Prágai Magyar Hirlap, 1932. december (11. évfolyam, 274-297 / 3087-3110. szám)
1932-12-25 / 293. (3106.) szám
22 'mwsa-MAfifoaiHiKLAP 1Ü32 deeember25. vasárnap. SZENES ERZSI: EZÜST POHÁR Mintha érzelmeinket töltögetnénk uj pohárból aj pohárba, barátságból szerelembe, szerelemből barátságba. Te már régen más lány után jársz, én más fiú után, de nem lehet oly drága minékünk senki sem, hogy uj szerelem izeit, titkait egymásnak el ne mondanánk s az uj izek Ízesítik, édesitik a szánk s szivünket emlékek segítik hevíteni. Újra kivirul szerelmünk — széltől ültetett tűzpiros rózsa a sziklatetőn — egymásra nézünk, hahotázunk és tudjuk már, nem fogjuk megmászni érte a sziklát soha, de alig csendül el a hahota, már itt a könny s újra éled a fájdalom a vesztett szerelmen. Igv nem részegszünk meg soha, milyen furcsa ez az esszencia az ezüst pohárban, édes nektár, s egyben keserű gyökértől keserű ürmös, illata ámbra, mely idegen utakra csábit, de tömjén is, melyben emlékek szállnak, kóstold meg s ürítsd fenékig s ba visszaadtad a poharat, megtöltöm újra. Ezüst pohár, nézd, egyre fényesebb, barátság s szerelem záloga. DIÁKOK irta: Révész Béla — Te okos fin vagy .., Ez volt. az utravaló, pénz, iskolakönyvek,‘en niva.ló, minden és én tudtam, hogy dolgomat songomat a buta fiúcskák fogják majd irányi tani. Az iskolában már így szemlélődtem, éle tér te ösztönnel az cktondi gyerekekkel már így barátkoztam, a kvártély, aJhová elhúzódtam, mogorván nyomasztó volt, a nagy város szivtelo nül morajlott körülöttem és a félelem nagyszert perceiben, amikor gyöngéoske lelkem már fürkészte a holnapok-jövendőjét, inogott a remény, a Rókus kápolnájában pedig úgy csendült a harang, hogy az ismerős halál járt körülöttem... a filozofáló megremegés e fordulójánál, elém- jött. a buta fiúcska, együtt mentünk be a tanári szobába, az osztályfőnök ur kioktatott; instruktor lettem és iskolatársam mindjárt haza. is vitt magával. A lakás, ahol tanítványom lakott, meghatott.. Gyönyörű szobák, aranyozott falak, a bútorok olyan szépek, amilyeneket csak a múzeumokban láttam, minden lépésem szinte hintázott, annyi puha szőnyeg futott előttem, a csillárok pirosán, sárgán ragyogtak, ha nem is égett a villany és a kvártély csupasz volt, padlója. göröngyös, a füstölgő petróleumlámpa tántorgó árnyaiban dülöngélve mentek aludni az emberek... Megebédeltünk és leckéhez fogtunk. Kedves gyerek volt az én tanítványom, a bélyegalbum át mindjárt megmutatta, a játékszobájában biiliárd is állott és meg akart tanitani engem is, hogyan kell lökni a golyót, húzta, fecsérelte az időt. az algebrát nem szerette és amikor már az asztal mellett ültünk, csak nézett rám mosolygó kék szemeivel, én megszorítottam tudományomat, régi sikereimben bizakodva, rágondoltam a többi tanítványaimra, akiknél nekem kellett okosabbnak lennem és úgy magyaráztam, világítottam, hogy az algebrai tétel világos volt, mint az egyszeregy, iskola társam csak nézett, rám, kitágult szemekkel, kéken, szépen és megszólalt: — Láttad? Nekem van ám zöide-n nyomott árvizbélyegem is... Uzsonnát hoztak kuglóffal. •Jószagu sütemény volt, de jószagu volt itt minden, még a meleg is, mely lángolva csap- dosott ki a kályhából, bizsergető, marasztaló, boldog szoba és a kvártély takarója hideg, amint- leráncigália rólam a hálótársam ... Jól 'beuzsonnáztunk, én az algebrát erőszakoltam, tanítványom a f lóber t.pusk áj ár ól csevegett, fölismertem, hogy a csacsiéig, amivel találkoztam, konokabb, megvivhatatlanabb, mint amilyennel Peetalozzi-gyakorlataim közben valaha is találkoztam, okosságom ujjongott e vonzó butasággal szemben, hosszantartó iesz az instruktoneágom ... a párnázott ajtó, mely a szobánkba nyílott, kicsapódott, zokogás hallatszott, egy feketeruhás asszony sirva kiabált a küszöbön: — Följelentem ... Följelentem ... És elrohant. ‘ Egy kopasz, kövér ember kiabált az asszony után, piros volt az arca, fújt, kiabált és mosolyogva állt meg előttünk. A tanítványom apja- volt. aki rám nézett, de úgy, h°£Y a tekintetét nem találtam, még prüszkölt, még dohogott, de már egészen rámnyitotta szemét, iskolatársain megmondta, hogy én vagyok az uj instruktor, a kövér ember hümmögött, az ajtó felé nézett, ahol a feketeruhás asszony elszáguldott- és újra rámtekintve, barackot nyomott a fejemre. Kedves volt. Oktató igyekezetem, hiába, megbicsaklott tanítványom butaságán, pedig nagyszerű esze volt. a bélyegekhez, ásványgvüjtéshez, a bil- iiárdgolyót úgy tudta megtaezitani, hogy koccant mindig mind a három, de az algebra betűi előtt szavát, fejét veszítette, bodros kobakját úgy emelte föl, hogy látszott rajta, maga sem tudja, mit csináljon vele, csak bámult a levegőbe, igy ám ült’ tágra nyílott kék szemeivel a semmibe akkor is, ha a mértani- tanultuk, pedagógus-jellemem már az elemi iskolában kifejlett volt, amikor vakáció idején nyakamba akasztották a gazdagabb gyerekeket és nekem oktatva sétálni kellett velük reggeltől estig; e fontosság, komolyság élt, erőlködött minden szavamban uj tanítványommal szemben is, de tanító kötcicsségtudásom alján megremegett az aggodalom is, ha nem tudnám elmozdítani a tu- paságnak elém meredő szikláját, a siker felé ... az esti kvártély előtt jóleső volt a meleg, szagos szoba, a jó ebéd, az uzsonna kuglóffal... Volt már mérkőzésem, amikor a makacs fejecskék engedetlen csontját meglékelnem kellett. hogy beléjük öntsem a magam okosságát és ez az okosság, ha muszájt, ravaszdi, köriii| tekintő is tudott lenni... ahol nem ment a tanulás, szavalatra fogtam a gyerekeket, a ,,Pó- kainé“-t sokszor kipróbáltam, tanítványaim valamennyien szerettek lihegve deklamálni és a szülők megosillogtak. ha a fiuk megállóit előttük. rájuk dübörögve a kiáltást: — Báthori, Báthori. látszik, hogy- apa nem voltál... A kigyulladt csillárok alatt éppen a verset énekeltük: ..Tárogató harsam tenger nép az u ecán ..amikor a pára ás a jtó m egint ki-vágódott, odabenn a tanítványom apja kiabált, papirost lobogtatva a kezében és egyre ordította: — Beváltja? Nem váltja? ... A 'hosszú ember megállt a küszöbön, a hosszú nyakán az ádámcsutkája ki-beugrott és ő is azt rikácsolta: — Följelentem ... Följelentem ... Elrohant. A tanítványom apja prüszkölt, dörmögött. kövér, vörös arca már mosolygott, hozzánk lépett, izzadt a nyaka, a tokája, de ránk nevetgélt. nekem barackot- nyomott a fejemre, észrevettem, hogy remeg a keze, remegnek a lábai, de megkérdezte tőlem: — Hányán vagytok, fiacskám? •—* * Szegények vagytok, ugy-e? — Ne, itt van, adok neked egy koronát ... Vigyázz a pénzre ... Nem is válaszolhattam, a vastag ember hadarva bőszéit, feleletre nem várt, nevetgélt, topogott előttünk, az ajtó felé kapkodta a fejét, a pénzt a kezembe nyomta, bement a- szobájába és becsukta maga mögött a párnás ajtót. A vadonatúj ezüstkoronás visszamaradt a tenyeremben. Jé ember volt. Egy szer a feleségével jött be a tanulószobába, a párnáé ajtó szelíden nyílott, az asszony kicsi, nagyon vékony volt, a nagy darab ember mellett, mind a ketten mosolyogtak, a másik szobából meghallották, amint a tanítványom élvezettel csengette „Pókainé“-t, leültek a félretett algebrai füzetek, mértani föladványok mellé és a gyerek búgta-, dalolta: — Egyiknek kegyelem, a másik haljon meg... A cingár asszonyka repesve átölelte férjét, a kövér ember húsos szemeoskéit elborította a vastag könnyű ... jó ember volt. Nem értettem tehát, miért vágódik ki minduntalan a párnás ajtó, asszonyok, férfiak buknak át a küszöbön, kiabálnak, a vastag ember még dühösebben kiabál, egyszer egy lakkcipős. cilinderes ur csapta ki maga előtt az ajtót, láttam, amint nagy haragjában térdéhez vágta a cilinderét, oljran mérgesen, hogy szemem láttára összefutott a cilinder és nem maradt belőle több, mint a karimája, a tanítványom apja piros volt és ordított, felesége is mellette állt- és rángatta a megvadult ember fekete zsakettjét, a lakkcipős már elfulladt, köpött egyet a finom, szőnyege*? szobában és üvöltötte: — Pfuj... Most megyek egyenest a rendőrségre ... Elrohant. A cingár, zöldesarcu asszonyka rángatta a férje fekete zsakettjét, németül 6zóit hozzá, a kövér ember csöndesült, suttogva, németül beszélgettek és megint kijöttek hozzánk, a tanítványom apja dörmögve járt körülöttünk, monogramon fehér zsebkendőjével törölte az izzadt fejét, a vizes tokáját, már nevetgélt, tőlem azt kérdezte, szoktam-e imádkozni, szentes emborek-e a szülőim, még fújt, prüszkölt, de csörgette a zsebeit, kihúzta onnan a vadonatúj ezüsfckoropát, nekem adta- és azt mondta: — Csak járj, fiam, Pesten is a templomba... Jó ember volt és én nyugtalankodva tekintettem a párnás ajtó felé, ha a nagy csöndben tanítványom a megálló tt kék szemeivel fixirozta .az üres levegőt, az algebrai rejtelmek nem nyitottak és rejtelem volt számomra, miért pótlekednek mindig a párnás ajtó mögött, ingerült voltam, mert gondoltam, hogy a kövér ember mérgelődik a- szobában, nem hagyják nyugton, biztos, hogy megint átugrik valaki a küszöbön, rendőrt kiabál és én úgy éreztem, hogy ezek a feketeruhás asszonyok, cilinderes. férfiak, monoklié fiatalemberek, valamennyien az én kondíciómat- is támadják, mert. a lélegzetem is elállt. ha kivágódott a párnás ajtó és elsivitpt-ták a küszöbön: — Megyek a rendőrségre ... Egyetlen emberfajta volt a világon, akitől féltem, a rendőr, oldalogva mentem el mindig mellettük a pesti ucoákon és nagyot dobbant a szivein, ha- a kuglóf falatozása közben egyszerre csak rámkiáltották a rendőrt... talán engem is megkérdeznek, milyen instruktor vagyok én, aki algebra és mértan helyett a Pókaínét tanítom. épp igy nem értettem, amikor az asszonyok följelentést sipítottak, csak azt éreztem, mély búval, hogy rosszat akarnak a gazdámmal és» a kondíciómmal... Szöcskét láttam csupán annyit ugrándozni, ahányan á kövér ember szobájának küszöbét átugrindozták, mindig többen és többen, a lármás jelenetek után most már mindig együtt voltak a vékony asszony és megizzadt férje, németül suttogtak, engem is fölizgattak a dühöngő veszekedések, bár izgatottságom legtetején mindig meglegyintett az öröm, hogy uj ezüstkoronát kapok ... de azért sejtéseim sugdostak az eszem körül, tudtam, hogy a kövér ember jobb kedve, rosszabb kedve össze van szőve a kvártély sötétjével, a puha 6zobák verőfényével... Az uj ezüstkoronákon, ebédeken, uzsonnákon, fizetésen fölépült, csillároknál is szebben fénylő terveimet a szorongás megzilálta, a gyönyörű szőnyegeket lassacskán, gondosan ösz- szebajtották, az ezüstedényeket a kredencből kirakták, a vastag ember föl-alá járkált a szobában, fütyörészett, barackot nyomott a fejemre és közölte velem: — Nagytakarítás van ... Egyáltalán, másmilyen ember volt, mint a többi főnökeim, akik a vakáció előtt szigorúan megegzamináltak, erős vagyok-e, egészséges vagyok-e, tiszták-e a füleim, azután kezembe öltötték a két-három fiúcskát, elindítottak a truppal, sétára, vége6végig a vakáción és többé rám se néztek. A kövér ember minden veszekedés után nyájasan társalgott velem, fájt neki, hogy szegény gyerek vagyok, buzdított, hogy sokat imádkozzam, még azt is elmondta, hogy nagytakaritá6 van náluk ... vonzódtam, ragaszkodtam hozzá és észrevétlenül dühös lettem, ha kiabálást hallottam a párnás ajtó mögött... a düh, az elker seredés rázott, amikor a hangok dulakodását meghallottam, olyan érzés izgatott, hogy nekem is védekeznem kell és emlékszem, elhatároztam, ha megint átugrik valaki a küszöbön és ordít ellenünk, segíteni fogok a gazdámnak. Egész életemben riadoztam a rendőröktől és megtudtam, hogy van még valami a világon, amitől jobban félek. Az ajtón a párna olyan volt, mint a hártya és odabenn az üvöltés fölverte harci elszánáso- mat. Megfeszültén füleltem, ültem az asztal mellett és lüktető izmokkal vártam a párnás ajtó kivágódását, a hoppszát. át a küszöbön. Megtörtént. m -g __ a jelszó még mindig! íCSU Helyenkénti vagy teljes Sfer masszázs nélkül az amerikai hájmentesitö „AJDDÖ“ frörv. védett krémmel való egyszerű bedörzsölő^ által bebizonyítható! ag két héten belül, KÍ3 tégely egyes testrészek számára 35.— Kő Nagy tégely az egész test számára 60.— Kő Szétküldést csak utánvéttel eszközöl az ismert szépségápolónö Mme ADÉLÉ M. DOLEJS, Praho, Váciavské nám 28. Egy katonatiszt forgott a szobában, a medáliák csörögtek a mellén, kivont karddal hadonászott a feje fölött, a szeme kidülledt, a hangja úgy harsogott, mintha teli torokból komman- dirozna: — Levágom ... Levágom ... Nagyon megijedtem, az asztalba kapaszkodtam, a kardot csak ámultam, bámultam, mely egyre szabdalta a levegőt és megrettenésemben megsejdült a gondolat is. most kaszabolják az állásomat... Izgalmas jelenet volt, a katonatiszt elrohant félelmes társaihoz, a rendőrségre, a kicsapott párná-sajtó nyitva maradt, a kövér ember bennmaradt a szobában, sokáig sugdosott a feleségével, azután mind a ketten kijöttek, sárgán és pirosán mosolyogtak, a tanítványom apja egé- szeu el csöndesedéit, de remegtek a vastag ujjal, amikor megcirógatta az arcomat, én majdnem sirva fakadtam, észrevette, nevetgélt és szaporán mondogatta: — Nincs semmi... Nincs semmi... Barackot nyomott a fejemre és reszkető kezével újra megsimogatott, majd leült a karos- székbe, a térdét veregetve és nagyon vidultan. a fiát biztatta: — Na, halijuk, azt a Pókaínét! A karosszék mellett, a pamlagon ült a vékony asszony, a sárga arca mosolygott, mégis szomorú volt és a tanítványom lelkendezve elkezdte sorolni, dalolni Pókaínét. én megzavartam, elgyöngültem, most szégyeltem a verset, de a vastag ember egyre uszította a fiát: — Tovább, tovább ... — Most jön, most jön ... A gyerek lobogott, kántorhajlandósággal énekelte az ütemeket, és boldogan zengett: — Báthori! Báthori! Verjen meg az Isten... A vastag ember fölugrott a karosszékből, tapodott, dobogott, húsos szemecskéit elbontották a könnyek és kiabálva, gesztikulálva, elkeseredve, németül utánamondta többször: — Verje meg... Verje meg ... Másnap az iskoiából hiányzott a tanítványom. Előadás után a lakásukra mentem, hogy megebédeljek és tanuljunk. Az ajtó zárva volt. Csöngettem, a kilincset rángattam, dörömböltem, a lépcsőházból rám kiáltottak: — Na, hé, mi az, betörő? Megszeppenve felletem: — Nem, kérem, az instruktor... Már előttem állt a ripacsos orrú, seprübaju- szu házmester és röhögött, amikor tudakoltam: — Elmentek? — Nem ... Megszöktek ... Röhögött, a bajuszát markolgatta és a szavához hozzátette: — Hiszen az újságok is megírták... — AMERIKÁBA ... Az egész földrajz forgott velem, én tudtam már, hogy Amerika nagyon messze van, fcul az operenciákon, ahol elmerül a hajé és a szegény gyerek szerencséje... Vidám rovat VIGASZTALÁS Utazók beszélgetnek. — No és sok üzletet csinált utolsó utján, kolléga ur? — Nagyon értékes összeköttetéseket és kapcsolatokat teremtettem. — Nem tesz semmit, kolléga ur, én se adtam el semmit. * A SZARDÍNIA —- Mama, igaz, hogy az óceánban a nagy halak megeszik a szardíniákat? — Igaz, fiacskám. — De hogyan nyitják ki a dobozt? * A PONTOS IDŐ A biró: Mit nyulkált maga ennek az urnák az óra-zsebében? A vádlott: A pontos időt akartam tudni. A biró: A pontos idő: hat hónap. AZ ÉRDEKES REGÉNY «— Mama, kérlek, hogy hívják azt az állomást, ahol az előbb állt a vonat? — Ugyan, Jancsika, hagyj békében, nem tudom, hogy hívják. Ne zavarj folyton az olvasásban. De hol van Pistike? — Lent maradt az utolsó állomáson és most nem tudom, hogy hívják az állomást, ♦ BLÖFF — Olvastál már az újfajta szépítés zerről? — Hogyne. Már ki is próbáltam. — Na," ugy-e, mindjárt mondtam, hogy *>'■•« az egész. A A |Dr. KLEIN üdülöotthon KREMNICAl A i ifi Jappk io ________________ Szlovenszkói Semm ering ^=3========= iflliBk. A ii !m idegesek szívbajosok Napkura — Diéta — | UdülBk gyagytelepe Te|jeJ e,lsts$. 40 K, tel'lTfly.”!
