Prágai Magyar Hirlap, 1932. július (11. évfolyam, 149-173 / 2962-2986. szám)

1932-07-10 / 155. (2968.) szám

4 1932 július 10, vasárnap. KÜLÖNVÉLEMÉNY A HATLÁBU BORJÚ Nem tudom, nem fognak-e rám haragudni a trencséniek, amiért Leleplezem városaikat. Ma, amikor mindenki panaszkodik és saj­náltat ja magát, illetlenség bárkiről is aizt mondani, hogy jól megy neki. Hát még egy egész városról! Ma! Köaépeurópában! A minap — a vasaitösszeköttetés úgy hoz­ta magával — három órát töltöttem Tren- csénben. Kissé kótyagosan az utazástól, szemlélődés nélkül indultam el a tiszta, ba­rátságos parkon keresztül a városiba. Ön­kéntelenül arra mentem, amerre a várost sejtettem, nem kérdeztem senkit, a várfal tövéiben megbámultam a szikláiba vésett re­liefet, melyről fogalmam sincs, hogy kit áb­rázol és minek az emlékére faragták — to­vábbmentem és az első fordulónál megpil­lantottam a Fő-uocát. Az eddigi látvány túl­ságosan kisértő volt, de én nem engedem magam megvesztegetni ki rakatvár osrészek- tőL Ha idegen városiba érek, gyors pillan­tással megismerkedem a város struktúrájá­val, aztán befordulok az első melléfkuocáiba, ki a perifériára- Ott kezdek ismerkedni a várossal és hátulról orvul közelítem meg a szivét, nehogy a rejtegetni valók meg isme­rése előtt ejtsen meg főterének tisztára kö­vezed mosolyával. Ezt a metódust követ­tem Trencöétniben is, de hiába, akartaim el­kerülni a vélt kozmetikai hatást — pórul­jártam. Beleszédültem a kisváros üde, egészséges szépségébe. A külvárosi uccukban csinos villáik és családi házak sorakoznak, árnyékos fák bó­logatnak ki az uccura, kövér darazsak don­gának az élőkért virágai között, a házak' közötti réseken át a pompás vasúti hidra és a környező kedvesen hajló dombokra esik a kilátás. A zsidó iskola és a zsidó templom mellett, amelynél szebbet nem láttam az egész országban, fölkerültem újra a Fő­utcának és nem védekeztem többé: kéje­sen, ellenállás nélkül süllyedtem vissza egy régi világba, melyben jólét, nyugalom s bol­dogtalan szerelmi tragédiák vannak. Egy humoráról előnyösen ismert öreg úr­tól hallottam nemrégiben: „Hogyan kell megúszni a krizist? Végtelenül egyszerű. Az ember elegánsan öltözködik, jól eszik, jól iszik, jó szivarokat szí, keveset dolgozik, este elmegy valahova szórakozni, későn kel, általában kényelmesen él. És egy szép na­pon arra ébred, hogy vége a krízisnek." Kos, biztosra veszem, hogy Trencsén eszerint a tanács szerint él. Nem álltam szóba senkivel, nem kérdez­tem senkit, bárkihez fordultam volna, el­kezdett volna panaszkodni. Panaszt pedig lehet hallani eleget a világ minden tájában, de ilyen képet, amely, nem túlzók, megha­zudtold sa minden panasznak, már hosszú idő óta csak Trémesemben láttam. Kedves, jőforgalimoi, törekvő, nagyon tisz­ta vidéki város, amelynek barátságos éghaj­lata jóindulatúvá teszi az embereket. Az egyik hosszú uccun végig piac, nyitott asz­talokon gyümöilicsöt, főzeléket és egyéb élel­miszereket árulnak. Sehol hulladék, sehol perpatvar, a vásárlás barátságos, mondhat­nám, emelkedő tendencia mellett folyik, él­űdé és vevő mosolyognak egymásra- Általá­ban sehol ennyi mosolygó embert! A temp­lom előtt egy öreg hölgy mosolyog rám, messze túl a koron, semhogy egyéb értel­met lehessen belemagyarázni a mosolyba, mint az idegennek kijáró barátságos üdvöz­letei. A hentes, akinél utravalót vásárolok — szar upáp a szemes, borotvált intelléctuel — mosolyogva biztosit róla, hogy úgy szol­gál ki, hogy kénytelen Leszek .megeLégedvé lenni. Közvetlenül a vár alatt, a nagyon kellemes kis kerti vendéglőben szó nélkül odajön hozzám a kutya, fölágaskodik a tér­demre és az ölembe fekteti a fejét. De a Jegbarátságosabb kép, amit a mosolygó gyermekek nyújtanak. Azt kell hinnem, hogy az egész város kísérleti telep valami modern nyugateurópai gyermeknevelési .rendszerre. A gyermekek, akikkel találko­zom, mind jókedvüek, jól öltözöttek és — jóm odornak. Megelégedetten, vidáman, mo­solygósán csöndesek- Nem hejebujáznak, nem kergetnének az uccun, nem látni kö­zöltük sehol a kirobbanó felszabadulást, úgy látszik, hogy nincs szükségük rá, mert egé-z nap vigyáznak gyermeki létük tá- gaibb. levegősebb kiélhelésére. Láttam őket az is'.Maudvaron szünetben, hangos szót' nem lehetett hallani játékaik kÖzben2 h*|fe ■' l : rv jWíOísD flottáim az iskoláslánykák kacarászásút és vi­dám éneklését fent a várhegyen: soha ilyen harmonikus gyermekkórust! Biztos, hogy nem a bet>anitottság, hanem a jókedv hangolta össze őket. Nagy sikerük volt, amihez hozzájárult az akusztika és a dísz­let, amit a várrom nyújtott. A vár a tizennyofltoadik század dereka óta rom, akkor égett le, mint a muzeumőr saj­nálkozó, gyászos hangon közli velem. Szo­morúan sóhajt és azt mondja: „leidér". Igen, muzeurn is van Trenosénben. Fel kell menni a második emeletre — az első eme­leten, úgy emlékszem, orvos lakik — és re­csegő padlóijiu rozoga szobákban, ahogy mú­zeumhoz illik, vannak gondosan elhelyezve a remek fepkegyüjtemények, régi lőfegyve­rek, Kossuth Lajos, Ferenc József és az összes főispánok olajb afestett arcképei, XIII- Leó pápa aranypapucsa és — a hab lábú borjú. A hatlálbu borjú az első szobá­ban van, szemben a bejárattal, de csak a végén vettem észre, mikor az őr, kimenet­kor, meggyuj tóttá a villanyt a csodálatos lény tiszteletére. A két fölösleges láb a borjú derekából nőtt ki teljesen normális far- csontokkal és — mint uz őr biztosit róla — pár óráig élt is az állat, mielőtt idekerült a késői utókor okulására ©s óvására. Ácsorgó, rongyos munkanélkülit egyet sem láttam Trenosénben. Rongyos gyerme­ket még kevésbé. Két mezítlábas gyereket láttáim, kánikula idején, az egyik tisztán, rendesen volt öltözve, a másikon foltozott nadrág és nagyon kopott, de tiszta kék mat­rózkabát volt — utóbbit kézalatt vették vagy ajándékba kapta — ez a fiú nagyon sietett az ut közepén, de ügyelt az elegáns tartásra és óvakodott attól, hogy futásnak eredjen. Ez volt az egyetlen proletár, aki­vel háromórás sétám alatt találkoztam­Az egész várost igy, ahogy van, skatulyá­ba lehet tenni és szét küldeni a világ min­den tájára, okulására mindenkinek: hogyan kell megúszni a válságot, milyen gazdasági 'és idegállapot kell hozzá, hogy sikeresen ussizuk még a válságot. Biztos, hogy nagyon sok ilyen kisváros van még a világon, ahova a tétova utas, a mai rossz idők gyötrődő vándora bebotlik, mint tér és idő elfelejtette varázshelyre. Mii az a varázS'S-zer, aminek használata folytán ezek a városkák kívül maradnak a világkrizis füstölgő országutján? Milyen szerencsés területi, éghajlati, gazdasági adottságok azok, amelyek kiemelik ezeket a kis városokat a káoszból, a tanácstalan, leromló, szétboimló zűrzavarból, amit nagy­képűen még ma is világgazdaságnak ne­veznek? Nem uj jelenség, rendes békebeli tünet: minél nagyobb város, annál nagyobb — aránytalanul növekvő geometriai sorban • a nyomor. Főleg igy van, ha nemcsak a gazdasági nyomort vesszük alapul, hanem egyszerűen az emberséges élet standardját állítjuk fel. Ne beszéljünk boldog életről, hanem az ember mai fejlettségi állapotá­nak, mai Idegrendszerének megfelelő, egy­szerűen a mai ember számára elviselhető életről. Gazdaságilag a nagyváros tönkrement nagyvállalkozást jelent. A tapasztalat azt mutatja, hogy a gazdásági élet egész vonalán a középkor a legálihatatosabb valami, a ki­csiny és középszerű vállalkozások bírnak leginkább megállni a világkrizis hánytorga- tásában, ahogy a kicsiny hajók is eredmé­nyesen lavíroznak a nehéz tengeri vihar­ban, mig a hajóóriások elpusztulnak. A nagy­város nem a maga 'természetes környékének gazdasági életét szívja föl, hanem kitólja csápjait messze vidékekre, kicsiny és na­gyobb városodon kérésziül, országhatárokon Egy négyhengeres fedett karosz- szériájü pompás karban lévő Tatra autó jutányos áron gIcIC90» »Elő­nyös autóvétel” jeligével kérünk ajánlatot a Prágai Magyar Hírlap kiadóhivatalába, Praha II., Panská A nagy roham után Irta: NEUBAüEB PÁL Semmi kétség, a nagy roham után Euró­pában is, Amerikában is a fáradság jelel kezdenek mutatkozni: 1014-ben indult meg a nagy roham, az emberiség belefáradt. Itt-ott lövöldöznek, népek és egyesek; itt-ott még küzd az agy az agyak ellen és koponyák még nékimennék egymásnak és a valóság falá­nak, de az elfáradási folyamat megindult, a „megváltások" után a mindennap átvette a parancsnokságot és állóifront alakul ki las­san: a hullámok elültek. Egy periódus befe­jezését szimbolizálja és reveflálja nehány hétvégi lövés: egy bécsi tudós belesüpped az asztrológia ópiumok álmokat hózó kar­jaiba és as-ztrológikus ahtropozófiáját ter­jeszteni szeretné a bécsi egyetemen, ahol csak a szigorúan tudományos kísérlet mérv­adó. Mikor mindenki ellené van, rálő az egyetem rektorára, ilyen ismerétet mélt i érv­vel bizomyi'tva, hogy az as-ztiológikus antro- pozófia is csak olyan romboló hatalom, mint akár a militarizmus, ha — hatalomra ke­rül. Tessék jobban szemügyre venni ezt a fi­gurát és az utat, amely Rudolf Steinertől hozzá elvezet. Azt gondolnád, hogy a földi dolgoktól elvonatkoztatott aszkéta, aki az 'asztrológiában „a Nagy kézi*" törvényével fog­lalkozik csak; de fordított érdé klónál az ő útija, amely pontosan a revolverig és gyilkós- ságig vezet el: a hatalomig. A sok hétvégi revolver lövés közül peda- gógikusan csattant a Bet telkeim Móricé is, Krausz Simi társáé, aki csendes és szerény ember volt ugyan, lentről kezdte és bármi­lyen magasra felkerült, a „lent“ régióját ma­gasabbnak értékelte a fentnél. Béna nővére tolókocsija volt a világa, pedig társa volt Krausz Siminek, aki a legizgalmasabb nagy­világot élte és mégis, amikor Bettelheim nő­vére nem bírta tovább az élétet, minden to­vábbi okoskódás helyett vele együtt ment a halálba. Ez a lövöldözők másik kategóriá­ja, az elfáradtak ama csoportja, melynek tag­jai önmagukra szegzik a mindeiihiábavaló- és céltalan bölcsesség re vol véreső vét, mert már azt is tudják, hogy céltalan és hiábavaló, másokra lövöldözni. A múltkor avval az emberrel beszélget­tem, aki azt mondta magáról, hogy a Lind- bergh-gyenek gyilkosa. Megállápitást nyert, hogy szélhámos. Mégis, egy szavamat sem vonom vissza és fenntartom, amit róla ir­ké resztül. Ha egy nagy vállalkozás csődbe jut, az üzemét beszünteti, a munkásokat elbo­csátják, de az épület megmarad, a beépített részek megmaradnak, valaki más olcsón be­leül a birtokba és dolgozik tovább, lehet, hogy ugyanavval a berendezéssel, ugyanazok­kal a gépekkel, talán kisebb-nagyobb átala­kítások után. Ki törődik a régi tulajdonos­sal, aki talán élete munkáját ölte bel a vál­lalkozásba? Az üzem ott áll és dólgozhatik tovább. A régi vezetők, a régi munkások ta­lán elhelyezkednek másutt, talán munkanél­küliekké válnak, minderről ném tudunk sem­mit, hacsak magát a régi épületet látjuk. A régi gyár a konjunktúrában messze vidékek­re szállított, az uj tulajdonos a krízisben már csak helyi mérőitekben dolgozik, nem hasz­nálja ki a telep kapacitását: megteheti, mert olcsón, „pleite‘‘-áron jutott hozzá. Az uj tu­lajdonos nem érzi a régi terheket. A nagyváros, amely ilyen tönkrement és talán kisméretben újra megindult vállalko­zások zűrzavaros tömkelegé, kollektive an­nál inkább érzi a régi terheket. A régi, tönkrement vállalkozók ném lettek mind ön­gyilkosok, a régi munkások, akik munkanél- küliéké váltak, nem költöznek vissza a vidék, re, ahonnan a konjunktúrák idejében felcső- drtették őket. Nem mehetnek, mert régi he­lyüket már elfoglalta más, mozdulni sem tud­nak nyomorukban, de meg meg is fogta őket az összeverődött tömegek életének az úgy­nevezett nagyvárosi életnek varázsa. A nagyvárosi élet úgy hat a létekre, mint a szervezetre a morfium, vagy a kokain: egészségtelen, leggyakrabban pusztító, de aki megszokta, nem tud tőle szabadulni. Aki ■benne él a nagyvárosi élét szédületében, aki megszokta ennek az életnek a tempóját és mechanizmusát, az nem bírja otthagyni, leg­feljebb a még meg nem fertőzött, erős ellen­állású, egészséges ideg rendszerű ember, ez is csak akkor, ha nincs más kint vagy pedig biztos elhelyezkedés kínálkozik számára másutt. A nagyváros a dekonjunktúra idején tönk­rement kis és nagy egziszténziák egészségte­len halmaza, amelynek tetején ott virul az a kis réteg, amelyik olcsón jutott a régi, drága, tam. Osak egészen laposfejü nyomdafesték­kulik gondolják, hogy a szélhámos leleplezé­sével végétért a szenzáció, pedig az emberi szenzáció csak itt kezdődik. Közvetlen a le­leplezés előtt egy nagy baidapesti és berlini napilap munkatársa keresett fel és mindket­ten egyórás előadásban beibizonyitofiák, hogy igenis, feltétlenül a Lindbergh-bébi gyilkosáról van szó. Engem ez sem érdekelt, mert engem a Lindbergh-bébi sem érdekelt. Statisztika szerint Amerikában évente 2000 ilyen bébi tűnik el — mért érdekeljen pont ez az egy? De igenis, érdekelt az az ember, aki gyilkosnak mondta magát. Érdekelt a napi szenzációtól elvonatkoztatottan, mert benne is megláttam azoknak egyik repre- zentását, akik a nagy rohamban és a robam után elfáradtak és akiknek már minden mindegy. Ez a kitalált Lindbergh-bébi gyil­kosság hozzátartozik a bécsi lövöldöző asziro- l'ógikus antropozófns esetéhez és a Simi Krauszhoz, aki keservesen sirt, amikor hal­lotta, hogy társa, Bettelheim Móric öngyil kos lett. Éretlen kalászokat kár learatni — kár a szenzációk után loholó, minden dicső­séget magának vindikáló, leleplezési má­niáiban' szenvedő fecsegő vei foglalkozni és nincs is róla szó. Szó van arról az emberről, aki emberileg ezerszer tehetségesebb, mini az olyan fecsegő nyomdafesték-kuli; tehetsé­ges nem avval, hogy három napig a hatósá­gokat és a sajtót egy kis mesével elkábitot- ta, hanem avval, ahogyan ezt mint ember és pszichológus tette. Vissza akart kerülni Amerikába? Ez is oly kevéssé érdekes, mint a színlelt gyilkosság. A bécsi lövöldözésnél, meg a Bettelheim öngyilkosságánál is nem az a fontos, ami a szenzáció, hanem a két ember maga. Az ember maga pedig elfáradt a nagy ro­ham után. Még próbálkozik, még revolverrel akarja intézni a saját sorsát és a világ folyá­sát, de kezdünk légüres térben élni, amely­ben a lövés zaját nem halljuk. Lassan arra kényszerülnek a szenzációk Domkihotéjai, hogy beletörődjenek abba a mindennapba, amely még minden koriban legyőzte a rend­kívülit. Azt hiszem, a sokat emlegetett régi jó idők kapuja előtt állunk: hiszen olyácr szerények és megelégedettek kezdünk lenni*, mint nagyapáink voltak. A nagy roham vé­gétért. iBMMawaaiaMBBiiamiBWwmiai w— —— pénzen felépített házakhoz, üzletekhez, üze­mekhez. Ez a réteg marad birtokban akkor is, ha idővel újra megindul a konjunktúra, ha lassan munkához jutnak, magukhoz tér­nek a régi egzisztenciák. De hol van ma az uj konjunktúra? Egyelő­re a csődön innen és túli állapot van. nem­csak a nagyvárosokban, de a kissé nagyobb városokban is. Ó boldog kicsiny helyek, amelyek ném jutottak tiul a természetes lehetőségen, me­lyek megmaradtak abban az állapotban, hogy kis környé/:, egy megye, egy folyót völgy, egy helyiérdekű vasútvonal életere­jét szívják fel és közvetítsék. Egyiknek az a szerencséje, hogy nem fekszik a fővonal mentién, a másiknak, hogy nem akadtak vál­lalkozók, akik szemet vetettek volna rá, hogy ott építsenek fel hatalmas gyárat, mert nem fekszik alkalmas helyen a nyers­anyag összegyűjtésére, a harmadiknak az a szerencséje, hogy nem akadtak • benne vál­lalkozó szellemek, akik kierőszakoltak vol­na valamilyen nem természetes lendületet. Mindaz, ami erény volt a gazdasági étet fe'jlődéséíbén, ma keserű átok és aimi elha­nyagolás, patópálság, ambiciónélküliség, bé­kés polgári megnyugvás, a meglévőnek tü­relmes, maradi ápolása volt, az ma jél be­vált bölcsesség és eredménye — amennyi­re manapság lehet — boldog nyugalom. ó boldog város, Trencsén! Egyetlen gyár- kéményt sem láttam, egyetlen nagyüzemei, sem. A legnagyobb bank egy országos kö­zépbanknak a fiókja. Boldog város, abol Bafának nincs uj négyemeletes palotája! A technikának vas- és üvegcsodái megkímél­ték e tiszta, kies helyet, csak annyi van be­lőlük, amennyit okvetlenül megkíván a divat. Az ördögi varázslat, amely, ügylét szik* kiélte magát a hat lábú borjúban, elvonul a város mellett, a vasúti fővonalon. A hatlálbu borjú óvja, azt hiszem, a város békés la­kóit., a hatlébu borjú inti őket: őrizkedjetek a csoda te rém tmények löl, amelyek osak rö­vid ideig élhetnek a földön. Sándor Im,re. *K^<aiAWÁ2sRHTRLAI>

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents