Prágai Magyar Hirlap, 1933. március (12. évfolyam, 50-76 / 3160-3186. szám)

1933-03-04 / 53. (3163.) szám

4

TPAGAI-A\4<AaR-H!RLAB

1933 március 4. szombat.

KOMMENTÁROK

* ★ ★

Példabeszéd a leépített igényekről

cia máris elé-nkozetl: Girbal sógor 1933 tódén feleségestül gyalog visszajött Tersaora, a szomszéd falu, Saimt-Paulin anyagi nehézségekbe került s nem -építheti föl az uj városházát, az ökröket nem adják el többé, hanem otthon felhasználják s ennélfogva kevesebbet! tenyésztenek, a vásárokat nem tartják meg s I a falu asszonyai gyapju-harisnyában járnak,! rádióügynök nem jön, nem is jöhet, mert az! autóbusz nem közlekedik, a villanyvilágítás- j ból nem lett semmi s az öregeket isimét fiaik S tartják el, nem az állam. Vayras jegyző meg- j jegyezte, hogy Tersac ismét eljutott oda, ahol l a mudt században volt. Ha magyarul tudott volna, bizonyára megállapítja, hogy ott van, ahol a imádi zsidó. A molnár diadalmasan mosolygoit.

Tersac falu Franciaországban van, ailiol még , mindig a legjobb a helyzet. Mit szóljunk mi? A. vu'sszakanyarodás nálunk még teljesebb s a nagy föleszmélés, kiábrándulás után az előbbi hirtelen megnőtt igények visz- szakanyarodnak a mull századba, visszakanyarodnak a régi, állandó és örök emberi primitívséghez. Száz év előtt a mi kis városainkban imég nem utaztak az emberek. Egyetlen igényük az étel-itad volt, semmi más, még ruha sem. Étel-ital ma is van, ugyanolyan olcsón, sőt olcsóbban, mint száz év előtt, de ezzel ki is merült a bőség szaruja. Az autó ritkul, az állami gondoskodás ritkul, minden ritkul. A vidék tiz év aránytalan és soha nem ismert elvárosiasodás, eligényese- dés után Lassandassan ismét vidékké változik, elzárt, eldugott világgá, életautarkiává s mentesedik a nagyvilág stílusától. Az igény ismét a kiváltságosak haszna — vagy bűne lett, nem mindenkié. Ennyi egyszerűség látásában, mint amennyi ma van, ükapáinknak is öröme telne. A vidék néhány évig fent volt a hegyen s most kezd visszaesni a völgybe, a mélybe, ahol évszázadokig szunyókált egyszerűen és érintetlenül. Szvatkó Pál.

LENIN KISPOLGÁR

Mesék a múlt és jövő forradalmairól

A Prágai Magva# Hírlap párisi iádé siló jától

Paris, február vége.

Az egyháznak száz év távlata, kell hozzá és több, hogy kanonizáljon egy has-vérből való embert; a Jeanne d‘Arc esetében közel ötszáz év kellett hozzá, A bolsevik! bezbozsui- kiknek, minthogy ők pápáitokat a pápánál és mindig az álmok gyorsvonatán szaladnak, elég vélt fiz esztendő, hogy Lenin elv társat szentté avassák. A bebalzsamozott hullája üvegkoporsóbaa fekszik a Vörös Tér közepén es a hivő kommunisták precesszióban járulnak naphosszat az újdonsült szent imádására, egyes mondásai méteres betűkkel tündöklőnek a különböző orosz hivatalokban s némely enigmatikus kijelentése kötetnyi hitvitára ad alkalmat a Politbiiro szak nőieseinekA Lenin esete az expressz legendaképződés nsk valami különleges példája. A kommunista káté szerint csodálatos félisten, ellenfelei viszont szintén emberfeletti szörnyeteggé magasztositják: Dzsingiszkhánt és Tamer- láh't csinálnak belőle, ferdeszemii, kiállócson- tu, világhódi tó ázsiait, egy szibér iai Napóleont, egy tömeggyilkoláson felhízott konkvisztádort, sőt (imimt Mereskovski) egyenesen a biblikus antikrisztusul állítják oda. Jön azonban most a franciául író zseniális olasz Curzio Malaparte és egy páratlanul érdekes könyvben, melynek már a elme is frappáns: ..Lenin kispolgár** egy megdöbbentően uj és megdöbbentően igaz Lenin-arokópet tár elénk. Azt a Lenint mutatja be, ki a valóságban egy kispolgári színjáték hőse lehetne. Égy Lenint, aki Svájcban 1907-ben a békés nyárs- polgár kérődző életét élvezi, míg Oroszországban harcoló elvtársak hekatombába mészárolta tják le magukat, aki 1917-ben, inig Trochij élei-haláil harcot viv Kerenszkivel a bolseviz- musért, csendesen megtelepszik a polgári Helsingforsbaü és kinyalt cikkeket, irogat az angol munkások helyzetéről a XIX. században, egv óvatos duhajt, aki álruhában megy Szentpétervárra uralkodni é<s csak akkor mer nyíltan fellépni, mikor a téli palota csúcsára már ráíüzték a vörös lobogót, egy diktátort, aki bölcsen távol tartja magát minden tolongástól és mindig pontosan a szüretre érkezik meg, akiben igazán nyoma nincsen Isten ostorának s a végzet emberének.

Ez a Malaparte a forradalmi romantikák céhbeli megtépázója. Tavaly a „Teohnique du Coup d,Elat“ oimü könyvében azt fejtette ki, hogy a forradalom manapság nem imagával- ragadó tömeg indulat romantikus ügye, az ál- lamosiny egyszerű technikai kérdés: ismerni kell az állam élet gócpontjait, egy maroknyi ember, felkészültség, organizáció a legreude- zettebb államban is államcsínyt produkálhat egy nap alatt, anélkül, hogy a szorosan vett népnek legkisebb köze is volna az egészhez. De nemcsak a forradalom veszti el romantikus aureoláját és alacsonyul a valóságban maroknyi demagógnak ki ügyeskedett. stiMijé- vé, maga a legnagyobb forradalmár is szürke nyárspolgár, 'borairt bugris ez éles józan világításban. Egy nekiaosarkodott bürokrata, egy szobaforradalmár, aki elveszti az irányt, mihelyt nincsenek körülötte statisztikái és kartotékjei. Egykönyvü ember, tenyészpóldá- ja a kispolgárnak, aki egyetlen doktrínát megtanult és most mindenre azt húzza rá. A felzavarodott idő egy óriás birodalom élére állította és ott úgy uralkodik, mint a zsarnoki, korlátolt agyú rossz tanár az osztálya kisdiákjain. Nem szadista és tömeg gyilkos, megvadult kishiva talnokok csupán, kinek számára gyilkosság, fosztogatás csak demonstrációk az ő tézise mellett, egy-egy szám a statisztikában.

Ha az ember végigolvassa ezt a könyvet, mely csapa szám, adat, és objektív megállapítás, végül óriás hólyagnak tálja a világalapitó

Lenint, kit Curzio Malaparte megszűrt egy

gombostűvel és egyszeribe szétpattan a semmibe az egész. — Nem csoda, hogy e könyvnek óriási sikere volt a franciák között.

A Vatikáni áshelyezik *— Amerikába

Nem hiába, hogy az országuk több forradalma! csinált végig más re iszáz év alatt, vn nt Európa .minden országa együttvéve a középkor óta, nincsen a franciák között a forradalom szónak semmi ijesztő, varázsom, impozáns méiiékize: sem a közelmúlt, -sem a távol jövő forradalmainak. Ezért érthető, hogy Malaparte Lenin-könyve mellett a másik szezonsláger Pierre de Nolhac ugyancsak Grassetnél megjelent „Contes philosophiques“-je, mely ugyancsak forradalmat tárgyai történeti objektivitással, de egy forradalmat, mely — 1950-ben esedékes. Furcsa világforradalom ez a Nolhac-é, mely teljesen uj politikai térképeket mutat. Mussolinit: megölik az olaszok és egyensúly kedvéért kiutasítják Rómából a pápát is, bizonyos XII. Pluszt, aki elsőben a hagyomány kedvéért Avignonban húzódik meg, de azután áthajókázik az Egyesült Államokba, mert a yenkeek minden lehető módon csalogatják, nem tudván ellen táti ni a vágynak, hogy rekordot állítsanak fel e téren is, nekik lévén az egyetlen hamisíthatatlan pápájuk in the worid. így Nolhac uitópiája szerint a katolicizmus tovább vándorol nyugatra, Franciaországot, Angliát és Amerikát hóditja meg teljesen, míg a Kelet egy zava ros bol se vízin us zsákmányává válik, mely azonban nem nagyon hasonlít a Leninéhez.

Szobrok lorrada'ima

Még burleszkebb az a tipikusan párisi forradalmi utópia azonban, melyről Marcéi Sau- vage adta ki Galiimard-nál a „L Fin de Pa- ris“-t. Ez már tiszta humoreszk. A szobrok forradalma. A párisiak vesztükre rakták tele kőemberekkel minden uocájukat és terüket, ügy járnak vele Maróéi Sauvage szerint, mint a trójaiak a legendás falóval- De falovat egyet csempésztek Trójába az archivok, Páriában pedig, mint kiderül, o szobrok száma jóval nagyobb már, mint. az eleven embereké. Mikor lelépnek talapzatukról és fókusznak a házak párkányáról, hogy a maguk képétre holt kötöm éggé változtassák a világ fővárosát — a harc kimenetele nem lehet vitás. Annál kevésbé, mert a kőemberek nagyrésze meztelen bár, de egyikük sem fegyvertelen. Az alkotó szobrászok mii vészfan táziá ja mindegyiknek a kezébe nyomott valami in kongruens tárgyat, amellyel most módjában áll fejbe- vernie a has-vér párisiakat. A gránit, a bronz és a márvány győznek az egyre zavarosabb és organizálatlanabb élet fölött.

»Boldogoh az éhezőké

De mind e meseforradálmaknái maróbb fantáziára vall a Martin Maurioe könyve: „Boldogok az éhezőik**. — Hogy megszüntessék a világgazdaság válságát, mely a tnlpro- d akción, a fogyasztás és termelés összhangjának megbomlásán alapul. Martin Maurico a jöv. század emberét ikrét külön kasztra osztja: a termelőkászt, mely bomlottén fokozza a rációnál! termelést a végtelenig és a fogyasztók kasztja, mely törvény szerint köteles minden termelt árut elfogyasztani. Az állam rákényszeríti őket a semmittevésre, az áruk mennél rohamosabb elnyüvésére, miközben a termelők harcokat folytatnak a kilencórás meg a tízórás munkanap ért, hogy az óriásira nőtt fogyasztást csakazértis túlszárnyalhassák.

Ebben a Martin Maurice világában minden érték fordított ej őj eggyel szc. p.L A

gok titkos maffiákat alakítanak és titkon szegényt miméinek, milliárdos fiuk az éhező diákok életét imitálják régi könyvek alapján a rendőrség elől elbújva és végül forradalmi nópáradat követeli ellenállhatatlan erővel a szegénység kötelező általánosítását...

Párisban nagy sikere van a könyvnek, melyet minden olvasó szörnyű fantasztikusnak Ítél. De ha Martin Maurice kirándulna Becsbe vizitbe, talán rájönne, hogy az általánosan kötelező szegénység egy szocialisták által kormányzott városban nem is olyan egészen utópia. Benedek Károly.

Zempléni megyebál Í816-bmn

Ma nem lenne már annyira elcsépelt a nagy rabbi ama mondáé a, hogy nincsen uj semmi a nap alatt — bizony, hogy azzal kezdeném.

Voltaképpen nem is tudom, minek az őséről szólok: — a kocsi —, ami 1816-ban Sátoraljaújhelyen gurult, valami középszer lehetett az automobil és a kerékpár között. Ha az ©mbe-r kívülről nézte, akkor valóban autónak nézte volna a mai szemével, de ha belenézett, úgy azt mondta volna, hogy ez a fránya szerszám — kerékpár...

Valójában nagyon kevés az, amit róla tudunk. Emléke egy rövid értesítésben maradt fenn A halhatatlan levélíró Kazinczy Ferenc ir 1816 május közepén Nagy Gábor nagyhírű prókátornak, aki a debreceni Tábla mellett működött- Ebben többek közt arról értesíti, hogy február 27-én, utolsó farsangban nagy bált rendeztek a sátoraljaújhelyi szocietáő számára. A vármegyeház szép termében zajlott le. Sokat nem tud Kazinczy a bálról írni, mert január első napjai óta állandóan beteg és többet fekszik az ágyban, minthogy talpon lenne, de a nagy meglepetésről, amit unokaöccse, Kazinczy István szerzett a vigadózóknak, penezé jól tudott.

Leírja, hogy a bálban István öccse beleült a „maga vonás nélkül menő szekérkéjébe — azért maga, hogy a kereket beiéiről titkon csak ő tudta i mozgatni**.

Tehát a szekérke valami őrdün&ős masina volt, j amelyik úgy is ment, ha nem volt ló eléje fogva, i sőt — amint olvassuk — két élő- galamb rózsa- szinpántlikán vonta.. Szünóra alatt tudniillik — egy pisztolydörrenés jelére — kinyílt a terem két- szárnyu nagyajtója s trombltaszó alatt két eleven galamb behúzta a szekeret, amelyben István ur ült úgy azonban, hogy senki rá nem ösmerhetett. Akkor éppen theátrist-ák voltak Ujheiyen. Káliéból, a nagyhírű Kállay Miklós alispán patrónins-sága. alatt játszó színtársulat átrándult Ujhelybe s ott töltött vagy két-három hónapot. A színészek aztán Kazinczy Istvánt úgy összevissza maszkírozták és öltözetét olyan theatrálisan válogatták össze, hogy senki sem gyaníthatta, hogy ki ül a szekéren.

A pisztolydörrenést öl megrémült szépek ijedelme hamar mosolyra juházott, amikor a galambok vontatta szekeret meglátták.

A ezekérke körutat tett a teremben, hogy mindenki láthassa a csodát, a madárfogatos kocsis s az,annak egyik oldalára festett transzparens képet, amely a lóhátas Castort és Polluxot, sisakosam, csiliagdiszekkel ábrázolta-, a másik oldalán pedig e képre vonatkozó következő versek voltak olvashatók:

Castor s Polliiix dísze a magas egeknek.

Ha ti tűntök fel a’ zajgó tengereknek,

Elcsendesitve van a’ tenger habzása.

’S'többé neon félelmes a’ hajók futása.

’S mint ti adtok nyugtot szélnek és örvénynek.

Szemen© s Szőgyéni, úgy7 ád azt Zemplénymek.

Az a Szemere és Szőgyéni, aki e rigmusban néven neveztetik, persze nem más, mint Szemere István, nemes Zemplén vármegye első és Szőgyéni Ferenc ugyanezen nemes vármegye másod alispánja. Az a csodálatos gondolkozás és hangulat, ama akkorában Magyarországon általános volt, egészen természetessé tette, hogy minden lehető alkalmat felhasznál arra, hogy a. vármegye eme nagyhatalmú két legelső tisztviselőjét, amikor mód és lehetőség kínálkozik reá — ünnepelje s hálás ragaszkodásáról biztosítsa.

Ez a gondolat — amint. Kazinczy levelében burkoltan Írja — tőle eredt s ö volt a. versek szerzője is. Köztudomású dolog, hogy Kazinezyban, dacára, nagy munkásságának és dacára, ama nyomasztó anyagi helyzetnek, amelyben nagy családjával élt — sohasem aludt, el a kedély, a humor. Minden tréfára kapható volt és szinte egészen természetes előttünk, hogy a betegágyhoz szegezett költő — milyen kedvvel csinálta meg a kis tervet, mellyel a tőle távol mulatozó delnőknek és ansz Ián oknak meglepetést s az általa annyira nagyrabecsült. alispánoknak e játszi megtiszteltetést kisütötte!

Az is éredekes, hogy az ördöngős szekeret, amely uigy látszott, mintha magától szaladna — nrglQt. nem a sokat tanult, tapasztalt, világot látott mechanikus csinálta, hanem a magyar tábla-bíró. aki iskoláit elvégezvén, apja. gazdaságában tevékenykedett, .több vármegye táblabirája, e a. református egyház ouratora lett.. A kies Beretőn lakott, a. falusi magánybaai ,abol törhette a fejét azon, ami jólesett neki — hát kitalálta a magától szaladó szekérkét, — ami lS16-ban megelőzte a mai autót.

Mennyivel, de mennyivel áldásosabb volt Kazinczy István találmánya: az nem gázolt, nem vágta ki a sofőrt az ut árkába, nem is robbant föl. benzinbe sem került, igy hát jóval olcsóbb is volt, mint a mai, mert az a két galamb, ami vonta, nem is ke* fűlhetett akkor — olyan sokba!

idea a Dezső,

A párisi Tompa ritkán koz érdekes cikkel a politikai események alapos me gr ágasán kívül, de az a riport, amit az egyik legutolsó számban Maurice Colrat irt Tersac francia falu múltjáról és jelenéről, annyira megragadott, hogy boldogan regisztrálom, mert a francia újságíró olyasmit erősít meg, amire régóta gondolok s amit régen emlegetek. A tételt az egyszerűség kedvéért már itt, elől, leszögezem: az „örökkévalóság szempontjá- ból“ nézve a háború utáni — s bizonyos tekintetben már a háború előtti magas emberi életstandard, életigény és életnívó túlzás volt, tarthatatlan s ha az emberiség ma visszasüly- lyed a krízisbe, csupán a nyomorult emberi sors örök állapotába süllyed vissza, oda, amiről Unamuno mondja, hogy örök agónia a bölcsőtől a sírig,

Maurice Goira t szerint Tersac falu molnára 1929 augusztusában, a prosperitás Telelőjén, előre megérezte és megállapította e tétel igazságát, Tudni kell, mi Tersac község Hauíe- Guyenne-ben, a legsötétebb francia vidéken. Tersac az örök francia falu, változatlan és ennélfogva bölcs, fölötte áll a tülekedésnek s a sehopenhaueri nirvánához hasonló objektívon passzív helyzetből figyeli a világot. Egyetlen különlegessége e falvaknak, hogy lakóik száma nem emelkedik, ellenkezőleg fogy. Ter- sac-nak például 1833-ban 815 lakosa volt, 1833-ban csak 121, ami a nagyvilági ambíciótól való teljes tartózkodást igazolja s gyönyörű eredmény, ha meggondoljuk, hogy Csi- kágőnak ugyanennyi lakosa ugyanannyi idő alatt négymillió lett. Tersac természetesen nem keieíeurópai vagy középeurópai, falu, nem paraszt lakja, hanem kispolgár, akit nem választ el a városi embertől a gyakran egészséges őserőt, gyakran őspriinitiv visszamaradottságot jelentő meutalitásküloüb&cig, mint nálunk. A francia falu lakója a mi külvárosaink lakóinak felel meg. Torsáénak gót temploma va.n s egy fűzfája, amit Negyedik Henrik király ültetett, egy Falliéres stílusban épült községháza és egy Loubet stílusban épült koedukációs iskolája s két kocsmája, amely szerencsére semmiféle stílusban nem; épült. Mindez fontos a község szempontjából- j E nyugateurópai falvak lakói változatlanok és j örökök, de másképp változatlanok .és örökök, i mint a mi parasztjaink akiknek a változat- j lansága hasonlít a természet embernél kezdetlegesebb lényeinek egyformaságához, ösztönös és tudatalatti, kultúra behatásától mentes életéhez és nem áll összeköttetésben a világtársadalommal. A francia faluban a változatlanságot nem az ösztön, hanem a rengeteg tradíció, sok-sok családi vonatkozás, szokás, kikristályosodott társadalmi uézet határozza meg. Az egyik kocsmát Tersac-on például Bossion-nak hívják, holott a Bossianok már kétszáz év előtt kihaltak s a mai másáévá tulajdonos csak valami nagyon távoli rokonságban áll a régi családdal, de rokou- ' Ságban áll vele s ez elég. Ugyanígy a másik kocsma s a Martisson név. A koosmárosok ki- nosau ügyelnek az ősi szokásokra, amelyek egyik legfontosabbika például, hogy mindig •az ellenkezőjét tegyék, mint a másik kocsin áros. Az egyik Ősidők óta radikális, a másik konzervatív, de amikor az utóbbi v életlenségből átfutott a radikálisokhoz, a másik nyomban belépett a konzervatív pártba.

Egyébként az élet ál] e faluban, mint a född a sarkokon; az emberek már atavísztikus ösztönökkel ismerik egymást, semmi sem történik, semmi sem halad. Nagy ellentétek nincsenek, annál maróbbak és veszedelmesebbek a kis ellentétek. A falu Európa — nem Európa a teljesítményekben és a magasran- guságbam, hanem úgy, ahogy az európaiasság befészkel őáött a kisember gondolkozásmódjába és életébe.

Colrat 1929 augusztusában az egyik kocsmában ült (a másik kocsmáros is ott volt) s a híres fűzfa alatt borozgatott a falu notaibi- Ütásaivál, Nem politizáltak. Hümmögtek és a világról beszélgetlek- Girbal sógorról, aki Ivét év előtt feleségével gyalog ment el Ter- saoról és ezen a nyáron harmincezer frankos autón tért vissza. A szomszéd faluról, Saint- Pauíinról, amely tízezer frank segélyt kért, az államtól és huszonötezret kapott. Az ökrökről, amiket valaki tizenkétezer frankért eladott s a legutóbbi vásárról, amikor egy bó- d-és öfcven pár selyemiharisnyát adott el Ter- sacou- A tegnap megérkezett rádióügynök jó boltjairól, a villanyvádágitásról, az autóbuszról s hogy tegnapelőtt óta öt üj állami nyugdíjas van a faluban s az Öregek mennyire bol- dogak! Vayras jegyző megjegyezte, hogy soha ennyi pénz nem volt még, csak érte kell nyúlni az uooáin.

Váratlanul, mint Pythia, megszólalt a molnár:

— A világ megörült. >Soha nem volt úgy, mint ahogy most van. A falu ma másképp él, mint előbb élt, több történik és halad, mint az elmúlt háromszáz év alatt. Túl jól megy a dolgunk. így nem maradhat s előbb-utóbb súlyos lesz a penitenoia.

A riport írója megjegyzi, hogy a peniten-