Prágai Magyar Hirlap, 1933. március (12. évfolyam, 50-76 / 3160-3186. szám)

1933-03-26 / 72. (3182.) szám

4 ___________'TO^^Ma.GÍARMIRLAB__________________________ ______1938 március 26, vasárnap.

EM

BER ÉS VILÁG

írja: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

MOZI

— NOVELLA —

I.

Hat-hét év-ved ezelőtt összeismerkedtem egy rokonszenves amerikai fiatalemberrel, aki Budapesten töltötte a nyarat. Becsből összerakható csónakján evezett le a Dunán- Mézszőke haja volt, kihajtott apacs-inge, villogó, fehér foga. Egy társaságban mutatkoztunk be. Néhányszor meglátogatott bennünket, Mi is őt, egyszer. Mindössze ennyire emlékszem. Azután elutazott. Kicseréltük névjegyünket- Megígértük, hogy majd írni fogunk egymásnak, de nem irtunk.

II.

Múltkor levelet kaptam egy szállóból. Egy másik amerikai irta, aki szintén itt időzött, a feleségével. Nagyon sok amerikai van a világon- Mézszőke barátomra hivatkozva kérdezte, mikor tehetné tiszteletét. Közölte, hogy szegről-végről rokonok is. Köziben tudni Ilik mézszőke barátom megnősült, de el is vált s ő — a levél írója — az én mézszőke barátom elvált feleségének a sógora.

III.

A kapcsolat kissé távolinak, lazának látszott. Azt feleltem, bármikor készörömest vendégül látjuk őket, már csak azért is, hogy halljunk valamit, barátunkról, de ebben a pillanatban egész családunk .náthalázban fekszik. Azt hittem, ezzel az ártatlan hazugsággal mindennek elvetem majd a gondját.

IV.

Tévedtem. Egy hétre rá az amerikai szeretetreméltó levélben aziránt érdeklődött, vájjon felépültünk-e. Én hasonló szeretetreméltó levélben nyugtattam meg, hogy egészségesek vagyunk, mint a makk s a hét végén meg is hívtam őket teára.

V.

Akkor azonban tényleg valamennyien ágynak estünk. Lehetetlen volt betegséggel előállni. Ez pimasz hazugságnak látszott volna. Megtelefon ózta ttam, hogy sürgősen el I kellett utaznunk. Most már azonban szégyenkeztem. Magam jelentkeztem. Hosszú, bocsánat-kérő, alázatos levélben rimánkodtam, hogy jöjjenek el, maguk tűzzék ki a napot, az órát, nekünk mindegy, okvetlenül várjuk őket. Megérkezett a várva-várt válasz: vasárnap délután hatra Ígérkeztek.

VI.

Én a külföldiekkel mindig udvariasan viselkedem. Szeretem őket és szánom. Idegennek lenni valahol szinte szervi hiba. Messze a hazámtól én is úgy érzem magam, mint egy nyomorék. Ide-oda botladozom, nem ismerem az embereket, a szokásokat, a szavak és kifejezések napi árfolyamát. Bűnbánóan, vezekelve vártam vendégeimet. Csakhogy aznap nyakig ültem a munkában. Egyre boldogabban, lázasabban dolgoztam- Kétségbeesetten tekintettem a rohanó ' mutatókra. Amint múlt az idő, az életemet adtam volna, hogy elmaradjon ez a találkozás.

VII.

Mit lehetett tennem? A betegség, a sürgős elutazás már kopasz mentség volt. Egy darabig meddőén lázadoztam. Végre koradélután mentő ötletem támadt. Ezek a derék amerikaiak nem ismernek engem, csak egyik ismerősömet, akit én is alig ismerek- Fölszólítottam egy régi cimborámat, egy állástalan mérnököt, aki két évig élt künn Angliában s arra kértem, hogy helyettesítsen. Eleinte nem akart kötélnek állni, óradijat Ígértem neki. Akkor belement. Föl- ezólitottam egy angol nyelvtanárnőt is, hogy vállalja a teán a háziasszony tisztjét, a dupla óradijáért. Ő is hajlandónak mutatkozott erreVIII.

Délután négykor úgy jelentek meg nálam mind a lcetten, mint a bérgyilkosok. Bemutattam őket egymásnak. Megmagyaráztam, mi a szerepük. Általában viselkedjenek úgy, ahogy mi viselkednénk hasonló helyzetben. Többnyire mondják azt: „igen". Néha azonban ezt is: „nem“. Az időre mondják azt: ..szép44, a világ általános helyzetére: „borzasztó". Mutassák meg a vendégeknek lak-áginkat, esetleg családi arcképeinket is. A teát már főzték. Otthagytam őket.

IX.

A teádéi után várakozáson felül sikerült, bél*Ízig maradt együtt a meghitt társaság e alig ! adott elválni. Mérnök-cimborám szeré-j nyeri fogadta a bókokat, munkásságomat je |

lentéktélén semmiségnek nevezte, bevezette őket dolgozószobámba — véletlenül az ebédlőbe nyitott, de ez egyáltalán nem volt baj — s a baráti emlékezés tűnődő mosolyával hallgatta, mi mindent élt meg azóta méz- szinü amerikai barátom. A nyelvtanárnő a megértő hitvest alakította. Folyton a szavába vágott és ellentmondott neki.

f

X.

Másnap a szálló küldönce levelet hozott s egy gyönyörű fehér orgonaágat. A hálás amerikaiak küldték. Biztosítottak, hogy soha

Irta: Neubauer Pál

Wassermann, a nagy német iró, aki megpróbálta, hogy a német mentalitásba és életformába teljesen beleolvadjon, hatvanéves korában belátta, hogy ez minden igyekezete dacára sem sikerült neki és fájdalmas megadással, csalódva visszatért a „tiszta*4 zsidósághoz. Ezt a felette érdekes fenomént boncolja Szvatkó Pál a P. M. H. egyik múlt heti! kommentárjában és valóban tárgyilagos minden sora, tiszta minden meglátása: ebben a rövid Írásban az a meglepő, hogy a szubjektivitás, fajelmélet és gazdasági érdek prizmája nem bontja meg a problémát megvilágító sugarat. Megállapítja, hogy „a német zsidóság tragédiája ugyanaz, mint Katheuau tragédiája: mindig mást akart, mint a németség zöme44 — nagyot és nemeset, de mást. Viszont: Wassermann a német életformát kísérelte meg maradéktalanul és mégis visszautasították, csalódott, elbukott ezzel a legjobb szándékával.

Szóval mindkét eset lehetetlen: a zsidóság nem tudja meggyőzni a németséget a maga életformájának felsőbbrendűségéről és nem tud beleolvadni a németségbe —, idegen bolygó a germán égen. Szvatkó, ismétlem, meggyőzően és tárgyitagosan vetíti a német zsidóság problémáját és élesen foglalja egybe a két kiütő és döntő ellentétet, de éppen ezért egy uj problmát vet fel akaratlanul: mi történjen a zsidósággal az európai népek keretében, ha nem élhetnek és nem halhatnak4? Wassermann átmenti a saját személyét nir- vánás ködökbe, amelyek beérkezettek számára jelentenek csak rezervált páholyt, meditációra alkalmas zavartalanságot, de nem életformáját a népek közé elszórt zsidóság tömegeinek és ezért Wassermann személyes csalódása talán gondolkodásra késztet, talán ennél is többet jelent, szimplámét; nem jeleni azonban utat és kibontakozási életlehetőségei és az élőket, az élettel küzdőket csak ez érdekelheti. Fájdalmas probléma a zsidóságé, mint Szvatkó is mondja és ez késztet arra, hogy gondolatmenetéből kiindulva tovább- szőjjem a fonalat és kérdőjellel befejezett cikkét mintegy befejezzem: utaló felkiáltójellel. A ma élő legnagyobb német filozófus, Con- stantin Brunner, akinek müveit most fordítják franciára és angolra, egy sereg müvet szentelt a zsidókérdésnek. Mondjuk meg az elején, hogy a főmüvet a háború alatt irta és 1917-ben jelentette meg, szóval akkor, amikor a német zsidóság nagy becsben állt és a „német életformát44 frappáns élánnal tette magáévá olymódon, hogy a tudományosan megalapozott német antiszemitizmus sem tudott ellene érvelni: a német zsidók a hazáért úgy hallak meg lelkesedve a harctereken, mint a leggermánabb németek. Ezt a megdönthetetlen tényt ki lehetett volna használni? etikai, politikai, gazdasági alapot kovácsolni belőle, de ehelyett Brunner, a német zsidóság felhördülése közben hatszázegynéhány oldalon egyetlen követelményt állított fel — a zsidósággal szemben. Brunner, a pár excel- lenoe és pár naissance zsidó filozófus, a Spj- noza-reneszámsz megteremtője azt követelte a német zsidóságtól, hogy az emancipáció mentőövét ne engedje el, ha már a történelem ezt a legnagyobb ajándékot feléje dobta, mondván: „Használd jól! Remélem, hogy évszázados vergődés után tudni fogod, mire kell felhasználni.44 Brunner minden kétér lel müséget kizáró módon azt követeli a maga fajtájától, hogy évszázados haldoklás után vessen önkezével véget az örök bolygó zsidó diaszporikus megaláztatásának: haldoklás után *hal jón meg a zsidóság, mint nép, hegy feltámadhasson. Mert: „Nép, aki nem vagy többé nép, faj, aki nem vagy többé faj, nein tudatosul benned, hogy pénzgyüjtéssel nem lehet országot vásárolni és ott elkezdeni, ahol évezredekkel ezelőtt elhagytad?44 Kíméletlen szóval, hogy mindenki megértse, azt követeli Brunner, hogy „a zsidóságnak, mint nép — többé-nem- népnek meg kell halnia". A cionizmus, vagy

életükben nem mulattak ily jól s bármily sok szépet hallottak felőlünk, nem hitték, hogy én ily ragyogóan szellemes, megveeztegető- en közvetlen vagyok 6 feleségem ily házias éts vendégszerető.

XI.

Az amerikaiak hazautaztak. Otthon elmondták mézszőke barátomnak, milyen kedvesen* fogad tűk őket s mézszőke barátom áradozó levélben köszönte meg figyelmünket. Azóta állandóan levelezünk. Barátságunk mindinkább elmélyül. Hallom, hogy a mérnök de gyakran találkozik a nyelvtanárnővel.

XII.

A hazugság annyi, mint egy porszem. Azt reméltem, hogy elröppen a levegőbe- Nem így történt. Egyre jobban nő. Izgatottan várom a fejleményeket.

az idegen életforma zsidó terjesztői közt Brunner volt az egyetlen zsidó, aki megalkuvás nélkül emancipációt követelt a zsidóságtól és ezt úgy értelmezte, hogy a zsidóságnak nem felolvadnia kell a németségben, (erről tudta, hogy komolytalan és kétféle kancsal kacérkodás), de meg kell halnia, nem szabad a nép igényeivel fellépnie: egy Anglia érdekeit szolgáló Palesztina érdekében ne ágáljon a német zsidó nemzetközi terjeszkedéssel, hanem valljon szint, a német zsidó a német színeket. Brunner nagy müvének politikai és államfilozófiai egészéből kiszakítva ez a súlyos követelmény barbár szózat és égbekiáltó igaztálanság, de Brunner az államok élete alatt csakúgy egoizmust ért, mint az egyének élete alatt és birkózó hatalmak közt nem igaztalanság az, mi szüikségszerü.

Egy kis történet a filozófiai ökölcsapás enyhítésére: Németország akkori külügyminisztere, Walther Rathenau, aki rajongva tisztelte Brunnert, ott ült Brunner dolgozószobájában. Két zsidó német — nem két német zsidó. A német zsidókról beszélgettek és egyszerre csak tenyerébe hajtott fejjel ezt mondta Ra- tehnau: „Tudja, mi lesz a cionizmus vége4? Egy méreteiben nem tapasztalt tőzsdekrach, olyan pleite, amilyen még nem volt." Brunner igy válaszolt: „Téved! Ebből olyan pogrom lesz Palesztinában és másutt, amilyen még nem volt!" Mindketten túloztak: Brunner, a zseni és Rathenau, a diplomata és gazdasági vezér, — a zsidóságot féltő szivük túlzott. A zsidókérdés problémáját jobban megvilágító túlzást azonban nem ismerek és a probléma ma annyira túlzott, hogy wasser- maunosan egyéni szeniimentalitással nem lehet megoldani. Folytassuk: Rathenaut, a minden áldozatra kész rajongó német patriótát

meggyilkolták-------elháríthatatlan érv Brdnner ellen és Wassermann mellett? Első pillanatra úgy látszik. A második pillanat: a zsidóirtó nemzeti szocialista sajtó lelkes hasábokban számol be Brunner állásfoglalásáról a zsidókérdésben és a „Nationalsozialist" azt írja róla, hogy „íme, egy a nemzeten naggyá nőtt ember Herder értelmében, akinek szavára hallgatni a zsidóság legelemibb kötelessége." Rathenaut meggyilkolták — kit nem gyilkoltak meg ellenfelei, ha nagy volt, veszélyes és nem azt akarta, amit ők? Julius Cézár nem volt zsidó, Brutus nem volt német —, primitív lenne érveket és példákat fesora- koztatni és bizonyítani, hogy Rathenaut nem „a németek" gyilkolták meg- Ebért elnök halála napján egy német elemi iskolás leány ezt irta az iskolatáblára: „Ebért, a szíjgyártó tanomé megdöglött, legyen áldott ez az óra."

Elég ennyi ebből Wassermann megdöntésére: az állam és az államok egymással való élete nem magánügy és nem szentimentalitás, hanem, hogy úgy mondjam, háborús állapot, amikor csak tömegek és célok határoznak és döntenek és nem az egyén. Az európai zsidókérdésben á la longue kell berendezkedni, háborúsán és stratégiásan elgondolni, hogy kis ütközetek, a front benyomása nem számit, és egy, vagy több ember élete jelentéktelen a nagy céllal szemben. Itt nem elefántcsonttornyos érzékenységről van szó, óriási fizikai folyamata ez a történelemnek; egy haldoklónak, aki váltig azt hangoztatja, hogy él, meg kell halnia, hogy feltámadhasson, ha száz és ezer halál árán is, /mert a feltámadás útja a halálon át vezet. Wassermann nem olvadt fel a német népben —, ha kell bizonyíték, akkor rámutatok arra az egyszerű tényre, hogy visszatért a „tiszta" zsidósághoz, amely nincs és leheletlen politikai éís szociológiai szempontból és még lehetetlenebb állami szempontból. Constantiu Brunner tudja, milyen nehéz a halálon á*iesni, de aki akarja a feltámadást, annak nem szabad félelemből fél munkát végeznie és a követelmény lehet barbár és kegyetlen —: nem kegy étiénél)!) és barbárabb a háborúnál, annál a követelménynél, amely minden élő nemzet ezáGrafológia

A hires-nevezetes bankelnöknél megjelent a szegény rokon. Nagynénje: anyja nővére.

— Csak gyorsam, gyorsan, Linka néni, sok a dolog, nem érek rá.

Linka néni azonnal sírva fakadt. Már úgyis rettegve jött be híres unokaöccse pazar irodájába. Az előszobában várakozással eltöltött másfél óra teljesen leverte a lábáról. Most alig tudott beszélni.

— Gyerünk, gyerünk, — szólt a bankelnök — a pityergéssel csak telik az idő. Pénzt ne kérjen, mert azt nem adok.

— Nem pénzt kérek, — szipákolt Linka néni — a fiamért jöttem.

— Állás nincs.

— Dehogy nincs, Géza, vagyis pardon, elnök uram, dehogy nincs. A múlt héten kelten haltak meg a levelezési osztályban. Az két állás.

— Az egyiket nem Jőltöm be.

— De a másikat betöltőd. Az Isten szerelmére kérlek, vedd fel a fiamat.

— Itt csak a bank érdeke számit. A rokonság nem számit.

— Vedd fel a bank érdekében. Kereskedelmi érettségije van és azonfölül jogi doktorátusa kitüntetéssel. Jól beszél angolul, németül, franciául és olaszul. Egy közgazdasági munkája pályadijat nyert a Sorbonneon. Nem iszik, nem dohányzik, nem kártyázik. Pajta kívül még négy gyerekem van, azokat is, engem is most már neki kell támogatni. Könyörgöm, vedd fel, két napja nincs meleg étel a háznál és egy hete már nem tudunk fűteni, azonkívül...

— Jó, jó, nem érek rá. írjanak egy kérvényt.

— Itt a kérvény.

— Tegye le, Isten áldja meg.

Linka néni letette a kérvényt és sírva eltávozott. Ahogy kitette a Iákát az ajtón, a bank-' elnökön dühös harag vett erőt. Mégis csak disznóság, mennyit zaklatják az embert ezek a szegény rokonok. Haragjában felvette a kérvényt, nyolcfelé szakította és bedobta a papírkosárba. De ezzel dühét le is vezette. Kifújta magát és gondolkozni kezdett. Ha az a fiatalember olyan remek munkaerő, talán mégis fel lehetne venni. Mindenesetre méltányos volna, hogy részt vermen a pályázaton. És csakugyan nagy nyomorban vannak. És Linka néni mégis csak, testvére az édesanyjának...

Elrestelte magát a bankelnök, beszólitotta a titkárt, meghagyta neki, hogy egy negyedóráig ne bocsásson be senkit, aztán előhalászta a papírkosárból az összetépett és most már használhatatlan kérvényt. A darabokat kiteregette maga elé és saját keze írásával lemásolta., az egészet. Mintegy vezeklésül. Aztán megint becsengette a titkárt'.

— Ezt a kérvényt küldje át a személyzeti osztályba. A pályázó rokonom, de külön elbánás nincs. Az állást a legalkalmasabbnak adják oda. Jöhet a következő fél.

Két hét múlva megtörtént a kinevezés. Nem a Linka néni fiát vették fel. Valaki egész mást. Linka néni megint csak megjelent hatalmas unokaööcsénél. Egy sirt, mint a záporeső.

— Miért nem az én fiamat vették fel? Egy gazdag fiatalember kapta az állást, akinek semmi szüksége nincs rá. Most mit csináljak, hova forduljak?

— Jól van, menjen csak haza, majd utána nézek a dolognak.

Linka néni elment, a bankelnök pedig bekérette Káldor igazgatót, a személyzeti osztály főnökét.

— Mi van ezzel az állással a levelezési osztályon? Volt a pályázók között egy Feliér Jenő nevű, úgy hallom, igen kitűnő fiatalember. Miért nem az kapta az állást?

— Csakugyan az lett volna a legalkalmasabb. De elnök ur elrendelte, hogy minden pályázat eldöntése előtt a pályázók írását grafológussal meg kell vizsgáltatni. Most is igy tettünk. És ennek a Fehér Jenőnek a pályázatáról azt a szakvéleményt adta a grafológus, hogy aki ezt irta, az összeférhetetlen, hatalmaskodó, komisz, ordináré fráter.

Harsányt Zsolt.

mára minden pillanatban fennáll és amely elől a béke nem térhet ki. A német zsidóság nem akarhatja sémi a cionizmust, sem azt az életformát, amely talán kedves a külföldnek, de más, mint amit a német nép zöme akar, mert ezzel a mást-akarással szolgáltatja ki magát és adja az antiszemiták kezébe a fegyvert és a fegyveres ellenállásra való jogot. Mi történt Wassermanuál? Semmi. Rathenaut meggyilkolták. Ha halála után beszélni tudott volna, mesterének, Constantán Bnuinemek szavaival azt mondta volna, hogy csak az történt, ami a háborúban történni szokott: éppen az ő fejébe fúródott egy golyó, a milliók rohannak a cél felé. Nem történt semmi és csak az gondolhatja, hogy törtéül valami égbekiáltó, aki államok életét és a közéjük ékelt zsidókérdést nem nézi háborúnak. Igen, itt nem elmélkednek, itt lőnek, itt harcolni leéli 'és mellőzni a f rázisokat és a szén Ementáli tás t. Az egyéni élet ebben az óriási átcsoportosításban nem számit, még Rathenau és 'Wassermann élete sem. „Stirb und werde!" — Goethe felszólítása a zsidóságnak is szól, mint mindennek, ami halál és élet közt az örökélethez és a békéhez vezető utal keresi. Ez a kibontakozás egyetlen módja és a zsi- * dókérdésre adott válasza a történőimnek.

Mégegyszer: Wassermann és a zsidóság útja

V