Prágai Magyar Hirlap, 1932. augusztus (11. évfolyam, 174-198 / 2987-3011. szám)

1932-08-07 / 179. (2992.) szám

1932. Auguszta 7, vasárnap.

KÉT LONDONI LEVÉL

Irta: NEUBAUER PÁL

Egy barátom a minap leányának leveleit matatta meg nekem. A leány Londonból ir, ahol

hosszabb idő óta abból a célból tartózkodik, hogy az angol nyelvet elsajátítsa és hogy képesítést nyerjen az angol nyelv felsőbb oktatására egész Európában. Ez magában véve mindennapi eset, de a felolvasott levél olyan mentalitást tükröztél, amely pedagógiai szempontból egy Középeurópában élő magyar számára végtelen fontossággal bir: elsőnek feltűnik, hogy ez a tanítvány mennyire el van ragadtatva tanáraitól, de nem panegirikus vagy gyerekes értelemben, hanem a sorokból elővillan, hogy a tananyag, a tanítás és a légkör fogta meg ezt a tanulnivágyó lelket. A két le vél olvasása közben visszagondoltam a magam iskoláira, amikor minden magolás volt és drukk, tanároktól való félelem, torzképe minden pedagógiának. Nem emlékszem (egy ritka kivételtől eltekintve), hogy akadt volna középiskolai vagy egyetemi tanár, aki egyéniségével át tudta volna törni a félelemből és unalomból alkotott gázlégkört és akiben úgy lángolt volna a tanítandó anyag iránti szeretet, vagy úgy meg lett volna győződve tanítása fontosságáról, hogy elfelejtette volna mellette a vizsgáztatást, az osztályozást és azt a körítést, amely minden tudományos pecsenyét élvezhetetlenné tesz.

Ennek a londoni koledzsnek a tanárai barátom leányának bizonyító levelei szerint mind „legtöbbet tudnak a világon", mind „a legkitűnőbb tanárok", ég a leány boldog, hogy osztrákok, franciák, indusok és spanyolok között egyikét az első helyeknek vívta ki magának. Közelednek a vizsgák és így mosolyogva kérdi apjától (természetesen teljes tudatában annak, hogy ez sohasem történhetik meg): „Api- kám, mi történik, ha megbukom?" Nem bukik meg — é6 ez az, amire rá akarok térni. Nem bukhatik meg azért, mert olyan örömmel dolgozott, hogy minden elsajátithatót elsajátított. Nem bukhat meg, mert tanár és tanítvány személyes kapcsolatot teremt a hosszú hónapok folyamán és mindketten egyaránt szükségét érzik a munkának, a tudás fejlesztésének, a tanításnak ég a tanulásnak. A levelekből az a csodálatom és nálunk elképzelhetetlen mentalitás tűnik elő, hogy a tanítvány épp oly kevésbé érdeklődik az osztályozás iránt, mint a tanár és szinte paradox módon fejezhetném ki magam: A tanár legalább oly mértékben fél az osztályozástól, mint a tanítvány. Itt tanulásról van szó. amely, mint nyelvészet, öncél ugyan, de mégis az élet számára elgondolva, a praktikus életet készítik elő. Ebbe a nyelvészetbe azonban az emberi kapcsolatok oly szervesen kapcsolódnak bele, hogy a Londonba kiküldött leány nemcsak a száraz ismeretanyag precíz tudásával érkezik vissza, hanem megtanulta a legnehezebbet, amit egy kevésbé szerencsés fiatalember idehaza csak igen nehezen sajátít el: megtanulta az emberekkel való bánásmódot, a pszichológiát, az emberismeretet, egyszóval a tudománynak mint tanításnak és tanulásnak bennrejlo nagyszerű tulajdonságát: az én és a te viszonyát.

Stephan Zweig mondotta nekem egyszer, hogy a világot talán legjobban azzal lehetne „megváltani , ha a szülők minden fiatal fiút és leányt világgá küldenek. Arra az ellenvetésemre, hogy ez pénzkérdés, mosolyogva megjegyezte, hogy hiszen egyrészt az odahaza való tartózkodás és nevelés szintén pénzbe kerül, másrészt pedig már magam is rosszul nevelt ember vagyok, hogy keveset utaztam é6 nem figyeltem meg, mennyivel könnyebb külföldön az élet, mint belföldön. Odakint muszáj, idebent nem muszáj. Belföldön az ember családra, rokonokra és barátokra támaszkodik, elherdálja az időt, várja a pozíciót, azt, hogy elhelyezzék. Odakint nincs kapcsolat, csak saját energia és saját tudás van és — mondotta Zweig — hamarosan kitűnik, hogy ez az energia aránytalanul nagyobb, bensőségesebb és érdekesebb, egyszóval hatékonyabb, mint minden kapcsolat ég minden protekció. Zweignak erre az elméletére kellett gondolnom, amikor barátom leányának két levelét elolvastam. Rágondoítam azokra az ismerőseimre, akik fiatal korukban pénzzel és pénztelenül eltűntek a külföld dzsungelében és akik ma mindenütt szép pozíciókban ülnek és büszkék rá. hogy szelfmédmenek. A londoni koiedzs kis magyar leánykája máris meghívást, kapott a kanadai Winnipegbe, sőt Délameriká-ba is, huszonkét éves mindössze, de máris eltarthatja magát és sokkal többet tehet ennél: bejárhatja a világot és nem szorul rá arra, hogy nagy protekció révén egy kis stallum- ba kerüljön el Piripócsra. Azt irja például többek között, hogy egy indus leánnyal kötött barátságot, aki Tagore iskolájába járt és Ta- gore személyes ismerőse. Ha akarja, oda is meghívást, kap. Mennyi lehetőség, csak azért, mert nem ragadt rá Középeurópára, nem^ várta évről-évre, hogy mikor „javulnak az állapotok". Azt tudjuk, hogy itt az állapotok nem javulnak és van Kőzépeurópának egy nagy népe , a német nép, amely 1870. óta nagy, azóta, amióta felfedezte magának a saját országán kivill a világot. A világ elég nagy az emberiség számára, csak keveredni kellene egy kissé a fajoknak és a népeknek, egy kis népvándorlásnak kellene bekövetkeznie, amely uj vérkeringést hozna az elmeszesedett erekbe. Rám, a magyarra talán éppen Németországban van

szükség, a németre Indiában, az angolra Magyarországon. Utazni és vándorolni kellene, az élet néhány évét arra szentelni, hogy megismerjük azt, ami a saját glóbuszunkon meg nem ismerhető: a mást. Ez ennek a két levélnek az értelme és ebből az értelemből egy régi------------------ mi iin————Bnrw—n—nHttTmir

fe

lfedezés uj öröme tör elő. Marco Polo, a nagy velencei utazó irta, hogy hazájának és Önmagának csak úgy használhat, ha nem tartózkodik odahaza és ha másokat tanulmányoz, nem önmagát. Barátom leányának levelei igazat adnak Stephan Zweignek: könnyen lehetséges, hogy az emberiség egészen más lenne, mint amilyen, ha a népek fiatal éveikben egymáshoz vándorolnának, hogy egymással megismerkedjenek. Mert mindig másutt vannak .,a legkitűnőbb tanárok, akik a legtöbbet tudnak a világon" és senki sem fél az élet vizsgájától és nem bukik meg, ha megismerte az életet.

Futtában Kőzépeurópán

írja: SZOMBATHY VIKTOR

Világfürdök 1932-ben

Napfényes, szirtes Abbázia

A Quarnero fölött fehérfényü alumínium hid rop Ián kering. A repülőgépnek nagy hivatala van: néhány Uráért Fiume és Abbázia között szállítja az utasokat, vagy kirándulást tesz vállalkozó kedvű fürdővendégekkel az öböl körül.

A tengeren formás, fehér gőzös hasítja az acélkók hullámokat: helyi hajó, a velencei címerrel s kiránduló vendégeket cipel Fiume— Volosca—Abbázia és Laurana között. Az országút széles betonján rohannak az autók, a voloscai villamos csikorogva gördül a szűk uccákon, —

—: minden közlekedési eszköz rendelkezésedre áll, hogy a világfürdőkbe eljuthass, csak éppen egy kis, guruló jószág mák ácsolta meg magát s teszi körülményessé az idejövetelt s: ez a pénz.

A luxushelyek érzik meg legjobban a válságot. Abbázia törzsközönsége sosem az olasz volt, hanem a német, osztrák és a magyar. Pénzük pedig Európában mostanság éppen nekik van a legkevesebb.

Természetesen, ezt a panaszt inkább csak a szállodások és a kereskedők hangoztatják, mert még e válságos idők dacára Is tele van Abbázia fürdővendéggel a a sziklás partokon, — amelyekhez szegélyül, mesterségesen teregették ki a hozatott fövényt, — százszámra sütkéreznek és bámulnák négerré a derék külföldiek.

Pedig a pálmás, napfényes Abbázia uj épitkezésekbe fektette pénzét, hogy csalogassa az utasokat, széles strandokat épített, bővitette. szállodáit s még az az előnye is megvan, Fiaiméval együtt, hogy vámmentes terület, — de ki tehet róla, hogyha rossz a konjunktúra s ezen még az sem segít, hogy minden falon és oszlopon Mussolininek 9 olykor a királynak, papirpatronnal festett arcképét láthatod. Ezek a képek, alatta az Evvivát jelző W-vel, valamint a fasiszta jelvény, minden módon és formában, itt is kisérnek utadon s lassankint azt is megszokod, hogy nincs az az ölesz fürdőhely, ahol az uniformisok tömkelegé ne tobzódna, különféle .színekben s személyeken.

*

Volosca kedves uccái, Laurana öreg házai, Ica halászai, Vall San Marino kedves halász- kunyhói, a hegyek oldalán épített házikók, kastélyok a meszes hegytetőn s a komoly Monté Maggiore finoman suhanó motorcsónakunk előtt feltűnnek sorra. Mélykék vizén az Adriának vitorlások lebegnek. Ki-kiszállunk egy-egy faluban, van, ahol tiroliaknak néznek bennünket, van, ahol halakat kínálnak minden ok nélkül eladásra s minden ránk&ózka- tóval kísérletezni kezdenek: kedves emlékei az adriai hajókázásoknak.

*

Társaságunknak mg vannak a maguk belső örömei is. Lassankint felengedett az első napok idegenkedése, most már kedélyesek vagyunk egymással, — kialakult egy tip-top proíeránsz-parti, megkerült egy utitáreunk, aki Siófokon elhagyta a csomagját s vonaton jött utánunk Abbáziába, hogy újból megkezdje holmijai elhagyogatását, az egyik házaspár jeggyürü-je beleesett a tengerbe a szikláik közé s három negyedórás kutatás után az asszonyka lábujjai kitapogatták a gyűrűt s fogva tartották, míg sorozatos utánabuká- sok után kihúztuk a gyűrűt a vízből . . .

Esténként az Adria fölötti teraszokon finom dzesszre táncolunk és a dezsessz-szó messze fut a csillagoktól csillogó vizen. Fiume lámpái kigyulnak, bóják csillognak a vizen s egy messzi bárkáról gltárpöngetést, te* norhangot cipel szét a szél.

Nyugalma®, csendes esték az Adria partján. Valaki karonkap. Társaságunk népszerű párja, az ügyvéd-pár sétál éppen a móló felé s a doktor ur lefekvés előtt még lemond égy derűs anekdotát ...

Az idő pedig éppen alkalmas arra, hogy újonnan szerzett nagyszombati barátommal parázs vitába kezdjünk a kultúrák lényegét illetően ...

A velencei Lidón

fentemlitett barátom is abbahagyta a német kultúráról táplált rajongó véleménynyilvánítását már, mivelhogy parázs flörtje ígérkezett nagy reményekkel is kecsegtetett volna, ha a lidói napok nem szemléltetlek volna meg oly szigorúan.

A mocskos kis vaporetto cső mag számra szállítja mindenféle nyelvű és nemzetiségű utasait a lidói szárazföldre s akik délelőtt a dozse-palota hatalmas termeit bámulták melegtől fáradt aggyal, vagy a Frari-templom- ban fizették le a kötelező obulusokat s késsé- gették el maguktól a minden útfélen jelentkező ciceronékatrdél utánra valami csodálatos vis major folytán egyszerre csak a fekete-fehérre mázolt kiá hajón találkoznak, fürdőruhát szorongatva hónuk alat s idegesen

kapkodva fejüket a különös bábeli zavarban.

Itt van, íme, az egész amerikai diáklány- társaság,- amely délelőtt oly feszült figyelemmel hallgatta vezetőjét, itt vannak a tiroli- nadrágós németek és hátizsákos anyák, itt az Öreg londoni házaspár, amely a tegnap esti szerenádon átölelkezve gondolázott a Canal Grande vizén, itt vannak Hlavatyék Kőimből s Franto gyerek igen ordít, de itt vannak Szegőók is, a Lipótvárosból, mert minden hangot, bábeli káoszt végigsüvit egy hang, a Szegő né hangja, aki azt mondja éppen:

— Hát viiágravaló egy asszony az a Vértesnél

Vértesné nem halija, ö messze van most. Pesten valahol s p ukk adózik, hogy Szegőéknek még moist is van annyi pénzük, hogy a Lidón mutaoga&sák selyempizsmájükat . , .

*

Abbázia szikláit a Lidón fölváltja a puha fövény. Ezer szín, csillogó, vidám zaj és zene. Szines vitorlák a kék tengeren. Piros-sárga kabénok végtelen sora a parton. Csónakok és motorosok, forró homokban fehér csigahéjak. Fagyi al tos és fényképész . . . Benn, a fürdőíelepen ásitozva várnak a szállók e^y- re több vendéget, mert az idén bizony mégis kevesebben jöttek, a roppant szállók előtt boyok á.sitoznak s az autóik száma is megritkult.

... És mégis van élet Európában. Az örök optimizmus kicsalja az embereket a tengerre, a hegyekhez, a vizek partjára s a pálmákhoz,

Nem elcsüggedni. Európa, csak menteni maradék kedvedet!

Lám, itt mégis pezseg az élet. Ám panaszkodjanak a szállodások, — a tenger mégis kék, a hullámok símogatóak, a gyerekek játszanak, a nők kacagnak, a nap ragyog . . . csak egy félórányi-derűt, optimizmust kérünk . . .

S még a rengeteg egyenruhát is szívesen elfelejtjük, amely még itt is kísért, a Lidón...

A diák nem felel

Egy apolitikus elmélkedései

Irta: SCHÖPFL1N ALADÁR (Budapest)

Lehet rá akármit mondani, lehet eszméit, mozgató erőit, azelemd és erkölcsi mértékéit elavultaknak tekinteni, lehet rárJkinaradt hibáira és hiányaira akármi kemény kritikát mondani, a 19. század mégis egyik legnagyobb százada volt az emberiségnek.. Óriásit, szinte megmérhetetlent alkotott minden téren. Hogy csak legnagyobb alkotásait emlegessük: a nemzeteik életét két hatalmas pillérre alapi tóttá: a nemzetiség és szabadság pillérére, a kapitalista termelési rend kialakításával lehetővé tette az anyagi javaik beláthatatlan tömegének folihal- mozását, a természet megismerésére szolgáló szüntelen erőfeszítéseivel ismeretlen roppant természeti erőket állított ezer és ezer technikai ta- 1 ármánnyal az ember szolgálatába, újonnan kitalált (közlekedési eszközeivel (vasút, gőzhajó, távíró, telefon stib.) soha nem sejtett közelségbe hozta a világ legtávolabbi részeit, megismerte a Föld Összes eddig ismeretlen részeit ás bevonta őket az emberi kultúrába. (Nem szólunk most az irodaiam, tudomány, művészet terén végzett munkájáról.) Nézzünk vissza s azt kell mondanunk; ez jó mulatság, férfimunka volt.

Ma már mnceenek föltáratlan hasznosítható területek. A vasutak ée egyéb (közlekedési eszközök ki vannak építve, már csak bővltgetés, javítgatás, modernizálás marad az uj nemzedék számára. Gépünk annyi van, hogy már sokalll- juk is. A Föld mindenféle részein a nagyvárosok már kifejlődtek, nem várható többé, hogy jóformán semmiből óriási nagyvárosok nőj,jenek ki évtizedek alatt, mint például Csiíkágó é- számos más nagyváros Amerikában, vagy kis fészkek milliós városokká duzzadjanak egy emberöltő alatt, mint Budapest. A teohnikai és gazdasági tevékenységnek tehát ma megközelítően sincs annyi lehetősége és olyan hallatlanul tág tere, mint a nnult században. Ebből folyólag a vagyonszerzésnek és vagyonihalmozásnak sincs tehát annyi lehetősége. Ha eölkép- zeljülk, milyen könnyen és milyen gyorsan alakultak csak Magyarországon igen nagy vagyonok abban az időben, mikor az ország 1867 óta lázas tempóban rendezkedett be a modern életre, amikor egyre-másra alakultak hatalmas bankok, gombamódra épülitek Budapesten egész uj városrészeik, létrejött az országot átfogó vasúti, táviró- és telefonhálózat, a.z á'liam mindenütt kiépítette a kultúra, a gazdasági élet, a közigazgatás szerveit, a mezőgazdaság modernizálta magát — akkor lesz tiszta képünk arról a munkáról, ami itt fo'lyt és azoknak a vagyo- noknak keletkezéséről, amelyek itt fölhalmozódtak. S ha nézzük a ma lehetőségeit, lehetetlen nem látnunk, hogy ma ezek a lehetőségek mennyire összezsugorodtak.

S most tanúi vagyunk annak a látványnak, hogy az akkori arany-időkben szerzett nlgy vagyonok kezdenek olvadozni a gazdasági válság pusztító tüzében. Bankok, iparvállalatok serege pusztul el, vagy lecsökkenti méreteit. Nagy, régi kereskedelmi cégek, amelyek nemzedékek munkájából nőttek nagyra, mennek tőinkre egymásután. Nagy családi vagyonok válnak semmivé. Maguk az államok is évről-’ évre szűkítik a gazdasági élet táplálására szánt eszközeiket. S maga az az egész világot 'behálózó gazdasági szervezet, amelyet a múlt század ailikotott, mindenfelől szakadásokat és réseiket mutat. A fantasztikus gazdagodás kora után jön a szegényedés kora.. Tovább fog ez fejlődni a teljes leszegónyedésig? Előbb le kell jutnunk a mélységbe, hogy aztán föl tudjunk emelkedni? Ez a kérdés izgat ma valameny- nyiünket.

S ez a kérdés annyival nyugtalanítóbb, mert bár szakítottunk a múlt század minden szép ideáljával, nemzeti eszméjét nyers és embert emibertott elválasztó nacionalizmussá torzítottuk, szabadságeszméjétől eltávolodtunk, nem tiszteljük többé a szabadságot, .liberalizmusát megmosolyogjuk, szociális gondolata helyébe a bolsevízmius abszurdumát, készülünk tenni, — de nem tudtunk szakítani a 19. századnak azzal ■az ideáljával, amelynek legkevesebb az erkölcsi értéke: az anyagi javak túlbecsülésével. Az „enrichissez-vous" ma épp olyan érvényes jc-t szó, mint mikor a miult század közepe tája Guizöt először kimondta. Egy nagy örökségből csak a legkevésbé értékes részt tudtuk meg- tartagj. Ezért idéz elő a gazdasági válság erkölcsi válságot is. A régi ideálokat meghazudtoltuk, uj ideálokat nem tudtunk magunknak teremteni. Mert ki tud mondani olyan eszmél, amelynek kultuszában az emberiség nagy többsége úgy tudna egyetérteni, mint a mulit század közepének szabadság-kultuszában? Nyilvánvaló, a múlt század elvégezte a maga penzumát, az uj századra uj föladatok hárulnak. S mit tettünk ez uj föladatok elvégzésére? Egy harmada elmúlt már a századnak és még azt sem tudjuk, milyen föladatokra rendéit etett. Kérőd - .ziink a műit örökségén, amelyben már hinni nem tudunk.

S ez a legnagyobb bajunk. Úgy élünk, mint a rossz diákok. A tanár kérdez s a diák nem féléi.'

4