Prágai Magyar Hirlap, 1932. május (11. évfolyam, 101-123 / 2914-2936. szám)

1932-05-08 / 106. (2919.) szám

4

<prsgh-Magíarhtkl^

1932 májú# 8, Tfts&map.

Offenziva az ateizmus 'ellen

Irta: NEUBAUED PÁL

Franz Werfel egy Bécsben nagy sikerrel elmondott beszédében (amely „Können wir ohne Gottesglauben lében?** cim alatt a Paul Zsolnay Verlagnniáil nyomtatásban is megjelent), megállapítja, hogy istedhit nélkül az emberiség nem élhet, mert népek és egyesek a Nihilbe fúlnak, ha empirikus, materiális Énjüket a kozmosszal nem tudják szerves kapcsolatba hozni. A materiális Én lebirása jelenti az első lépést, mondja Werfel és korunk két sarkalatos politikai tábora, a Hitler féle nemzeti socializmus és a kommunizmus Werfel szerint nem más, mint primitív szurrogátuma annak az istenihitnek, amelyet egy problémákat feszegető elvakult kor el akart dobni végleg, gondolván, hogy a technikai „haladás** és a „materialista felvilágosodás" egyszerűmindenkorra elfoglalta a hit

„alapittatott**, az Ige és Tanítás a lelkek fcé- s zen álló templomába vonult be. Werfel tudja, hogy a materializmus nem nélkülözi a tragikus groteszkséget akkor, amikor teliszájjal harsonázza az isten tag adást. A platói fogalmazásban Isten az összes végtelen eszme eszméje, amelynek minden a létét köszönheti: materializmus és idealizmus egyaránt. Istent tagadni tehát annyit tesz, mint a legparányibb résszel, amely csak az egész révén létezik, Mindent tagadni. Ez az ateizmus végzetesen groteszk oldala és mivel valóban úgy van, hogy a fenséget a nevetségestől csak egy lépés választja el, a materializmus ezzel az isten tagadó lépésével nevetségessé válik és el kell, hogy bukjon. Nincs is szükség arra az offcnzivára, amely most az ateizmus ellen megindult: a saját megdöntését és vereségét önmagában hordozza. Az emberiség hamarosan a „pótanyagok** helyett magához a hithez fog nyúlni, mesterséges virág divatja után az illatos rózsához.

Individualizmus és kollektiviznius

trónusát.

Ugyanakkor Németországban rendeletileg, sőt szükségrendeletileg feloszlatták mindama szabadgondolkodó és ateista szervezeteket, amelyek Moszkva parancsának engedelmeskedtek és könnyed gesztusu aggyal az islenKérje mindenütt az Elsd trenéíni borovicska és likSirgyár r. t.f Trencín

gyártmányait. — Különösen figyelmébe

ajánljuk „JUNIPERUS” gyógy- borovicskánkat. — Alapítva 1904.

hitet ki akarták irtani azokból, akik szerintük a „jövő nemzedékéhez" tartoznak. A joibb és a baloldali politika összetűzése egy transzcendens síkon nem túlzottan érdekfe- szitő, mert a% okok és a következmények a fennálló és a tervezett társadalmi rend szempontjából nagyon átlátszóak. A történelmi materializmus offenzivája az istenhit ellen a belátás legegyszerűbb matematikájához tartozik és nem uj megmozdulás. (A görög bölcsektől a nagy francia forradalomig elégszer ütközött meg az úgynevezett materializmus az istenhittel). Werfel azonban egy a lelkek öntudatalattiságában végbemenő szublimá- lódási folyamatra mutat rá, egy cikkre, amelyre, ugylátszik, az embernek pontosan olyan szüksége van, mint a ruhára és a táplálékra és e cikk ára akkor kezd felszökni, amikor teljesen értéktelennek nyilvánították az értékelméletek politiai tőzsdései.

Offenziva indult meg az ateista szervezetek ellen (Franciaországban neokatolicizmus ■alakjában) Németországban a kormány részéről és a német szükségrendeletet az egyesek kívánsága pattantotta ki. Ez igaz akkor is, ha a forradalmiak rámutatnak a rendelet politikai céljaira. Itt nemcsak arról van szó, hogy a német demokratikus köztársaság visz- sza akarja szorítani az ateismus álarca mögé bujt bolseviki propagandát, hanem: ennek a szükségre ndeletnek semmi praktikus célja nem lehetne (nincs szükség rendelet, amely a lelkeket kényszerithetné), ha nem állna mögötte tiz- és százezrek csoportja, amely az istenhit védelmét követeli az államtól. Werfel azt mondja, hogy a maga halandó Énjével, ezzel az egoizmusos elvakultságtól fütött kis csodálatos semmivel senki sem lehet boldog, ha rajta túl nem kapcsolódik be harmonikusan a kozmikus Lét metafizikájába; Istenbe. A panteizmus újjáéledésének kora kezdődött most, hogy nagyjából távlatiasan állítódhatunk be a világháborúhoz és két nagyszabású következményiéhez: a nemzeti szocializmushoz és a kommunizmushoz. Az egyik is, a másik is a kollek- tivumba való bekapcsolódást gondolja az istenihit szurrogátumának és ezzel bizony iÍja, hogy az egyes ember valóban nem állhat meg önmagában. Meglepő, ahogyan Werfel ezt látja, -mert a két szélsőséges politikai világnézet akaratlanul is számol azzal, hogy hit nélkül az ember sem nem boldogulhat, sem pedig boldog nem lehet és ezért cserébe olyat ad, ami pótanyag, szurrogátum. Mi történne ugyanis, ha a kommunizmus világ- forradalma a saját materialista receptje szerint átformálta volna az összes rendelkezésre álló erőket? Azon mód rögtön és szükségszerűen megindulna a -keresés, kutatás, a lélek istenhitet szomjuhozása mindama tisztult és kevésbé tisztult alakban, -amelyeket az eddigi történelem folyamán elkönyvelhettünk. Az ateizmus szószólói nem látják, mi történt eddig, amikor az istenhitet támadják: eddig az történt, hogy szent és zseniális emberek, azok, akiknek Isten „kinyilatkoztatta,, magát, az emberiség szomját oltották akkor (ha kelleti, a saját vérükkel), almikor az islenhit tüzet évezredenként fel újították. Ez nem lett volna lehetséges, ha -az emberiségben e hit utáni vágy nem élt volna és amikor vallás

— Negyvenéves találkozó. Az eperjesi katolikus gimnáziumban 1802-ben érettségizett iskoletámain- ]<at ez évi július 12-ére 40 éves találkozóra Eperjesre várjuk. E találkozóra meghívjuk volt tanárainkat és azokat is, akik Eperjesen 1892 előtt érettségiztek. Felkérjük mindezeket, hogy közöljék velünk pontos címüket. Dobay Zsigmondi dr. s. k., ügyvéd, Eperjes. Martényi Ferenc s. k., ny. alezredes.

Irta: Almásy Mihály

A három esztendő óta a világ minden résziéiben óriási pusztításokat végző gazdasági válság — amely egyébként nem az első és nem a legutolsó ilyfajta jelenség az emberiség történetéiben — könnyen érthető okokból az eddiginél erősebb mértékben hívta fel az emberek figyelmét társadalmi rendszerünk hiányaira és fogyatékosságaira. A radikális baloldal mámorosán hirdeti, hogy a mai súlyos helyzet a kapitalista termelési és jövedelermmegoszlási rendszernek tökéletes csődjét jelenti, amelyet csak a bolse- vizmus győzelme követhet, sőt még a jobb oldalon is akadnak egyesek, akik e Moszkvából szított ijesztgetéseknek felülnek és borús rezignációval eltelve néznek a jövő elé.

Pedig úgy az egyoldalú optimizmus, mint a túlhajtott pesszimizmus egyaránt helytelen. Mert amilyen igaz az, hogy az emberi társadalom sohasem áll meg egy helyben, hanem folytonosan változik, átalakul és fejlődik és ennék következtéiben a kapitalizmus mai formáját időivel egy más rendszer fogja felváltani; annyira bizonyos az is, hogy egy társadalom még sohasem omlott össze akként, mint egy ház, amelyet a földrengés dönt romokba és ezért el sem lehet képzelni, hogy a mai, indiividiualisztikus alapon nyugvó társadalmi rendet egy • szép napon az egész vonalon a szocializmus fogja felváltani- A mai polgári társadalom sem egy napon — teszem azt a Bastille megostromlásának, vagy XVI. Lajos lefejeztetésének napján — jött létre, hanem hosszú századok fejlődésének eredménye. Hasonlóképpen az orosz bolsevizimus sem tudta a kollektivista rendszert a maga tökéletes, elvi tisztaságában megvalósítani, hanem ma is nagyon sok vonatkozásban, különösen a külfölddel való kereskedelmi érintkezésben és a mezőgazdaság terén a gyűlölt kapitalizmus módszereit kénytelen igénybe venni.

Soimbart, korunk legszellemesebb közgazdasági tekintélye, nemrégen ragyogó elmeéllel mutatta ki azt, hogy a mai gazdasági rendszeriben a szabad verseny elviéi kívül feudális hagyományok és szocialista kisér letek is találhatók. Hiszen a magántulajdon mellett, amelyet az elmúlt évtizedek jogi fejlődése erősen kivet közteleit régi, római jogi merevségéből, a mi úrbéres községeink formájában tovább él a régi köztulajdon, míg az államvasutak és egyéb állami, valamint községi közüzemekben a szocialistáktól elképzelt jövő veti előre az árnyékát. Úgy vagyunk valahogy a társadalommal, mint egy középkori épülettel. Egy gótstilü dómot akkor lát legszebbnek a szemünk, ba az a benyomásunk róla, hogy a kőművesek még most is ott sürögnek-forognak és tovább építenek a tetőzetén. Valamennyien megborzadunk, ha Madáchnak egységes plánunn szerint készült, de éppen ezért sivár és élettelen falanszterére gondolunk, mert 'Ösztönösen érezzük, hogy a társadalom nem tervszerűen teremtődik, nem egyoldalú elképzelés eredménye, hanem a legkülönbözőbb erők eredőije, mint maga az emberi élet, amelynek szer vezeti ormi álját alkotja.

Anatole Francé , aki ugyan élénken rokonszenvezett a szocialista szindikalizmus- sal, sőt élete legutolsó szakában a bolseviz- mussal is, de ennek ellenére nagyon higgadtan gondolkodott a társadalmi formák relativitásáról, igen világosan látta, mennyire nem lehet az embereket előre elkészített síé,mákkal, egyforma kaptafákkal boldogítani. Egyik legszebb és legmélyebb müvében, amelynek „Sár la pierre blancJhe (A fehér kövön) a címe, az első részben egy római nagyimt, a stoikus bölcselet tanítványát mutatja he, aki értetlenül áll szemben Pál

az egész római birodalomban győzedelmeskedő keresztény hittel szentben, majd a másik részben a Krisztus utáni harmadik évezredben elképzelése szerint már készen- álló szocialista társadalomiba vezeti el az olvasót. E társadalom újszerű épületében annak egy meggyőződésós hive, az államhatalom egy közege kiséri, kalauzolja a szerzőt, aki annak érdeklődésére elszomorodott arccal panaszolja, hogy bizony e — szerinte hibátlan társadalmi szervezetiben is vannak megátalkodott, elégedetlen individualisták és ezeket ugyanazokkal a szidalmakkal, ugyanazokkal a gúnynevekkel illeti, amelyekkel harminc-negyven esztendővel ezelőtt a szocialistákat volt szokás elintézni. Anatole Francé, a szocializmusnak nagy irodalmi utegyengetője tehát tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a szocialista rendszer, ha egyszer meg is valósulna, nem elégítené ki és neim boldogítaná hiánytalanul az embereket, mert azonnal jönne egy ellenzék, amely az anyagi szükségletek netalán tökéletes kielégi tét tsége mellett ig hiányát érezné az egyéni szabad mozgás lehetőségének és előlbb-utébb újból kiküzdené az uj társadalmi rend további átalakulását- A nagy francia író olyan időiben, amikor Einstein rela'tivitási elmélete még ismeretlen volt, ezt az elméletet alkalmazta a társadalmi élet bonyolult jelenségeire és átható pillantásával meglátta azt, hogy nincs társadalmi rendszer, amely örökre változatlan maradhatna. Mennyivel belesebb volt ő, mint azok az elvtársai, akik a csak egy könyvet ismerő ember fanatizmusával esküsznek a Marx bibliájának minden betűjére!

Az emberi társadalom fejlődésének ingája állandóan két véglet: az individualizmus és kollektivizmus ellentétei között leng ide és oda. Az egyik korszakban inkább az egyes individuumok, az egyes egyének akarata érvényesül a társadalomban, de amikor az túltengeni kezd,, mindjárt jelentkezik a kollektivitások, a társadalmon belül alakuló kieebb-nagyo'bb csoportok közös érdekeinek ellenhatása, önámítóé volna azonban azt hinni, hogy a kollektív érdekek és törekvések diadalrajutása örökre megszüntetné az an ti tézist, mivel egy kollektivista társadalomiban meg az összesség érdeke elnyomná az egyéni érdeket és most már az utóbbi fordulna szembe az előbbivel, nem nyugodva meg mindaddig, amíg az ingát ismét a másik irányba nem terelte. Az emberi társadalom fejlődése tehát állandóan az individualizmus és a kollektivizmus szélsőségei között hányódik, de sohasem éri el az egyik végletet sem, hanem hol az egyik, hol meg a másik irányzat erősebb hangoztatásával mindig az individuális és a kollektív, az egyéni és a közös érdekek valamilyen ösz- szeegyeztelésére kényszerül.

A nagy francia forradalom határozottan individualista irányba terelte a társadalom fejlődését- Kiuniéleilenül megszüntette a középkori rend kollektív intéizmé nyelt: a rendeket, a céheket, a területi autonómiákat és hadat üzent az egyháznak is, mivel nem akart államokat látni az állaimban. Célja a „république une et indivlsible**. az egységes és oszthatatlan köztársaság volt, amelyben az egyesek és az állaim között semmiféle közvetítő kapocs, semmiféle közbenső testület nincsen. A politikai liberalizmus, amelyet zászlajára tűzött, Rousseau tanításának megfelelően „volonté générale‘‘-lá, az egyes polgárok akaratának eredőijévé akarta tenni az állami akaratot, ami az egyesek akaratának szavazás, választás utján való megállapítását feltételezte. A gazdasági liberalizmus pedig, amelynek a politikai szabadság, a demokrácia csak egyik érvényesülési eszköze volt, a „laissez fairé, laissez passez'*

apostollal és a rövid néhány évszázad múlva

jelszavához híven az államot lehetőleg távol akarta tartani az egyes egyének gazdasági

életébe való beavatkozástól, neki csak az élet- és vagyonibiztonság felett őrködő „éjjeli őr" szerepét szánta és a szabad versenytől várta a gazdasági élet felvirágzását.

El kell ismerni, hogy a társadalom polgári berendezkedése, a lilberalista kapitalizmus ezt a várakozást nagyon sok vonatkozásiban ki is elégítette. A gőzgéptől a rádióig a találmányok végeláthatatlan sorával tette kényelmesebbé az emberi életet és az egyéni tőkék tömörítése révén eddig soha fel nem halmozódott eszközöket bocsátott a termelés rendelkezésére. Emellett nyomában járt a földbirtok megkötött ség ének eltörlése, a jobbágyság felszabadítása és a politikai jogoknak egyre szélesébbkörü rétegekre való kiterjesztése. Igazságtalanság volna el nem ismerni, hogy a kapitalizmus kibontakozása nélkül az emberi élet nagyon sok tekintetben szegényebb volna, mert hiszen a közlekedésnek az egész világot átfogó hálózata, hasonlóképpen a sajtó mai bámulatos fejlettsége is az ő müve és ezzel az emberi művelődést is előbbre vitte.

Nagy hibája azonban a kapitalizmusnak, hogy az egyéni profit miatt igen sokszor megfeledkezik az egészséges jö vedel eniimeg- oszlás, valamint a kezük vagy az eszük munkájával dolgozó néprétegek minimális életfeltételeinek biztosításáról is. Ezért csakhamar ellenhatás támadt vele szemben- A tudományos szocializmus a termelési eszközöknek állami tulajdonba való vételét követelte és a világháború után a bolsevizmus Oroszországban meg is kísérelte e gondolat megvalósítását, de működése neim annyira az alkotásban, mint inkább a kapitalizmus eredményeinek lerombolásában merült ki. A polgári oldalon is egyre többen követelték az eddig korlátlan magántulajdon korlátozását és ha az utóbbi évtizedekben a sztrájkjog általános elismerésre talált, ha a munkaidőt napi nyolő órában állapították meg, ha a társadalmi biztosítás útiján a munkásnak elöregedése és betegsége esetére biztosították a megélhetését, úgy ez szintén annak tanúbizonysága volt, hogy a polgári társadalom maga sem nézi tétlenül a kapitalizmus túlkapásait. A szabad verseny elvét maga a kapitalizmus törte át azzal, hogy az egyes termelési ágakat kartelekké, majd trösztökké foglalta össze és ezzel megakadályozta, hogy a kereslet és a kinálat kölcsönös viszonyának megfelelő árak törvénye érvényesüljön. Ezekkel a gazdasági jelenségekkel párhuzamosan az emberi élet más területein is jelentkezik a kollektív eszme és hadat üzen a klasszikus liberalizmus ama tételének, hogy az állam és egyes polgárai közé semmiféle más szervezet ne ékelődjék közbe. Az egyházias érzés napjainkban lépten-noymon észlelhető ujljásasü- letése, de a nemzeti kisebbségek önkormányzatának biztosítására irányuló mozgalom egyre hatalmasabb lendülete is azt mutatja, hogy a XIX. század eszmépyeitől erősen eltávolodunk és hogy nagyon sok vonatkozásiban rehabilitálni kezdjük azt a középkort,- amelyet az előttünk járt nemzedék előszeretettel a sötétség korszakának nevezett. Ennek a fejlődésnek következményeit, persze egészen más nézőszögből, mint a marxizmus, a polgári oldalon is levonták és ha a fasizmus Olaszországban immár közel egy évtized óta szilárdan meg tudja áliani a helyét, Németországban pedig a nemzeti szocializmus a nemzetnek majdnem a felét zászlója alá tudja sorakoztatni, úgy ez mindmind amellett szól, hogy a társadalmi fejlődés ingája ma a kollektivizmus irányában leng, amelyet azonban a maga elméleti tisztaságában soha neim fog elérni, mini ahogy Smith gazdasági liberalizmusa sem érvényesült soha kizárólagosan.

Társadalmunknak valóban szüksége van arra, hogy a féktelen individualizmust, a féktelen egyéni önzést olyan rendszer váltsa fel, amely tudatában van annak, hogy az egyén mivel tartozik a köznek, mivel ‘tartozik nemzetének, egyházának, osztályának, családjának. Mert a kollektív kötelességek erősebb kihang súly ozása voltaképpen semmi egyebet nem jelent, mint amit a régiek kevéssé nagyképűen a közérdek t i sztélét - bentartásának neveztek. Ha az egyes egyén tudatában van annak, hogy mivel tartozik a köznek és viszont a köz sem nyomja el az egyes egyének jogos érdekeit, úgy a társadalmi egyensúly, amelyet most sokak szerint a felborulás veszélye fenyeget, isméi Önmagától helyreáll. Több kötelesség tudás és kevesebb Önzés: ez az az igen egyszerű, de annál célravezetöbb formula, amellyel korunk betegnek látszó társadalmát isméi meg lehet gyógyítani és a boldogabb élet előfeltételeit meg lehet teremteni.