Prágai Magyar Hirlap, 1933. március (12. évfolyam, 50-76 / 3160-3186. szám)

1933-03-19 / 66. (3176.) szám

TWCGAI-MAGtARHIRLA? 1033 március 19, vasárnap. Házi főpróba (EGY SZERZŐ FÖLJEGYZÉSEI) 3rta: Farkas 3mre A főzőtéren még senki. Magúm illők és nézem a díszletet, mely egy leányiskola szélese® vágott ab­lakát ábrázolj*. Csönd e színpadon. Csönd a nézőtéren. Végre: egy ember. — Titkár ur! A titkár azt mondja: — Kérem, mióta Jottaiházi Stefitől elvették a szobalány szerepét, nem bízóim a darabban! Lassanként omegtnépesül a zenekar. A hegedűk cineognaik, szaxofonok futamokat, próbálnak. A karmesterhez közelitek. Egy Chopin-kéringót dú­dol magában. Én értem a karmestert. Nekem i6 ez az Ízlésem. A rendező megjelenik fehér kabátban. — Jó reggelt, rendező ur! Nem köszön vissza. Fölnéz a csillagok felé. Egy­ezerre ordítani kezd: — Kukuoska, ha maga nem bocsát le ide nekem lila és zöld fényt, erre a lányiskolának csúfolt ré­mes pagodára, leharapom az ön fejét! *' Egy görl. Ka.renfog. Rám mosolyog. Szép kék szeme van. Azt mondja: — Mindenki szidja a darabját, de én bízom ben­ne, Hiszen maga irta a Csárdáskirálynőt is. — Köszönöm a bizalmat-, de azt n-ern én Írtam. A görl vitatkozni kezd velem: — Dehogynem. Hát kiosoda? — Kálmán Imre. A görl azt mondja: — Jé! Igazán? * Két művésznő a szomszéd színháztól. Ivetten | együtt, nyolcvanévesek. Nézik a színpadot. Az egyik azt mondja: — Lánynevelőintézet.! A másik súg neki valamit. Öreg kritikus lép oda. Annak mind a ketten súgnak valamit. Ez a kritika már el van döntve. Az első vicc! Én a próbán mindig remekül mulattam ezen -a viccen. Most nem nevet senki. Az ejgő, dal! A pr ima donna és a táncos-komikus remekül t án­col. Nem tapsol senki. Egy újságíró szerzőkoliéga elmegy melíLebtem. Nem köszön! Ennek a duettnek sikere lesz. Szerző ur, telefon! — Halló! — Szervusz, kérlek alássan itt Balamibéry Sza- niszló miniszteri osztálytanácsos. — Szervusz, kérlek alássam. — Hallom, hogy megy valami izé... darabod. Igaz ez, kérlek a!ásson? — Igaz, kérlek alássam. — Ha még nem késő, kérlek alássan, léptesd föl a Kekucsi Bábukét, mert ő, noha... Leteszem a kagylót. A színházi műsorlap szerkesztője. Régi barátom: — Ha leírod a darabod témáját, mondok valami kedveset. — Miért írjam éppen én le? —■ Három okból. Először: mert húsz év óta min­dig te írod le. Másodszor: mert akkor engem meg­kímélsz ettől a lehetetlen feladattól. Harmadszor, — és ez a harmadik magyarázat is a másodikra — mert ezen a mesén egyedül te tudsz csak eliga­zodni.­— Jó, leirom. Mi az a kedves, amit mondani akarsz? — Lehet, hogy siker lesz. A többi darabod se volt jobb! A zenekarban föláll egy hegedűs és szívből nevet valami tréfán. — Angyali! V * — Szerző ur, egy cigarettát? — Szívesen! Kimegyünk a színház elé. A pénztár előtt egy lélek sincs. 'A portás azt mondja: — Majd a premier után... "hiszen tetszik emlé­kezni, a Királyné rózsájánál is Így volt. Mindenki a régi darabjaimat emlegeti. Mintha osak egy nőnek még tefezeni akarnék cs azzal vi­gasztalna: milyen szép fin voltam én — busz évvel ezelőtt! Milyen jól esik e® a cigaretta itt a színház ka­pujában. Milyen jó, hogy ©z az ucoa nem festett ucoa, ezek a házak nem festett házaik és a hölgyek rendesen föl vannak öltözve, nincs rajtuk álcsln- osilla, hormelinpapuics retyerutyávab Emberek; villamoson, taxikon, bicikliken, gyalog. Va-bwnennyinek nyugodt »z arca. nyugodt n tekin­tete. Mennek a rendes, polgári foglalkozásuk után. Boldog emberekI Egyik sem színpadi szerzői EMBER ÉS VILÁG írja: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ BÉSZEG KUTYA — NOVELLA — Akii több évtizede él a föld hátán, az előbb - utóbb tanúja lesz mimd-en szörnyűségnek és badarságnak, melyre valaha gondolt, vagy talán nem i-s gondolt. Múltkor például láttam egy részeg kutyát. Teára voltam hivatalos. Fél tizenkét tőkor érkeztem. A társaság még józan volt. De a kutya — a ház tiszteletremélitó, tizennégy- éves kuvasza, akit évek óta ismerek — ré­szeg volt. A szó szoros értelmében részeg volt, tökrészeg. Künn az előszobában találtaim. Körötte már csak néhány cemdég kíváncsiskodott. A többiek, miután tudomásul vették, hogy a kutya berúgott, visszamentek a társalgóba s ők maguk igyekeztek inni, hogy utolérjék. A kutyát a gyermekek itatták le, a kony­hában. Bort öntöttek neki, egy mélytányér­ba. Eleinte hiába kínálgatták. Megszagolta a bort és visszautasiltotta. A kutya ősi bornem­issza. Nem tett erre fogadalmai senkinek, nem tagja semmiféle szesz-ellenes szövet­ségnek. Elvből nem iszik- Elődjei a törté­nelem során, évezredek óta szintén nem .isz­nak. Szükségből felhörpintették a mocsarak pállott vizét, a trágyalevet is, de a tokajit és a rajnait következetesen otthagyták. Viszkető jókedvükben a gyermekek csel­hez folyamodtak. A mélytányérba belenyom­kod tájt néhány májas és véres töltelékét. És az iszaimós pép, mely mohón tele szívta m a­gát borral, már csábította. Lefetyelni kezdte, előbb, kelletlenül, mert idegen izt és szagot érzett, de a zsír, a vér, a hús olyan nyelveit beszélt, melyet ő is értett, egyre jobban -biz- tatgatta és igy hamarosan gyomrába hányta az egész kotyvalékot. A gyermekek vérsze­mei kaptak. Megismételték a tréfát. A kutya a második tányér tartalmát is elfogyaszotta. sőt végül — nyilván azt gondolhatta, „egye meg a fene, most már mindegy4' —- a tányér álján lévő bort iis• ielszürcsöite. Több .mint. egy félliter, szomorodnit ivott ki, köröm- oseppig. Mindez alig fáz perce történt és alig tíz perc alatt. Közben a gyermekeket leszidták- ágyba kergették. A kutya meredten állt élőt- tem a négy lábán, lógó fővel, besunyt farok­kal. A szobalány elm ond la, hogy a bor hatá­sa nem mindjárt mutatkozott rajta. Egy da­rabig tűnődve üldögélt az üres tányér előtt, a bajszát nyalogatva. Járkálni próbált. Nem sikerült. Tö$b Ízben megkísérelte ezt, egy­re izgatotltabban. Ide-oda dülöngélt, tántor­gott A gyermekek hahotájától kisérve. be- vánszorgott az előszobába. Azóta itt állt, a heveny szeszmérgezás izgalmi állapotában- nagyon nyugtalanul, moccanni sem mert. Bölcs öreg állat létére érezte, hogy olyan földiindulás vau, amilyent még soha életé­A kassai törzsasztalnál A régi jó világban sem volt éppen rózsás dol­guk a kezdő ügyvédeknek. Jellemző históriát őriznek erről a fiskális-hagyományok kedvelői. Ugyanabban az időben bárom fiatal ügyvéd te­lepedett le Kassán: Grósz Sándor, a későbbi ékes- szavu városi főügyész, Mitzger Imre, a Kassal Napló szerkesztője és Weiser Artúr, aki ma je­lentős ipari vállalatok élén áll. A kávéházi asztalnál találkozva természetesen óvakodtak attól, hogy a való helyzetet feltárják, sőt mindegyikük igyekezett tóditani egyet a be­számolójában. r Weiser Artnr nyomban eldicsekedett: Ma hat vál­tót és tiz számlát kaptam perlésre, kaptam egy válópört is é« befolyt vagy 110 korona. Mitzger sem akart mögötte maradni: Nekem ma volt egy becsUletsértési ügyem és csináltam egy szerződést is. Grósz Sándor sietett ráduplázni: A táblán ma egy forrói parasztot védtem. Weiser meghallgatva társai beszámolóját, mind­erről elfelejtkezve, igy siránkozott: — Az ördög vigye el! Mindenkinek van dolga, csak nekem nincsen! ©AA/ A törvényszéken valami marhapasszus körül folyt a jogvita. Az egyik fél kihallgatás közben a következőket mondja ellenfeléről: — Az úgy történt, kérem, hogy a vásártéren hozzá mentém, megkérdeztem a becses nevét és lekentem neki két pofont... AAA/ AVSAs/ Csertháti gazdát hallgatnak ki. Valami okirat Ha Bratislavába-Pozsonyba jön, u Stefánia kávéházi hallgassa meg KORÉNI1 GYURKA cigányzenekar;:! bon nőm tapasztalt. Nemi is erőiazallroskoidö'it. Csák várt, hogy mit hoz a sors. Látszott rajta, hogy nőm egészen érti a helyzetet. Azt se tudta, hogy kutya-e vagy macska. S Bólogattam a nővén. De nőm vála­szolt — mint máskor — nyájas farkcsóválás­sal. Kimondhatatlanul bambán bámult rám, a főjét lóg ázva. Szetreótom volna az udvarra csalogatni, hogy a szabadban kijózanodjék. Simogattam a homlokát. Meg is indult. Egy­két lépést lőtt, bóklászva, akkor azonban ka­limpáló lábai összecsukódtak, lerogyott a földre és ott elterült, magával tehetetlenül, kétségbeesetten. Egy zsámolyra iilxom melléje. Milyen is egy részeg kutya? Felületes szemléiéire sza­kasztott olyan, mint egy józan kutya- Nem sápadt. Pofáját szőr borítja. Nem gajdot pityókosan, hogy „bori ittam én, boros va­gyok44, nem locsog, nem dadog, nem mesél sikamlós adomákat. Türelmesen, megadóan hallgat. Nagyon szomorú. De a kutya —■ fő­képpen az öregeibbje — untadig nagyon szo­morú. Csak olykor-olykor’ vihog a fogával, jelzi örömét. Engem leginkább ez a fájó. néma szomo­rúsága döbbentett meg. Pokolian szenved­hetett, testileg Is, lelkileg is. Néhány lépés­ről is hallatszott, hogy gyomrában kotyog- fortyog a sok folyadék, marja nyálkahár­tyáit a szesz, a tilalmas szesz, melyei meg­annyi kutyáméinezdéken át egyetlen őse sem italéit meg. Feje szédelgett. A nagyagy köd­be borult, a kisagyban a mozgást szabályozó központ megbénult. Milyen csodálatosan zár­kózott egy állat. Mindössze kifejezéstelen szemét tartotta nyitva, az egyetlen eleven rést, melyen keresztül leikébe pillanthattam volna. Ide futott untadén szenvedése. De sze­mén se vettem észre semmi különöset az én emberi szememmel. Legföljebb azt, hogy nézése réveteg volt és szemlbogara merev. Mint bácskai, gyermekkoromból fogva szakértője vagyok mindenféle részegségnek. Sürgősen intézkedtem, Bemártottam egy tö­rülközőt s a fejére tettem. A borogatást tűr­te. Zihálva, szaggatottan lélegzett. Kezem fejével megérintettem orrát. Szárazon pa­rázslóit. Láza volt. Néha akkorát szusszan­tott, hogy körötte valóságos szélvihar tá­madt. Orra alá tartottam egy darab húst. Észre se vette. Feketét főzettem s kiöntöt­tem egy tányérba. Vizet is rakattam köréje, több tányérral. Oda se szagolt. A folyadékok­kal szemben bizalmatlansággal viseltetett. Másfél óráig gyötrődött, nyögött, ide-oda forgolódva. Később elaludt. Harsányan hor­kolt, egy óra hosszáig. Félháromkor azt je­lentették, hogy a kutya fölébredt. Ekkor si­került küuszkolnom a lépcsőházba, a hideg levegőre. A szenvedő állatok szeretnek men­nél mélyebb helyre menekülni. Ha a dívá­nyon vannak, lemásznak a földre. Szívesen bújnak ilyenkor gödrökbe, árokokba is. Ö is ennek a titokzatos ösztönének engedel­körül folyik a per. Az öreg magyar Így vall: — Behívtam az érdekes embereket. A jegyző aláfirkantolta a nevét, hát én Í6 aláírtam. Határvidéki magyarokkal találkozom a város­ban. — Ml jót csinálnak itt, emberek? — kérdem. — Uram, kergetnek minket az adóval. Hát mit csináljunk? Bejöttünk és most megvettük az ive­ket. Isten-mentségemre mondom, nem volt nekünk jövedelmünk, de hátha kérik, legalább aláírjak a nevünket. ügyvédek alkotják a többségét annak az asz­taltársaságnak, ahol éppen a női szépségről esett szó. Mindenki tudott valami különlegesen kiemelni valót mondani. A cinikus ügyvéd megszólalt: — Nálam a legfontosabb a nő szép testtartása, amivel az Íróasztalom fölé hajol, hogy a megha­talmazást aláírja... AAA> AW Híres, szigorú törvényszéki elnök volt valamikor Kassán Sziráky Barna, ö még a hallgatóságot is megregulázta. Egy Ízben esküdtszék! tárgyalás volt és éppen néhai Blanár Béla védte a gyilkos­sággal vádolt Böcsl Jánost. Gimnazisták voltunk, de érdekelt az ügy és felmentünk a karzatra hár­man, jól megtermett osztálytársunk oldalán. Szi­ráky éles szeme nyomban ránk csapott: — Az a másik két fiatalember ottan elmehet! — Miért, kérem? — rladoztunk félénken. — Én nem indokolok, hanem rendelkezem! — hangzott a felejthetetlenül klasszikus válasz. SAA/ WV Két kassai ügyvéd Velencében járt. Az egyik meekedétt, amikor lassan és óvatosan k dó kezdett bandukolni, csakhogy egyeusu yát veszítette ős hanyatt-homlok gurult, búk; a tv. cezet't le hat lépcsőfokon a kaipu elő. Ott há­tára zuhant és kinyúlt, eszméletlenül, nrtgy lábát petyhüdten a magasba tartva. Sze­gény, tökéletesen elitta az eszét. Art hátiéra, hogy vége. Felcsengetteun egy állatorvost, a legide-, sebb álmából s kérnem, hogy azonnal jöjjön. Addig úgy segítettem a betegen, áhogy tud­tam. Két elülső lábát ütemesen mozgatva, mesterséges lélegzést alkalmaztam rajta. Ibis­sé fölocsudott. De orra most jéghideg volt. Úgy feküdj mint egy zsák. Beállt a részegség második áilapotja: aiz ázga'Lmá után a levert* ségi. Tudtam, hogy ilyenkor a részegeket nem szabad künn hagyni, mert gyorsan páro­log, rengeteg hőt veszt s könnyen megfagy­hat. Többedimagaimmal visszacipellem az elő* szobába* Egy szőnyegre fektettük, pokrócok-, ba bugyoláltuk. A íejbonógatást abbahagy* tűk. Erősen cukrozott tejeskávét msleguUet­tem. Semmi áron sem ákairt inni. Eszembe jutóit, hogy nálunk a részeg emberek fehér cukrot rágcsálnak. Odavetettem neki egyet. Minthogy még mindiiig félt a helyváltozás.ól, nem nyúlt utána. Szálába adtam. E'liropcg- tatta. Tizennégy kockacukrot evett meg. Et­től megszomjazott. Elébe rákattam egy Iá*, nyér vizet, melybe előzőleg egy kis szódabi­karbónát hintettem. Vedelte. Jól esett neki. Égett a pokol. Két tányér vizel ivott meg egymás után. Később a tejeskávéból is meg­ivott három tányérral. Hajnali'féltőikor .lépett be az állatorvos. A történteken egyáltalán nem csodálkozott. Azt mondta- minden évben öt-hal ilyen esete van. Két lábra állíttatta velünk a kutyát — igy majdnem akkora volt, mint ő maga — s a szivhalLgabóval vizsgálta szivét. Legyintett, hogy kutyábaija. Különben intézkedéseimet helybenhagyta. Meg is dicsért értük. A kutya öt órakor önmagától talpra állít. Az egyik szeme kissé véres volt. Neve lialla^ tára bágyadtan és hálásan csóválgatta farkát. Kiment az udvarba. Már ugatott is, rekedten, mogorván, mint mikor a másnapos emberek — borcsömör után diörmögve káromkod­nak. Egyéb tennivalóim nem volt. A személy* zetneík lelkére kötöttem, ügyeljen, hogy a jö* vőben ne forduljon elő ilyesmi, mert a kutya még rá talál kapni az italra és elzülli'k. Sem* miesetre sem engedjék ki egyedül az uccára. Engem végtelenül elszórnom tan a, ha egy .szer erre jár tómban a sarki kiskocsmában leL ném őt, amint az asztalt veri s a cigánnyal huzatja a fülébe. Félha.tkor a társaságnak diadalmasan új­ságol tara, hogy a kutya ki.józauodott. Ez azonban nem igen érdekelte őket. Most ők voltak részegek. Elmenőben a ház úrasszonyát megkértem, hogy ebédre főzessen majd a kutyájának —i amint dukál — korhely levest. rajongó idealista, a másik cinikus életmüvész. Az idealista természetesen mindentől el volt ragad­tatva. A dogepalota elé kerülve, oda volt a gyö* nyörüségtől és Így áradozott: — Micsoda monumentalitásl Milyen arányok! — Szép kis ingatlan — vetette oda foghegyről a másik. Még a Bach-korszakból Kassán maradi Soukup városi laktanyafelügyelő, aki Klobusítzky-uccai kerti házában érezte magát a legjobban. Sóba nem utazott sehová. Végre Gaiger Ignác dr. ügyvéd a Dóm előtti parkban annyira áradozott előtte Abbázia szépségeiről, hogy elszánta magát az uta­zásra. Visszajőve! a Dóm előtt Ismét találkoztak. Soukup beszámolt úti tapasztalatairól: — Barátom, az egy valóságos paradicsom! — Ugy-e, mondtam? A nagyságos asszony is veled volt? — No hallod, neked ugyan szép fogalmaid van­nak a paradicsomról! Kedvelt központja Szmrecsányi Géza egy vidám asztaltársaságnak, amely mindig éfccueV-rt hall­gatja azokat a jóízű sárosl históriákat, amelyeket a „Dobry luft4* könyvalakban is megörökített. A kedvező kritikák és a kétségtelen irodalmi siker hatása alatt — bár eddig több bort fogyasztottak* mint irodalmat — az asztaltársaság egyik ügyvéd­tagja ezzel fordult a többiekhez: — Hallottátok? Géza bácsi kitüntetést kapi Pro „d£siat“ llteris et artibus... MAXIMÉ8. Ajánlja a „Nagyasszonyt“ nöisruerösel költi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents