Prágai Magyar Hirlap, 1933. március (12. évfolyam, 50-76 / 3160-3186. szám)
1933-03-12 / 60. (3170.) szám
1888 mArdtta 12, Tasárnaip, HIRLay 17 Jtatármenü esetek Délszlovenszkő, március hava. Európa egymással szomszédos országainak vámsorompói nem, hogy megnyílnának, hanem még jobban lezárulnak. A kis országok keserves küzdelme az önellátásért hatalmas finánc- apparátust, hivatalinak-személyzetet, határrendőrséget mozgóéit. A határon átkelő utast állandó gyanakvás fogadja s ez a gyanakvás laesao- kint a kutatások különféle fokozatait eredményezte. A fokozatok ind önként változnak, nemrégen már enyhültek, újabban isimét minden vonalon megszigorítják az utasok ellenőrzését, mióta a devizarendeletek érvényben vannak és a vámiháboru nem szűnik. Egy pohár sör Az egyik keletszlovenszkói vasútállomáson a gyorsvonat éppen indulófélben van, már mindegyik hatóság elintézte a maga munkáját: pecsétek, ellenőrző-aláírások, vízumok, útlevelek, vámbizonylatok, kihozatali és behozatali engedélyek, devizák, valutavallomások, bank-igazolványok mindenkinél rendben voltak, a zsebeket kikutatták, a pénztárcákat átnézték, a bőröndöket felforgatták, az ülés alját megnézték s a vonat végre nyugodtan indulhatott Kö- zépeurópában vagyunk ... Ebben a pillanatban nagy fütyülés, trombitálás és szaladgálás hallatszik, a vonat megáll, mert leintették és a határrendőrök nagy igyekezettel húznak le egy utast a kocsiról. A Közegek közrefogják az utast, akinek nincs egyéb bűne, minthogy megivott egy pohár sört indulás előtt s nem vette észre, hogy a vonat már in- duL Az induló vonatra akart felkapaszkodni. Azonnal beviszik az őrszobára, vallatják, az eljárás megindult s a vonat elrobogott. A könyv Az egyik határhidon egy hölgy jött át, Pestről. Szlovensakói hölgy s útlevelét láttamoztatja. A finánc nagy szorgalmasan kutatja a tilos holmikat. Kutatásának eredménye: Móricz Zsig- mond egyik könyve. Diadallal foglalja le. ■— Ezt nem 6zabad behozni! — Hogy-hogy? — kérdi a hölgy — hiszen Itt vásároltam, a szlovenszkói városban. nálunk megkaphatja mindenütt és a kirakatokban is látható, csak menjen be a városba. A finánc azonban nem hisz. Neki paragrafusai vannak — De ez nem államellenee könyv, — védi a hölgy a maga igazát, itt vettem Szlovenszkón, utiolvasmányul vittem és vissza is hoztam! Ha ebédkor hazamegy, nézze meg a kirakatban, még hármat lát ugyanilyet! Á finánc a fejét rázza. Parancs, az parancs. Mit volt mit tenni, a hölgy visszament a hídon Magyarországra, otthagyta a könyvet ismerőseinél, csak úgy engedték be aztán az országba... A kölnivíz Vannak, akik azonnal engedelmeskednek. A nők nagyrésze azonban megkisérli az „azértist“. Egy pesti hölgy költözködött Szlovenszkóra. Hatalmas teherautóval jött át a Dunahidon, a teherautón bútorai voltak, használt bútorok, behozatali engedéllyel. A hölgy Írásai rendben voltak, látszott a bútoron is, hogy nem csempészáru. A finánc jóindulattal intett: . — Csinálok egy „Stichpróbát“, ha rendben találom a bútorokat, mehet a kocsi. Azzal találomra benyúl a bútorok közé, ide- oda néz: a kocsi rakományát rendben találja. Hanem a fináncnak van ám gyakorlott szeme. Különös, hetedik érzékük fejlődött ki a nagy forgalomban. A hölgy útitáskája veszedelmesen domborodott. A finánc szórakozottan utánanyul, a hölgy még „szórakozottabban" elhúzza a táskát. .— No, tessék kinyitni a táskát! Á hölgy elpirult, kinyitja a táskát: literes ■üvegben a legfinomabb kölniviz, Molnár é6 Moser-féle. — Lám-e, — húzza a kölnit a finánc, — mire jutottunk! Tessék vámot fizetni! A vám azonban tekintélyes, a hölgy nem hajlandó fizetni, inkább visszaviszi a tulországba, otthagyja az ismerőseinél. A finánc beleegyezik, a hölgy visszamegy a hidon, egy negyedóra múlva előkerül ismét, arcán a súlyos probléma után való megkönnyebbülés. Ragyog a tiszta lelkiismerettől. — Mehetünk! — szól a sofőrnek. ■— Még nem! — mondja a finánc, — tessék csak mutatni mégegyszer a táskát! A hölgy elpirul, a táskát kinyitják, — a kölniviz ismét benne van, de szaporodott egy rúd szalámival is, meg egy doboz cigarettával. — ön akarta, — legyint a finánc, — hát legyen. Fizeti tehát a vámot, fizeti a büntetést és leszedeti a bútorokat. Eddig megbíztam önben, hogyan bízzak meg ezután is, hátha a bútorok között is csempészáru van? A sofőr káromkodott, a hölgy sirt, mindez nem segített. Két ezállitómun/kást kellett fogadni, azok egész délután rakták le a bútort, a fináncok mindent pontosan megnéztek s késő éjjel lett, mire a hölgy utnakindulha- lőtt Évszázadokon át notórius zsarolónak állította be a história e nagyszakállu, tekintélyes megjelenésű taliánt, akit nem kisebb művész, mint Tizián festett le. Újabban azonban a legkomolyabb kulturhistórikusok tollából is könyvek jelennek meg, amelyek mindenképpen rehabilitálják Pietre Aretinót és — megteszik az első újságírónak. Ma már tisztán is látjuk alakját: pártok és uralkodók újságírója volt Aretino, akinek éles tollát mindig azok igyekeztek megvásárolni, akiknek szükségük volt rá és akik tolláért, annak rendje és módja szeriint, megfizették. Nagy urak voltak: tehát a fizetség is nagyobb volt. ő pedig olyan lelkesen fogta fel hivatását, hogy megbízóinak érdekeit valósággal saját érdekeivé tette és megbízóinak harcát a maga harcainak tekintette. Annak az időnek — a rinascimento mozgalmas korának —• más erkölcsei voltak: meg voltak a maga zsoldos hadvezérei, akik ezer és ezer embert vittek harcba olyan ügyért, amelyhez nekik tulajdonképpen semmi közük sem volt. A condot- tiere-k korában Aretino se volt más, mint condottiere, csakhogy az ő fegyvere és egész serege: az Írótól! volt, amely a közvéleményt igyekezett befolyásolni, támadva és gúnyolva, de amely ugyanazt a szerepet szolgálta, melyet ma az egyes politikai pártok hírlapjai és főként azoknak vezércikkei. Ezért tekintik is őt’ma az első újságírónak. Aretino egyáltalán nem volt az a kegyetlen, önző, hideg és számitó zsaroló, aminek évszázadokon át fel akarták tüntetni. Igaz, hogy a kis falusi varga fia ujjat mert húzni bíborosokkal, pápákkal és császárokkal, anélkül, hogy valaha is ő veszítette volna el ezt a harcot, — de ugyanakkor nemes emberi érzésekben is gazdag tollforgató volt. Arezzó- ban született (1492 április 20-án) és apja földhözragadt szegény volt, aki még az irás-olva- sás tudományára sem taníthatta fiát. Pietro Aretino csak Bolognában mint könyvkötő- inas, kóstolt bele e nehéz mesterségbe, melyből később oly fejedelmileg megélhetett. Amikor X. Leó pápaságának idején Rómába került, már mint festő jelent meg az örök városban, mert ekkor már hátat fordított a könyvkötő mesterségnek és ecsettel vélte megkereshetni szűkös kenyerét. Jókedvű, könnyelmű legény volt, aki ügyesen verselhetett is és gúnyos poémákkal figurázta ki festőtársait. Ez a képessége tetszett meg a dúsgazdag római bankárnak, Chigi-nek. aki valóságos fejedelmi udvartartással vette körül magát és most a jókedvű festőt és poétát is kegyeibe fogadta. Ghigi ajánlotta később X. leó figyelmébe is, majd amikor a pápa haldokolni kezdett, az élelmes arezzói fiú már újabb mecénás után nézett, még pedig — a pápajelöltek között. A bíborosok között volt Giulio de Medici is, akinek legnagyobb esélyei voltak és Are- stino már X. Leó halála napján — Medici bíboros oldalán harcolt, gyilkos és maró tollával, hogy pártfogóját diadalra segítse- De a firenzei Medici helyett a tor fosai bíborosra esett a conolave választása és Arezino most — az uj pápa ellen röpítette gúnyos nyilait, majd amikor attól kellett tartania, hogy az uj pápa, VI. Hadrián türelme elfogyhat, sietve megszökött Rómából. De az „örök várostól'* távol — Firenzében és Mán lovában — is f olytatta még támadásait a pápa ellen és ismét menekülnie kellett. Most Reggióba vette útját és ott benső barátságot kötött Giovanni déllé Bande Nere- ve.l: a kard és toll két condottiere-je valósággal elválhatatlan barát lett És amikor Giovanni meghalt, Aretino állt halottas ágya mellett és ő vétette barátjáról azt a halotti maszkot, melynek alapján később Tizián megfestette a nagy katona portréját. Mindezt pedig az az ember tette meg, akit önző és rideg zsarolónak állítottak be évszázadokon át, de aki őszinte és önfeláldozó barátja tudott lenni egy katonának is, akitől biony semmit sem várhatott. VI. Hadrián halála után az uj pápa, VII. A teherautóban persze nem volt semmi csempészáru, de ekkor már késő volt... A pólyásbaba Ez is női, találmány. A nők szenvedélyesebben csempésznek e leleményesebbek is. Az egyik délszlovenszkói vámállomásnál naponta megjelent egy helyes menyecske és az átkelési igazolványát rendesen lepecsételtette. így ment ez egy hónapig, legalább. Az urához megy, — mondta, — aki Esztergombam dolgozik. A menyecske karján égy pólyásbabát tartott, egy engedelmes, csendes babát. A fináncok el ig tré- fálgattaik a menyecskével, aki esőben, napsütésben szorgalmasan megjelent. *— Már nagy lehet » kieíia, *=* állott ©léje Kelemen, — Giulio de Medici — a legnagyobb szívességgel fogadta Aretinét, aki akkortájt visszatért Rómába. De a pápai udvarban az udvaroncok féltékenykedni kezdtek az éles tollú költőre és merényletet követtek el ellene. Két súlyos sebet is kapott, egyet a mellén, egyet a kezén és nem csoda, ha itt többé nem érezte magát biztonságban a pápai jóakarat mellett sem. Manfovába menekült és most onnan fordult a pápa ellen, akire azért neheztelt, mert nem büntette meg azt a merényletet, amelynek majdnem áldozatául esett. Ezek a jóslások — amelyeket a nagy nyilvánosság számára több száz példányban kinyomatott — bizonyos tekintetben már az újságok előfutárai voltak, bár bennük nem a már megtörtént eseményekről számolt be, hanem az eljövendő eseményeket jósolta meg- Az 1527-i:ki esztendőre szólóban például megjósolta, hogy idegen zsoldosok fogják fenyegetni Rómát. É's ez a jóslás be is teljesedett. De ekkor már Velencében lakott Aretino. Itt jutott él hozzá a hir, hogy a spanyol-német seregek feldúlták Rómát. Aretino, aki ezt a katasztrófát előre látta, verses levelet irt a pápának és V. Károly.nak, akit a győzők minden díszítő jelzőjével elhalmozott, de arra kért, elégedjék meg eddigi diadalaival és most már állítsa helyre a békét. A pápának pedig azt ajánlotta, ne gondoljon bosz- szura, hanem mint az Ur Jézus Krisztus volt, legyen szelíd és türelmes. A pápát meghatotta Aretino levele és Se- bastiano dél Piombo szerint sóhajtva mondta, hogy „a dolgok nem jutottak volna idáig, ha Aretino nála marad, mert ő mindig kendőzetlenül mondta meg az igazat". Később, amikor ismét nyugodtabb napok köszöntöttek Rómára, VII. Kelemen értékes aranylánccal igyekezett továbbra is biztosítani magának Aretino jóindulatát. Aretino elfogadta az ajándékot, de a leghatározottabban megtagadta a pápa kívánságát, hogy térjen visz- sza Rómába. A szabad Velencében érezte magát leginkább szabadnak, vagy amint kedvelt szavajárása volt: „Isten kegyelméből való szabad embernek". Velencében baráti viszony fejlődött ki Aretino, Sansovino és Tizián között- A kölcsönös rokonszenven kívül közös érdekek is vezérelték egymáshoz a lagúnák városéinak e három nagy férfiát: Aretino gondoskodott barátai hírnevének terjesztéséről és kitünően értett ahhoz, hogy megrendeléseket szerezzen a véső és az ecset e két nagy mesterének. ő eszközölte ki például, hogy amikor V. Károly Milánóban járt, a császár a nagy művészt megillető pompával fogadja Tiziánt ... és hogy lehetőleg mennél több képet rendeljen nála. Aretino szava pedig annál súlyosabban esett latba, mert korának legelső mü- értőjének ismerték el még a pápai udvarban is. Az arezzói varga fia Velencében gyümölcsöz- ■tette csak igazán tollának hatalmát. A szélrózsa minden irányából gazdag ajándékok érkeztek hozzá: rendes évjáradékok, selymek, aranyhim- zések. A török szultán rabszolganőt küldött neki és a Rialto melletti palotájában szinte nap-nap után érkeztek fejedelmi követek ajándékokkal. Maga Aretino. gondoskodott róla, hogy ezeknek az ajándékoknak híre menjen és növelje népszerűségét. Velencében ékkor tájt érmet is vertek róla: trónuson ülve ábrázolja ez az érem, amint koronás uralkodók követeit fogadja, akik ajándékokat hoznak. Az aláírás pedig ezt mondja: „A fejedelmek, akiknek népek adóznak, ajándékaikat szolgájuk lábaihoz rakják." Alig volt Európának uralkodója, aki ne adózott volna neki. Medici Aíessandro, aki szerette volna, ha a népszerű író Firenzébe költözik, az értékes ajándékon kívül fölajánlotta számára a Strozzi-palotát is. És Aretino adófizetői közt ott találjuk — Szapolyai Jánost, a magyar királyt is, amint ez Aretino leveleiből kitűnik. Rengeteg, vagyonra tehetett volna szert Are- tino, ha nem költötte volna el a fejedelmek aranyait a szegények fölsegélyezésére. De így egyszer az egyik határőr, — engedje meg, hadd nézzek a szemébe. — Alszik, — ijedt meg a menyecske és elsietett. Ez a sietség azonban feltűnt a fináncoknak e az egyik utánaszaladt. Fellebbentette a kisbaba takaróját s egy torszülött szörnyű látványa tárult eléje... Egy szőrösfejü, hörgő titok. Egy malac volt. Berugatott malac. A menyecske naponta csempészett át egy-egy malacot, amelyet előzőleg pálinkás kenyérrel etettek meg, hogy ne röfögjön. Azt szorongatta, babusgatta most is, mint mindennap egyet... Csecsemőre vám nem volt-, de malacra sokkal súlyosabbv.) lába kelt pénzének, műkincseinek, 6Öt még ruháinak is. Egyik levelében őraaga dicsekszik azzal, hogy házának márványlépcsői nem kevésbé kopnak el az emberi talpaktól, mint a Capito- lium kövezete elkopott a diadalkocsik kerekeitől. „A legkülönbözőbb nációb^Mek keresnek föl — írja egyik levelében —, törökök, zsidók, hinduk, franciák, németek és természetesen • olaszok is. Mindenki csak hozzám jön, hogy elpanaszolja bajait, szóval: én vagyok az egész emberiség titkára ... Mindenki hozzám jön, ha nyomorban sínylődik. Ha egy szegény asszony várandós, én fizetem a szülés költségeit. Ha valakit börtönbe hurcolnak, nekem kell kiszabadítanom. Ha valaki beteg, nekem kell orvosért és patikászé rért kü 1 de nem.“ És itt sem túlzott Aretino. Kor társai is elismerik. hogy mindig többet adott, mint amennyi módjában lett volna. A gazdagokat talán szipo- lyozta is, de a szegényeket támogatta. És ez a típus sem volt ritka a rinascimento idején. Ha gondolába szállt, egész gyerekraj vette körül és pénzért, kenyérért könyörögtek. Egyik barátja el is nevezte „a nyomorgók bankárjának". Husvétkor az egész város.szegény gyerekeit vendégül látta és megtörtént, hogy egyetlenegy napon huszonkét szoptatós anya jelent meg nála, hegy asztalánál jóllakjon. A házában végbemenő örökös járás-keléstől nem is tudott otthon dolgozni és rendesen Tiziánnál húzódott meg, ha Írni akart. És mégis, halála után, hosszú ideig csak rágalmakkal illették. Igaz, hogy ezek mind két homályos múltú és megbízhatatlan, de egykorú toiíforgató Írásain alapultak. Ha kissé lelkiismeretesebben vizsgálták volna meg e két obskúrus író karakterét már a múltban is, — azonnal kételkedni kellett volna szavahihetőségükben, pedig éppen ennek alapján tartották évszázadokon át Aretinót tudatlan, tanulatlan széíhámos■ nak, hit és hűség nélkül való szörnyetegnek, & . gonosz indulatok megtestesülésének. És ha ide• jében ásták volna ki az elsárgult írásokból a • gyűlölet eredetét is, — bizonyos, hogy Aretinót , már régebben rehabilitálták volna és a két rágalmazó — Niecolo Franco és Antonio Fran. cesco Doni — egyetlen szavát sem lett volna. . szabad kritika nélkül elfogadni. , Niecolo Franco ugyanis szegény, földhözra■ gadt toiíforgató volt, amikor Aretino házába , fogadta, kiruházta és ellátásáról gondoskodott, • majd titkárának is megtette. A jótettért azon• bán — a hűtlen titkárok elmaradhatatlan rágal■ utazása lett jutalma. A silánytoílu, de a latin l nyelvben járatos újdonsült titkár, amikor egy• egy latin mondatot lefordított gazdája számára, ■ vagy Aretino leveleiben revideálta a latin citá- . tumokat. — azt a hirt kezdte terjeszteni, hogy . Aretino tulajdonképpen vele Íratja minden le• veiét, amelyek olyan nagy népszerűségre teltek szert és amelyekért annyi aranyat zsebel be, i holott őt illetnék meg jogosan. A titkár ur, mi- . kor rágalmai Aretino füléhez értek, útilaput ka- ; pott a talpára és — most ő is leveleket, kezdett . kiadni, amelyekben gyűlölettől tajtékzó rágal- í mák voltak egykori gazdája ellen. Maga Aretino i nem törődött e levelekkel és akkoriban alig ol- . vasta valaki ezeket. Csak később ásták ki a kul- . turhietórikusok, ho^v azután ezeknek alapján . fessék meg Aretino nortréját. T Ugyanez az eset ismétlődött meg a második t „tutióriással", Donival is, mert Aretino nem . tanult a hűtlen titkár esetéből és — őt is pártfogásába vette, sőt állást is szerzett neki Velencében. Doni szerzetes volt, majd nyomdász és iró lett, nyugtalan vérü, kissé félkegyelmű lélek, aki nem egyszer egy szál ingben futott az uccára, ahol közveszélyes őrült módjára viselkedett. Kezdetben dicsőítette Aretinót, akit az igazság kardjának nevezett, de azután — támadni kezdte jótevőjét és a velencei köztársa- . ság szégyenfoltjának mondta. A félkegyelmű Doni és a korlátolt, önhitt . Niecolo Franco extitkár: ezek szolgáltatták azokat az adatokat, amelyeknek alapján évszá- , zadokon át erkölcsi szörnyszülöttnek ismerte a világ Aretinót. Pedig a rinascimento nem egy kiválósága a legmelegebb, szinte rajongó hangon emlékezett meg az arezzói varga fiáról: bi- , borosok, királyok, pápák és császárok — akik vannak olyan szavahihetők, mint egy kiugrott barát és egy kirúgott titkár — az emberiség jótevőjének nevezték és nagy művészek, mint Giulio Romano, Vásári, Tizián, Sansovino, nagy költők, mint Ariosto és Tasso, kiváló t őrién e- Lemirók, mint Giovio, nagy asszonyok, mint Vittorio Coíonna (Michelangelo barátnője) leveleikben barátsággal és csodálattal közelednek hozzá. Hosszú évszázadokon át a rágalmak salakja borította a rinascimento ez érdekes alakját. De a velencei nép nagyon jól tudta, hogy igazi jótevője van az arezzói varga fiában és Aretino hosszú életéért könyörgött a templomokban. Eátvannégyéve& volt, amikor dús vacsorája végeztével, hirtelen meghalt karosszékében ülve. Szélütés érte... Ha sikerekkel lehet mérni egy iró nagyságát, — nagyobb sikert nem igen ért el iró életében: ezüst- és aranyérmeket vertek róla, mint valami római császárról. A „Canaie Grande" ama részének, ahol lakott, „az aretinói kanális" nevet adták. Vigjátékához — „Talanta" — Vásári festette a díszleteket. V. Károly, amikor Padovában járt, elébe lovagolt és föIszolitolta, hogy jobbján lovagoljon. És az arezzói varga fia népszerűségét, tekintélyét, hatalmát, mindezt egyedül a tollával érte el, amely félelmetes tudott lenni, ha ellenség módjára rótta a sorokat, de viszont lelkesen tudta szolgálni a bari- fok érdekeit is. Bállá Ignác, Az arezzói varga fia, aki bíborosokkal, pápákkal és császárokkal mert szembeszállni Aretino, az első újságíró, akinek Szapolyai János is adófizetőié volt
