Prágai Magyar Hirlap, 1932. november (11. évfolyam, 249-273 / 3062-3086. szám)

1932-11-19 / 264. (3077.) szám

Esterházy: A müveit nyugat nem hagyhatja tönkremenni azt a kultúrát, amely Nyugateurópa védőbástyája volt évszizadokon át á kisebbségi önvédelmi harc nemzetközi célkitűzéseiről beszélt Esterházy János és Járass Andor a Magyar Népszövetségi Liga pozsonyi közgyűlésén Pozsony, november 18. (Pozsonyi szerkesz­tő ségünk tői.) Csütörtök est© tartotta a Cseh­szlovák Köztársasági Magyar Népszövetségi Liga rendes évi közgyűlését Pozsonyban az országos keresztényszooialista párt központja által kölcsön adott helyiségéiben Esterházy János elnökletével. A közgyűlésein résztvetlek többek között Jankovics Marcellné, Tabló­it iczky János dr. nemzetgyűlési képviselő, Alapy Gyula dr., Gni'ller János dr., Fleisoh- onann Gyula dr. tar tornán ygy ül és i képviselők, Arkauer István, Jankovics Marcell dr., Aixim- ger László dr., Majtényi László (Léva), Kmoskó Béla dr. (Léva), Szilárd Marcell dr. és még igen sokan. Esterházy megnyitó- beszéde Esterházy János, a liga elnöke, általános fi­gyelemmel kisért megnyitó beszédében a Ma­gyar Nép szövetségi Liga feladatát fejtegette. Feladatunk, — úgymond — hogy mindazt, amit nekünk a békeszerződésben biztosítot­tak, de a mai napig meg nem adtak, a legna­gyobb eréliyel kiküzdjük. még pedig a nem­zetközi fórumok segítségével. Őslakos politi­kai pártjaink idebent megragadnak minden alkalmat, hogy népünk sérelmeire orvosságot kapjanak a kormánytól. Mi pedig mint Nép- szövetségi Liga a legteljesebb állampolgári kötelességeink lelkiismeretes teljesítése mel­lett a leghatározottabban hirdetjük egyrészt a nagy népszövetség felé, de másrészt cseh­szlovák kormány felé, hogy itt van egymillió magyar, aki élni akar és akinek épp oly joga van élni, mint bárki másnak. Itt él egymillió magyar, ki félti ezeréves kultúráját és figyel­mezteti a müveit nyugatol, hogy nem szabad hagyni tönkremenni azt a kul­túrát, mely a müveit nyugat védőbástyája volt évszázadokon át. Két fontos körülményt szögez le ezután Es­terházy János. Az egyik az, hogy a népszö­vetség magatartása a kisebbségekkel szem­ben legkevésbé sem kielégítő. A kisebbségi ügyek népszövetségi elintézését okvetlenül meg kell változtatni és nekünk kisebbségek­nek is a jogaink védelmére irányuló munká­ban több gondot kell fordítanunk a részletek­re, az apró munkára, hogy ilyképpen is ki­kén yszeri lsük az általánosságban mozgó el­intézések helyett minden egyes fájó sebnek meggy ágy itását. A másik az, h ogy téved Renes külügyminiszter, amikor azt hangoztatja, hogy a kisebbségek panaszai tulajdonképpen csak egyes pártok panaszai és hogy a kisebbségi kérdés adminisztratív utón intézhető el. Az őslakos pártoknak természetszerű köteles­sége, mondhatnám hivatása, a kisebbségek panaszainak feltárása, a ma itt dívó pártrend­szer mellett tehát ezt annál kevésbé lehel le­becsülni, mért más nem politikai szerveze­tek hasonlóan nyilatkoznak meg. És hogy nem adminisztratív kérdés a kisebbségek kér­dése, arra nézve elegendő, ha a békeszerző­désekre, a kisebbségi kérdés körül kifejlődött nagy és gazdag irodalomra és áll amié rílak megnyilatkozására hivatkozom. Egy olyan kérdés, amelyről megállapítják, hogy megol­datlan volta veszélyezteti Európa békéjét, nem lehet puszta adminisztratív kérdés. A kisebbségi jogainkért folytatott küzde­lem küzdelem fennmaradásunkért, ezer­éves kultúránkért, annak teljes éps égben- tartásáért és küzdeni kell gazdasági boldogulásunkért, u■in in iiiww iiiiii mim iiiipwinMiiwiiiip mi ia«aRLj!iw«fiaiitinwiHHM szociális viszonyaink megjavításáért is. Mind­ezért küzdeni nemcsak magasztos feladat, de kötelesség, mely köteleségeit míg egy csöpp erő van bennünk, el nem mulaszthatjuk. De ez nemcsak'rajtunk múlik, akik e fele­lősségteljes helyről SziiHő Géza tapasztalt ve­zérlete mellett megjelenünk évente a külföldi fórumok előtt, de kötelessége mindeu magyal­nak, kiben él a faja iránt való szeretet és múltja iránt való pietás. Ezért legyen szabad felhívnom a magyar társadalom minden ré­tegét — fejezte be Esterházy általános he­lyesléssel fogadóit beszédében —, tömörüljön minél számosabban zászlónk alá, nyújtson nekünk segédkezet erkölcsiekben és anya­giakban, hogy ligánkat erősíthessük, tevé­kenységét fokozhassuk és ezáltal a nekünk járó jogokat kisürgethessük. taross Andor elgadása A következő szónok JaroSs Andor tarto- mánygyülési képviselő, a liga ügyvezető ál­éin ök© volt. A Népszövetségi Liga céljának meglogaimazásábél indult ki: célja a népszö­vetség gondolta iának 'társadalmi utón való pro­pagálása. A tavalyi közgyűlés óta az előttünk és részben felettünk elvonult világesemények — mondjuk meg őszintén — nehézzé teszik ennek a célnak ideális követését. Az 1981 és 1932-es év a népszövetségi gondolat erejének hanyatlása jegyében telik el. A világgazda­sági helyzet okozta depresszió is nagyrészt hozzájár ült ahhoz, hogy a lelki emelkedettsé­get feltételező népszövetségi gondolat a ke­nyérgondok között elkened ölt. Pedig szá­munkra, kisebbségi magyarok számára rend­kívül fontos a népszövetségi gondolat érvénye­sülése. Ezután részletesen ismerteti a népszövetség torokgytiSSadás éa meghűlés ellen PASZTILLA hatodik bizottságában a kisebbségi kérdés körül kifejlődött vitát, továbbá a népszövet­ségi ligák uniójának tavalyi perugiad kon­gresszusát, Ezek az események is bizonyit- ■ják, hogy a kisebbségek frontja ott van a világgazda­sági válság nagy hullámverése közepette i* az európai fórumon, bár előőrsei egyelőre talán leszorultak az első vonalból, ahol most a jóvátételek, nemzet­közi adósságok, a búza, a petróleum, a szén, és a vas hadakoznak a lefegyverzés és fegy­verkezés híveivel. Maid a Becsben lezajlott nyolcadik kisebb­ségi kongresszus méltatására tér át az előadó. Ez az idei kisebbségi kongresszus, —- úgy­mond —, amely állást foglalt a kisebbségi jo­gok kiterjesztése mellett, az egyházak és a nemzeti kisebbségek viszonyát analizálta, vé­gül bírálta a népszövetség kisebbségi eljárá­sát, egy dologban hagyott hátra visszás ér­zést s ez éppen a kisebbségi kongresszus lét­alapját érinti: a szolidaritást. Látnunk kel­lett, ereznünk kellett, hogy a kongresszus munkáját nem vezeti abszo­lút kisebbségi szellem, mely egyforma jóakarattal, baráti harekész- séggel áll oda a kisebbségi testvér mellé, le­gyen az a testvér bármely nemzetcsoport tag­ja. Látnunk kellett, éreznünk kellett, hogy bi­zonyos faji elfogultságból és a kisebbségi kongresszus programján messze túlmenő po­litikai tervszerűségből a kongresszus elnöke kiejtette kezéből a pártatlajnág gyeplőjét és súlyosam diszkreditálta a kisebbségi szóiddá­KOMÁROMI JÁNOS: ORDASOK Hősi regény a XVII.-ik század végéből (55) Ekkor leemelték a kinzópadról... S követ­kezett után a többi három szerencsétlen, név- szerint: Rauscher Gáspár, Baranyay Ferenc' és Weber Frigyes. És mert ők is konokul tagad­tak, valamennyiöket halálra Ítélte Karaffa, És Eperjes város tágas piacterén zöldszin öltözékében fölrémlett a bakó. .... Hanem ezt már Szepessy Pál sem nézhette tétlenkedve. A Szernye-mocsarak megett- még aznap do­bogtatott s kiválasztván ötszáz legvakmerőbb legényét, lóra ültette őket s személyesen állt az élükre, hogy váratlanul megrohanván Eperjes városát, kiszabadítsa onnét élőhalott barátját, Keczer Andrást és vértanúhalálra készülődő négy társát. És akkor hegyeken, völgyeken, vi­zeken és erdőkön keresztülvágja magát velők a Szemye-mocsarakig. Oldalán — dühtől reszket­ve —• ott vágtatott Esze Tamás, mögötte ott vágtatott rczesorru Majos Ferenc kapitány, kit a császári tábornokok évek óta pátensekkel köröztettek halálra, mellette ifjabb Szepessy Pál sóhajtozott többször, mert aggodalommal látta, hogy apja — a vénség következtében — többször meg-meginog lovának nyergében. Ott lehetett látni a legény Tyukodi pajtást, nagy elszántsággal a szemében, úgyszintén Buga Ja­kabot, meg Zöld Demetert, amint magasra do­bálta őket a ló. Ök kettőn talpasok lévén jele­sül,. rendes körülmények között gyalogláb in­dultak minden csatájokba. Tavaszodó szellőcekék fujdo^áltak immár a Laboré és az Ondava nagy síkságán. Olvadó- #ott a hó s áradni kezdtek a folyók. Kétnapi kemény vágtatás után, nagyügyesen mégis csak átverték magukat a regéci vár alá, a Ilernádvölgyé jobb széléig. Mindenfelé olyan területen, ahol Lipót császár katonái garázdá1- .ko (Ihattak kedvükre. • Itt azonban — nem kis meglepetésükre — valami hétszáz portyázó ellenséges lovasba ta­láltak beleütközni. Szepessy Pál nem késleke­dett sokáig, hanem fölállítván lovasait, maga a legeire állt ki, Esze Tamás nyomban utána állt ki s akkor megemelvén súlyos csákányát, a le­gyengült öreg, nagyot kiáltott: • — Rája, rája. lovasaim! Esze Tamás ugyancsak megemelte még ne­hezebb csákányát s utánakiáltott a kegyetlen öregnek: — Rája! Rája! S megereszkedtek ötszázan s szemközt, a Hernád vize irányából megereszkedtek a csá­szári lovasok, kétszázan. És akkor egymásba törtek. Rövid, de vérengző volt a 'lovasütközet. Tyu­kodi pajtás, Buga Jakab és Zöld Demeter még ki sem csapkodhatta magát, mikor az ellensé­ges lovasok hátat adtak s elhagyván halottai­kat és a sebeikben hörgőket, kieresztett kan­társzárral menekültek Kassa irányának. Dör- gött alattuk a fold. Hanem a bujdosók lovasai, amint körülpiilan- toítak volna a csatahelyen, nem látták többé Szepessy Pált. Rémülettel látták ellenben, hogy lova gazdátlanul futkos föl és alá, a halott és sebeikben haldokló harcosok között. Megérezték egyszerre, hogy most szakadt reájok tizenötesztendei kínlódásuk legnagyobb szerencsétlensége. Esze Tamás kiáltott föl leg­először, meginogva a fájdalomtól: — Elesett a vezér! Még volt benne élet hörgő haldoklása közben. Nyakeréből ömlött a vér, mert átszállították a nyakerét, a balfüle alatt. Ott térdepelt a fejé­nél Esze Tamás, másik oldalról akkor már könnyes szemmel ereszkedett térdre a feje mel­lé a fia, ifjabb Szepessy Pál, mialatt kapitá­nyok, hadnagyok és egyéb lovasok — lovaik kantárszárát markolva röviden — lehorgadt, fedetlen fe^el sorakoztak az örökre távozó, en­gesztelhetetlen vezér körül. Tyukodi pajtás vette észre magát először, mert leoldván a gaz­dátlanul maradt ló nyergét, odatolta az öreg feje alá. Haldoklóit Szepessy Pál, mert gyorsan folyt el a vére. Esze Tamás nagyot kiáltott fájdal­mában: — Héj, vezér, te most elmegy innét s mi fog megmenteni bennünket azontúl? A lengőszakáüu öreg mintha fölrévütt volna egy villanásra. Mintha a halál küszöbéről tért. volna vissza. Fölvetette szemeit s annyit mon­dott erőtlenül: — A ... kard ... Hallgattak, hallgattak. Szepessy Pálnak ak­kor már oldal tbillent bozontos feje. Alkonyod ni kezdett. Esze Tamás, amikor látta, hogy a sokat bujdosott vezérből kiszállt a lé'ek, óvatosan kivetto feje alól a nyerget, gazdátlan lovára rakta vissza, akkor föltilitot­■ték rá a halott öreget, odakötözték s lépést in­dultak meg vele a regéci erdőknek. Hangtalanul mentek valamennyien. Legelői a halott vezér, akinek lovát két ordas vezette, a halott vezér után a kegyetlen Esze Tamás, mellette ifjabb Szepessy Pál elborult szemmel... így értek el lépést a regéci erdőbe, az erdőben egy tisztás­ra. Ott ásták meg az öreg sírját, koronás tölgy­fa alatt. Esteledett, amire eíhantolták Szepessy Pált. Sírjánál Esze Tamás mondott pogány imát, melynek legvégén megfenyegette az eget. Ugyanakkor magára-övezte Szepessy Pál kard­ját, saját kardját meg fejifának tűzte oda a sir végébe. S akkor megindultak ... Ugyan merre indul­hattak volna? Visszafordultak a Szernye-mocsarak mögé, hogy a többi bujdosónak is megvigyék legna­gyobb szerencsétlenségük hírét... ... Az ősz Keczer András pedig, társaival együtt rálépett a vérpadra. Gyász-szine volt a vérpadnak, haragoszöldbe öltöztek a bakók, számszerint harmincán, köz­tük a kassai, az eperjesi, a lőcsei és a tábori bakó. Mind-mind elrémitő szálas alak, de a kas­sai egész fejjel magasabb valamennyinél. A kassai hóhér, mialatt, szitkozódó tömeg kezdte elözönleni a vérpad széleit, nyugodtan könyö­költ rá a bánija nyelére s mikor megunta a vá­rakozást, meg a tömeg átkozódásajt, mintegy szórakozásul, kezébe kapta át a széles bár dót s ujjaival kedélyesen pengette végig a kemény acél élét... Március ötödik napjának reggele volt. ez! Ugyanakkor fölvonultak a poroszlók s hátra- nyomták a népet, amely vad átkokat szórt a kassai hóhérra, meg Karaffára. Messzire fekete- dett aközben a vesztőhely, amelyen vörösposz­tóba vont tőke hevert.. A Medveczky-ház előtt állt a vérpad, ahol a fekete generális szállásolt. Gyorsan múlt. az idő. És ahogy tiz óra lett volna délelőtt, megnyílt a börtönajtó s kilépett rajta a négy áldozat: Zimmermaim Zsigmond, Baranyay Ferenc. Rauscher Gáspár és uásztár- sa. Keczer •András*. Hátukban egy Perczhof ne­vű jezsuita atya a feszülettel. A börtönből a vérpadig elnyúló útvonalon akkor már katonák sorakoztak föl kétfelöl. Abban a pillanatban, amint a négy szeren­csétlen ember fölhukkant volna a . börtönajtó­ban, különös-tompán zümment meg egy repedt harang a toronyban, amelynek hangját, ha rit­kán kon dúlt is meg más alkalommal, jól ismer­ték az eperjesiek. Csak két esetben volt szokás meghúzni: ha tűz volt, avagy árvíz fenyegette a várost és ha halálra vittek valakit. Ahogy abbamaradt volna a. hátborzongató harangkongás, siket csönd állt be. És o siket csöndben fölvezették a vesztő­helyre elsőül Zimmermann Zsigmondot A tisz­teletreméltó öreg, amikor látta, hogy nincs me­nekülés többet, összekulcsolta kezét s könnyek öntötték el arcát: — Uraim! Kegyelem! E pillanatban előlépett a háta mögül Percz­hof jezsuita atya s a feszületet nyújtotta a szá­jához: — Istennél a kegyelem ... Imádkozzál é6 halj meg bátran! — Jézus, Dávidnak Szent Fia, könyörülj raj­tam! — kiáltott föl kétségbeesve a védtelen ember. Abban a szempillantásban a kassai hóhér nyakába sújtott a bárddal, ámde rosszul ta1 ál­la, amire széles késével metszette le a fetrengő ember nyakát, A tömeg fölzugott az iszonyattól. Akkor Baranyay Ferenc alakja magasodott fö! a vérpadon. Szomorú volt Baranyay Ferenc és noha szakadatlanul biztatta a jezsuita atya, hogy haljon meg béketürőn, nem figyelt oda. Ahelyett belefogott a zsoltárba s annak sorait zengedezte: Kik örülnek Ínségemnek, Öltözzenek gyalázatba Ellenem kevéiy voltokban ... Oly szomorú volt. a-z ének, hogy akik hallot­ták. hangos könnyekre fakadtak s még a hóhér is szorongó szívvel csóválhatta a fejét. De ak­kor hirtelen nagy Ívben villant föl a lőcsei hó­hér pallosa s Baranyay Ferencnek legurult a feje Kelten várakoztak még szörnyű sorsukra rendíthetetlenül: Rauscher Gáspár és Keczer András. A gerlai letűnt napokra gondolva, megölel­lek egymást, És ahogy igy átölelve tartották volna egymást, Keczer András a szemközti Medveczky-ház nyitott ablakára pillantott s összeborzadt: —- Ott ül Karaffa s megette Tábori Erzsók... Istenem, legalább Gábor fiamat mentsd meg! Odapilitantoht Rauscher Gáspár is és fölsó­hajtott: — Uram-Tercmtőm, irgalmazz szegény leá­nyom férjének! . Akkor előlépett a harmadik bakó s megkapta j Rauschert a karjánál, Feléje fordult Rauscher Gáspár s szelíd lélekkel haladt föl a vérpad j lépcsőin. Odafent megállt keresztényi alázattal, de mialatt vetkezett, szemei a megrettent, tömeg­ben kutattak, mintha keresett, volna valakit. A leányát, vagy András unokáját talán. De mert senkit sem talált, aki feléje búcsú pillantást vet­hetett. volna, letérdelt s jobbkarját nyugodtan fektette le a tökére.

Next

/
Thumbnails
Contents