Prágai Magyar Hirlap, 1933. április (12. évfolyam, 78-100 / 3188-3210. szám)

1933-04-30 / 100. (3210.) szám

4

tow<m-Mac&ar-hiwwü?

1933 április BO, vasárnap.

Mii éc a gondolat?

Ida: ScUö^Uh Átadót

Németországban 2500 szerző müveit ítélték máglyakai álra. A könyvtárakból kiemelik a könyvek tömegeit és, ha igaz, Berlin egy nyilvános terén fogják máglyán elégetni, mint alhogy egykor — olyan korban, amelynek visz- szatértére sóba nem gondoltunk — az eretnekek könyveit égette meg az inkvizíció. Nem löket tudni, Mózes, vagy János apostol, vagy Pál apostol müvei köztük vannak-e, de hogy Heine müvei köztük vannak, az bizonyosra vehető, s hogy a mai nagy „manmok“, Haupt- mann, Thomas Maiin, Heinriöh Maim, Wasser- mannról nem is szólva, szintén köztük vauinak, az is nagyon valószínű. A német nép a világ ama négy nemzete közül való, amelyek a legtöbbet adták az emberi gondolatnak a történelem folyamán. Ma proklamálja, hogy nem 'kívánja a gondolatot, sőt ellensége a gondolatnak, amennyiben az nem egyezik azzal a gondolattal, amelyet egy párturalom egyedül üdvözítőnek ismer, vagy nem olyasvalakitől származik, aki megfelel bizonyos normául fölállitott követelményeknek. A németek büszkék voltak arra, hogy a gondolatszabadság elve német földön formulázódott meg. Ma a nemzet óriási tömegei, ma már nyilván a nagy többsége lelkesedve tapsol annak a máglyának, amelyen a gondolatszabadság ég el a népszenvedély lángjaiban.

A gondolat ma üldözött vad Európában. Kezdődött üldözése a földrész északkeleti végein, ahol egy minden eszközt kíméletlenül szolgálatába hajtó uralom az elé az alternativa elé állított minden elmét, hogy vagy hozzáidomul, vagy elipusztittatik. Utána — ellene való védekezés jogcíme alatt — következett Olaszország. Más, kisebb államok évek óta ingadoznak diktatúra és demokrácia között. S most Németországban is porba hullott a szabadság eszméje, a 19. század nagy ideálja. Ma már Európa népeinek nagyobb fele elvesztette szellemi és polgári szabadságát, az egész Retet és jóformán az egész centrum, úgyszólván csak a perifériákon, az Atlanti óceán partjain élnek még a régi eszmék. S a népek vagy türelmesen belehajtják fejüket a járomba, vagy telkes örömmel, himnuszok éneklése közben, önként adják oda, ami szabadságuk volt. Legalább 200 millió ember él úgy, hogy szabad neki gondolkoznia, de ha gondolata nem egyezik pontosan a hatalom által előirt gondolkodás- móddal, akkor az élet- és vagyonbiztonságát veszélyezteti.

Uj középkor ez? Ne rágalmazzuk a középkort. Akkor évszázadokon át valóban gondolkodási és lelkiismereti kényszer nehezedett az emberre. De legalább volt egy nagy, a világot átfogó, az emberiség egyetemére kiterjedő s az egész emberiséget egy szellemi magatartásban összefoglaló eszméje: az egész emberi nemnek egy közösségbe való gyűjtése a kerszténység- ben. A középkor internaeionális, vagy inkább szupernacionális (nemzetek fölötti) gondolat- gigantikus kupolája alatt élt s ha az oszlopok ránehezedtek az emberekre, a kupolára fölfelé nézhettek, egy eszmében találva kárpótlást maguk megtagadásáért. A középkor szelleme égbolt volt- az emberek fölött. A mai diktatúrák szelleme legjobb esetben egy óriási népgyülési terem menyezete. Az emberiséget a középkor

egyetlen egységben gondolta el. A maiak szétdarabolják apró nemzeti, vagy osztálycsopor- tokra, az agresszív nemzeti különállást, vagy az osztályhoz tartozást állítják oda az emberi magatartás mértékéül. A középkor követett el szörnyű kegyetlenségeket, hibáit lehetetlen volna leplezni, elkiabálják a tények, de az Isten országának eljöveteléért, a Jézusban való egyesülésiért tette. Adott egy nagy hitet s egy nagy reményt az embereknek. De ma mit adnak? Anyagi vágyálmok teljesülését? Faji, vagy nemzeti egyeduralmat? Más fajok, vagy nemzetek, vagy osztályok elleni gyűlöletet? A zsidókat a középkorban is üldözték, gyötörték, ghettóba zárták, de azért, mert eltenállot- •ták az egységesítő keresztény eszmének s a magukéhoz való ragaszkodással ellen tmond tak neki. Ma miért üldözik a zsidókat? A vágyóNAPLÓ

Az uccán megüti füleimet a mondatfoszlány:

— Mi gyermekek.

Hátrafordulok.

Egy gyermek mondja ezt, egy haté'vés kisfiú. A körötte álló kisfiúk tisztelettel hallgatják.

Döbbenten nézem a társaságot.

Vájjon beszéltem-e én valaha így, többeselső személyben ? Alig hiszem- Gondolni gondoltam arra, hogy gyermek vagyok, öntudatom mélyén nyilván folyton erre gondoltam, de kimondani nem mondtam ki soha.

Ma se tudnék így szólni egy barátomhoz;

— Mi felnőttek.

Miért? Azért, mert belőlem hiányzik az a tömeg-öntudat, mely a mai emberben — a hatéves gyermekben is — megvan.

Mindenesetre furcsa. Végre a gyermek mivolta az, hogy öntudatlan. Ennélfogva ez a kijelentése önmagának a tagadása.

Olyan, mintha egy néma ember elém állna és rám kiáltana'

— Kérem, én néma vagyok. Nem hallja?

Tudomásul kell vennem, hogy ilyen a mai

kor. S-emmin se szabad csodálkoznom.

Nem csodálkoznék azon sem, ha a mezőn, a fejem fölött ezt csattogná egy pacsirta:

— Mi pacsirták.

Azon se csodálkoznék, ha egy bősoincér az erdőben egy fűszálra ülne s hosszú bajszát megpödörintve az összegyülekezett hősei noérek nek kissé rekedtes hangon ezt jelentenukért, a képessegeíkért, azért, mert üzletük, vagy állásuk van s az üldözök azt hiszik, hogy beleülhetnek a vagyonúkba, az üzletükbe, az állásukba. Ami eszmei fölépitményt adnak ennek, az csak emésztetlen, vagy erőszakosan kiagyalt torzítása levegőben lógó féltudományos elméleteknek, amelyeknek ellentmond a tudomány és tapasztalat egyaránt.

El kell csodálkozni, milyen rossz üzletet csinálnak ma az emberek. Mekkora értékeket, az emberi lét legnagyobb kincsei közül valókat adnak föl és micsoda hitványságokat kapnak értük. Föladják még ember-voltukat is. Az ember ma nem ember, hanem párttag, vagy osztály-tag, nem az a lényeges, hogy mi az értéke az emberiség, vagy egy nemzet szempontjából, hanem az, hogy mennyiben felel meg egy párt, egy osztályérdek követelményeinek. Lehet nagy művész, aki uj, nagy szépségekkel gyarapította nemzete és az emberiség szépség-kincsét, lehet tudós, aki előbbre lódította az emberi műveltséget, lehet föltaláló, aki az élet uj lehetőségeire nyitott utat, — ha történetesen burzsoá Oroszországban, vagy nem nemzeti szocialista, vagy éppen zsidó Németországban, akkor elveszti jogát-, hogy hazájában éljen és dolgozzon.

Van-e még értéke a gondolatnak?

— Az ülést ezennel megnyitom.

Furdal a lelkiismeret, hogy vidáman ballagok a házak között, melyekben bizonyára so kan szenvednek és éheznek. Aztán eszembe jut, hogy ha maijd haldoklóm, lenn, a kis- uccában egy vargainas fog fütyürészmi s a szomszédomban valakinek egész nap az lesz legnagyobb bosszúsága, hogy rosszul tárcsázott egy számot. Erre megnyugszom

Egy nő mondja nekem:

— Tudja mi történt vele'? Egyszer vidéken, egy forró, nyári délután a vásárban jósoltatott magának. Csak úgy, tréfából. Akkor hu- szoinkilenc éves volt. Ella bement a bódéba, eltűnt egy fakó-zöld füsngöny mögött, én pedig künn vártam. Halálsápadtan jött ki A jós-nő — valami kövér banya, valami méregkeverő boszorka — a tenyerét vizsgálgatva arra figyelmeztette, hogy vigyázzon, az ura előbb-utóbb el fogja hagyni, ö nem igen hitt a jóslásokban. De ez az intelem szivén ütötte. Legérzékenyebb pontjára tapintott. Szerette az urát- Az ura pedig nem szerette őt- Házasságuk mindig egy cérnaszálon lógott Most ez a szegény teremtés az életét tette arra, hogy a jóslat ne teljesedjék be. Állandóan résen volt. Tűrt, mint egy vértanú. Kedveskedett, föláldozta magát, a porig, a sárig alázkodott- Ha kellett, Iámra nyitotta szemét, hogy mindent lásson. Ha kellett, lehunyta szemét, hogy semmit se lásson. Harmincnégy évig tartott ez. Dolgozott a végzet ellen. Diadalmaskodott is. Nem hagyta el az ura. De közben pokol lett az élete. Jaj, mennyit szenvedett. Aztán a múlt hónapban meghalt. Azóta sokszor gondolok arra, hogy ha akkor, azon a forró nyárt délutánon nem jósoltat magának s később „szabad folyást enged az eseményeknek4, talán elhagyatottabb lett volna, de ©okkal boldogabb. Nem okos dolog a sorsnak ellenszegülni.

Cooteau ragyogó megáll a,pitása:

— Vidor Hugó őrült volt, aki azt képzelte magáról, hogy ő Vidor Hugó

Minden költőre alkalmazható ez- Valamennyien abban a nagyzási téveszmében élnek, hogy ők voltaképp ők s csakis ez a téboly segíti őket ahhoz, ' hogy alkotni tudjanak, hogy megvalósítsák a lehetetlent.

Vannak jó emberek és rossz emberek.

Vidéken él egy deresedé barátom. Támogatja özvegy édesanyját, eltartja elvált feleségét- és két gyermekét, az első házasságból, tej ben-vajban füröszti uj feleségét és három gyermekét, a második házasságból, szolgája -barátainak, kifutó-inasa boldognak-boldog- lalannak. Éjjel-nappal robotol- Veseköve ran. Este „villamos44 melegítővel a gyomrán üldögél, otthon. Fáradt, fanyar, kedélytelen. Neve hallatára keserűen bólint az édesanyja, mert a két feleségre gondol, gúnyosan mosolyog az első feleség, mert a másodikra gondol, föl sóhajt a második feleség, mert az elsőre gondol, fitymálva biggyesztik el szájukat a gyermekek, mert egymásra gondolnak, barátjai és lekötelezettjei pedig csak vállu- kat vonogatj-ák, megvetően. Ezek nincsenek beszédes viszonyban- Gyűlölik egymást. Éppen miatta. De ha történetesen összejönnének, valamennyien könnyű szerrel megállapodnának abban, hogy gondolkoznak felőle. Mindnyájan tőle várnak mindent,

ő a rossz emberÉl itt egy barátom, derűs, ápolt, nyugodt agglegény. Reggelenként a házvezetőnőjével oly körülményesein vitatja meg ebédje étrendjét, mint egy világtörténelmi békeszerződést- Ha a parajfőzelék higabb a kelleténél, kitör a háború. Mihelyt egyet tüsszent, ágyba fekszik. Szobájában pontosan 20 Cel- siusnak kell lenni. Csinos lakása zárt, mint egy elmegyógyintézet. Künn az ajtaján réztábla figyelmezteti a koldusokat, hogy már egy összegben eleget tett jótékonysági kötelezettségének. Senkit se fogad- Titkos telefonszáma van. éjjeli és nappali kákapcsolójá. Lemenő vagy fölmenő ági rokonairól nem hallani. Gyakran jár társaságba, estélyekre, vacsorákra. Ott szereti őt a személyzet, mert elmenőben egy pengőt csúsztat oda, szeretik a kávéházak pincérei is. mert mindig tiz fillér borravalót ad, szereti a házvezetőnője is, mert karácsonykor a legnagyobb meglepetésére egy pár gyapjuharisnyát kap tőle, szeretjük mi is, mert néha megkínál bennünket egy olcsóbb minőségű, ál-egyiptomi cigarettával, melyet külön a számunkra egy másik cigarettatárcában tart a nadrágja hátsó zsebében- Senki se vár tőle semmit.

Ő a jó ember.

■nBanHUHHMnBBnHMnnB

né ki:

WVWWWW\MÖAMWWVWWVVVVVWt/WWWWWWVWWVVVWWVWWW^

EMBER ÉS VILÁG

írja: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

AZ ARANYCSAPDA

JAMES O. CURWOOD REGÉNYE

(6)

Azután, egy óra elteltével, bekövetkezett a visszahatás. Philip megerősödött idegekkel, nyűgöd tabb vérkeringéssel várakozott és kezdte kérdezgetni magában, vájjon csakugyan olyan bizonyos-e. hogy meg kell vívnia az élethalálharcot? Lehet, hogy Bram Johnsont elriasztotta a két lövés. Ámbár Philip nem akarta elhinni ezt. A gyávaságot legkevésbbé társíthatta gondolataiban ezzel a különös emberrel. Újra maga előtt látta Bram Johnsont. És most a szinte elviselhetetlen idegfeszültség után, valami titokzatos vonást látott azon az arcon. Akármilyen vad, torzonborz arc volt is, meg lehetett látni rajta a reménytelen teremtménynek a kimondhatatlan, szenvedő ünnepélyességét. Philip, bármennyire figyelte is a közelgő veszedelmet, már nem az embervadásznak az izgalmát érezte magában. Nem tudta volna maga sem kifejezni azt a változást, amely benne végbement, azt az érzelmi és gondolati változást, amely egyre jobban elhatalmasodó rokonszenvvel töltötte el Bram Johnson iránt.

Várakozott és félelme a farkasoktól egyre jobban engedett. Amint az idő múlott, még világosabban látta Bram Johnsont — az üldözött vad tekintetét Bram szemeiben még akkor is, mikor ő volt a vadász — az egész embernek azt a nagy árvaságát, amint leste egyetlen társaságának hangját: a körmög bestiákét. Philip még a vad kiáltás, a különös nevetés után sem hitte, hogy Bram őrült. Halott ugyan már emberekről, akiket megölt a magányosság. Ismert aüzülük egyet: Püllebiert odafönm Point Fullertónban, a sarkvidéken. Betéve el tudta volna mondani azt a naplót, amelyet Pellebier odafaragcsált faházikója ajtajára. Rosszabb volt az az őrületnél. Pellebier legalább jóbarátként üdvözölte a halált. És Bram is igy van valamiképpen: évek óta meghalt minden emberi társaságnak. Ámbár...

Philip gondolatai alatt ott kisértett annak a női hajnak az emléke. Pierre Breault házikójában nem mondta ki azt a gyanúját, amely akkor elfogta. Megőrizte magában és Pierre — aki nem mert beszélni a dolog szörnyűséges volta miatt — épp olyan néma maradt, mint ő. Az a gondolat most megint gyötörni kezdte. Tudta, hogy az emberi hajban mérhetetlen sokáig megmarad az élet, a csillogás és Bram talán már évek óta hordhatta ezt. az aranyhurkot. Észszerű volt föltételezni azt, hogy valamelyik fehér embertől cserélte abban az időben, amikor még nem volt ilyen kivert gonosztevő és valamely különös szeszély vagy babona szereztette meg vele.

De Philip most már nemcsak az eszével gon- golkozott. Minden érvvel szembeszegült benne az az érzése, hogy ezt a hajat nem régen vághatták le egy nőnek a fejéről. Nem talált ugyan semmi érvet ennek a bizonyítására, de mégis kénytelen volt föltétlenül, tökéletesen hinni ezt. Bram Johneonnál nő van, vagy volt. És Philip, mikor rágondolt a zsebében rejtőző selymes hajfürtök hosszára, szépségére, ritka anyagára, nem tudta elnyomni borzongását az adódó lehetőségek miatt. Bram... és egy nő!... Nő, akinek ilyen haja vanl

Nemsokára otthagyta a fát. Egy óra hosszat föl-alá járt a hómező szélén, még mindig nagy óvatossággal figyelve. Aztán újra tüzet rakott és közben meg-megállt, hogy mindeu gyanús hangra fölfigyeljen. Nagyon hideg volt. Kis idő múlva észrevette, hogy a csillagok fénye bágyadtabb lett. Az égitesteknek ez a lassú ki alvása rendszerint félórával! előzte meg a teljes, zűrzavaros sötétséget, amely után az északi hajnalodás következik és Philip ettől a sötétségtől rettegett, amint a tíiz mellett üldögélt.

Annak az órának vak sötétségében visszatérhet Bram. Lehet, hogy éppen ezt a sötétséget várja. Philip megnézte az óráját: négyet mutatott. Újra odament a szurkos-fenyőhöz és várt. Negyedóra múlva már a fát sem látta, amelynél állt. Ég Bram Johnson nem jött. A hajnali szürkület beálltával Philip harmadszor is tüzet gyújtott és nekiállt, hogy megfőzze a reggelijét. Szükségét érezte a kávénak, a jó erős kávénak és dupla adaggal főzött. Hét órakor készen volt a továbbinduláshoz.

Most azt hitte, hogy valami rejtelmes és hatalmas erő visszatartóztatta Bram Jobnsont attól, hogy az éjszakai sötétség pompás alkalmát fölhasználja ellenfelének elpusztítására. Amint áthatolt a cserjésen, a hómező szélén, úgy érezte, hogy nem is kívánja már foglyul ejteni Bram Jobnsont. Most, már más valami érdekelte. Az aranyhurok. Majd Bram ösvényének a végén meg fogja tudni, hogy mit jelentenek ezek a hajszálaik. Ott majd fölfedezi az egésznek rejtélyét és tragédiáját., ha ugyan egyáltalán jelent valamit az egész. Tudta, milyen kockázatot vállal, ha végig követi Bram nyomait. Az emberrel csak megmérkőznék, ha párviadalra kerülne a sor, de a farkasokkal való (mérkőzésben neki alig marad lehetőség.

Erre akkor ocsúdott rá egészen, mikor félórával később óvatosan kilépett a cserjésből és látta, hogy mi maradt meg az elejtett karibu,-1

húsából. A bikát a cserjéstől ötven lépésnyire ejtették el. Húsz lábnyi körzetben teljesen ellepték a havat a farkasok nyomai és az arénát vörösre festette a vér, sűrűn elborították húscafatok, törött csontok, az elásott falatok helyei. Philip láthatta, honnan érkezett oda Bram és hol vetette le a hócipőit. Onnan kezdve nagy mokasszinjainak nyomai összekeveredtek a farkasnyomókkal. Bram nyilván jókor érkezett ahhoz, hogy megmentse a hátsó combokat, amelyeket elvonszoit a mészárlás vörös gyűrűjéből. A csillagok aztán meglepő látványra tekinthettek alá. Az éhes horda alig hagyott hátra egyebet a ezétrna re angolt hulladéknál. Amerre Bram a maga zsákmányát cipelte, “vékony körben mokasszln-nyomok maradtak és abban is akadt néhány elhagyott husdarab, Bram lakó- máj án ak emléké ül.

Á hó olyan világosan elbeszélte a történteket, mint a nyomtatott lap. És a történet meglepte Philipet, Bram valahonnan szánt kerített és rárakta a k'aribu maradványait. A havon levő nyomóikból Philip látta, hogy az alacsony „otnpanaszk44 rendszerű szánok egyike volt, de hosszabb és szélesebb minden szánnál, amelyet ő addig látott. Nem kellett találgatnia, hogy mi történt aztán. Minden világos volt előtte. Künn a kómezőkön Bram a karibii láttára szabadon engedte tálkáját és megtörtént a vadászat. Utána, mikor a falka ég a gazdája egyaránt jóllakott, visszatértek a szánért. Bram nagy kerülőt tett, hogy ne kelljen elmennie a cserjés mellett, amely ellenfelét rejtegette. Philip különös izgalommal figyelte, mennyire sarkában maradt a farkascsorda Johnsonnak. Hiába: ez az ember tökéletesen uralkodott rajtuk! Később visszatértek a szánnal, Bram fölrakta rá a zsákmányt és tálkájával egyenesen északnak indult a hóimé z ön keresztül. Valamennyi farkast befogta és ő maga a szánon ült!

folytatjuk.)