Prágai Magyar Hirlap, 1932. május (11. évfolyam, 101-123 / 2914-2936. szám)

1932-05-29 / 122. (2935.) szám

6

1932 május 29, vasárnap.

^lWGMMAfifeaRHIRItaECSENDÉLET

A SZŐLŐBEN

Irta: MÓRICZ ZSIGMOND

Retek Amdiris a feleségével és a lányával a pesti itr szőlejében dolgozott. Lassacskán dolgozgattak. A pesti ur jó ember, mert Pesten lakik és onnan neon lát ide, de ha itt kinn van is, akkor se rossz ember, szereti hallgatni a beszélgetést. Úgy gondolja, hogy ezek a szegény emberek egész héten csaik dolgoznak, csak dolgoznak, legalább mikor ő itt van, hadd pihenjenek annyit, hogy beszélgetnek egy kicsit.

Kötözik a szőlőt maffiáival. Mindhármuknak nagy fonat raffia van a derekára kötve. A raffia szépen kibontva, kirázogat/va olyan, mint a régi időkben a szép szőke lányok haja.

Retek megáll— HallodA felesége nem messze van elmaradva mellette, a másik sor közepén, megáll.

— Mi kell?

— Sárkányéknál kiüresedik a ház. Az úti.

Az asszony tépegeti a szőlőlevelet. Egy

levélét megfog és elcsipegeti darabokra. Sárkányáé ötét nem szereti- Kilökte a multikor is. Azt kívánná, úgy ugráljon a munkában^ mint egy kutya, amelyik mindig ott futrákái a lába előtt. Ezek a nagygazdák még legjobban megkövetelik, hogy a napszámos megszakítsa miagát a munkával, ők maguk úgy dolgoznak, hogy semmiféle állat úgy nem hajtja magát, hát azt kívánják a munkástól is. Lassan bólogat bekötött fejével és nem szól.

Az ura kiveszi a pipáját, kiveregeti és megtömögeti; az se szól— Ki mondta? — nyög az asszony.

— Mi közöd hozzá. Elsején elmegy belőle Vadász Péter. Beáll szőlöpásztornak a szigeten a VilMnyiho.

— Télire is?

— Átajjába.

Az asszony újabb szőlőlevelet szakit le, azt lépegeti tovább

A nap nagyon szénen süt rájuk. A szőlőlevelek csillognak, a fürtök már virágozni kezdenek. A szőlőlevelek hajtásából erős burjánzó ágak dőlnek. A házaspár úgy áll, mint két egyszerű boldog ember, akit az Isten megáldott avval, hogy itt állhatnak a szép szőlőben. Sokkal jobb ez, mint követ törni az utón. Ott ülni a kőbuökák mellett és kalapáccsal tördelni apróra a kemény követ- Az se rossz, de nehéz és azt folyton csinálni kell, mert csak akkor van kereset. Itt el lehet áltan i, szép csendesen a jó napsütésem Majd csak megszólal a déli harang- szó, akkor aztán le lehet pihenni egy órára.

A lányuk azonban dolgozik helyettük i-s. Dolgozik szakadatlanul, mintha a gazda itt volna a hátuk megett. Dolgozik, mint akit kergetnekAz asszony utána néz, látja a szorgalmas munkáját. Két sorral van előttük. Mindig két sort végez, míg ők egyet.

Szeretne szólam neki, de nem szól. Fiatal még, bírja.

Lehajlik hát a tőkék közt és ő is elkezd dolgozgatni- Lassan, nyugodtan.

Az ura is be végzi a pipadolgot, szájába veszi s igy fog a munkához.

Néhány perc múlva újra megáll.

— Hallod?

Az asszony felegyenesedik.

— No.

— A jányt kedvellik.

— Igen- Áztat szeretnék.

Újra elkezd csipegetni egy szölölevelet. Már a múlt tél elején is mondta Sárkányáé, hogy mért nem áll be hozzájuk Julcsa. De minek álljon be. Akkor belőlük mi lesz? Napszámot nem ad. Nem hoz haza akkor semmit a jány. Azt meg az ilyen gazdák nem szeretik, ha a cselédlány mindig haza fut- Kivált ha jó gyerek és valamit visz haza. Az nem lehetséges. Hogy beálljon.

Nem adhatják oda az egyetlen gyereküket. Mégis csak az tartja őket. Mert azt mindenütt szeretik. Már őik maguk is inkább csak úgy kapnak munkát, hogy a Julcsa kedviért. Még az ember csak kapna itt is, ott is munkát, de az asszonyt sehova se szívesen veszik fel. Gyenge. Hát kiszívta már az erejét az élet. A sok éhezés. Eltelik az idő- Elég régen húzza már az igát. Akinek ilyen nagy lánya van, annak elég kijutott már a nyomorúságból. Azt mindenki elgondolhatja.

Tovább dolgoznak.

A kerítés mellett egy ember megy el. Kapa van a vállán. Ez is olyan falujuk beli ember, aki idejár az urakhoz dolgozni.

Retek rákiált:

— Hova mégy?

— Felmegyek a hegyre.

— A hegyre?

— Bekapáltuk lent a Dunaparton a kukoricát, most a hegyre kel felmenni, a szőlőbe.

— Vadász Péter beállott.

— Hova?

— A szigeten.

— Az urasághoz?

— Oda.

— Minek?

—■ Szölőpósztornak.

— őszig?

— Nem. Esztendőre.

— Esztendőre?

— Igen.

Az utón az ember csak áll. Előveszi a pipáját, kiveri, megtömi.

— Mikor jönnek ki? — a Retek uraira gondol— Szombaton. A hajóval jönnek, délután.

— Szépen mutatkozik a szőlő?

•— Szépen, nagyon szépen.

Úgy vet egy pillantást a szőlőire, mintha ez az ő érdeme volna. Hogy ő műveli. Hogy jól megműveli. Ebben az évben csak ő dolgozik itt a családjával. Mégis milyen szép a szőlő!

— Itt is borral fizetnek?

— Nem. Itt pénzzel, készpénzzel.

— Mán nálunk csak felit adják pénzben. Felit borba kell kivenni.

— Ennek nincs bora- Eladja mindig a mustot szüretkor.

— Hát akkor Vadász Péter átköltözik a szigetre?

— Át.

— Jobb is az úgy. Nem tőt. annyi időt a gyalogolással.

Az asszony úgy szeretné már befogni az ura száját. Minek annyit beszélni- De nem mer szólani az emberének. Pedig még a teste is reszket a félelemtől. Hátha meg lehetne kapni azt a házat. Most ez, ha hazamegy, mingyárt elmegy Sárkányékhoz és bekinálja magát.

Megkönnyebbül, mikor elmegy végre az ember— Te meg mindig csak beszélsz — pusmogja a kendője alul, mert a kendő egész az orráig le van huzva a fején.

— Nja? — mordul rá Retek.

Dolgoznak egy darabig, akkor feláll újra.

— Nem szeretem, ha sokat poivedálsz, mert odaütök — mondja hetykén. — Az asz- szony fogja be a száját.

— Minek a, az a sok beszéd — dün nyögi az asszony.

— Mire ő felébred, barátom, akkorra én má régen meg is jártam. Hamarább megyek el egy órával. Bemegyek Sárkányhoz. Megmondom neki. Maguk Julcsát szeretik. Hát lehet. Cselédnek nem. A nem lehet. Mer a jány kell otthon is. Hanem bejárásnak. Az lehet. Ott van a .szomszédiba, reggelibe, meg munka után. Azt meg lehet engedni, hogy olyankor. •. Szeretik a Julcsát. Adják ide a házat. Zsellér,ségbe. A Julcsa ledógoz/za azt nekik.

Nekilátnak a munkának és aztán a nap csak halad a maga utján. Egyszer csak megszólal a harang.

Abban a pillanatban megállanak a szőlőben- KiáManak a sóiból. Az ember már az útról kiált nagy hetykén jányának:

— Julcsa. Hé. Harangoznak. FájrontJulcsa még rendbeszedi azt a tőkét, amit

elkezdett és ő is kiáll. Elmegy hozzájuk a nagy diófa alá. Van ott egy asztal- FöMbe- vert lábakon. Innen szeretik az urak nézni a Dunát.

Előszedi az asszony az elemózsiás kosarat, hagymát vesz ki' belőle, apró vöröshagymát. Meg egy gyönyörű félkenyeret..

— Hát te meg hun vagy? — szól rá a lányára Retek — sose vagy itt, idejiibe, mikor enni kell- Osztóm vigyázz, mert ha nem marad, magadra vess.

Julcsa nevet.

— Nem hagyhattam ott, mint a cigányok.

Leül az anyja mellé a lócára, szélenAz anyja dugva ad neki egy darab kenyeret, meg egy hagymát.

Julcsa lehajlik a fűbe a letett holmijához. Szét takarja s kivesz belőle valamit. Papírban van valami. 'Retek kíváncsian, de fölényesen nézi. Julcsa kivesz belőle három darab húst. Olyan levesbefőtt marhahusda- rabok, jól kiszikkadva. Egyet odaad az apjának, egyet az a nyájnak, egyet magának tart. A legkisebbetRetek kiveszi a nagy bicskáját, kinyitja s úgy tartja a kezében, hegyével fölfelé az égnek. Csak nagy sokára nyúl a husdarabhoz.

— Hun vótál az este?

— Sárkányéknál.

Nem szél. Lassan, kényelmesen, ahogy az ökör majszol, megeszi a hússal a hagymát 5! a kenyeret.

— Sárkányéknál?

— Ott.

— Miosináltatok?

Julcsa felnevet.

— Van ott dolog elég. Nem is bírja Zsuzsi nóném maga- Segítettem-neki.

— Segítettél?

— Segítettem.

— Mit mondott?

— Aj, nem Is merem megmondani maguknak. Vadász Péter kimegy a feisházbul. Megy a szigetre saőlőpásztorniak. Egész évre— Csak mondjad.

— Hogy bekötözhetnénk a házba. Negyven pengőt kell fizetni.

— Miit? Negyven pengőt?

— Le lehet dógozni- Húsz napot, kelj érte dőgózni apámnak.

Elhallgattak.

— Hát nekem? — kérdi aa anyja.

— Magárul nem beszéltek.

Az asszony szemébe könnyek szivárogtak, ő mán csak olyan senkiféle. Tőle nem kívánnak semmit, mert őt kilökte az a kényes asszony, ő mán öreg. Az ő munkájának má nincsen semmi becse— Drága lakás vóna, — mondja Retek.

— Meg nekem mindennap reggel, munka előtt, meg este, munka után á.t kellene menni hozzájuk segíteni.

— Tudnák! — a zsebrák mindenit! — De abbul nem esznek.

— Mindegy az maguknak. Legalább otthon nem ennék.

— Kiszijni a vért, azt tudják.

— Most is ő adta ezt a kis húst. Hogy vigyem el. Jő lesz az ebédhezAz asszony meg a lánya még eszegetnék. Lassan, majszolva, elől, a foguk hegyén, mint a nyúl. Retek máT régen 'befejezte. Büszke volt. rá, hogy falni tud, darabokba nyelte a húst is.

— Julcsa, — mondta. — Itt egy pengő. Eredj csak át ehhez a cégéres korcsmároshoz, hozz egy liter bort.

A fára akasztott mellénye zsebéből kivett egy pengőt s odaadta.

Julcsa felugrott és szaladt- Vidáman, mint a fiatal csikó. Már érezte, hogy az apa beleegyezett. Még dúdolni is kezdett.

Retek ott ült a lóca sarkán, meggörbülve, maga elé meredve. Valami nagy gondtól szabadult. Nagy megkönnyebbülés volt benne. így csinálta végig ezt az életet. Nincsen semmije. Nem is volt. A szüleiről nem örökölt semmit- Se ő, se a felesége. Van két. ágya. Egyikben ő alszik, a másikban a felesége a jányával. De ht a jány Sárkányékhoz fog járni, ott alighanem ágyat is kap . . . Van két széke... Egyebe nincs. A téli ruhaAz asszony a lelkében örült, hogy az ura mégis ilyen jót akar. Sose tudta vele hosszú házassága alatt megértetni, hogy a lakás az nagy dolog. Retek nem törődött a lakással. Semmivel se törődött. Nem kellett neki ruha, se bútor, se tyúkot nem tűrt, se malacot, semmit- Az asszony eleinte nagyon nyügöekö- dött, hogy másnak van, akkor nekik is lehetne. Nem kellett. Megvan neki a két karja. Az ő kezére szüksége van az embereknek.

Junius 3.- án este 8 órakor

a prágai magyar főiskolások

sportakadémiája

a Korun a-palota nagytermében

(Vinohrady, Korunni tr. 32.)

Belépődíj nincs! — Tánc reggel 3-ig!

Orbán Janka:

MESSZIRE MENJEN...

Az ember? ... higyjünk benne — én nem tudok magamnak

ó hányszor idegen a hangom tettem, nem ismerek bennük magamra. Ezt senkisem tudja rólam, s amit elhisznek, rosszul tudnak mert bolond a világ s bolonditó a gondolat Kevert tulajdonságaimmal rossz tudok lenni, s határtalanul jó bogy szeretek,

s bogy tudnak szeretni engem és senkisem tudja én sem

csak bennem valami nyílt tükör nevet és sir és szüntelen mutat engem.

Én és önmagam között ágaskodik még mindég kíméletlen zür-zavar?

Talán föl kellene nyitnom azt a régi eret, abban vérzik az a régi én

akit a mai hiába keres.

Hat év.

Még mindég viselem vonását mozdulatait.

Azóta mint a szétbontott virág szirma

annyi felé esem

keresem.

Hogy vidám vagy bús emlék

maradok

nem tudom

ki mit visz el belőlem.

Hány még — ó hány még addig

asszonyságomig.

Mig dógozni bir, addig nincs baj. Sose engedte, hogy télire mázsa krumplit vegyenek, vagy mázsa lisztet. Nem tűrte a természete. Ha kaptak valahogy egy véka lisztet, azt ő mingyárt elhordta a zsidónak. Pálinkát vett rajta, meg dohányt- A pénz mindig ott állott a lajbizsebbe, de abból nem adott élelemre. Nagyon lenézte az evést- Mindegy volt neki, húst eszik, vagy hagymát. De még hagymára se adott pénzt. Az asszony meg a lány dolgozott itt-ott, csírázták a kruplit, hagymát a tavaszi pincékben, annak a szemetét kapták ingyen, az is jó vót.

Julcsa vidáman hozta a liter bért és húsz fillért adott vissza az apjának.

— Mi ez, nyolcvan fillér? Egy liter bor?..Jól tudja ez a címeres, nyolcvan fillér egy üveg borért. j

A nap felé tartotta, megnézte a színét

— Van egy pengőért is — mondta ugratva Julcsa.

— Még mi a nyávaja, a bélibe. Azt is abból a hordóból méri.

Ivott. Jó nagyot ivott, akkor bedugaszolta az üveget— Vettek ezek most, a két kocsmáros, ez a két méregkeverő a szigeten hetven hektó bort árverésen négy fillérjével. Kiváncsi vagyok, hogy tudnak belőle nyolcvanas bort csinálni.

Hátát nekivetette az asztalnak a diófa alatt s messze nézett.

— Sose lesz ezekből a kis fákból semmi,

— mondta. — Rosszul vannak ültetve.

Az asszony a kötényét nézte. Kék surc volt előtte s az rongyos volt a közepén. Az ujját aládugta s felemelte vele a kötényt—- Hát akkor, — mondta — élmehet a Julcsa?

Retek fedvette az üveget a térdéről s újra ivott egyet. Akkor megnézte az üveget. Körülbelül harmada üres lett a két ivásra.

— De esz benneteket a fene avval a lakással.

— £u elmegyek, ha édesapám akarja,

— szóLt a lány.

— Mondtam má, hogy drága. Hogy én húsz napot dőgozzak neki. Negyven pengőér- Nem ment el az eszem. Hogy ő nekem csak izen- jen, hogy hónap... Izenjen az apjának.

Harmadszor is ivott. Akkor az üveget gondosan elhelyezte egy szőlő alá, a frissen kapált földbe- Az ujjával ültette be. Aztán elment a diófa másik oldalára, lefeküdt a szép magas fűbe és a feje alá tette a karját. Egy perc múlva már aludt. Jóízűen, mosolygós ábrázattal.

Mért ne aludt volna. Jól megebédelt, jót. ivott rá. A lelkiismerete meg nyugodt volt, 1 mint egy csecsemőé.