Prágai Magyar Hirlap, 1932. január (11. évfolyam, 1-25 / 2814-2838. szám)

1932-01-31 / 25. (2838.) szám

4

EZ JUH-HUS?

Ma: MÓRICZ ZSIGMOND

A Margitka vőlegénye egyelőre senkinek se nyerte meg a tetszését Mindenki úgy várta, az egész bányatelepen, mint valami szokatlan s rendkívüli valakit Nagyon modernnek találták, hogy Margitka egy pesti újságíróba szeretett bele. Pesti is, újságíró is- Szinte lehetetlennek látszott, hogy ez is előfordul.

A kis telepen összesen egy gondnok és két mérnök volt, néhány számvevőségi tisztviselő s a munkások. Ez a néhány család nagyon egymásra volt utalva s valóban egymást utálva éltek. Nagyon jól éltek, mert a hatalmas vas- és bányamű gondoskodott róluk, mint valami sokemlőjü dajka. Hogy mindenki jól érezze magát a távoli hegyek közt. Jó lakásokkal; a házakat ellátta üvegezett verandákkal, v illa n y világítássá 1, amely annyi körtében égett, amennyit csak el lehetett helyezni a szobákban^ aztán Provizoráttal, elsőrangú élelmiszerekkel; tenniszpályával s kugüzóval; kaszinóval, újságokkal, szóval mindennel, amit csak eszükbe jutott elérni azzal az indokolással, hogy ezekre kulturembereknek szükségük van e távoli hegyek közt.

Ebben a világban a legszebb, a legokosabb, a legműveltebb lány, az egész telep szemefé- nye, Margitka, fent tölt egy telet Pesten s beleszeret egy újságíróba.

Ennél nagyobb szenzáció erre a szezonra nem is kellett.

Újságíró. Mi az, hogy újságíró. Mert hiszen valamennyien olvasnak lapot s komolyan veszik, amit abban olvasnak. De arra még sohase gondoltak, hogy kik írják azt a lapot. Az újságíróról ugyan tudnak valamit. Valami olyat, hogy azok kissé kitagadott emberek, a társadalom páriái. Bohémek. Lumpfráterek. Nincs exisztenciájuk. Nincs komoly életük. Bizonyára egy újságíró szellemes, kellemes — ha Margitka úgy el tudta veszíteni a fejét... Annyi kérője volt, amennyit akart. A sztruho- vai tanító. A szomszéd kisvárosból egy városi tisztviselő. Sőt egy segédmérnök t Társulattól. Ezek mind komoly jelölt számba mentek.

S Margitka beleszeret egy újságíróba.

Mikor egy szép őszi napon hire futott, hogy a Margitka apja azért kért kocsit az állomásra, hogy az újságíró elébe küldjék ki, a húsz kilométerre fekvő állomásra, az egész kis telep forrásba jött. Vátrák a kocsit. Meglesték az ablakon, mert egy útja volt a telepnek s a kocsis végig ment minden ház előtt. Egészen cső dálatosan minden házban észrevették, mikor érkezik a kocsi s mindenki megnézte az újságírót.

Nem láttak rajta semmi különöset. Olyan volt, mint minden más fiatalember, legfeljebb azt vették észre, hogy hosszabb haja van, mint másnak.

A család is gyötrődő kíváncsisággal s rettegő érzéssel várta.

Az újságíró belépett. A mama, aki még sose látott újságírót, a szemüvegét is feltette, úgy nézte meg a szerényen kezét csókoló fiatalembert. A nénik egészen el voltak fogódva. Két öreg néni is volt a háznál, mert ezek a teli epbeli házak mind valósággal azilumok voltak. Hogy az élet s az élelem alig került valamibe, minden család odaszedte a megöregedett nagymamákat s nagynéniket, meg a pipázó öreg bácsikat. Gyerek is volt mindenütt, hiszen ez a gyönyörű bányatáj, valósággal paradicsomkert volt, itt nőhettek a gyerekek.

Ezen a napon az Öreg néniknek igen nagy gondjuk volt, mert a mészárszékben nem leheteti más húst kapni, csak juhhúst.

Már ezen nem lehetett segíteni. Erről mindenki megfeledkezett, hogy előre megtudakozzák. Mert ha megtudják előre, a kocsissal lehetett volna az állomás melletti kisvárosból húst hozatni.

De hiába, a nagy izgalomban elejtették. Volt is aztán nagy sugás-bugás, hogy az újságíró mit szól az ebédhez?

Margitkának is a lelkére kötötték, hogy tudakolja meg hamar, hogy megeszi-e az újságíró a juhhúst. Mert ha nem, akkor vágnak egy tyúkot. Bár vágni való csirke ebben a késői időben nem volt, szerezni sem lehetett, csak azok a tyúkok voltak már meg, amit ki akartak teleltetni. De ha nem eszi az újságíró a juhhúst, akkor levágják a legkövérebb tyúkot, pedig Mr, mert jó tojó . . .

Margitka nagy pirulások közt tette szóvá, — a család által nekiajándékozott csókszünetben, — mikor mindenki magukra hagyta őket, hogy „megbeszélhessék a dolgokat" ... kibeszélhessék magukat, hogy: nagy baj van... ebédre juhhus lesz.

Az újságíró, aki nagyon szerény kis sovány Fiú volt, kacagva s örömmel mondta, hogy ő alföldi fiú lévén, neki a juhhus a legkodve-! ► ebb étele. Külön öröm,''hogy azt kap. Margitka sietett közölni a mamával s a néFrancia tengerparton

Nizza, január végén.

A párisi sakktábláról eltűnt az angol futó.

Fél-Páris sir utánuk.

Párásban minden második ház szálloda, étterem vagy színház volt.

Párig szerencséjére salsón végén ütött az Isten nyila a fontba, a gyarmatkiállitásról még nem maradtak le, ma azonban már lámpással se találná Párásban angol — fontolt.

*

Neim így a Riviérán. Innen ugyan bottal sem kergetik el az angolt

Félő volt nem jönnek idén? Mind itt vannak. Elsősorban is mert Angliában pocsék az idő, s egészségéhez fontjánál is jobban ragaszkodik az angol, s Nizzában hat hét óta felhőtlen az ég, süt a nap.

Mussolini közelsége ugyan nyjigtalanitja néha a francia tengerpart — franciáit, ám minél többször és hangosabban nyilatkozik a Duce, minél magasabbra száll az olaszok kedve — annál mélyebbre esnék itten a francia árak.

Hihetetlen versengés szállott 1932 beköszöntővel bírókra.

Kezdték az autóbuszok. Tavaly még ötszörös volt a montekarlói ut ára-, idén már 2 frankért is elrepítenek a montekarlói bankig, retourjegy váltása sem kötelező — hátha vissza sem tér az utas?

Az éttermek árai is alázatosabbak, kelet népeihez hajolnak, előttünk sem tündökölnek többé elérhetetlen magasságban.

Hát miég a hotelek!

Szinte egymás tejéhez csapkodják a szobákat, a legelőkelőbbek is leszálltak a magas lóról s nem átaljálk kiáltó táblákra írni, hogy már ennyi és ennyiért kaphatók. Bátran ki írhatnák: — Spórolni jöjjetek —

Pesten, Becsben, Prágában — Eperjesen sem élhetsz olcsóbban, mint itt.

Vagyis — mi folyik világszerte? Szép lassan (bár inkább lassan, mint szépen) visz- szatérünk az 1914 előtti árszínvonalra.

Németország — nem csoda — ideges « mesterségesen nyomja le az árakat. Nem jól teszi: mindenhez idő kell.

*

S csütörtökön este ünnepélyesen bevonult Nizzába Herceg — Karnevál.

íme a kétheti program:

Jan. 31. délután népünnep, felvonulások,

szokásos maskarák, konfetticsata — éjjel kivilágítás.

Febr. 4. Virág-korzó és csata. (Az elszórt, eltaposott virágból húsz falu tehene, lova, borja telelhetne gondtalan.)

Febr. 6. Grande Redóute: Bál a Casino

Munioiip alban,

Febr. 7. Jelmezes felvonulások városszerte, conifetti en piát re — kőgolyócskák dobálása — óvszer: drótháló, drótmaszk.

Éjjel a Piacé Massenán uc-cai népbál. (Százezer ember szokott résztvenoi benne.)

Febr. 9. Operabál — s így tovább — folytassam?

1932-re ez is elég. — vagy talán sok is?

Áim húshagyókedd Karnevál-égetése után sem pihen meg az életkedv — uj öröm- műsort állít össze az üzleti szellem, lehetőleg husvótig a Riviérán kell tartani mindet — hangzik karneválirodákszerte — s a világ gondtalanjai (— meddig fogja futni ebből a kihalófélben lévő bölényffajtából?) térdig járhatnak rózsákban, melyek, mint az unos-unfalan rendezett virágosaták hősi haIrta: Hungaricus Viator

lottai, halomszámra borítják a rivierai harctereket. (Kínában — olvassuk — tíz millió ember halt meg éhen.)

*

Emigrált oroszok között is jártam. Világproblémát képeznek ők is. Rajtuk keresztül az odaát tobzódó orosz Sphynx lelki világára próbálunk következtetést vonni.

A mai orosz emigráció a régi Oroszország élesztője, sója volt — kevés vagy több volt a kelleténél: a történelem fogja hitelesen

megállapitani.

Mindenesetre-, ami kivándorlásuk után hazájukban visszamaradt, megkelni nem tudó, vajúdó, izetlen tésztatömeg.

Szegények, szomorúak, szánalomraméltó- ak — ám lelki tanulmány szempontjából igen-igen érdekesek e most már valószínűleg végleg itt telepedett emigrált népek.

Most két éve politikai szempontból tanulmányoztam őket, Kerenszkivel, Miljukowal, a Romanovok trónjának felbontóival múltról, jelenről s a várható jövőről tárgyaltunk, vitatkoztunk napokon át — ők még nem tudták, mi láttuk: Kerenszki is már ancien regi-me-belinek számit, talán Miljukov, e megbékélt agyú, bölcs exforradaimár, professzor és exkülügyminiszter tisztábban kezdene látni, ám mégsem elég bölcs, sem öreg hozzá, hogy régi tévedéseit be is vallja.

Mint pincékbe raktározott hordók, évek múltán alig lesz különbség évjárataik között — uj borok forrnak — az egykori ujbor a többivel együtt óbornak számit. S palackéivá, egymás mellé állítva, egyaránt pókháló lepi őket.

A politikára nézve megszűntek létezni, egyénileg, társadalmilag annál tanulságosabbak, érdekesebbek.

*

Antibes, Nizza, Cannes-ban az emigrált oroszok elitje él — tengődik.

Ám a nyomorúság meghajtotta, de végképp meg nem törte őket.

Nizzában cári család alapította gyönyörű székesegyházuk van, vasárnapi istentiszteleteiket — amennyire el nem koptak még értékeik — régi moszkvai parádékra emlékeztető ceremóniás fénnyel tartják meg.

Kórusuk zenei szenzáció, meghallgatására tömegestől jönnek mások is, vasárnap délutáni összejöveteleikre szívesen szerződtetik időnkint az angolok is.

A Parc Innperial egyik szépfekvésu villájában St. Cyre név alatt orosz colleget alapítottak, melyben minden második diák cári ivadék, Teheremeteff gróf, Galicyn, Orloff, Joussoupoff vagy Trnbetzkoj herceg.

Afféle Eton college, — Ferenc József intézet, — Theneeianum, —- Kalksburg-kivo- nat, — ősfa-melanche, — idejét múlta valami. \

A cári családból az egyetlen Aiexander Mihailovits nagyherceg érezte -és értette meg a változott idők szelét s hat fiát — ott láttam őket 1918-ban mezítláb szaladgálni a livád iái pa rkban — munkára nevelte, s ma Londonban, Parisban, Newyorkiban keoes- kedőházakban, bankokban, privátcégeknéil dolgoznak. Jól-rosszul megházasodtak s állítólag megelégedettek, boldogok.

Szellemi téren sem hanyagolják el magukat az itteni oroszok, előadásokat, hangversenyeket, felolvasásokat rendeznek s a műsort maguk töltik ki.

A .jövedelemből elszegényedett, munkaképtelen öregeket istápolnak.

S dicséretére legyen mondva az itt telelő

nikkel a jó hirt. Erre mindnyájan megnyugodtak, csak azért szorongott a szivük, hogy hátha udvariasságból mondta . . .

De az újságíróban semmi excentrikus nem volt, a hosszú haján kívül. Szelíd fiú volt és tele volt tréfás szóval, amit előbb komolyan vettek, mert nem szokás rendes polgári háznál a vőlegénynek annyit tréfálni. Egy vőlegény komolyan szokott beszélni s igyekszik ezzel megbízhatóságának bizonyságát adni.

Az ebéd aztán hamar elkövetkezett.

Megjött az apa, aki vasvilla szemeket vetett az újságíróra, s már ebédig össze is veszett vele lelke mélyén, mert az újságíró a magyar történelemről más felfogást tanúsított, mint ő. Az apa ugyanis a Szalay-Baróti- féle négykötetets történelem alapján kitünően tudta a magyar históriát s ezért szívesen vitatkozott történelmi kérdésekről. Az újságíró azonban olyan tiszteletlen volt a könyvben levő összes királyokkal és nagynevű mágnásokkal szemben, mintha azok ma is itt pauamáznának . , Ezt az apa kétségboejtőnek találta s oly csüggedtség vett erőt rajta, hogy leánya sorsa annyira megrémítette, hogy a szeme könnyel telt meg, micsoda vad és gonosz világ ragadja el tőle kisleányát.

Be is szüntette a beszédet, amit az újságíró nem vett észre. Úgy fogta fel, hogy kevés beszédű ember a leendő apósa.

Az ebédnél a család elfogyasztotta a hamislevest. Amely olyan kitűnő volt, hogy mindnki azt hitte, hogy igazi húsleves. Akkor hozták a húst

Meg voltak nyugodva a férfiak, mikor az asztalon látták a húsételt. A titokról ugyanis csak az asszonyok tudtak- Dehogy is árulta volna el valaki, hogy juhhus van az asztalon.

Mindenki bőven szedett. Mrgitkának két öccse is vojt, akik itthon voltak járványszüneten. Ezek tetejésen rakták meg a tányérjukat.

Már úgy látszott simán fog lezajlani az eléd, mikor az újságíró megszólalt.

— De a hegyvidéki birka az más, miut az alföldi. Nálunk nagyon erős faggyuszaga

Dokupil István:

ERŐ:A FÖLD

Ei az igaz, (kit sem ér a véd:)

Szél vert hajók, tépett viadorok:

A szivem még mindig nem kopott.

Nyargalta! hajszás férfi-vágyam,

Sokszor fáraszt ki fértiségem,

Akaratom, sokféleségem.

De a véremben még ég a tűz,

Akaratom nj sugárba hajt,

Türet velem fagyot és vihart.

Táncoltatnak ájult sorshegyek,

Gondostor ver végig hátamon:

Sebaj, bírom, állom, vállalom!

Úgy jöttem, mint késó Anteusz:

Ha legyűrnek kis hétköznapok,

Erős földemtől erőt kapok.

Éltet ez a dús, tele élet És úgy akarom, más is éljen,

Erőt kapjon, küzdjön, ne féljen!

Olyan kevés, mit adni tudnék,

De ez a kevés is úgy kéne:

Kis erőt a hitért, cserébe.

Mert vannak álmok, vágyak, célok, Segítők, hívők és barátok:

Marad az Isten és az Átok.

Az erő: a Föld: a Valóság!

És sok kemény csatározáson Ez a hajrám, a biztatásom.

S ha Anteusz sorsa betelne:

Ha pusztulok: pusztulok szépen:

A harc és szeretet nevében. * *

amerikaiak és angoloknak, jótékonyság terén még nem űzték fculságba a spórolást.

Minap egy angol ezer frankkal, tehát nem is saját leromlott fontjukkal váltotta meg egy jótékony hangverseny huszfrankos belépőjegyét

— Ennyivel kevesebbet fogok holnap a rouletten elveszteni — mond és maradt nyugodtan.

*

Érdekes újfajta nemzedék lett immáron éretté.

A régi oroszok előszeretettel keveredtek, házasodtak angollal, némettel.

Értékes fémek összetételéből terheket elbíró, tűzálló uj fém keletkezik.

Orosz őserő német alapossággal, angol akaraterővel megkeverve príma anyagot produkált

Otthonukból kikergetve francia földön telepedtek le, francia állampolgárságot szereztek s csak nevük hangzása után sejted, hogy Franciaország e csendben dolgozó kiváló munkaerői orosz-angol, orosz-németek. Meneküléskor uj akaraterőt, friss munkakedvet csomagoltak — koronáikat, ősi hibáikat ottfelejtették.

Többnyire ezeknek is köszönheti a többi elgyengült orosz, hogy még létezik, él — vagy, miut mondám, legalább tengődik.

Mert óriás s érthetetlen kérdőjel, miből tud egyáltalán fennmaradni, úgy ahogy tisztességes emberi életmódot folytatni az a néhány millió, nagyrészt egy szál ruhában ide menekült, élhetetlen orosz, akik egész életüket legnagyobb bőségben, munkaisme- ret nélkül töltötték s most egy olyan Európában keresnek menedéket, amely maga sem tudja, mint hoz fejére a holnap.

(Pszt! — ne ilyen komoran, a francia tengerpart nem szereti az effajta témát!)

van. És ezen egyáltalán nem is érzem a juhhus izét.

Persze, hány lében főzték azt ki a nénik, hogy azt az izt kimossák a húsból . . .

Ekkor az apa azt mondta:

— Ez juhhus?

És letette a kést-villát s ingerült dühvei nézett a feleségére.

A nagyobbik fiú is azt mondta:

— Ez juhhus? — s ő is letette a kést-villát.

A kisebbik fin is azt mondta:

— Ez juhhus — és elkezdett köpködni.

Ebben a családban a férfiakat az jellemezte, hogy nem ették a juhhúst.

Az újságíró csodálkozva nézett körül. Addig, mig nem tudták, hogy juhhúst ettek, mindnyájan a legnagyobb Örömmel ették az ételt s mikor megtudták, hogy juhhus: egyszerre családi szerencsétlenség lett belőle:

Neki Ízlett. Ellenben azt mondta magában:

— Ez érdekes. Ezt egyszer meg fogom Írni.