Prágai Magyar Hirlap, 1933. március (12. évfolyam, 50-76 / 3160-3186. szám)

1933-03-05 / 54. (3164.) szám

10 PIPACS Többen viselték a Majthényi-családból a kama- rási rangot időknek folyamán. De aligha volt rá olyan büszke egy Majthényi is, mint Majthényi Ká­roly* Már külsejével is jelezte a többi halandónál kü­lönb voltát. Magasan hordta a fejét, mint Attila királyról tartja a hagyomány. S ezen a fejen jobb- ról-balról gőgös oldalszakállt viselt. Kevélv szakáll volt ez, tiszteletet parancsoló, méltóságteljes. Olyan pillantás is járt vele, hogy aki nem volt ka­marás, szinte megtorpant tőle. Ilyen zordon, rang- jahordó ember volt Majthényi Károly. Mig meg nem szólalt. Mert akkor tartásának fen­ségéből sokat elvett ama sajnálatos fogyatkozása, hogy dadogott. A dadogás testi hiba, azt kinevetni nem illik. De a bennünk rejlő ősi kajánságot mégis csak vigyorgásra ingerli, ha a kevélység kezd da­dogni. De szeme közé nem nevetett senki mégse. Na­gyon meg tudta szerezni a személyének járó tisz­teletet. Nem volt neki senkisem elég előkelő. Meg­esett egyszer, hogy valami igen nagyfejü urnák a házánál, fényes estélyen, beszédbe ereszkedett az egyik vendéggel, akiről nem tudta, hogy kicsoda. Mennél tovább diskuráltak, az illető annál jobban megtetszett neki. A birtokos ember dolgáról beszél­gettek, lóról, hajtókocsiról, vadászatról. S az illető kitünően tudta ezeket a dolgokat. Jómegjelenésü ember is volt, elegáns, kitűnő kiiísejii. Mindenkép­pen kényes volt, hogy valami előkelő úriember. Mikor elváltak ,roppant nyájasan rázogaíták egy­más kezét, mondogatván, hogy szervusz, kérlek- j alássan. Akkor Majthényi Károly odament a házi­gazdához és megkérdezte tőle: — Mmm-mm-mmondd csak, pppajtás, kkki volt ez a kk-kke-kkkedves ember? — Ez Csarada volt, a híres tudós. Egyetemi tanár. Majthényi Károly elképedt. Harag jelent meg or-; cáján, oldalszakálla remegni kezdett. — Dd ddd-ddisznóság. Azt hittem, legalább is j kkkamarás és kk-kkisül, hogy ttt-ttanitó. Hát ilyen magasan hordta fejét az emberiség felett Majthényi Károly. Nem nevetett a szemébe bizony senki, akármilyen furcsán dadogott. Csak: egyszer. De akik ez egyszer nevettek, azokat nem tudom kárhoztatni. Magam is biztosan nevettem | volna. Már csak azért is, hogy helyettesítsem a je­len nem lévő tanítókat. Négyesfogatot hajtott Majthényi Károly Verseg- ről Apcra. Szép négyes volt, azt nem tagadhatta senki. Büszkén ült fel a bakra a kamarás, kellő müértelemmel rendezte el kezében a gyeplőszárat, aztán dicsőségtől duzzadó pillantást vetve a kocsi­ban üiő vendégekre, elindította a négyest. Hogy a módját megadja, még meg is szólította az ostorhe­gyest, a négy ló közül kedvencét. Az ostorhegyes- nek Pipacs volt a neve. Csakhogy nem olyan egyszerű ám azt a szót kimondani, hogy Pipacs. Aki nem dadog, annak talán egyszerű. Én akármikor kimondom a legna­gyobb könnyedséggel. De a kamarás nem boldo­gult vele. — Pppp... Ennyit tudott csak kimondani belőle, mikor a kocsi elindult a vérségi háztól. Robogtak a lovak gyönyörűségesen a csatakos országúton, mert ép-; pen eső utáni szép napsütéses idő volt. Szépen sü-: tött a nap, szép volt a négy ló, szép volt az élet, minden szép volt, csak ez a „Pipacs" szó volt gyű- j löletes az egész világmindenségben. Már ment aj kocsi egy kilométert, de Majthényi Károly még j mindig csak ott tartott hogy: — Pppp ... Homlokán kék lett az ér, szeme kidülledt. De j akárhogy erőlködött, nem tudott a szóban tovább haladni. Két kilométer után végre sikerült egy be­tűvel tovább mennie. — Ppppi... Ez már nagy eredmény volt. Mert már remélte, hogy tovább is sikerül. A kocsi robogott, íünedez- tek az országút mentén a fehérre meszelt cölöp.ik, ; meg az akácfák, közeledett Apc. A kamarás maka- j csul ragaszkodott hozzá, hogy megszólítsa a zos- j torhegyest. Nem ment, elkezdte újra. — Pppp... Már az arca is kipirult az erőlködéstől. Ahogy száját az átkozott pé betűre csücsörítette, attól le­hetett tartani, hogy ábrázata túlfeszített léggömb gyanánt felrobban. Már látszott az apci torony, már felbukkant az apci faluvég. — Pppppi... Nem ment, sehogysem ment. A kocsi beért Apc­ra. Már közeledett a kúriához. Ott be kellett for­dulni az országúiról. Nagy, széles pocsolya diszte- lenkedett az utszélen. Hogyan történt, hogyan, nem, azt már nem tudom. Elég annyi, hogy a kocsi rettenetes nagyot zökkent és megbillent. Az ur- kocsist a lendület ledobta a bakról. Ahogy a leve­gőben repült, még mindig mondta a szó első fe­lét, ameddig eljutott: — Ppppi... A következő pillanatban belelottyant a tócsa kellős közepébe. Százféle repült körülötte a sár. És ahogy ott ült a pocsolyában, csodák-csodája: meg­oldódott a nyelvét fogva tartó átok. Talán éppen az izgalomtól. Boldogan, nagy megkönnyebbülés­sel rágta ki ott ülve az ostorhegyes nevének másik felét: —... pacs! HARSANYI ZSOLT. xx Talán még nem is tudja Ön, Asszonyom, hogy Prágában, a ömiohovi ilavli&kova 1U. sz. alatt égy párisi magyai Divatszalon működik, ahol bámulatosan lecsökken tett árak melleit a legújabb páriái modellek után készíttethet an­gol óh francia koszáílmöket, francia ruhákat. Valaki nehéz, kapkodó kézzel felrántotta az ajtót. A kis nyomorúságos szoba egyszerre tőle lett jajongással, fel zokogó sírással. — Az Istenért! Segítsenek!... Mindketten felugrottak. Vargámé volt. Szin­te beesett az ajtón. — Mi történt? — Meghal Mariskáim — ful­dokolta az asszony. — Meghal Mariskám ... Szemkóué kendőt kapott magára. — Ml baja? Az asszony hangosan, hosszasan sirt. Sza­vai ímeg-miegcsuklo'ttak és m eg-megbotlottak a feltörő könnyekben: — Nem tudom ... jaj... nem tudom ... Csáth Magda kirántotta kabátját a szek­rényből és utánuk szaladt. Az udvar vissz­hangzott Vargámé sírásától. — Hiszen sose volt egészséges ... de teg­nap estétől... oih, én Uram, Istenem •.. még ez i® ... Még ez is! Ekkor volt először Vargáét pincelakásában. A kis odúban — mert az volt — nem volt más. mint egy ágy és egy asztal. Az egyik sarokban nagy halom szalma, azon egy szeny- myes, szakadozott lepedőroncs s egy piroshíi- zatos, vékony takaró. A másik sarokban fa, ruha, edény nagy össze-visszaságban. A pincelakásnaik alig volt ablaka s így csaknem teljesen sötét volt. Egy kis. törede­zett petróleumlámpa állt az asztalon. Az üvegje piszkos és kormos volt s a kis odú tele petroleumszaggal. Csáth Magda először az ágyhoz lépett, hogy lássa a beteget. Az ágyban nem volt senki. Akkor vette észre, hogy Vargámé is, meg Szemkóué is a sarokban állnak, ott, ahol a szalma volt. Odalépett. A földrészért szalmán, a pisz­kos, szennyes ágyneműben olt feküdt Vargá­né legnagyobb gyermeke. Föléh aj ölt. A leány ránézett, de szeme va­lahogy kifordult. Szája keskeny és vértelen volt és láztól ki­mart. Keze görcsösen markolta a takarót. Néha megmozdult szája és egy-egy hosszú, keser­ves sóhaj vonaglott fel belőle. Szemkóué rátétté kezét a beteg homlokára s a beteg megrázkööott az érintéstől. Az anyja liozzáhajolt és halkan, hosszan kérdezgette, hogy nem akar-e valamit. De a beteg már nem tudott beszélni. Ugylátszott, imár anyját sem .ismerte meg. Csak dobálta kínlódva fejét jobbra-balra. Szemkóné kiegyenesedett: — Már nem kínlódik soká — mondta Var- gánénak suttogva. Vargáméból hosszam, hangosam kitört a zo­kogás : — Megvert minket az Úristen! Megvert minket az Úristen! Csáth Magda szeretett volna valami békítő szót mondani, de torka összeszorult. — Orvos volt-e? — kérdezte Szemkóné. Az asszony hangos sírása engedett: — Dehogy ... Miből? ... — szipogta hal­kan. S z emk óné kör ül né z ett: — Hát az apja hol van? Vargáméból erre megint kitört a sírás. — Kocsmáiban ül tegnap este óta. Pénteken, szombaton dolgozott, de nem adott egy kraj­cárt sem... Mi már két napja, hogy nem et­tünk ... Az egyik sarokból most kiabálás, veszeke­dés hallatszott. Csáth Magda megfordult. A sarokban a három íiugyerek játszadozott, mindeddig csendben, de most összekaptak valamin és hangosan verekedni kezdtek. Szemkóné odament: — Nem fogjátok be mindjárt a pofátokat, tatonyoso'k! Mars, fél! Menjetek hozzám, mind járt jövök. Majd kaptok egy kis levest — és egyenként feiinditotta őket a lépcsőn. — Sza­ladgáljatok az udvaron — kiáltotta utánuk. — Mindjárt jövök! Aztán Vargáméhoz fordult: — Mért nem teszi az ágyba? Hiszem bor­zasztó lehet szegénynek ott!... — Mindig ott szokott aludni — tördelte Vargáné, de azért az ágyhoz ment és kezdte szétbontani. — Haza kéne hívni az apját... — De kit küldjék érte? ... Valamelyik gye­reket? ... Kidobja, nem is engedi beszélni... ha meg hazajön és megtudja... ezt szereli a legjobban... Csáth Magda most előlépett: — Én elmegyek érte. Hol van? — mondta, de hangja bizonytalan volt. Vargáné ránézett, egy percre szinte ijedten s Csáth Magda, amint látta az asszony sá­padt, könnytől ázott arcát, közelebb lépett:-- Elmegyek. Hol van? — Oh, a jó Isten áldja meg. De ha részeg, nem tudja majd hazahozni... Itt, a sarki kocsmában lesz ,.. Csáth Magda elindult. Már sötét volt, az uc- cán gyújtogatták a kevés világosságot adó gázián ipákat, Csáth Magda gyorsan ment. Mégis, .mikor közel ért a sarki kocsmához, meglassította lépteit. A kocsma ablaka maga® volt, nem látott be rajta. A barna üvegajtóm fakult füg­göny volt. Béniről széles, elnyújtott, részeges dalolás hallatszott. Kicsit elszorult a szive, de azért bátran lé­pett be. Amint betette az ajtót, megállt és körülnézett­Kicsi helyiség volt, mindössze öt vagy hat asztal volt benne. A piszkos faasztalok mel­lett olyan emberek ültek, hogy Csáth Magda egy mozdulattal kimenekülést keresett. A kocsma tele volt füsttel, szemét égetni és marni kezdte a füst Nagy volt a lárma és a zaj. Az egyik asztal mellett kártyáztak, a másik mellett részegesen bóbiskoltak, a harmadik mellett veszekedtek és kelten nagy, erős öklükkel úgy döngették az asztali, hogy a poharak mindig ijedten cső mentek össze. Az egyik sarokban csak hárman ültek s ezek igen jól mulattak. Ezek voltak a dalo­lok. Egy félszemü, ragyásképü rongyos cigány ült mellettük és rozoga hegedűjén cincogott nekik. És ott, az ő asztaluk mellett egy sá­padt, sovány asszony állott, gyerekkel kar­ján, mellette két gyerek és halk, noszogató hangon beszélt az egyik mulatónak. De azok rá sem figyeltek. Csáth Magda csak állt, állt s minden ere­jére szüksége volt, hogy erőtlenül, de mégis hallhatóan belekiáltsa a kocsma zajába: — Varga Mátyás! Most egy percre csend lett a kocsmában és mindenki odafigyelt, ránézett. Csáth Magda lüktető szívvel állt. Senki se mozdult. Valaki ezt kiáltotta: — Nincs itt. Elment. Egy másik, mély hang visszakiáltotta: — Nem ment el, te marha! Kint van az ud­varon. — A teremtésit a bitang, mocskos szádnak! Hát ki a marha? Mi? — az egyik asztal mel­lől egy magas, vállas férfi ugrott fel dühtől kimeredt szemmel és egy hirtelen mozdulat­tal a marházó felé dobta poharát. Annak homlokát elöntötte a vér, rnegtán- torodott. Aztán indulatosan kapott széke után és egy hosszú, trágár káromkodással indult a dobáló felé. Nem verekedtek össze, mert mindkettőt le­fogták szomszédai. De azért csapkodták egy­más felé vaskos, piszkos szavaikat. Csáth Magda azt hitte, összeesik. A dalolóik is elhallgattak s egyikük mérgesen fordult az asszonyhoz: — Eredjetek a frászba, mig mérges nem le­szek, mert aztán megkeserülitek! Az asszony félénken néhány szót mondott, de a férfi nagy mérgesen szeme közé öntötte pohara tartalmát és fenyegető mozdulattal állt fel. Az asszony sietve indult. Szája hangtalanul mozgott. Kötényét védőn borította karonülő gyermekére, a másik kettő meg ijedten, szapo­rán topogott mellette. Úgy ment ki az ajtón, mint egy mevert, agyonhajszolt, kirúgott állat. Csáth Magda tehetetlenül állott. Nem tudta mit csináljon. Innen is, onnan is ránéztek. Észrevette, hogy itt is ott is róla beszélnek. Szemtelen röhögé­seket hallott. Keze ökölbeszorult. Nem tudott volna egy percig sem ottmaradni, ha nem gon­dolt volna a haldokló Varga lányra. — Itt vau Varga Mátyás! — kiáltotta most valaki. Csáth Magda arrafelé nézett. Az udvarra nyíló ajtón többen jöttek be. Csáth Magda megint elkiáltotta Varga Má­tyás nevét. Egy sovány, alacsony, beesett arcú, lógó ba­jusza ember közeledett felé. Járása bizonytalan volt. Meg-megbotlott a saját lábában. — Maga keres engem? — kérdezte akadozó nyelvvel. Csáth Magdát, amint meglátta a részeg Var­ga Mátyást, elöntötte a harag. — Jöjjön haza* azonnal — mondta paran­csoló hangon. De Varga Mátyás részeg volt s igy csak ne­vetett szélesen és kezével intett: — Majd ... majd... — kezdte nehezen, de Csáth Magda hangja felcsattant: •— Nem szégyeli magát?... A lánya haldok­lik, maga meg... Varga Mátyás elsápadt. Kábult, részeg feje mintha tisztulni kezdett volna: — Mi történt? — kérdezte bicsukló hangon. Csáth Magda hangja meghalkult: — Jöjjön haza, mert. a lánya haldoklik... A részeg férfi megtántorodott és mindkét ke­zét rá csapta a lány vállára: ■— A lányom... a lányom.. — hörögte nyögve. Csáth Magda haragja hirtelen megsemmisült. Megszánta a férfit: — Hol a kalapja? A férfi zeehóbenyult, néhány koronát dobott a pult plbhjére: — Majd máskor elhozom a többit... •— mond­ta aztán rongyos, piszkos sapkáját Fejébe nyom­va kifelé indult: Kiléptek. Varga Mátyás megállt egy percre. Nagyokat nyelve kapkodta, magába a tiszta esti levegőt. Sokáig állt lehajtott ■ fejjel. Iíét karja tche­tétlenül lógott oldalt: Csáth Magda is állt. de aztán megsürgette: — Menjünk, mert... — nem fejezte be. Varga Mátyás megemelte fejét. Nagy, széles, örvénylő káromkodás tört ki belőle. Felemelte kezét. Öklösen fenyegetőzött a néma, sötét uccun. — Jöjjön — sürgette' Csáth Magda türelmet­lenül s aztán kicsit félénken, halkan tette hoz­zá — ne káromkodjék. A férfi megindult. Némán mentek. Csáth Magda lopva figyelte oldalról. Észrevette, hogy nem tántorog. De azért halkan motyogott magában valamit. Hirtelen megállt: • — Nem élet ez! — kiáltotta keserűen és na­gyot köpött. — Hát miért él igy — kérdezte Csáth Mag­da. — a családja éhezik, maga meg kocsmá- zik... Hát azt gondolja... A férfi megállt, — Hallgasson! — kiáltotta, — Tudja maga, hogy mért iszom? A lány hallgatott. A férfi hangja mögül va­lami tragédia. feketéUetit. — Tudja, hogy miért iszom? — kiáltotta bele kétségbeesetten a sötétségbe a férfi. Csáth Magda a kezével indulást sürgetett. — Tudja mióta iszom?... — ropogtatta to­vább a kétségbeesést a férfi. A lány megindult, A favágó nemsokára mellette volt. Pár percig némán mentek. — Látta a lakásunkat? — kérdezte később Varga Mátyás — halkan, de izzó hangon. —» Látta azt a nyomorúságos odút? Látta hol élünk?... Nem voltam én mindég ilyen rongy,- .senki ember... — hangja mindjobban és job> bán lobogott, — Csak azóta... Postás voltam..- tizenkilenc évig hordtam a leveleket becsület­té ... tizenkilenc évig... érti? ... s aztán tizen kilenc év után jött ez... az ucca .. a ninccte<- lencég,.. a balta és a pálinka... rongy, bitang élet ez... rongy, bitang ember vagyok... Hej! — kezével nagy. keserves kanyarulatot csinált a levegőben. Mikor hazaértek és lefelé mentek a szűk és sötét pincelépcsőn, valami különös,. nehéz foj­togató csend áradt lentről félteié. Csáth Magda meggyorsította lépteit és ko­pogtatás nélkül gyorsan nyitott be. De aztán ugymaradfc az ajtónál, fogva a ki­lincset, döbbenten és némán. Varga Mátyás utolérte és belépett. Ö is megállt az ajtóban. Az ágy most a szoba közepén állott és ron­gyos, de tiszta lepedő volt rajta. A lány hanyatt feküdt, némán, csendesen, keze mellén össze volt kulcsolva. A petróleum- lámpa nem égett, de jobbról, balról két piciny gyertya lobogott. A Varga lány halott volt. Kínlódó arca elsimult... ^ A szobában templomi csend volt. Anyja csen­desen, gyengéd .kezekkel igazgatta halott gyer­mekét, Szemkóné is némán segédkezett. Mikor az ajtó felnyílt és Csáth Magda belé­pett Varga Mátyással, mindketten az ajtó felé nézitek. Vargáné kiegyenesedett és ránézett az urára. Nem szólt, csak kinyújtotta a kezét. Ebben a mozdulatban benne volt minden. Néma bemu­tatása a halott gyermeknek, hívás és szemre­hányás — s sok megértés az élővel szemben. Varga Mátyás csak állt, állt, állt az ajtó­ban. Sokára megmozdult. Lassú mozdulattal fel­emelte kezét és, levette rongyos sapkáját Má­sik kezével mélyen belekotort őszéé, ritka ha­jába. Majd fölhöz- csapta sapkáját és két lépest tett a halott lány feló. Megállt előtte és csak nézte, nézte, nézte a sápadt, meredt, hideg arcot. Feje valahogy hátrabicsaklot-t és egy hosszú, elnyújtott, hörgéshe vesző üvöltés tört fel be­lőle. Aztán sírva zuhant az ágyra... Súlyos sebssüBéssel vészáásit egy budapesti, s halállal egy bécsi párbaj Budapest, március 4. (Budapesti szerkesztősé­günk telefonjelentése). A rendőrség bizalmas felje­lentés alapján nyomozást indított egy ál Utólag ma tartandó súlyos feltételű párbaj ügyében. A nyomo­zás során azután kiderült, hogy a párbaj már ked­den lefolyt Santelli mester vívótermében s Herzog András báró földbirtokos és Hollós Pál dr., a Kereskedelmi Bank cégvezető' titkára voltak a felek. A súlyos lovassági kardokkal vívott párbaj hat menetiig tartott, miután mindkét léi súlyosan megsebesült és harcképte­lenné vált. A. párbajsegéidek erre beszüntették a harcot. A párbajfelek ellen megindították az eljárást. Bécs, március 4. A Teutonra Bunschenschaft. rivötermében tegnap halálos kimenetelű párbaj játszódott le. A burgenlandi Zurnsdorf községben két állatorvos lakott, Wilhelm Tausciher dr. és Valter Mehler dr., akik ádáz kenvérharcbau állottak egymással. A kenyéririgység olyan gyűlöletet támasztott ben- rük, hogy több heves összetűzés után párbajbon íllapodtak meg, elhatározva, hogy aki alulmarad, .innak „távoznia“ kell a községből. A párbajt teg- iap vívták meg súlyos feltételek mellett. Wnlter Mehíer dr. a második összecsapásban sú­lyos sebet ejtett ellenfelén, aki pár perc múlva belehalt sérülésébe. 'V szerencsétlen vesztes fél tényleg „távozott", r 1933 március 5, vasárnap. A Varga lány meghal íría: Schalkház Sára Regényrészlet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents