elejtette a papírdarabot. Belekapaszkodott az ablak párkányába és úgy bár múlt kifelé, mint aki nem hisz a tulajdon szemeinek. — Teremtő egek! Nézd! Nézz oda! Semmi hangot nem hallottak kívülről az imént. És mégis ott a szemük előtt, elterülve a piszkos, összetaposott havon, döglötten feküdt az a farkas, amelyik az imént a csonton rágódott. Hulla volt. Testének egyetlen izma sem mozdult. Szája széthúzódott, állkapcsai tágra merevedtek és a feje alatt vértócsa volt. Philip tekintetét nem ez nyűgözte le. hanem a halálos szerszám. A jókora farkast teljesen átdöfte egy lándzsa! Philip nyomban ráismert: az a hosszú, vékony, hajitó dárdához hasonlatos szigony volt, amelyet csak egyetlen nép basznál a világon, a Coronation-öböl és a Wollaston Land gyilkos kis feketeképü kogro ol 1 ók- esz kiméi!... Hirtelen hátraugrott az ablaktól, magával rántva Célie Ármint. XHI. FEJEZET Philip föllélekzik — Kogmollok-eszkimók! A leifeketébb szivü kis eleven ördögök, ha asszony vásárról vagy csatázásról van szó — mondotta Philip, kissé restelkedve a hirtelenség miatt, mellyel az ablaktól elugrott, — Bocsáss meg, kedves, a hirtelenkedésért. De ezt a halálos szerszámot megismerném a földgömb túlsó oldalán is. Láttam őket, mikor száz lépésnyire hajigálták nyíl módjára... és most már tudom, hogy szemmel tartják az ablakot! A döglött farkas és a testét átdöfő dárda láttára Célie arca hamuszürkére változott. Fölkapta az asztalról az egyik rajzot és odaadta Philipnek. Az egyik támadást ábrázolta.
