Prágai Magyar Hirlap, 1933. január (12. évfolyam, 1-25 / 3111-3135. szám)
1933-01-01 / 1. (3111.) szám
'í>M:CAí/AAGtARHI RMU ■iWM Mödből-fcödbe 3'vteb: tfciköpfáim Madár (Budapest) Minden megy tovább, abogy eddig- Az emberek Szilveszterkor egy kicsit elfelejtik magukat, csinálnak egy kis ricsajt és másnap ráébrednek a keserű valóságra. Semmi sem változott. A beteg tovább szenved. Már csak a természet segíthet rajta. Van-e még ereje a lázat kibírni? És ha megharagszik és Három hete nem láttáink Budapesten napot. Az ég olyan, mint az olvasztott ólom. A levegőben parányi vizoseppeicskók miriádjai lebegnek, belepik arcunkat, behatolnak ruhánk alá s az ember folyton a nedvesség érzésével jár-kel. A várból nézve a város olyan, mintha sűrű fátyol volna ráborítva, a Margitsziget olyan, mint egy vizen úszó nagy ködgomoly, a budai hegyek mintha messze eltávolodtak volna, itt-ott kiemelkedik a homályból egy sötét földdarab, mint betegség- tóit heverő testben- Emberek mozognak a homályban, végzik dolgukat reggeltől estig villanylámpa mellett, kedvetlenül, mosolyt a- lanul- Ernyedt melankólia párázik mindenütt, energiák lefokozódása, borús bizonytalanság. Mintha a levegő is utánozná az emberiséget’. Ha mindenütt, az élet egész vonalán bizonytalanná vált minden, ami valaha értékálló volt — mért legyen a levegő biztos, nyugodt és derült? Ködben élünk és megyünk a ködbe. Azt mondjuk: itt az újév, pedig tudjuk, hogy csak a régi folytatódik. Várjuk, hogy jobb lesz? Miért várjuk? Az emberek okosabbak, belátóbbak, jobbak lesznek? A vastag hályog le fog tűnni a szemekről? A világ bölcsei és prófétái, nagy államférfiak, bankárok, katonák, akik az emberiség sorsának volánjánál ülnek, egyszerre, a naptár parancsára, most egyszerre meg tudják, meg merik csinálni, amit eddig nem tudtak és nem mertek, elfogultságból, pozíciójuk féltéséből, a tömegek szenvedélyeitől félve, melyeket ők maguk szitoltak fel. Egy nagy beteg fekszik a klinikai ágyon- Tudós orvosok állnak körülötte, megcsinálták pontosan, a tudomány minden eszközének felhasználásával a diagnózist, tudják a gyógyszereket is, de nem merik a betegnek beadni- Vitatkoznak egy- másközt, orvosi műszavakat mondanak, kicserélik véleményeiket, de mikor az orvcs- ságos üveghez kellene nyúlni, mintha valami titkos hatalom vagy talán belső kétség bizonytalanná teszi kezüket,' ahelyett, hogy az operáló késhez nyúlnának vagy beadnák a radikálisan gyógyiló orvosszert, kis adag aszpirinokat, vesznek elő, amelyek még csak enyhíteni sem tudják a beteg helyzetét s csak késleltetik a gyógyulást. És ha mégis szükség lesz az operációra? És ha akkor csinálják, mikor a beteg testrész már átfuró- dott, a genny kiömlött a hasüregbe és beállt az általános szepszis? Az operáció sikerült, a beteg meghalt. Ez fesz a hosszú, hosszú konzílium eredménye? Ez lesz a mai társadalmi rend sorsa? Ezt akarják? Nem gondolnak rá, hogy ez is lehet? Amerikában több mint tizenhárom millió ember lézeng munka nélkül, ami legalább negyven millió ember kenyértelenségét jelenti, a családtagok sokaságát beleszámítva. Németországban nyolcszázezerre teszik az országút vándorainak számát, akik felkerekedtek s mennek, terv nélkül, cél nélkül, vonulnak egyenkint, csoportokba tömörülve, magán osak, családok városról városra, menekülve az otthoni bizonyos éhezésből a bizonytalanságba, menedéket nem találva, mindenünnen kitessékelve, a jó Isten tudja, miből éldegélve, a jobbrafordulás reménye nélkül. Fantasztikus képeket tár fel a mai élet. borzalom elképzelni, mintha egy nagybeteg szervezet lázálma keltette volna életre őket. Észrevették, mennyire hasonlít ez az egész mai élet egy rcesz álomhoz? Amilyet az álmodik, akinek boszorkány térdelt a mellére? Az álomkép lebeg, gomolyodik, egyes részei hol összeállnak, hol szétbomIának, sötétednek és világosodnak, de mindig a levegőben lebegnek, nem mozognak talajon- Hát talaj az, amiben nincsen szilárdság? Talaj az, ami maga is fluktuál? ügy kell ereznünk magunkat, mintha nem a derék, becsületes anyaföldön járnánk, hanem valami a tengerre vetődött hajón, amelynek még biztosan működnek a gépel, megvan minden az el merüléstől óvó készüléke, de mégis csak a vizen úszik, amely addig tűri a hátán, ameddig akarja. A hajó nem merül el, egyelőre legalább, de elmerülhet, ügy ahogy megvagyunk rajta, de nem érezzük magunkat száz százalékig biztonságban. Már pedig, ami nem száz százalékos, az nem biztonság. Boldog újévet kívánunk egymásnak. De ki hiszi, hogy ez az újév boldog lehet? A naptár, amely határvonalat rajzol 1932 és 1933 között, önkényes valami, nem a dolog Im-ijiészetoből folyik, csak praktikus célokra van kitalálva. Semmi ők sincs elhinni, hogy i / ó /forduló az életben is fordulót jek-ul- > elkergeti orvosait és uj orvost hiv? Délelőtt tizenegy órakor villanylámpa mellett ül az iró. Kinéz az ablakon és olyan világot lát, amelyből kiveszett a fény- Mintha permanens napfogyatkozás volna- Lehet ilyenkor az ember optimista? Ki tudnak-e gyulladni szivében a remény fényei? Mint a madár, ki bús, ki rab, hallgat, komor, fázik dalom — mondja a költő a híves, borongás napon. És jön az uj év, mint egy nagy sötét madár, ernyedt szárnyakkal, híves, borongós uj év. Szeretnénk elébe nézni, de köd van, nem látunk húsz lépésnyire sem. Ködből jövünk, ködbe megyünk. GOETHE ÜZENETE Irta: MALÉTED ISTVÁN dr. Végétért a Goethe emlékének szentelt esztendő. Tanácstalanul, irányt vesztve, a kétségbeesés határán, a jeleiből megundorodva és a jövőtől félve keres az elfáradt emberiség pár kis vigasztaló szót és Goethe szelleméhez fordul tanácsért, vagy legalább is bátoritás- értTalán Ö, az „Olympusi", az „Istenek kegyeltje" fogja megtört lelkűnkéi pár biztató szóval megerősíteni. Ám ha Goethe tényleg az a barmánikus lelkű, önmagával megelégedett, hűvös szivü oiympusi félisten lett volna, aminek tartották, akkor semmi keresni vaoja sem lenne sírjánál és szelleménél a szenvedő emberiségnek. Nem véletlen, nem is üres tetszelgés és fontoskodó nagyképűség, amidőn most úgyszólván az egész müveit emberiség megi le- tődve áll szellemileg Goethe koporsójánál, mint valami misztérium előtt, amelytől választ kér korunk nagy megrázkódtatásai közepette. Mert ha valaha voLt korszak, amelynek voltak fölvetni való égelő kérdései és gyötrő problémái, úgy az a m.i korunk az, amelyben az ember kezdi fölöslegesnek érezni magát és mint egy iró keserű iróniával mondja: — az utolsó ítélet napján majd az ember fogja Istent felelősségre vonni azért, hogy megteremtette. Ez a széttépett lelkű emberiség, amely nem tud mit csinálni evvel az élettel, amely terhére van, — választ kér Faust szellemétől, amely száz év előtt levetette földi perli ü ve'vét, vagy amint ő mondta: , Átlépett egy előttünk ismert létből egy másikba, amelyről éppenséggel semmi sem tudunk.41 Faust Goethe Gyónása. Mély érzése, magasztos gondolatai izzanak e műben, amelyben nemcsak a ínatoknak komor ki nem elég.tett törekvése, hnem Mephistopheles gunyja és nyers iróniája is a költő saját lényének része és belső diszharmóniájának kifejezése. „Engem mindig mint a szerencsének különös kegyelijél tüntettek fel — mondja Goethe egyszer élete utolsó éveiben. — És nem is akarok panaszkodni, sem pedig életem folyását gáncsolni- Valójában azonban életem nem volt más, mint fáradság és munka; és bátran mondhatom, hogy egész életemben nem volt összesen négy hetem, ahol valójában jól éreztem magam (eigentliches Behagen gehabt). Életem nem volt más, mint egy kőnek örökös hengergetése, amelyet mindig újra kel! emelni." , Tulajdon képeni boldogságom költői el merülésem és munkám volt (mein poetisohes Sinnen, und Schatffen). Ám épp ez mennyire volt külső helyezetem folytán zavarva és akadályozva!“ „Persze ha úgy jobban meggondolom, ezt sem bánom mert összes tevékenységemet és munkámat szimbolikusnak tekintettem és alapjában véve mindegy volt nekem, hogy bögréket csinálok-e, vagy tálakat." Goethe egész é’ete és munkássága nem az önelégült harmóniának szelíd képe; hanem a folytonos belső és külső diszharmóniának küzdelme volt. Nehéz és keserű tusa, amelyben az é'elet úgy tekinti, mint eszközt és utat, hogy magunkat a tökéletesedés egy magasabb fokára juttassuk. ,,Az ellentmondás az, ami bennünket produktívvá tesz" — mondja Eckermannak; vagy másutt: „a nemes magába véve csendes természetű és aludni látszik; mig az ellentmondás föl nem ke'tj és ki nem híjjá!" Ilyen sarkan lyuzó ellentmondásokkal pedig nemcsak Goethe kora; hanem saját egyénisége is bőségesen telítve volt. „Dér bőse Mensch mit dem guten Héráén" (a jó szivii rossz ember), mondja róla félig I tréfásan egy ifjúkori ■bafá&'ti+i ^ w És ő maga is Agy Ír Önmagáról 30 éves korában: „Ioh bin wie immer dér naehden- klielie Leichtsinn und die warme Kálié"- (Én, mint mindig, — a gondolkozó könnyelműség és a meleg hidegség vagyok.) Egészséges érzékisége az élet realitásának alapjaira helyezi és tisztán látó szellemisége az eszmék tiszta világába vezeti, úgyhogy az élet köclszerü hullámzó képeit a plasztikus | gondolatok szilárd formájába önti. „Was in scwankender Erscheinung schwabt, befes- tigel mit dauernden Gedanken." Misztikus és rab ion a'ista egy személyben. A legnagyobb hansolósággal a reneszánsz kolosszális alakjaival, szellemi rokonságban Lionardóval. Újabb korunknak talán ő a legutolsó igaz és valódi renenszáusz alakja. Az antik hellén szellemnek úgyszólván reinkarnációja. A szel’eme előtt viziószerilleg megjelenő antik hellén kor csodálattal tölti el; de amellett a kereszténységet, mint a legmagasabb fokú erkölcsi kutura forrását és ideálját tekinti. , Haladjon bár szellemi kultúránk mindég tovább — mondja — és fejlődjenek és terjedjenek bár a természettudományok minél messzebb és táguljon bár az emberi szellem látóköre, ameddig csak akar, — a kereszténység magasztosságát, úgy, ahogy az az Evangéliumokban ragyog és világit, sohasem fogja túlszárnyalhatni. És ha majd Krisztus tiszta tanait és szerete tét a maguk valójában meg fogják érezni s az emberek magukat abba bele fogják élni: akkor majd nagynak és szabadaknak fogják az emberek magukat érezni és a külső kultuszban való csekélyke eltéréseknek nem fognak különösebb jelentőséget tu’ajdonitani. Úgy hogy majd fokonkint a szavak és a hit kereszténysége helyébe az érzés és a tett kereszténysége fog lépni." Racionalista józanságával egy részről azt a tanácsot adja, hogy az ember a természetben csak a hozzáférhetőt vizsgálja; mert ilyen módon még a hozzáfértietet’enhez is valamelyest közeledni fog; bár a természetben mind g lesz valami problematikus — mondja rezignáltan — amelyek megértésére az emberi képességek elégtelenek. Az ő fausti szelleme azonban nyugtalanul a démonok társaságában él és a nagy mindenséggel keres kapcsolatot „Mennél magasabb rendű az ember, — mondja, — annál inkább áll a démonok hajasa alatt; csak arra kell mindig vigyáznia, hogy az akarat ne sodródjék hamis utakra." Az ilyen Géniusz lelki vi'ágában a legfelsőbb Lény képzete nem jelen fékezhetik a gyarló ember után formált jePeggel. Miután a lény, akiit mi Istennek nevezünk — mondja nemcsak az emberben, hanem az egész gazdag, hatalmas tenyészetben és a világeseményekben is megnyilatkozik — ennélfogva nem felelhet meg neki egy róla alkotott emberi tulajdonságokkal felruházott képzet. Úgyhogy a gondolkodó elme oly ellenmondásokba keveredik, hogy vagy a kétely, vagy a kétségbeesés martaléka lesz; hacsak nem oly kicsinyes, hogy mesterkélt magyarázatokkal hagyja magát megnyugtatni —, vagy pedig elég nagyszabású, hogy nagyobb távlatokat nyújtó magasabb álláspontra helyezkedjék-" Goethe ez utóbbiakhoz tartozott. Gyakran vádolták azzal — mondja Ecker- mann, — hogy Goethének nincs hite; pedig csak nem az övék volt, — amelyet kicsinyesnek tartott. Ha kimondaná az övét, nagyon elcsodálkoznának; de nem volának arra képesek, hogy megértsék." „Az emberek úgy tekintik Istent —- mondja Goethe —- mintha a felfoghatatlan, el nem képze'hető legfelsőbb lény nem sokkal volna több- mint hozzájuk hasonló. Ha valóban át volnának hatva a nagyságától, akkor elnémulnának és csujpa üsztéléiből nem is mer ltok nevezői/* „Uhui ■ziemt's dl:© Web ám Innern zu bewegen, Natúr in Sich, Sich in Natúr zu hegen, So dass, wass in I'hm lebt und webt und ist. Nie Seine Kraft, nie Seinem Geiisl vermisst." Goethe az egész mAndenséget uraló nagy és általános törvényszerűségeket keresi és mindég valamii nagy szintézis nyomán vanAz e téren való vizionárlus meglátásaiban költői lelkületűnek ihlete van segítségére és másrészről természetismerete és szeretem költői alkotásaiban művészi formában szólal meg. „Wem die Natúr álhr ofíenbares Ge- heimniss zu eníhüllen aníángt; dér ernpiin- det eine unwiedersíeh'.iche Sebsuncbt nádi ührer würdigsfén Auslegerin dér Kunsf." Művészi inspirációjában szinte feloldódnak a realitás tényei, hogy azután egy magasabb rendű igazsággá sűrűsödjék. „Munkásságom életem eredményeit adja —■ mondja, — hogy egy magasabb igazságot igazoljon. Életem leirását „Wahrheit und Dichtung"-nak (Igazság és Költészet) neveztem; mert magasabb lendeciájával egy alacsonyabb realitás régiójából kiemelkedik és az emberi élet egyes szimbólumait tartalmazza." 80 éves korában azt mondja: „Mindig arra törekedtem, hogy magamat belátóbbá és jobbá tegyem és egyéniségem tartalmát fokozzam és mindig csak azt mondjam, amit jónak és igaznak ismertem meg." „Nádit selbst, ganz wie ioh da bin auszu- bl'den das war dunkel von Jugend aus mein Wiinsoh und meine Absidht." '(Magamat, úgy ahogy itt vagyok, kifejleszteni, — ez volt homályosan ifjúságomtól fogva kívánságom és szándékom.) „Az ember egy sötét lény" (dér Mensch isiéin dunkels Wesen) mondja; — „nem tudja, hogy houuét jön, sem azt, hogy hová megy. Keveset tud a világról és a legkeve- . sebbet maga magáról-" Az emberi nem tragédiájának okát i Mepbisto szavai klasszikusan fejezik ki: j ,Ein wenig besser wurd‘ er leben Háttst du ihm nicht den Schen des Himmelsiichts , gegeben; Er nemiig Vernungft und br a üdíts i alléin Nur tierischer als jedes Tier zu sein." | E keltős tendencia: egyrészről a sötét I múlttal való összefüggésnek közvetlen és tu- ' 1 datos érzése és másrészt a magasabb tisztul- I tabb szférákba való törekvés akarása, amelynek alapjukban bizonyos fokig mindenkiben megvannak, Goethénél különösen plasztikusan jutottak kifejezésre. De nem esik kétségbe az ember sorsa fölött, — ame’ynek örök problémáit és tragikus sorsát megrázó drámai erővel, klasszikus tonnában és csodálatosan szép, zengzeles nyelvezettel tárja elénk Faust-jában. „Az első rész — mint ő maga mondja az egyénnek uémileg sötét állapotából alakul ki; de éppen ez a sötétség izgatja az embe- j reket és küzködnek vele, mint minden meg- ! oldhatatlan problémán." A másik rész Faustot mintegy kiemeli a ! kicsinyes hétköznapi életből és az é et nagy i szimbólumai közé viszi, amelyek közt tok- 1 ról-fokra haladva, mindinkább megtisztul, \ míg 100 éves korában, megvakulva prófétai ihlettel elbúcsúzik az emberiségtől avval a jóslatszerü hallatlan kijelentéssel: „Es kann die Ipur von mienen Erdentagen nichi im Aonen, un tengeti n“. „A Faust drámának végső leszürődése és Faust megmentésének kulcsa, ame y az egész emberiségnek szóló végső és a megváltás lehetőségéi és útját jelző üzenet — Faustra nézve — az élete végéig mindig magasabb és tisztább jellegű tevékenység; de másrészről a Felülről segítségül jövő örök szeretet." „Gerettet ist das edle Glied Dér GedsterweLt vöm Bősen: „Wer immer strebend sich bemükt, Den können wi.r erlösen." Und hat an ihm die Liebe gar Von Oben Theil genom mén, Begegnet ilhm die selige Schaar Mit herzlichem Willkommen." „Ez az álláspont — mondja Goethe — a mi vallásos felfogásunkkal is harmóniában van, amely szerint nemcsak saját erőnkből iidvö- zülünk, hanem a hozzájövő isteni kegyelem által." Faustban kifejezésre jut tehát. Goethe felfogása az emberiség fejlődési és tökéletese- dési lehetőségéről. Ez talán az egyetlen vigasztaló momentum, amely fausti lelkének borújába behatol. Goethe azon teremtő gé műszók közül való, akl;k az emberiséget fölfelé vezetik és életpéldájukkal megmutatják, hogy az emberiség fejlődése lehetséges.* A régi görögök szerint a poéták látnokok. Ilyen látnok volt Goethe, akinek víziói az. emberiség számára a legnemesebb gyönyörűség, okulás és* vigasztalódás forrásai. 8 1933 január 1, vasárnap.
