Prágai Magyar Hirlap, 1932. március (11. évfolyam, 50-74 / 2863-2887. szám)
1932-03-27 / 72. (2885.) szám
4 T>RX<aitA\\<AARHIKLag Uiditó husoétf örömök, leány nélkül Irta: Szombathy üiktor Bizony, így igazán nem husvét a husvét, ha még egy Ms locsolkodás sincsen! Ló mellett; ágyupucolás mellett vajmi kevés öröme van az embernek a husvétban, Se szabadság, ee husvét! Ha legalább egy szép német lányt ismerne az ember ebben a városban, az még legalább vigasztalná az illeni hideg tavaszban. Otthonról pedig niagy vigasságokat Írnak. Balog Péternél keresztelő lesz, a jegyző ur lánya most megy férjhez, a szövetkezetben éktelen mulatság készül, sziinielőadással. A tánc alatt Hölgye Lajos biztosan késelni fog megint. Ilyenek a hírek otthonról. Mákos kalács is jött, meg néhány korona is ugyan, de bár ne ez jött volna, hanem vala mi kiadós, hétnapos kis szabadság! Uramisten! Milyen husvét ez, amikor még csak egy kis öntöziködésre sincs alkalom! Errefelé nem is divat, mondják a népek. Nem ismerik ezt a jóféle mulatságot, mikor Julist, Marist, Borist ki vonszol ja az ember a kúthoz és úgy végigönti a vödörből, hogy a leánynak még a cipője talpából is viz csurog. Sikiit a leány, vigyorog a legény. Végül is, egy kis kalácsra, borra, mire: beszól itják a tiszta szobába a legényt s vígan van a fiatalság, aimig a leány szárazba öltözik a hideg kamarában. Ezúttal azonban mindez nincs. Elmaradt a husvét. De valamit mégis kellene csinálni! Töri a fejét Pogrányi, Negyed szülötte, gondolkozik Paikovics, Nagykér büszkesége, eszmélkedik Keszeg János, marcelbázai legény, meg Kun Árpád, madari fi. Ebben a szomorú, eibaparti husvétban mit kellene tenni? — Egy nőcskét, ha csak oly piciny is; — esd János az ég felé. De nincs nő sehol. Az egyetlen nő, Junék őrmester felesége. Azok benn laknak ugyan a kaszárnyában, de ki az ördög merné a leggoróimbábbik őrmester feleségét vödörből megönteni? Különben iis hervadt virág az már nagyon, három gyerek anyja s csak si- pitozni tud! Ha vasárnap volna, akkor lehetne valami öntözködéet eszközölni. Az öreg mosónők akkor járnak összeszedni a szennyest.' Kis kutya húzza a mosónők apró taligáját, azon van a tiszta ruha, amit hoznak s azon viszik visz- sza a szennyest. Nos, ha nők is ezek a mosónők : testvérek között egyik sem fiatalabb ötvenötnél. Viharvert nőosfeék, ahogy úgy rájuk tekint az ember, mintha mindegyik mar- kotányosnő lett volna. Kár nékik a vödörviz. Száradt rozmaringra forrás? — Hát ki? — riadt fel Pogrányi, mert az istállóban a vödör már elő volt készítve. Ülnék keservesen és ©pékednek. Éktelen erősen gondolkodnak. Meg lehet azt látni rögtön, amikor a tüzér gondolkodik. Még a nap is megáll olyankor. Azért izzad ugy a katona, ha gondolkodik. S hiába minden: nincs az egész kaszárnyában megfelelő nőszemély. Még a macska is kandúr, a konyhában... Ekkor villan föl Pogrányi agyában a szikra és gyújt lángot. Megvan! Megvan. Ha nő nincs, de van női foglalkozású személy. Ugyan ki? Hát a szakács! A szakács már csak legközelebb áll a nőkhöz, foglalkozásba. Tetszik a dolog roppant módon Kun Árpádnak is, meg Palíkoviesinak és Keszeg Jánosnak. Bekukkantanak a konyhába, ott siirög-fo- rog a szakács. Fehér sapka van rajta, hosszú kötény a derekán, épen, mintha asszony volna, így, külsőleg, persze. Még porol is, hadonászik a kanalával, hujjongatja a macskát, mert megint beleült a tisztára súrolt kon- dérba. — De szíp vikony hangod van... — in- gerkedik vele István. Nem nagyon viszonozza azonban a barátságot a szakács. Ugyancsak ordát. No, megállj, ha orditol! Kimegy az istállókhoz mind a négy. Előveszik a vödröt és rövid kézitusát rendeznek miatta VodicskávaJ, aki éppen mosdani akar benne. De győz a négy egy ellen. Belehúzzák az itatóvödröt vízzel és viszik le a konyhába, nagy alattomosan. Nem sejti ezt a szakács. Főzi az ünnepi tonédM't Nyilik halkan az ajtó. — Boldog husvétot! — kukkant be Keszeg János. — Menj a fenébe! — üvölt barátságosan a szakács. — Rozmaringot keresünk, hogy ki ne száradjon, — bukik be az ajtón Kun Árpád is. Pogrányi meg nem szól semmit. Az előbbi kedves szavak csak azért hangzottak, hogy a vödröt a szakács észre ne vegye. Mert Pogrányi ott áll leghátul, azután csak beemeli a vödröt és minden beszéd, magyarázat nélkül egyszerűen a szakács fejére borítja. Rettentő tenger! Mind a négyen eflugranak azonnal a tetthelyrőL Ez igen, ez husvét, a javából! Egy pillanatig a szakács semmi szót nem bir kinyögmi. Ugy éri a Niagara, a fején, mint az utolsó óra. Talán az sem ilyen kegyetlen. De ez borzasztó, ez' az áradás! Fején maradt a vödör, a viz rázúdult, István pontosan eltalálta, hogy éppen a hasén, meg a hátán fusson végig a jeges áprilisi vizecske. A következő pillanatban, felüvölt aztán a szakács is, mintha elevenen hámoznák a bőrét: — Hu-huhu-hu! — óbégat és rázza magát, mint a partra jutott kutya. Hápog, sziszeg. Jajomig, kínlódik. Egyszóval: teMtalálat volt. Aztán ő is felragadja a moslékos fazekat és azon forrón vágja oda a négy locsolkodő emberhez Csurom moslék lesz mind a négy. így kapnak ölre. Kavarog, locsol, üvölt, sikit az öt ember. A kukta kivüJ áll az ajtón, nem mer bemenni, csak hüledezik. A kukta vta&Btrmimxmmbmjrm 1ül a rácson Irta: Révész Béla Távol a várostól, robottól, szabadságon voltam a nyáron. A hegyláncok ugy futottak, hullámoztak egymás mögött, hogy alig érték el a völgyet. Csönd marasztaló rengeteg alján a kápolna csengetyüje ugy zendült déliben és este a falucska fölött, mint magányos ember hangja, ha fölbuzdultan a világra rákiált és a nesztelen légben visszaJhangzik a visszhang ... Henyélni, felejtkezni, befelé duruzsolni: serkentő tájék volt e szelíd vadon. Az erdők szerpentinje csak ugy surrant a láb alá, a magosság terelt, köröskörül a fenyvesek nyílegyenesen mutogatták a világosságot és a. tekintet mégis elakadt a halkan megszőtt homályban; avar, toboz és gyep szagosodott és tisztasággal érintgetett, mint az umapi illatosság. Férfias tölgyesek ballagdáltak mellettem és a megcsípett nyárvégi koronájukról csurgott alá az erre hajló uap. Szikrázó lombok, levelek csipkés kapuján át, tisztásra bukkantam, melynek halmain pirinyó temető vidámuH. A ferde napsütés meghintette a lankást é6 az aprócska temető a füvek zöldjétől fölélénkült, mint derült elejtett kazetta a váratlan tekintet előtt, Kacskaring ók kai ékes vasrács szökdelt körülötte: karcsú, könnyű, aranyhegyes lándzsák a négyszög, őrködő vonalában. Elvonuló, magányos különösség, amely azért a rács arabeszkjei mögifr'integetett oly fölsugárzón, hogy a ,feltámadás" kapuja előtt megtorpantam, a cifra vaskiíincset megfogtam, megnyomtam, a temetőben voltam. Húsz-harminc sirhalom mindössze és a magas fűben még van hely. A hegyi majorságokban, a környező falvacs- kákban tán nem igen halnak az emberek... A fenyvesek persze errefelé legyezik a halandókat, az éles hajnal errefelé tövestül rázza meg az emberfiát, a napsütés pedig oly pirítva zuhog a bőrükre, fejükre, hogy élet ez, akármennyire zsongitó is eme nyoszolyákkal szendergő kalitka... A sírok fejfáin, márványain öreg évszámok. Busongva beszél a fölirás a vén jágerród, akit elágyaztak itten; a kilencvenes kovácsnak hü hitvese húsz év óta ígéri, hogy majdan férje mellé tér és a pázsit mellette vetetten; az erdész fiatal felesége is meghalt és a csecsemőjével együtt a gyerekágyból átplántálták ide. A hevült napsütés gyújtogatja a rozsdás és aranyba vésett betűket, olvasmány a fejfa, a márvány s a rezdületlen hallgatásban sajátos beszédük van a föliratos fogadkozásoknak, kábuló ájtatosságoknak, naiv, szolid, gyönyörűt érző istenhozzádoknak ... Lehel az erdő. Palásto6 meleg omlik, ömlik alá az alkonyati derűből. Bölcs közömbösség, sugdosó béke, elkaroló harmónia a haragvó tájak közé ékelt parcellán. Mily melóc.iás, ringó, teljes, hatalmasan elbi- zakodott az elet e sirok fölött... A pedáns ágyak virítanak. A muskátli, sarkantyus-paprikavirág, legény rózsa, bazsalikom elborítják az Öreg jágert, a magzatot is az anyával együtt. nem magyar fiú s honnan tudná szegény, hegy odabenn, a konyhában Csallóköz házi- ünnepet ren dez... Vad veszedelem viharzik ki a konyhából. A szakács se lát, se hall. Kanállal pofozza a négyet, azok ugranak vissza a vízcsaphoz lendülnek. Egyetlen folyam niár a ragyogóra súrolt konyha. E pillanatban Pogrányi ordít nagyot s már ül is a levesben. A finom húsleves ott hülít, párolgóit éppen a tűzhely alatt, a sarokban s ebbe ülepedett bele István. Nagyon forróba talált csüccsenni s evégből ordított. Nem tudta kihúzni magát a gömbölyű kondérból. Benne ült a jó húsvéti levesben, a marhahús, a tészta, a répa: ott lett palacsintává alatta. Ül István a levesben, elcsendesült a többi négy s ugyan huzaikodik. Rángatták ki Istvánt a forró levesből, ^ így lép be az ügyeletes őrmester. A rettentő ordítás keltette föfl ünnepi érdeklődését és húsvéti ábrázattal besétált a konyhába. Mintha tengerbe lépett volna. Moslék és viz, vödör, macska, fazék. És István a levesben. Ott nyög István és huzakodik a pompás lében. Néni bírják kihúzni a fazékból: szélesebb volt István, mint az edény. A kürtös délre fuj. Mindjárt tizenkettő. A második üteg fürge legényei már jönnek is le a lépcsőkön az ebédért. Csörög a sok sajka, amint egymáshoz ötödik a széles ételhordóikban. Öli az elsők. Odaállnak a konyhaiajtó elé s várják a jelet, Az ebédre szóló szakácsje- let. Közben el olvasgatják, milyen jó falatok vannak az ebédtáblára kiírva. A napi koszt van ott felírva krétával a aki érti a szolgálati nyelvet, rögtön tudja is, hogy húsleves lesz, 11)32 mArahii* 17, vasárnap. idegfájdalmak. Több, mint 6000 orvos állapította meg a Togal tablettáknak feiideg fájdalmaknál csillapító hatását Togal tabletták, ez a specifikum Önön is biztosan segit más szervekre való káros hatása nélkül. Brauners Apotheke ,Zum leíBeo löweir Prag II, Príkepy 12. meg knédiigoimbóc. Jó ebéd lesz. Ja ro sta v Korácsek meg is nyalja a szája szélit: húsleves ígérkezik. Furcsa, hogy a konyhaajtó még mindig pem nyilik! S olyan különös locsolás, zubor- gás, szuszogás hangzik bévükői És Junek, az antenna-hosszúságú őrmester üvöltöz csu- dásan. Önmagát múlja felül. Régen nem üvöltött itt. Hörög. Várják a levest a derék katonák. Egyelőre azonban István ül még benne. A húslevesben ő a főtt hús. Most rándgálják ki éppen a fazékból. És az Őrmester veszi is már föl a jegyzőkönyvet szigorúan. Minden protokollba kerül. A fazék, István küzdelme, a locsolkodás. Az egész husvét jegyzőkönyvbe kerül. Alighanem rapport lesz belőle. Táncmulatság bajosan ... ÁSGUTHY ERZSI: SZEPLŐK Mért fordítjátok ed arcotokat a nap hevétől ó balga szüzek? Lám az okosak mint állnak elébe s az izzó lángban hogy fürdenek ők. A fényesség szeplöit félitek tán? mely megtarkáiná vánnyadt bőrötök ijedt orrotok töve körüli Vagy félitek, hogy jelt szórna rátok « a nyájnak elárulná barátkozástok intim kis titkát az égi fény? ó balga nők! ó bamba társak, hányszor gazdagabb e kis árnyék — m égő fénynek foltja — minden kendőző titkotoknál, his« anyja az örök szent ragyogás. Másutt piros futórózsa fonja magát a vaskeresztre, az olajfa ezüstje porzik a nyilazó rek- kenőben, fölforrt melegség és a méhek, lepkék még promenádoznak az esti verőfényben. Fűszer, édesség áramlik a kertben. A parasztvirágok szinte fölemelik az ajkukat és mézes kivánkozásukkal még magukra rántják a részeg lepkéket, döngő, ődöngő mébeket. Illat, iz, bibe, porzó nászba 'Szédülnek tovább- ezúlető holtak fölött. Halál és Élet, mily felséges egyensúlyban testvérkédnek. A betakaró pillantásu, Mindenhez eleugárzó fényesség az ég peremén, ugy néz errefelé, mint az Isten szeme. Váltó rendjével fordul az este. Még egyszer eszméletemre 6zedem a tündöklő "■tőt, a daioloó alkonyatot: köröskörül ... Hazamegyünk. Kezem a rácsos kapu vaskilincsén, bucsusan visszatekintek a vén jáger ágya felé, a felejtkező lepkék, méhek keringő falkájára, kezem a kilincsen, markolom, megnyomom, az ajtó nem nyilik ... Elfordultam a rácsos kaputól, a pillantásom még ráakaszkodik a lövellő káprázatra. Az ajtó nem nyílik ... Ej... Na... A kilincset megnyomom, a zárat megrázom. Nem nyilik ... — Ej... Na... Meghökkent idegességgel nevetgélek. A kezem a kilincsen. Zavart mosolygással vissza-visszatekintgeték. Az elsülyedt napgolyó csíkja lankadta® még világit, de már árnyulpak, bámulnák a. muskátlik a sirok fölött... A vén jáger ágya mintha elszélesednék.., Tétova idegeskedéssel nevetgélek, az eltűnő lepkéket, méheket keresgélem... a vaskaput megrázom, az ajtó nem nyilik. • A kezem a kilincsen, az arcom visszafordul... a zár talán rácsapódott a horgára... billenő higgadtsággal megszemlélem. Fogom, markolom a kilincset egy kézzel, két kézzel, fölcipelve, alárántogatva... Este van ... A kis temető nem vidámodik, elborul és tetőm, amint az ágyak egymáshoz húzódnak, összemennek... Az ajtó nem nyilik... Ügvetlenség, elhamarkodás... nyugton kell megfogni a kilincset, fölemelni, az ajtót kitá- masztani, fölébe hajolni, guggoló ránehezüléssel fölrántani Fülledt az este, veríték siklik alá a. nyakamon. Nyekereg a kilincs, a závár nem mozdul. Meleg fejem vissza-visszafordul, sűrűsödő lepel bocsátkozik alá a temetőre. Nevetgélek. A vén jágerre, a magzatos anyára ránevetek. A vén tanító nyoszolyája mögött cSuklyds, takarózó valaki bólogat... Az olajfa. Oh, ezek az alig mozduló, esti szürkületben mégis hajlongó fák... a temető parkjában... lejtők ingó sűrűjében, magaslatok kuszáit feketéjében, hegyhátak lüktető rengetegében és a csillag taszít, firmamentum elhajlik s nincs más, csak a holtak udvara... A békülést fölborítja az ösztön és az isszo- nyodás förgetegével megdöngetem a rácsos kamit. Az ajtó kivágódik. Áthullottam a „Feltámadás" küszöbén, éreztem, amint magához ragad az Élet...
