Prágai Magyar Hirlap, 1932. január (11. évfolyam, 1-25 / 2814-2838. szám)
1932-01-31 / 25. (2838.) szám
6 1832 január 81, vag&rnaf. to«6m-Mag£ar-htblap Súlyos válságba került berlini szinházkonszernje Hét színházból csak kettőt tart meg, a többi sorsa még bizonytalan BerHn, január hó. Berlini színházi körökben már meglehetősen hosszú ideje beszélik, hogy Max Reinhardt hatalmas szinházkonszernje Súlyos anyagi válságban van, amelynek következtében Reinhardt több bérleti szerződését kénytelen volt felmondani. A híresztelések ellenére a Reinhardt színházak az utóbbi időben sok szép sikert könyveltek el és a külső körülmények sem mutatták, hogy a vészhirek igazak volnának, Max Reinhardt mintha mit sem törődött volna ezekkel a szállongó hi- rekkdl, fáradhatatlanul futkosott roppant szétágazó és minden idejét lekötő rendezői munkája után. Ennek az volt az eredménye, hogy Reinhardt az Utóbbi hónapokban úgyszólván állandóan utón volt és egy félév óta alig egy-két hétig tartózkodott egyfolytában Berlinben. Most azután kétségtelenné vált, hogy Reinhardt berlini színházainak sorsa fordulóponthoz jutott és a hatalmas vállalat súlyos válságba került, amelyből csak az egész gazdasági világban uralkodó „leépítés“ révén kerülhet ki. A Reinhardt színházak súlyos anyagi helyzetének ügye most január utolsó napjaiban került nyilvánosságra, amikor kiderült, hogy Reinhardt felmondta mindazoknak a Színházaknak a bérleti, szerződését, amelyeket a múlt évben kötött. A Reinhardt színészek ezért január 31.-én elhagyják mindkét a Wes- tenden lévő színházukat: a Kurfürstendam The átért és a Komódiét, miután a Deutsches Künsttiertheaterben már hosszú idő óta Bar- nowsky tásulata játszik. Reinhardt tehát feladja ezt a három színházát és csak azokat az intézeteit tartja meg, ahol ő maga a háziúr, így megmarad neki a Deutsebes Theater és a Grosses Schauspielhaus. ahol hetek óta játsszák a „Hoffman meséit" A Charlotten- strasse.fi. régi Reinhardt-szinházat most maguk a színészek igazgatják, régi, hetedik színháza a Kammer$mele pedig már hosszú idő óta zárva va-n. Berlinben tehát egyszerre három, vagy négy színház fog megszánni, ha ugyan az elhagyott színházakat át nem veszi valaki és Reinhardt igazgatása alatt csak két színház marad. Kérdés azonban, hogy az uj tulajdonosok mit tudnak kezdeni a volt Reinhardt színházakkal, mert a nagy rendező éppen azért Volt kénytelen feladni színházait, mert a háziurak horribilis házbért követeltek tőle. Természetesen az általános gazdasági válság is hozzájárult ehhez a leépítéshez. A két Westenden levő Reinhardt szinház aránylag csekély számú nézőt tud befogadni, úgyhogy ezekben a helyiségekben ma alig lehet lukra- tiv vállalkozást fenntartani. A Reinhardt- szinházak legfőbb baja azonban az általános válságon kívül elsősorban az volt, hogy a konszern az utóbbi, években túlságosam nagyra nőtt. Mikor a nagy rendező bátyja, Ed- mund Reinhardt meghalt, hét szinház gondjait hagyta Maxra, aki rendezői talentumán kívül nagyszerű organizátor is lett volna, ha erre kellő időt szakított volna magának. Reinhardtban azonban a rendező, a művész háttérbe szorította az üzletembert. Nemrég még Londonban rendezett azután Becsben, majd Salzburgban, Stockholm bah és Rigában —r—’ és idehaza, Berlinben hiányzott a művészeti vezetés és az üzleti szellem. E mellett a vezetés mellett több kudarc is érte a Reih- hardt színházakat. Bukott darabok éis elmaradt sikerek egyre gyakrabban követték egymást színpadain és így nem lehet csodálkozni, ba a hatalmas Reinhardt konszern válságba került Max Reinhardt két színházával mindenesetre tovább fogja folytatni művészi munkáját Berlinben, a német 'szinházi világra és a berlini színészekre mégis igen nagy csapás a nagy konszern bukása, amelyért úgy látszik minden művészi erénye mellett is nagy mértékben maga Reinhardt felelős. ÍRÓK SORSA Irta: SCHOPFLIN ALADÁR Budapest, január 30. Érdeklődéssel olvastam a minap a P. M. H.ban Szvatkó Pál kommentár-cikkét., amely Ta- bérv Géza egy nagyváradi előadásával kapcsolatban az Íróknak a polgári élettel szemben elfoglalt helyzetéről és az újságíráshoz való viszonyáról volt szó. Azért is érdekelt ez az eszmém enet, mert olyan megállapitásokkal találkoztam benne, amelyek megegyeznek a saját, tapasztalatokon leszürődött gondolataimmal. Szlovenszkói olvasóim, akik évek óta példás türelmet tanúsítanak elmélkedéseim iránt, talán nem fogják túlságosan unni, ha erről a minket, írókat legégetőbben érdeklő kérdésről egy negyedóráig hangosan gondolkodom előttük. Tény az, amit Szvatkó Pál megállapít: a nagy kultúrák írói, franciák, angolok, németek sem tudnak tisztességesen megélni az irodalomból s kénytelenek valami más foglalkozást űzni: uj* ságirák, tisztviselők, vagy valami más polgári pályán dolgoznak. Ezzel szérűben hivatkozhatik valaki arra, hogy például Genhardt Hauptmann saját előkelő birtokán él, amelyet Írásaival szerzett, Bemard Shawnak annyi a" pénze, hogy, saját bevallása szerint, nem tud vele mit kezdeni és igy tovább. Ez mind igaz lehet, anélkül, hogy megállapításunknak ellene mondana. Minden kultúrában van néhány iró, aki nagyon sok pénzt keres a munkáival. A nagysikerű irodalmi mü olyan, mint egy szerencsés találmány, rengeteg pénzt lehet vele keresni. Remarque egyetlen könyvével milliomos lett. A találmány-hasonlat annyiban' is találó, mert a nagysikerű műnek sem kell okvetlenül remeknek lenni, — aki a varrógépet föltalálta, nyomorban halt meg, aki a biztositó-tüt találta föl, az nagy vagyont szerzett vele. Nagy tömegek szükségletét néha remekmű elégíti ki, néha giccs. (Az utóbbi gyakrabban.) Ilyen nagyon nagysikerű iró mindenütt kevés van. Az angol irodalomban például minden évben jelenik meg pár ezer könyv, ezekből aligha van 10—15, amely komoly nagy pénzt jövedelmez az Írójának, a. többi jó, ha három-négyezer példányban kél el. A csekélyszámu első quadrilleben álló író mögött sorakozik a közepes, vagy ennél is kisebb sikerű írók tömege, a 6or végén pedig a boldogulni nem tudó nyomorgók sokasága, húzódik meg. A sok-sok millió ember a világon, aki angolul olvas, néhány írót fölkap, ezeket mindenki olvassa, a többivel csak szü- kebb kör foglalkozik. Kis kultúrák, nagy kultúrák között az arány körülbelül egyforma.. Nagy népekből nagy csapat iró telik, azt hiszem, ha statisztikát csinálnának róla, kiderülne, hogy az olvasók számarányához képest nagyobb százalék az iró Párisban, mint Budapesten, & ezek között megfelelően több a boldogulni nem tudó a franciáknál. Vagyis a helyzet nagy általánosságban mindenütt egyforma. Magyarországon is van néhány — nagyon kevés — olyan író, aki nagyon jól megél az irodalomból, vannak, akik gondok között, de megélnek szerény kispolgári színvonalon, — a többi vagy kénytelen valami más foglalkozást űzni. vagy sötét nyomorban él. Ez a más foglalkozás többnyire újságírás. Ez azonban kétélű dolog. Sok írót elront. Az újságíró mestersége természete szerint a napnak dolgozik, a pillanatot ragadja meg, munkájában fontos a gyorsaság, tehát a formában is kénytelen a legkényelmesebb, legbamaráb'b keze- ügyébe eső formákat fölhasználni. Az a.z iró, akiben nincs elég ellenállóképesség, akaratlanul is átviszi az újságírói megszokást az irói munkába. A jó iró nem is mindig jó újságíró. Tudnék olyan egészen kitűnő Írókat megnevezni, akiknél jobb ujságirómunkát tudnak produkálni középszerű emberek is. Az újság mindenféle olyan alkalmazkodást kíván, amitől az írónak óvakodni kel, mert. az irói mesterség nem képzelhető el szellemi függetlenség nélkül. Más polgári foglalkozások másféle módokon vannak ártó hatással az íróra- Itt is természetesen az iró egyénisége a döntő, hogy mennyire tud a környezet s a foglalkozás hatásainak ellenállni s mennyire van ereje megszabadulni attól a character indelebiistől, amelyet minden foglalkozás ránöveszt az emberre. De vannak és nem is kis számmal, olyan írók — Hát én azt se bánom! Nekem igy is jó! Sőt annál jobb! Legalább dolgozhatom! Neki is ült házikabátban, bele is kezdett a felterjesztésébe, de bizony a dolog nem nagyon akaródzott menni. •— Nem is tudom, mit kínlódom én ezzel? Mért fizetem azt a drága helyettest, ha még ezt se tudja rendesen megcsinálni? Holnap oda fogom neki adni, én pedig majd legfeljebb átjavitom . A. Éppen mikor ezt elhatározta, nyílt az ajtó és belépett a felesége: — Jöjjön, kérem — szólt a békülés minden árnyalatát nélkülöző hangon. — Megérdemelné ugyan, hogy itthon maradjunk, de nem akarok botrányt . . . Egyelőre! . . . Péter gondolkozott egy pillanatig, hogy milyen álláspontra helyezkedjék, de aztán csak felállt szó nélkül és vette a kabátját: — Gyerünk! — Közben, ahogy félszemmel ,a feleségére nézett, észrevette, hogy annak más kalap van a fején. Ez meghatotta egy kicsit, valamint az is, hogy az asszony mégis elszánta magát a vizitre, de még benne volt a saját gorombaságán érzett bosszankodás, amit önmaga előtt azzal próbált igazolni, hogy tartotta a haragot és nem békült. Némán mentek le a lépcsőn, némán ültek be egy taxiba, csak mikor meg kellett mondani a soffőrnek, hogy hova hajtson, akkor fordult oda a feleségéhez: _ Hol laknak ezek az izéék? A Tóthék ajtajáig egyikük sem szólt egy .-zót sem. Az előszobában azonljan, mikor Mariska letette a kabátját, mégse állta meg, hogy annyit ne mondjon: — Ez igen! Ez ruha! Látod, ha rögtön ezt vetted volna fel ... % Tovább nem mondhatta, mert a szobalány, aki bement a vendégeket bejelenteni, visz- szatért és kitárta előttük az jatót: — Tessék parancsolni! Mariskának azonban még volt ideje, hogy annyit legalább fele jen az urának: — Ugyan kérem! Ne erőlködjék! A következő pillanatban ragyogó arccal léptek be a szalonba: — Drága Malvinom! — Csókolom kezét! , — Isten hozott édesem! Jónapot Bogozik.. Lidi! Lidi, kérem szóljon az urnák ... Jaj de fog örülni! . . . Már azt hittük, nem jönnek ma . . . Ebben a rettenetes időben... Én úgy fázom egész nap . . . Alig győzök füttetni . . . Tudja . . . Lidi ezalatt a harmadik szobában jelentette Tóthnak, hogy itt vannak a vendégek. — Jó — felelt Tóth kurtán. — Majd megyek! Azzal felkelt a kanapéról, lassan és óvatosan, mert ideges ember volt és azounal meg- fájult a feje minden veszekedéstől, pedig éppen az imént volt heves jelenete a feleségével, akivel azon veszett, össze, hogy el akart menni hazulról egyet sétálni, az asszony azonban visszatartotta, azzal, hogy ma nem mehet el, mert Bogoziék bizonyosan eljönnek. Ma van nyolvadik napja, hogy náluk jártak és ilyenkor illetlenség, ha az ember nincs otthon. — Ezek olyan ósdi butaságok a nagyanyád korából, mikor még az emberek ráértek effélére! Ma már mindenkinek egyéb dolga van . . . — De neked nincs- hát egész nugodton itthon maradhatsz! — Az a bajod, hogy nincs még egy állásom. hogy délután is nyúzzak egy bőrt magamról? Hogy még keressek neked egy csomó elherdálni valót, amig ki nem terítenek? Ebből aztán nagy vita, majd veszekedés kerekedett, Tóth kétszer kapta le a fogasról a kalapját és kétszer indult neki a lépcsőnek, kétszer tért vissza, végül is annyira dühbe jött, hogy letépte magáról a bundát, bement a szobájába és lefeküdt aludni, ami rendes szokása volt, valahányszor nagyon felbosszankodott. Éppen csak annyit mondott az asz- szonynak, mielőtt bezárkózott: — Meg fogod látni,, hogy nem fognak eljönni! Ezt a szamár szokást ma már senki se tártja! Meg fogod látni! De neked az én egészségem nem fontos! Pedig tudod jól, hogy, ha nem sétálok, azonnal megfájul a gyomrom... De neked ez se fontos! . . . Hát vedd tudomásul, hogy . . . Különben! . . . Na! Elég! Elég volt! A fene egye meg, ahol egy vizit, van a vliágon! Most ott járkált még egy darabig fel és alá a szobájában, mert úgy érezte, az asszony felülmaradt a vitában azzal, hogy Bogoziék mégis eljöttek. Ez mérhetetlenül bosszantotta és legjobban szeretett volna megszökni, csak hogy ne kelljen elszenvednie a felesége dia- dalmai tekintetét. Végre azonban mégis csak rászánta magát, nyájas képet öltött és mosolyogva lépett a szobába: — Nahát! Ilyen kedves vendégek! ... Isten hozta nagyságos asszonyom! Isten hozott Péter! Igazán örülök! . . , Péterek is örültek. Tóthék is örültek. Akárki látta’ volna őket, megesküdött volna rá, hogy kimondhatótlauul örülnek egymásnak. Péterék annak, hogy odamehettek, Tóthék annak, hogy maguknál tisztelhetik őket. De, mivel más nem volt jelen, hát mindenikiik csak is, akik sehogy sem képesek valamely polgári állásban elhelyezkedni Nem azért, mert nem kapnak állást, hanem mert nem képesek semmiféle polgári munka fegyelmébe beletörol Ezek túlzottan érzik azt a szenvedést, amelyet minden művész érez, ha művészetétől idegen dolgokkal kénytelen foglalkozni. Nincs meg bennük a nyugodt, következetes, folytonos munkára való képesség. írónak lenni ugyanis nemcsak foglalkozás, mint az ügyvédség, vagy az asztaloséig, hanem lelkiállapot, elhivatottság, megszállottság. Minden művészet az. Aki egész lényével, egyoldalúan és kizárólagosan művész, aki a lelki élet valami művészi hypertropbiájában szenved, az lehet kitűnő művész, de minden más praktikus dologban hasznavehetetlen ember. Az ilyenek között vannak kiváló művészek — a nagy művészek rendszerint ilyenek —, de sajátságos módon vannak középszerű, vagy annál is alacsonyabbrendü emberek is. Ezek az örök, gyógyíthatatlan nyomor eljegyzettjei, kik egy kimérának áldozzák föl életüket, reménytelenül, boldogtalanul, polgári értelemben el züllötten. Szomorú csapat, van belőle elég Párisban, Londonban, talán legtöbb Budapesten. Segíteni nem lehet rajtuk, ki nem vész a fajtájuk, ö velük ijesztgeti az apa a fiát, aki művész akarna lenni. Memnon-szobor énekel... Hulló homokban, viharban, éjber Évezredeket aludt Halottan is néző szemekkel Szahara pusztaságán Ös memnon-szobor: A lelkem... _ Szent égi sejtés álmodott benne Hajnalt, fényt, dalt és feltámadást, Mig kacagányosan gimet űzött S Kiev falát döngette daccal Sok ifjú ősöm ... Most itt vagyok... A hajnal minden fényét szemembe hinti Én minden fényt dalban visszaöntök És zeng a paszta, zeng a végtelen, Zeng lelkem, a halott memnon-szobor... S mint régen, ha halló homok verte, Viharban, éjben, gyászban. Úgy fonja át most s temeti csöndben Fel-felbuggyanó halk-ősi dalom, Idegenben, a Moldva partján Igazul, szépen, nagyon A megszentelő magyar fájdalom. GÁBRIS JÓZSEF. xx A‘ szlovenszkói és ruszinszkói magyar nők lapja: a „Nagyasszony*4. Három fcitBnö szakácskönyv! A Mártonffy-féle (A főzés kézikönyve), 800 recept, Ke 32.50. A Teréz néni é (Alföldi szakácskönyv), 560 recept Ke 16. A Csáky mesteré (Á huszadik század szakácsmüvészete) 3400 recept, Ke 130. Kaphatók Jaschkó könyvesboltjában! KoSice, Fő u. 63. a másikról hitte el, hogy örül, ami azonban lassanként jobb kedvre hangolta Pétert is Tóthék iránt és Tóthot is Péterekkel szemben. És miután megbeszélték az időjárást, a gazdasági válságot * (ezt csak úgy, mintha csak másokat érintene, de ők maguk kivételek volnának), továbbá miutátí bírálatot mondtak a legújabb darabokról, azzal az érzéssel vettek búcsút egymástól, hogy nagyon kedves és rokonszenves emberekkel kerültek közelebbi kapcsolatba. Péter azt mondta a lépcsőn lefelémenet Mariskának: — Beismerem, lelkem, hogy neked volt igazad. Csak, tudod, én mindig idegessé válók, ha vizűbe kell mennem ... Ne haragudj hát, de te is ismerd el, hógy az a ruha és az a kalap! . . . Nem, fiam! Inkább veszek neked egy uj kosztümöt, de azt, azt alakíttasd át! . . . Hajlandó vagyok erre az áldozatra, amiért szerencsésen túlestünk ezeu a viziten . . . Ámbár azt is el kell ismernem, hogy nagyon kedves emberek ... És látszott, hogy milyen örömmel vártak bennünket! . . . Tóth viszont azt mondta a feleségének: — Hiszen én nem mondom, nagyon kellemes emberek . . . Csak . . . Tudod jól, hogy nekem mindennap sétálnom kell egy órát orvosi rendeletre . . . Igaz, hogy most még van idő vacsoráig ... És ha most velem jönnél .. . Tudniillik azalatt megmagyaráznám, hogy tulajdonképpen mért voltam annyira dühös ... De látszott rajtuk, hogy mennyire örültek, hogy idejöhettek és ez, bevallom, lefegyverzőit. . . . Mert abban vjszont neked van igazad, hogy azt, aki ilyen nyilvánvaló rokonszenvvel közeledik az emberhez, a legszívesebben kqll. látni! Nem igaz?
