Prágai Magyar Hirlap, 1932. június (11. évfolyam, 124-148 / 2937-2961. szám)
1932-06-12 / 134. (2947.) szám
1932 fnrnin* 12, rasiraap. BOHÉMÉLET BUCSIQA Irta: NEÜBAÜER PÁL Tegnap délután harmadszor láttam az uocán a festőt —> nőm egy festőt, a festőt láttam, azt, afeit Muirger teremtett meg a Bohéméletben, aikit Puccini megzenésített, aki millió 'követőre találva, megsokszorozta magát a világban és egy 'kort képviselt, egy időszaknak egy emberi alakban való testétőlt-ése volt: festő, aki megfordította a tételt, mely szerint a művész azt alkotja, amit nem tud meg- és átélni és azt élte, amit nem tudott festeni. Emberileg sokkal tehetségesebb volt, mint művészileg és az élet színeihez aránytalanul jobban értett, mint a paletta foltjaihoz. Végtelenül szimpatikus volt eme festő pszichológiai struktúrájában, hogy az életet kellemes nyári üdülésnek tartotta, embertársait olyan lényeknek, akik valami érthetetlen okból sürögnek-forognak, dolgoznak, eöt gyilkolnak, hogy megéljenek: ime, ő mindebből semmit sem tett, vagy az ellenkezőjét mindennek és jobban élt náluknál. Naivan szemfüles arckifejezése kérdőjel volt az okosak világában, de a kérdésre nem várt feleletet, mert úgy sem tudott volna vele mit kezdeni. Tegnap délután harmadszor láttam az uccán a festőt és ekkor láttam csak, hogy búcsúzik. Az arca még mindig naivan szemfüles, csodálkozó kérdőjel volt, de egyben nagydob: Hölgyeim és Uraim, megkezdődött a végérvényes kiárusitá- sa annak, ami eddig bohémélet volt: az üdülés, a pumpolás, a mindig üres vászon és a palettán iberefcedt színek, Mimi és Musette, Murget és Puccini. Figyeltem, amikor lassan ment előttem a prágai uccán, azután elhatároztam, hogy fölvázolom. Középmagas, szélesvállu, harmincéves ember, előírásosan tradicionális kopottságul bársony- zekében, sötét, csikós nadrágban, feketére su- ibickolt cipőben, amelyről egy kevés megmaradt lakk a gyors múlandóság dalát énekelte panaszosan. Fehér, kihajtott puhagallérjából egy bernáthegyi kutya lomposságával, de a kort és kasztot determináló, a polgári renddel szembeszálló gőggel lógott a mellére egy hatalmak fekete nyakkendő csokra és kettős szalagja, minden fiatal művész egykori talizmánja és gyakran: összes müvei. Fején széleskarimáju kalap, amely alól vállára zuhogott a zsenialitás sörénye. Szájában montmartrei kurtapipa: pontosan a Bohémélet festője. Nem volt egyedül. Féllépéssel mögötte egy munkanélküli haladt, pontosan betartva a másik műnk anélkül i, a Mester lépteit és ritmusát, indulván, ha indult, rrmegállván, ha megállt, figyelve a-távoli határokat és dimenziókat, de szem előtt tartva min- -'-den embert az uccán, aki vásárlóként léphetett föl. Mert a munkanélküli famulus mindkét kezében a munkanélküli Mester egy-egy keretezett alkotását cipelte: két hatalmas vásznat, tájakat, amelyek kék esésébe és mély zöld vizébe beleszédült a járókelő ucoa. Úgy cipelte őket, hogy a festmények kétoldalt szemlelhe- tők voltak, a színek daloltak és a pompás, aranygipsszel díszített keretek minden fényreklámnál jobban ordították: „Vegyetek meg, hölgyek és urak!“ Milyenek voltak a festmények a művészet szempontjából? Olyanok, hogy rajtuk láttam, milyen komolyan búcsúzik ezúttal és milyen végérvényesen a bohémélet: nem voltak rosszak, sőt igen jóik voltak az ueca szempontjából, simára nyaltak, gáncsnélküli líra onádéságukibau úgyszólván a megélhetésért folytatott küzdelem százszázalékos biztonsággal sújtó és találó ökölcsapásai, amelyekkel tért nyitott maga előtt a festő, amelyekkel legyőzte a legádázabb zsűrit, az uocát: az ucca pedig jobbra-balra a festőtől úgy morajlott föl magasra és dermedt meg emberhullámmá, mint a Vörös tenger, amikor Izrael fiai áthaladtak rajta. A festő pedig, bohémélet búcsúja, ment, csak ment) az emberhuülámok közt és nem is gondolt a veszélyre, hogy a gúny szennyes árja egy suszterinas szava következtében összecsaphat fölötte —: oly tragikusan biztos volt. benne, hogy győzött, mert végre a bohéméletet is rákényszeritette a kenyér, hogy sürögjön- forogjon, hazudjon, mázoljon, gyilkoljon tehetséget, csak azért, hogy megélhessen. Ó, milyen tragikus kép volt ez a festő a maga két képével az uccán és büszkeségével, amely azért dagasztotta a bébiét, mert rájött arra, amire a fiüszterek milliói már születésük pillanatában rájönnek, a fiüszterek, akiknek még sohasem akadt egy Mimijük, egy Musettejük, Murgetjük éi Puccinijük. Ez az uocafestő, az önmaga külsejét, festményeit és a bohémélet búcsúját olcsón áruló és eláruló filiszter büszke és elégedett volt, hogy végre megfelelt a kérdésre, a nagy életkérdésre az okosak és komolyak értelmében és hogy most már tudja, hogy egyrészt az élőt tényleg nem nyári üdülés, másrészt pedig, hogy — — a festő azért festő, hogy festményeket produkáljon. Tragikus tévedés, végtelen elszomorító látvány volt: a bohémélet festője nem festett, hanem élt, azt •Ite fokozottan, amit festeni nem tudott. Ez a buosualak pedig festett-, mert nem tudott élni s nem tudott megélni, de mert szemfülesen í Hisz téri okosságába belcbutult, kitalálta, hogy van áru és forgalom, termelés és fogyasztás: van gazdasági élet, de nincs bohémélet. Mester, meg akartalak szólítani, tévedésedről föl akartalak világosítani, de nem mertem ezt a közeledő lépést megkockáztatni, mert tudtam, olyan gúnyosan elutasító tekintettel mértél volna végig büntetőén, mint téged akkor, amikor még az voltál, amit ma gúnyád markiroz, a filiszter végigmért,* akitől némi 'kis kölcsönt kívántál felszippantani, mert Mimivel és Musettevel este ki akartál ruccanni a pompásan kivilágított Montmartre kiskocsmáiba. Féltem, resteltem tőle, hogy elmagyarázod nekem a változott idők, változó morálok és világnézetek filiszteri elméletét, azt, hogy bolond volt az a bohém festő, aki egy manzárdban éhezett és azt hitte, hogy Mimi valóban az élet királynője. Ó, én tudtam ebben a percben, hogy te rájöttél mindenre, amit az okosak tudtak és hogy hosszú vajúdás után a „gazdasági válság“ kenyémyomása alatt rájöttél arra, hogy azért vagy festő, hogy pénzt keress. Nem szólítottalak meg, kedves régi cimborám! A világháborút és a szociális forradalmakat változatlanul te sem bírtad ki. De egykönnyen nem tudtam tőled elválni a prágai uccán, ahol úgy haladtál gőgösen, mint Izráüel fiai a megdermedt Vörös tengeren át és gőgöd szomorúsággal telitette meg a lelkem. Két hosszú uccán át kisértelek észrevétlen, és úgy éreztem, hogy valami egészen mást kísérek ibucsuzóul... Aztán megtörtént a legreálisabb, a legkézzelfoghatóbb csoda, az üzlet, a pénz csodája: a te büszkeséged. Kétoldalt leszólitottak, egy hentes, meg egy kofa lehetett a két érdeklődő mübaráti és te olcsón adtad magadat, képeidet és a Bohémélettől való búcsút, arneiy most máT vieszahozhatatlan és végérvényes; oly olcsón, hogy öt perc alatt kelt el a két festményed és te boldogan zsebelted be egy nagy kosár .eper és néhány kiló marhahús árát. Rágyújtottál a kialudt pipára: győztél. Én pedig nem kísértelek további utadon, hazamentem és megrajzoltam portrédon keresztül a Bohémélet búcsúját. Ennyivel tartoztam fiatalságomnak: minden gazdasági élet ellenére a bohéméletnek. KOMMENTÁROK SZÁZHbSZONHÁROM KÖMV A statisztika szerint az elmúlt évben ennyi magyar könyv jelent meg Csehszlovákiában, huszonhárommal kevesebb, mint két év előtt. Nem sok abból a. hatezernégyszázból, ami ösz- szesen megjelent a köztársaságban, mert megfelelően arányitva az egymillió magyart, körülbelül három-négyszáz könyv illette volna meg. Erdélyben aránytalanul jobb a statisztika: a nem is négyezer megjelenésből csaknem négyszáz a magyar, több, mint tíz százalék, holott, a magyarság nem tiz százaléka Románia lakosságának. Kár ezért búslakodni, elvégre nem a könyvek száma, hanem a könyvek szelleme mértékadó, — ámbár az erdélyiek, azt hiszem, ezen a téren is alaposan túlszárnyalnak bennünket. A magyarországi könyvek súlyos megrostálás után kerülnek hozzánk, s a kormánykörök véleménye az, hogy a 'budapesti szellemi termékek helyett teremtsünk önálló magyar szellemi életet Szlovenszkón, s gyakran íróink között is fölhátlátszik 'büszkén, vagy kivánóan a regionális kultúra kiépítésének véleménye, — nos, a százhuszonhárom vegyes tartalmú és vegyes értékű könyv édeskevés erre. Százhuszonhárom szlovenszkói magyar könyv körülbelül nyolcvanezer eladott — vagy oktrojált — példánynak felel meg, a köztársaság hatezemégy6záza tizenhárommilliónak, azaz, mig átlagban csaknem egy könyv esik minden lakosra Csehszlovákiában, az itt megjelent magyar könyviből legföljebb minden tizedik magyarra jut egy. Kétségtelen, hogy a rostálás ellenére eladnak Szlovenszkón száz-százötven- ezer beengedett budapesti könyvet (ennyit hallottam az illetékes kiadóktól), de ha maximálisan háromszázezer magyar könyvet veszünk a fogyasztás alapjául, akkor sem közelítjük meg az átlag mértékét. v Ilyenkor tavasszal, szezon záráskor, a szlovenszkói pampákat irodalmi riadó szokta fölverni, fölveri, hogy legyen ismét leverői, de sebaj: ezek a tavaszi szellemi csatározások hozzátartoznak a nemzet kuiturvitalizmueához, baj volna, ha nem volnának, s ezidén szinte bánt, hogy a zaj nem elég hangos, nem elég szenvedélyes. Hibáztatom. Magam is kiérdemesült obsitosa vágyók a szlovenszkói magyar szellemi harcoknak, sok sebet kaptam, bajvivá- saim nem végződtek éppen a legragyogóbb eredményékkel, mégsem sajnálom őket. De a fiatalság alszik. Abban a nincsben, ami szlovenszkói literaturánk van, bizonyos akademiz- mue fejlődött ki; az ég szerelmére: megállapodás, mintha pihenni lehetne a babérokon. Csönd van, meglévő literaturánk kattog és pereg és kerepel tovább, mint a tibeti örök imamalmok, de hol vannak a nagy nekilendülések, a nagy lüktetések, áramlások és útkeresések, amik hat-hét év óta megadták primitív szellemi életünknek különleges, friss zamatját, az egyéni szint és a „kicsiny, de a mienk“ büszkeségét? Soha szlovenszkói magyar irodalom nem létezett. De léteztek szlovenszkói magyar irodalmi tendenciák és irodalmi harcok. Ez is valami, különösen, ha az irodalmat nemcsak magas esztétikai szemszögből figyeli jük, hanem úgy, mint a szellem áramlását, törekvést valami tisztultabb cél felé, a lélek vitaiizmusának dokumentumát s a kisebbségi helyzetben az élniük arás és az életrahivatottság okcidentális értelemben vett kifejezését. Kár, hogy ezek a donkiíhóti csaták elcsitultak; donkihótiak voltak, semmi sem rejtezett mögöttük, legföljebb szalmacséplés, .primitív elképzelés és a reális irodalmi értékek hiánya, — de tulajdonképpen minden donkihóti harc, amit az ember viv, vak, buta, hiábavaló a bölcsőtől a korai sírig, s az emberfaj kritikusai megszokták, hogy ne a harc mögötti tartalmat nézzék, mert az végtelen silányság, hanem a harcot, ami van. A. mi literaturánkban voltak ilyen harcok, üresen futó harcok, igaz, de ha a gép üresen futni tud, nyilvánvaló, hogy 1 aesa.bban-gyorsatoban akkor is futni tudna, ha mag jut hengerei és zuzói közé. Nagyobb baj, ha a gép kezd le-leáUni. Ha mag sincs és őrlőgép sincs. Vagy ha mag van, nincs őrlőgép, amely földolgozza. Ne engedjük a gépet leállni. Inkább fusson üresen, amig a mag eljön. Elvégre az elmúlt években mégis kiépültek bizonyos káderek, amelyek között e harcok lefolyhatnak. Ne töltsük ki e kádereiket csöndes, őszies nyugalommal, hanem izguljunk bennük, törekedjünk előre, harcoljunk, mert a gép mozgása egyenlő a szellem nyugtalanságával, s mi haszna, ha előttünk áll a szép, kisuvikszolt gép, amire büszkék vagyunk, hogy megépítettük, — de nem mozog? Kádereink közül három nagyon életképes és tényleg literaturánk archimedesi pontjává válhat: az egyik a 'bő és jól mégorganizált „Magyar Irás“, a másik a Szentiváni Kúria, a harmadik a Kazimczy-könyvkiadóvál- lalat. A Kúria harmadik összejövetele küszöbön áll. Szebb lesz, gazdagabb le&z, mint az eddigiek voltak, 6 bizonyos eredményekkel is dicsekedhet már. Ne elégedjünk meg a meglévő eredményekkel, követeljük tovább a kritikát, az európai horizontot, a modernséget és az ifjú generáció jussát, mert még nincsenek meg, s ne tegyünk úgy, mintha már megvolnának. Ugyanez áll a Magyar írásra, amelynek negyedik száma most jelent meg. A folyóirat kritikai része kiépítésre szorul, nem szabad ellankadni benne, mert ha a revü kvintesszenciáját alkotó legaktívabb rész elsekélyesedik, vagy program nélkül, találomra s nem elég intelligenciával dolgozik, akkor a folyóiratból Gar- tenlaübe válik, bármily értékes irodalmi termékek vannak benne (a Gartenlauibéba Thomas Mami is irt) s hozzáidomul más kisigényű belie- trisztikai folyóirathoz. De mi nem belletriszti- kát kívánunk, mert ha az kell, veszünk valami jó kilenckoronás regényt a könyvesboltban, vagy a pályaudvaron, nekünk speciális szellemi szemle kell, gondoíkozásunk, vágyaink tükre, harcaink, állásfoglalásaink letéteményese, a lelkűnkben kavargó nehéz gondok és kétségek tisztázója, vezérlő kalauz, lendítőerő. Ha ilyen a folyóirat, akkor a kiegészítő béllétrisztikai rész abszolút esztétikai értékessége nem fontos, mert csupán illusztrálása annak, amit tulajdonképpen mondani akarunk. A Szentiváni Kúria és a Magyar írás ipompás káder, ahol dolgozhatunk. Hálásak vagyunk érte azoknak, akik megteremtették. Rajtunk múlik, hogy a fényes gépet mozgásba hozzuk s esetleg magot szórjunk a szil aj on zugó kerekek közé. Rajtunk múlik az is, hogy a száz- huszonhárom megjelent könyvet kétszázötvenre emeljük s a példánvszámot nyolcvanezerről kétszázezerre. Csakis rajtunk múlik. Mert szégyenszemre, de bátran ki kell mondanunk azt, hogy a hetvenötezerkoronás pályaművek ügye semmi 'más okból nem húzódik, csak azért, mert a beérkezett pályaművek nagy része elég silány, s nem hetvenötezer korónát, de öt koronát sem érdemel meg. Csakis rajtunk múlik tehát.' Szvatkó Pál. Kérje mindenütt az Első trencíni borovicska és likőrgyár r. t.f Trencín gyártmányait. — Különösen figyelmébe ajánljuk „J U W IP E R U S“ gyógy- borovicskánkat. — Alapítva 1904. CSINSZKA: Vallomás a Csodáról*) Ady Endre emlékének Figyeljetek rám, fiuk-lányok, hadd testálom örökre rátok a Csodát, mit szememmel láttam, kezemmel fogtam, simogattam, szírét szivembe befogadtam... Nem láthatjátok többé mását, emberformában élő társát a Csodának, ki lánggal égett, míg egy órában porrá égett. Égig lobbant az égő fáklya, könnyes szemem rémülten látta a fényt, ami elemésztette. Kezem még a kezét kereste, kezembe tévedt finom ujját, keskeny körmét, karcsú csuklóját. Barna haja lobogó selyme tegnap még vállam havát verte, igéket hirdetett a szája, vcnagló ajka bús korállja áldást és átkot hagyott rátok .... Emlékezzetek, fiuk-lányok. Szemem barnult arcokra vonza ipa is bőrének izzó bronza, sötét szemének kékes lángja éget ma is egy más szempárban szeszélyes rajzu meleg szája rámijeszt egy idegen szájban, — mégsem lesz neki soha mása, mert a Csodának nincsen párja. Homloka iveit boltozatja alatt tüzelt két, bús szeme, miegbabonázón fekete, óriási tava a titoknak, sírásoknak, szédült álmoknak. Sorvasztó tüzü rosszasága mélyen vezekelt a jósága. A jósága — az ő jósága —- minek nem lehet soha mása. Figyeljetek jól, fiuk-lányok, hadd testálom örökre rátok a titkot, mit közelről láttam. Szivét szivembe befogadtam, a hitemet zsámolynak adtam, mégsem láthatom többé mását, emberformában élő társát. Nem hasonlihat senkire, sem a szeme, sem a szive, kínból halálba szépült szája, sem az áldása, sem az átka, — mert a Csodának nincsen párja. *) Ady Endre vett feleség-ének a budapesti Káldor könyvkiádóvállailat kiadósában megjelent verskötetéből. — A rozsnyéi Kálvária-templom restaurálása. Rozsnyói tudósítónk jelenti: Rozsnyó látképének jellegzetes pontja a város fölött kúposán emelkedő Kálváriákegy, amelyen 1741-ben épült a templom hét kápolnával. Másik két kápolna a hegy lejtőjén a város felé ereszkedő ut mellett van. A templom és hét kápolnája közös fallal van körülvéve. A rozs- nyói Kálvária-hegy a régmúlt időkben kedvelt buo&ujárókely volt. Mai látogatottsága kisebb, de változatlanul kedves ájtatossági helye a környék bányászainak, akik például a nagypénteki éjszakai virrasztásra bányászméceelkkel vonulnék fed a Kálváriára s mécseik fénye messzire világit az éjszakában. A közel kétezózados templomot és kápolnáit, melyeket az idők erősen megviseltek, a rozs- nyói plébánia-hivatal most restauráltatja, valameny- nyi épület teljesen uij fedelet kap, a szép kis barokk-templomot valósággal kiássák a hegytestből, melybe északi oldala belemélyed, kövezett járdával veszik körül, mögötte a lenyesett földtömegeket megfelelő kiképzéssel kifalazzák s e falazás közepén, a templom tengelyéiben betonléposőzet fog felvezetni a Szent Sír-kápolnához. A nagystílű restauráló munkálatok költségfedezetét jórészt a hívek önkéntes áldozatkészsége teremti elő. xx A szlovenszkói és ruszinszkói magyar nők lapja: a „Nagyasszony”. A könyvpiac szenzációja! Szemben les a Halál (A Piave pariján) Irta: Dr. Schaüer Sándor A frontélet leírása a maga valójában. Semmi szenzációhajhászás, semmi túlzás. — Kapható minden könyvkereskedésben és a szerzőnél (Kassa Fazekas n 31.) — 35 óKoronás árban. nyitva május 29.-töl Szobák 6.- Ki-tói, 16.- Ké-ig. Előszezon Július 1.-ig Utószezon aug. 15.-töl 30% engedmény Közlekedés minden Scfcleifer-antöbnsson. 6
