Prágai Magyar Hirlap, 1933. április (12. évfolyam, 78-100 / 3188-3210. szám)

1933-04-02 / 78. (3188.) szám

r 4 ^RX<M-MAGitARHlRLAéí 1933 április 2, vasárnap. KÜLÖNVÉLEMÉNY THALIA PAPJAI tovább. (Nem tudom, mi az etimológiai magya­rázata annak, hogy vidéken mindig „játsztak**, Pesten pedig mindig „játszottak** a színészek.) ■— Aztán december közepén kezdődtek a ba­jok a gázsikkal, még ma is hátrálékban va­gyunk, bár a kisemberek már mind megkapták a pénzüket. Kibirjuk, ez a kisebbik baj, mi biz­hatunk a direktorunkban; ő fizet, mihelyt tud. Hogy sokszor üres ház előtt játszottunk, azt is elviseltük, fontos volt, hogy játszhattunk. Csak itt van fölöttünk az izgalom hetek óta: meddig játszhatunk. Ez a legnehezebb, a bizonytalan­ság ... Bizonytalanság? Hát már a színész is érzi a bizonytalanságot? Aki megszokta, hogy minden szezonban uj életet kezd, minden hat hétben uj Mondanom sem kell, hogy az első színdara­bot, amelyet életemben láttam, Thália papjai^ játszották. És Thália papnői. A színjáték, ame-' ilyet akkor láttam, nem volt Bánk bán, nem volt Az ember tragédiája, nem volt 6em Kisfa­ludy, sem Szigligethy vigjátéka, egyszerű üzleti termék volt, francia bohózat és ma már csak a címére emlékszem: „Cleopatra**. Nem nehéz kitalálni, hogy vidéken éltem át első színházi élményemet, hathetes sziniidény- ben, családi keretek között. Tízéves voltam és Olgával, családunk kilencéves barátnőjével együtt szorongtam egy ülésen a dunántúli vá­roska köszinházának nézőterén. Egyébként csak mellékkörülményekre emlékszem: arra, hogy a színház tele volt ama emlékezetes estén, arra, hogy pár nappal későbben a szinigazgató fele­sége nagy üveg különlegesen befözött ringlót küldött ajándékba, arai nekem hallatlanul ízlett és amire anyámnak egy kevéssé érthető meg­jegyzése volt, hogy „6okba került**. Ezek után nem lehet vitás, hogy Thália pap­jai a vidéki színészek és Thália papnői a vidéki színésznők. Utóbbiak elképzelésemben az élet királynői voltak, előbbiek az élet boldog trou- hadourjai. Megdöbbentett egyszer, sok évvel későbben, itt Kassán, mikor a hősszerelmes, idővel dacoló eleganciájában a hajviseletében cercle-t tartván a színház lépcsőjéről a délutáni korzó fölött, rászólt gyermekére, aki stílusta­lanul pecsétes és foltozott ruhában odaédeske- dett az apjához. A hősszerelmes végignézte gyermekét és azt mondta: „Menj anyádhoz.** A vidéki szinész élete végéig Thaiia papja marad, ahogy a pesti szinész csak szinész ma­rad, legföljebb méltóságos ur lesz belőle. „1893- ban játsztam Pápán Hamletet**, kezdi előadását Thaiia ősz papja, aki jelenleg Berettyóújfalun súgja Fodor Lás-zlé drámáját és az „Érik a bu- zakalász** librettóját. Csak véletlenen múlt, hogy nem ő játsza ma Pesten a „Naplemente előtt** főszerepét, kenyerespajtása, a pécsi szinigaz­gató letérdelt előtte 1904-ben a Newyork kar­zatán, könyörgött, hogy ne hagyja elveszni, menjen vele, olyan bor nincs még a világon, mint a baranyai... * Vége van ennek a romantikának. Ez arról jut eszembe, hogy a keletszlovenszkói színtársulat hosszú téli nyomorgás után befutott Kassára, az első tavaszi fuvallatra. Alig győznek szomor- kodni szegények. „Végre itthon!** — mondák a kávéházi aszta! mellett és .fölfrissülve, otthono­san közlekednek a kávéház, a pár hétre bérelt hónaposszoba é6 a színház között. Rozsnyó, Rimaszombat, Losonc. Vendégjáték Füleken. így húzták ki a telet, a legszomorubb telet, ameiy valaha színjátszó vállalatot érhe­tett. Berlinben a legnagyobb színházi vállala­tok omlottak össze, nem csoda, ha a keletszlo- venszkói szinigazgató elakadt a gázsirizetésben, sokéves pályáján most először. — Egész idő alatt alig vettem be a rezsi har­minc százalékát, — mondja a kevésbeszédü ember, aki nem játsza a Cyrano de Bergerac címszerepét, mint elődei, de jó adminisztrátor és becsületes sáfár. — Az volt a reményem, hogv itt Kassán behozhatom a hiányokat, de eddig csak egyetlen estén sikerült bevenni a re­zsit. Mit lehet tenni? Dolgozunk, ameddig lehet. Talán javulni fog a helyzet. Talán. A remény a dolgozó ember életének sója. A jel le ruszin ész: — Az ember szívesen vándorol, szívesen fa­luzik, mindegy nekünk, hogy kőszinházban ját­szunk-e, vagy a vendégfogadó termébeu, csak városba költözik, minden második nap uj sze-1 repet tanul és minden áldott este izgatottan lesi: bejön-e a közönség. A függönybe vágott kis kémlelőlyukon keresztül lesi minden előadás előtt a sikerét és boldogulását. Nincs neki háza, nincsenek szolgálati évei, az évek folyamán csak hátraléphet, nem előre. Egy kevés kopot­tas ruhatára van, egy kevés arcfestéke és — te mén télén hite. Valóban Thaiia papja ő, meg­szállotta őt e kegyetlen múzsa, élete végéig ve­zeti behunyt szemmel, biztonságosan. Elsősor­ban a szinész arca van átalütve két szemén ke­resztül a tollvesszővel, ő veszíti el élete végéig látását a nyers valóság iránt, mert megszállta a hit, a hit a csodában: az emberi mozdulat és hang hűvösségében és varázslatában. Ki meri kívülről lerángatni Thaiia papjának koturnueát, ki támadhatja meg őt nagyobb fegyverrel, mint a nélkülözés, ki riaszthatja föl a szent holdkórost, aki előttünk ágál és szaval, biztonságosan a bizonytalan deszkán, ahonnan csak a halál lökheti le. A mindenkori és mindenfajta Emberi Művé­szet ellen emeli föl kezét az, aki ezt megkísérli. Sándor Imre. SZEPLÖT májtoifcot és minden­fajta bőrbetegséget azonnai megszüntet a világhírű Földes- föle aradi Margit-créme és szappan Az arcbőr rövid idő múlva szép, fiatal és üde lesz, a ráncok kisimulnak. Mivel a MARGIT- CRÉMET sokan utánozzák, saját érdekében csak eredeti védjegyünkkel leragasztott dobozt fogadjon el. Nyitva, vagy kimérve, eredeti MARGIT-CRÉME sehol nem kapható. Fölerakat Csehszlovákia részére: „Sz. ERZSEBET** gyóqyszeitár Bratislava (Pozsony) Dunán. 38 EMBER ÉS VILÁG írja: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Lyovocska Lyovocska olyan, miut egy vásott kamasz.; Lyo vocska következeden, rigolyáé, önimádó. | Lyovocska erőszakos, falánk, önző. Lyovocs- ka kibírhatatlan. Lyovocska nem más, mint Tolsztoj Nikola- jevics Leó gróf s felesége, Tolsztoj Leó gróf­nő a hátrahagyott naplójában becézi ezzel a kisfiús névvel az ,-Ilijics Iván halála** íróját. Lyovocska, miután tudomására jut, hogy mü­veinek tizenharmadik kötetét a cári sajtó­rendőrség neun engedélyezi a Kreutzer-szo- náta miatt, feleségét Szentpétervárra küldi, az asszony el is utazik oda egyedül és noha a Kreutzer-szonáta a házasság intézménye ellen íródott g hősnőjében mindenki őt sejti és szánja, oly hösien-ügyesen védelmezi a regényt, hogy III. Sándor cár föloldja a tilal­mat. Lyovocska otthon tovább is veszekszik vele, lármás jeleneteiket csap, úgy ordít, hogy az asszony kénytelen elnémulni, mert — amint megjegyzi — „a kutyaugatásban nem lehet vitatkozni**. Lyovocska auplót ir s élet­társa esténként alázatosan tisztázza azt a naplót, melyben megannyi kifakadás van ellene. Lyovocska ásni kezdi a meddő szikes talajt és búzát akar vetni beléje. Lyovocska hirtelenül paraszt-csizmát varr magának. Lyovocska nem eszi meg, amit a családija, kanem kenyérrel, árpamalátával puffasztja hatalmas gyomrát. Lyovocska a könyveiért járó tisztelő tálját fölajánlja a köznek, birto- tokait szét akarja osztani a parasztok között s nem törődik azzal, miből élnek majd gyer­mekei. Lyovocska helyteleníti gyermekei nevelését, noha sohasem foglalkozik velük, csak írásaival és hírnevével. Lyovocska a szerelem ellen ir de a szerelmet azért nem veti meg. Lyovocská vizet prédikál és bort iszik. Lyovocska azon panaszkodik a felesé­gének, hogy nem tud Írni, de nem regényei­vel bíbelődik, melyekhez ért, hanem egyre zavarosabb világmegváltó elméleteivel, me­lyek pokollá teszik életét és a környezete életét. a tulajdonosának. Egyszerre leesik a müláb a földre. — Kopp, — mondja tompa fahangon. Egy fiatalember fölemeli a mülábat, át­nyújtja a leánynak. A leány megköszöni figyelmét. — Nem fájt? — gondolják magukban az emberek, akik most valami furcsa részvét­tel tekintenek a leány felé. A leány az ölébe fogja a mülábat s po- rolgatja, mintha a müláb mazna-csontját — sipcsontjál— simogatná, mely ha megütik, sokáig szokott sajogni majd meg igazi okát, a jajveszékelésnek és oömbölésnek, mely egész éjszaka nem hagy­ja őket aludni. A fogzás kínjának. A le­endő torokgyulladásoknak, melyek már ott szunnyadnak a jövő mélyében. A vörheny- nk, a szamárköhögésnek, a torokgyíknak s a velejáró oltásnak és utóbetegségeinek. Az orrmandulának, melyet véres és fájdal­mas műtéttel kell kicsipetniök. A riadalom­nak, hogy egyszer valamelyik fürdőhelyen, ahol boldogan gyárainak, úgy este hat felé j elvész az, akit most várnak s ők órák hosz- száig keresik, részint attól reszketve, hogy belefulladt a tóba, részint pedig attól őr­jöngve, hogy cigányok rabolták el és soha életükben nem fogják viszontlátni. Az iskolá. nak, osztálytársai első durvaságának, a taní­tó első igazságtalanságának, mely örökké­való sebet üt benne. Az intőknek és rossz •bizonyítványoknak. A kamaszkor lelki zava­rainak. A szerelem gyötrelmeinek. Egy vá­ratlan vakbélgyulladás vérpezsdítő izgalmá­nak. A szegénység, a nyomor és éhség vitus. láncának. Szóval annak örülnek, hogy egy emberi lény ismét a világra születik s vé­gül époly nyomorultul fog elpusztulni, mint eddig minden teremtmény , . . Nem szóltam semmit. Rápillantottam. Az­tán a reménykedő szülőkre tekintettem, akik ARNALDO VASALLQ (1878—1922) olasz humorista, midőn egy génuai napiiap szerkesztője volt, egy napon a következő levelet kapta: „Uram! Oly gazemberhez, mint ön, nem szoktak se­gédeket küldeni. Ezennel pofon vágom önt. Más szándékom nem volt. önt tehát pofoa vágtam. Köszönje meg, hogy nem használta*’' botok*4 Arnaldo Vasal lo így válaszolt: ^lasoniithatatian ellenfél! Kívánságához képest fogadja köszönet©-, met, hogy verés helyett "két Írásbeli pofont küldött, ón irásbelileg fölpofozott, én pedig ugyancsak ezen az utón hat revolvergolyót lövök a fejébe s igy ön meghalt. Tekintse ma­gát halottnak.*1 Közönség legyen, ilyen szomorú telünk még nem volt. Rozsnyó, Rimaszombat: üres házak. Losonc? Egyetlen darab ment valamennyire, a „Forgószék*. Itt Kassán már az se megy. Az a benyomásom, hogy az emberek nem szívesen mutatkoznak a szinház nézőterén. Pe­dig érdeklődés van a színház iránt, bizonyos formában. Abból következtetek, hogy ma, va­sárnap, nem kevesebb, mint öt fiatalember ér­kezett Losoncról a színtársulat után... Igen, ez még megy. Fiatalember a színtársu­lat után. A kómika: — A legszomorubb volt a rendezőnknek, sze­gény Iványinak a hirtelen halála Rimaszombat­ban. Képzeld, drágám, bohózatot játsztunk azon estén, tudtuk, hogy drága Iványink félnyolckor rosszul lett, kicsit aggódtunk, de nem gondol­tunk veszedelemre. Éjfél után, már rég lefe­küdtünk, egyszerre végigrohan valaki a szállo­da folyosóján, ott laktunk mind egymás mel­lett, egy rakáson, bekopog a mellettem lévő ajtón: „Pali bácsi, nyissa ki! Iványi meghalt!** Nem telt bek' két perc, valamennyien együtt voltunk, felöltözve. Mintha tűz ütött volna ki. Miért? Nem segíthettünk. Egy ember lehullt a színpadról. Másnap eltemettük, este játsztunk szánalmunk es részvétünk ezé a szeren­csétlen asszonyé. Semmi kétség, hogy ilyen szeszélyes, makaóé, tűrhetetlen zsarnok lehe­tett — közelről — a világ egyik legnagyobb Író-lángelméje. Lyovocska mégsem azonos Tolsztojjal. Tolsztoj nem Lyovocskál irta meg, hanem azt, amire Lyovocska a serkentő ellenpéldájával alkalmat adott neki. Lyo- vocskát el is Ítéljük. Tolsztojaié panaszát azonban szomorú magánügynek érezzük s testeslül-lelkestül Tolsztoj pártján vagyunk. A gyermek Még meg sem született, de mái ott volt képzeletünkben s bearanyozta életüket Már átalakították lakásukat Is, mint egy érkező fejedelemnek. Varrtak, horgoltak, kötöttek, hímezlek. Amint az ingecs-kéket, pelenkákat, szakállkákat és topánkákat nézegették, el­mosolyodtak, mintha máris jól ismernék azt, akinek még be se voltak mutatva. A rémlátó aki közöttünk ült, félrevont e ezt súgta fülembe: — Tudod minek őrülnek ezek? A hosszú, sípoló sírásnak, melynek sohasem tudják mindennek ellenkezőjét látták. Én mind a két kéept egyszerre láttáim. EmnéÜogva hall­gattam. Narancs Kültelki villamoson sovány, fogatlan asz- szony. Melette négy-öt éves gyermek. Az is sovány. Arca savószinü. Ruhácskája rongyos. Ülnek egymás mellett. Nem beszélnek. Miről is beszélnének? Hallgatnak. Egy megállónál a fiú narancsokat lát az uccán. Vékony fejhangocskáján tagolva-nyli- gösen kérleli anyját: — A—nyu—ka ve—gyen ne—kém egy na—ram—csőt. Az anya inkább a kocsi közönségének felel, zavartan, de vidáman, valami hideg mosollyal: — Ez azt akarná- hogy az egész várost megvegyem neki . , . Rtm Donnenek, a XVI. század angol költőjének van eigy, ívcirsszatka, tmelyben művészei-lé­lektani észrevételt lesz. Olyan éles ez, olyan kézzelfogható és szemléletes, hogy akár a magyar Arany is Írhatta volna. Próbálom visszazengeni nyelvünkön, Arany nyelvén. Itgy hangzik. Mert mint megenyhül keskeny girbe-görbe Földnyelvtől a szilaj-sóe óceán, Azt gondoláim, rímektől elgyötörve Fájdalmam is juhászkodik talán. Mértékre szedve a bánat sem oly vad, Béklyót reá s ellágyul és megolvad. Müláb A társaskocsiban egy leány mülábat visz. Cipő és harisnya is van a marlábon, már tel­jesen kész, csak épp majd fel kell csatolnia ELLIE FRÉRON (1718—1776) híres francia kritikus mondta: — Hogy mindenkivel békében legyünk, nem szabad mások ügyeibe beleavatkoznunk, sőt el kell tűrnünk, hogy mások a mi ügy cinkbe belea vaí ko zzanak. * MARCUS TULLIUS CICERO (Kr. e. 106—43), a híres római szónok mondta: — Nincs a világon olyan abszurdum, ame­lyet néhány filozófus ne támogatna. — Rádióelöadás a budapesti nemzetközi vásárról. Budapestről jelenük: Április 5-én este 8 órakor a magyar rádió hallgatóinak régi ismerőse, Vértes Emil, a budapesti Fővárosi Kereskedők Egyesületének üv. el­nöke lép a budapesti Stúdió mikrofonja elé. Ez alkalommal is németnyelvű előadást fari, melynek célja fölhívni a messze küllőid hallgat óinak figyelmét a május 6-tól 15-ig rendezendő Budapesti Nemzetközi Vásárra. Az előadás eime: „Die Buda pes tér Messe im Dienste des intern útion álon Warenaustau- 9dhes“. A hallgatóközöneég figyelmét első­sorban azok az adatok fogják lekötni, ame­lyekkel Vérles mint a Budapesti Nemzetközi Vásár üv. alelnöke ismerteti a vásárral kap­csolatban nyújtott deviza- és üzletkötési ked­vezményeket, valamint azokat az előnyöket, amelyek a vásárigaznlvánnyal utazó közön­ségnek 24 állam 56 közlekedési vállalatánál rendelkezésére állanak. Rendkívül érdekes a beszámolónak az a része, amelyben az illusztris előadó már most mondja el, mi­lyen árukkal és milyen különleges uj anyag­gal vonulnak fél a vásárra ezúttal a magyar­országi kis- és nagyipar, valamint a mező- gazdaság különböző termelési ágai- Vértes Emil előadása végén Budapest szépségére és a vásár idején Budapesten rendezendő számtalan művészeti, társadalmi és sport- eseményeire hívja fed a hallgatóság figyel­mét. Az 1933. évi Nagy Képes Naptárunk expedíció; és porlókölisége felében 5.— (öt* koron igen tisztei* előfizetőink bélyegekben is beküldhetik kiadóiiivalalunklíoz. Praha, Panská 12

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents