Prágai Magyar Hirlap, 1932. január (11. évfolyam, 1-25 / 2814-2838. szám)

1932-01-19 / 14. (2827.) szám

4

^IWGAlA\AO^AK.HIRLAE(

1902 január 19, kedd.

Majláth püspök megrázó főpásztori levélben vázolja meg az erdélyi magyar katolicizmus kalváriás útját

A püspök minden vagyonát elveszítette s Krisztus szegénységében él

A szegénység erkölcsi erőforrásai

Kolozsvár, január 18. Majlálfa Gusztáv Károly gróf, erdélyi római katolikus püspök legutóbbi főpásztori levele méltó s megrázó hatást keltett az erdélyi magyarságban. A romániai magyar katolikusság szellemi vezére és az erdélyi magyarság oszlopa

ályen hangén, ilyen lélekbemarkoló szózattal nem fordult még híveihez.

A főpásztori levél a szeretet megboesájtó hangján foglalkozik még azokkal a durva és méltatlan támadásokkal és támadókkal is, amelyek és akik az ő nemes személyét sem kimélték s igyekeztek lerántani a főpapi szék magasságából a napi politika sarába. Jól tudjuk, hogy azek a vakmerő kísérletek visszapattantak Majláth püspök ideális tisztaságú alakjáról és legcsekélyebb nyomot sem hagyhattak a hívek lelkében. Végtelenül jellemző azonban Majláth püspök gondolkodására, hogy milyen lélekkel fogadta az otromba vádaskodásokat, amelyek még becsületét sem kimélték. Az a íőpásztori levél, amelynek részleteit alább közöljük, egy igazi krisztusi lélek megszólaltatója és szorosan hozzátartozik az erdélyi magyarság tizenhárom éves mártirsorsának krónikájához.

..Anyagi láváim elvesztése"

A főpásztori levél azzal a kívánsággal kezdődik, hogy jobb jövő virradjon mindenkire. Majd rátér arra, ami az egész erdélyi magyarságnak szivében fájó tövis, hogy

az erdélyi római katolikus püspökség és főpásztoma katasztrofális anyagi helyzetbe jutott.

Az erről szóló passzus a következő:

— Isten, irgalmas jóságából szerető szülők gondosságában és az anyagi javak bőségében növekedvén fel, nem ismertem a nélkülözést. Pirulva néztem nem egyszer és fájt szivemnek, hogy mig én a földi javak bőségét és befolyását élvezem, testvéreim és Krisztusban gyermekeim a betevő falatért küzdenek és még azt sem nyerhetik el; munkától és minden kereseti lehetőségtől hibájukon kívül megfosztva, sem önmaguk létföntartásáról, sem családjukról nem gondoskodhatnak.

— Tetszett azonban Isten szere tetőnek, hogy életem alkonyán méltónak és eléggé

erősnek találtassam anyagi javaim elveszítésére, sőt arra is, hogy egyszülött Fia nyomdokain a kálvária útját jártam.

Jó nékem ez és Isten szerető irgalmának biztos jelét látom benne. Mert „a fazekas edényeit a kemence próbálja meg és az igaz embereket a nyomorúság kísérteit©" (Sir. 27, 6) és senki az Atyához nem mehet másként, csak Krisztus által, ki mondotta: „Ha valaki utánam akar jönni — vegye fel keresztjét és kövessen engem“ (Mt. 16. 24). Nem sajnálom a gazdagság elmúlását, s ha valami fáj benne, csak az esik nehezemre, hogy

Híveimnek és intézményeinknek nem lehetek továbbra anyagi segítségére.

Készséges lélekkel fogadom Krisztus követésében a rágalmakat és igaztalan vádakat is, mert tudom, hogy bár vagyonomat és egészségemmel együtt életemet is híveimért ajánlottam fel, mégis kevesebbet tettem, miint Krisztus s az ő jótéteményeinek is emberi jutalma az emberek gonoszsága, tanítványainak s kegyelme gyermekeinek hálátlansága, Istennek szentelt személyek hűtlensége volt.

„SessüteSem, iá híraavsm megrántsa.. .**

Mélyen megindító a főpásztori levélnek az a része, amely a román sajtó becsületrabló és kvalifikálhatatlan támadásaira céloz. Majláth püspök ezeket a támadásokat is megfao- csájtó, nagy lélekkel fogadja, mint ezek a szavak is bizonyítják:

_ A meggyalázott Krisztussal együtt nőm

ha

bozom elviselni a legnagyobb földi kincs, a becsület elvesztését, jó hírnevein megrontását sem És örvendező lélekkel járom az ő útját, ha méltóinak talál reá, életem feláldo- %

zásáig, ha talán a gyűlöletet sziták rágalmai annyira el vakítanának valakit, hogy életem árán kívánja a haza érdékeit szolgálni.

Jobb a nyomorúság, mint a bőség elbizakodottsága

Majláth püspök a rosszban is megtalálja azt, ami vigasztaló, örömmel állapítja meg, hogy a lemondás nem tragédia, mert a jövenKi a legnyugtalanafab ember a magyar világban? Ki az, aki mindig változtat, változik, mindig mással foglalkozik, amint valami munkateret és módot kipróbál, azonnal átcsap egy másikba, mindenbe belekóstol, de mindennel hamar jóllakik, nem tudja, nem akarja végigenni, egy helyben ülve az éteksort? Kicsoda olyan, mint az a folyton kísérletező rádiózó, aki, ha gépével sikerült fogni Bécset, nem ül le, meghallgatni a műsort, hanem keres tovább, ha megfogta Rómát, siet utána Tóulouseba, onnan Barcelonába és igy tovább, mert nem a műsor mulattatja, hanem az, hogy fogni tudja?

Eltalálta, aki azt mondja, hogy ez a mindig kereső, mindig mással próbálkozó ember Bánffy Miklós gróf.

Még a nevét is cserélgeti, ha mint iré, nyomtatott betűvel mutatkozik be, akkor Kisbán Miklós a neve, ha más téren csinál valamit, akkor megtartja családja történelmi nevét. A tartózkodási helye is mindig bizonytalan. Ma este még Kolozsvárt sakkozik, holnap Budapesten, Reviczky-uccai műtermében festeget, holnapután, nem lehet tudni, a bukaresti udvarnál van-e dolga, vagy Párában, a Montpamasseon.

Mi mindent csinált már azóta & körülbelül harminc év óta, mióta mint fiatal ember először tűnt a nyilvánosság szemébe! Legelőbb, egész fiatal korában, irt egy rövid, egyfölvonásos drámai költeményt, „Naplegenda" volt a címe, az ősember első lépéséről szólt a kultúra felé. Könyvalakban adta ki s a kis könyv figyelmet keltett, kitűnő kvalitások mutatkoztak benne, — a finom szellemű Riedl Frigyes is irt róla egy nagyon elismerő kritikát. Azóta nem olvastam, de úgy emlékszem rá, mint nagyon szug- gesztiv olvasmányra. A kis darab nemsokára a Nemzeti Színházban előadásra is került s a színpadon is megállta a helyét. Ezután novellákat irt, de itt is folyton váltotta a hangot, stílust, témát, alig van két hasonló hangon, hasonló tárgykörből irt novellája. Közben politizált is, nem nagyon hangosan és nyilvánosan, vezére volt az akkori mágnás-fiatalságnak, kipróbált mindent, amit gazdag fiatal mágnások ki szoktak próbálni. Egy amateur-kiállitás alkalmával kiderült róla, hogy kitűnő karikaturarajzoló, — ebből a mesterségből is meg tudna élni, ha rá volna szorulva. Nemsokára mint a budapesti állami színházak intendánsa tűnt föl s az a pár év, amit ebben az állásban töltött, ma is úgy él az emlékezetben, mint az Operaház legérdekesebb korszakainak egyike. De nemcsak intendáns volt, hanem disz]éttérvező és rendező is, még pedig ebben a minőségben is kitűnő. Ekkor úgy látszott, hogy végleg leköti a szinház, mint Kisbán Miklós is csak színdarabokat irt, de előbb egy Attila-drámát, melyet a Magyar Szinház, majd már a háború után a Nemzeti Színház adott elő jelentős hatással, aztán „Az erősebb" címmel egy ibsenies levegőjű modern drámáját játszották a Várszínházban a Nemzeti Szinház színészei. Drámáiban is folyton cserélte a témát, hangot, a háború után irt egy éles szatírát a forradalomról, majd megint történelmi kosztümbe bujt egy Martinovics-drámával. Hogy ő rendezte az utolsó és talán legkomo- rabb hangulatú magyar koropázást, ez megint egy érdekes epizód volt. A háború után Magyarországon maradt, előbb hivatalos megbízás nélkül folytatót csöndes diplomáciai tevékenységet-, később, mikor Bethlen István gróf először lett miniszterelnök, öt választotta külügyminiszteréül. Hogy ebben a minőségben milyen munkát végzett, milyen eredménnyel, arról nem beszélek, nincs, nem is lehet róla, távol állónak, tiszta képem, de két epizódot róla följegyeztem az emlékezetemben. Az egyik az, hogy a genuai nemzetközi konferencián, ahol a magyar kormányt képviselte, a hosszú, unalmas tárgyaládő jobb életre szóló garancia. Énre vonatkozólag ezeket mondja:

— Értsétek meg ti is, szeretett jó Híveim, hogy

a szegénység és szenvedések, melyek körülvesznek bennünket, Isten kegyelmének müvei.

— Valóban, szeretett Híveim, ha Isten színe előtt őszintén szólunk, be kell vallanunk,

sokon, hosszú, unalmas beszédek alatt karikatúrákat rajzolt a jelenlévő miniszterekről és diplomatákról s karikatúrái kézről-kézre jártak, általános mosoly közben. Bánffy a karikatúrát a diplomácia szolgálatába állította, ami bizonyára az első eset a diplomácia történetében, de Bánffyra nagyon jellemző. Nyilván ezzel tudta elérni az akkori atmoszférában, hogy a magyar külügyminiszter jelenlétét észrevegyék. A másik egy vicc, amit akkor nem igen vettek észre, de én nagyon jónak találtam. Egy kisgazda képviselő interpellált, erősen bírálta a diplomáciánkat, olyasformát mondva, hogy ezek a monoklis urak csak a monarchiakor! ballplatzi szellemet folytatják. A monokliviselés mint valami különös vád szerepelt ebben a beszédben. Két-három bét múlva Bánffy válaszolt az interpellációra, cáfolta a panaszokat, s a végén komoly arccal, száraz, hivatalos hangon ezt jelentette ki:

— Ami pedig a monokliviselés vádját illeti, ez irányban vizsgálatot indítottam s hivatalos megállapítást nyert, hogy a külügyminisztérium kebelébe tartozó tisztviselőknek 13 Vt százaléka visel monoíkKt 6 ezek közül mindössze ketten kerültek át a régi közös külügyminisztériumból.

A miniszterségről lemondott, hazament Erdélybe, — nemcsak állampolgárságot változtatott, hanem foglalkozást is. Irodalmi szervező és propagátor lett. Ma már mindenki tudja,

hogy ő az erdélyi magyar irodalom jegecesedési központja, ő tette lehetővé, hogy az irók dolgozni tudjanak, hogy müveik nyilvánosságra kerüljenek. Megalakította az Erdélyi Szépmives Céhet, amelynek kiadványai ma már az egész magyar irodalomban fontos számottevő könyv- sorozat, az Erdélyi Helikont, amely ma már elsőosztályu magyar folyóirat, megértéssel karolta föl a küzködő fiatal tehetségeket, propagandaelőadásokat tartott Erdélyben és Budapesten. Ez a munkája a legritkább fajta magyar munka: a lángja több, mint a füstje, a zaj, amit csinál, kicsi, az eredmény nagy. Ügy örül a tehetséges erdélyieknek, mint az apa a fiainak. A „Feketeszáru cseresznye" főpróbáján és premierjén Hunyady Sándornak, a „Torockói menyasszony" főpróbáján Indig Ottónak úgy drukkolt, akár a szerzők maguk, ügy látszik, ennél a munkatérnél megmarad most már mindvégig. Nem is szabad elhagynia, mert ez hivatás.

Mint iró tovább keres és kísérletezik. Legutóbb uj könyv jelent meg Fortéjos Deák Boldizsár cimmel. Ebben megint valami újat próbált, a novellának uj formáját és uj nyelvét. Apokrif alak leple alatt, apokrif régi novellákat irt apokrif nyelven. Fortéjos Deák Boldizsár alakját ő találta ki, novelláit ő irta, a re- naissance-kor novelláinak tárgykörét, szerkezetét, hangját utánozva, de úgy, hogy a régi álruha alól mindig kibújik a modern ember, a régies nyelv avult hangja alatt- ott a mai hang. Igazi Kisbán-könyv, játék a témákkal, a formákkal, a nyelvvel, művészi kedvtelés eredménye.

Műveltségre, gondolkodásmódra igazi európai, testi megjelenésre igazi ázsiai ember. Ha színházi páholyban ül s nézem őt, sovány, szinte vézna, de szívósnak látszó alakját, csontos kis barna fejét a keletiesen lekonyuló bajusszal, mindig Kína, vagy Japán jut eszembe, de a nyugtalan nézése, mozdulatainak gyorsasága Európában marasztalja. Minden ize a történelmi fajta kulturáltságát leheli, igazi arisztokrata, de írók, művészek között közvetlen és nyílt, nem a gróf, hanem a Kisbán Miklós. Nem ismerek a magyar szellemi életben különösebb és izgalmasabb jelenséget-, mint ö.

BÁNFFY ÉS KISBÁN

Irta: SCHÖPFLIN ALADÁR

hogy jobb a mostani nyomorúság, mint előbbi bőségünk elbizakodottsága és bűnei. Senkinek a testi éhezés annyira nem árt, mint a mértéktelen ség, mely a lelket pusztítja el. íme,

az ínségben népünk rossz szokásai és hibái megszűnnek:

józan, mértékletes és munkás életet élnek. Igénytelenségben erősödik székely népünk és igénytelenségben, egyszerű életmódban, lemondásban neveli gyermekeit szebb és jobb életre.

Bízó reménységgel látom azt is, hogy ősi hibáink:

a széthúzás és a magával törődő önzés is immár kevésbé ront közietek.

A főpásztori levél azzal fejeződik be, hogy a hiyek ezekben a komoly és válságos időkben is teljesítsék kötelességüket az állam és az ország iránt, legyenek egymásnak testvéri segítségére és minden áldozatot hozzanak meg iskoláikért.

Politikai áfium

a beszíertsMnya! evangélikus egyházközségben

Besztercebánya, január 18. A magyar nemzetiségű evangélikus hívők mindig testvéri egyetértésben éltek a szlovák és német nemzetiségű evangélikus testvéreikkel. Nem írott egyházi törvények, hanem egy közérzés parancsa alatt a hívők, amint átlépték templomuk küszöbét, megszűntek egy-egy politikai párthoz tartozók lenni. A politikai torzsalkodásokat száműzték az egyházi életből és gyűlésekről. Ezért kínos feltűnést keltett a besztercebányai ág. evangélikus egyház hívei között, hogy az egyházi presbyterium legutóbbi ülésén az esperességi világi felügyelő megtámadta a presbyterium elnökségének egyik tagját, Bárczy Emil dr. radvá- nyi földbirtokost, éles szavakkal kifogásolva azt, hogy Bárczy dr. az országos keresztényszocialista pártnak besztercebányai exponált vezetője és ezért azt javasolta az es- perességi felügyelő, hogy Bárczy dr.-ral szemben a presbyterium rosszalását fejezze ki.

Ezen, legkevésbbé sem egyházi érdekeket szolgáló javaslat felett a preszbitérium napirendre 'ért. Bárczy Emil dr. le akart mondani a preszbitérium elnökségében viselt tagságáról, de az egyház hiveiuek kérésére elállt ettől a szándékától.

Az esperességá felügyelő a politikával nem foglalkozó preszbitériumi ülésen való politikai állásfoglalása általános visszatetszést keltett a besztercebányai ág. evangélikus egyház szlovák, magyar és német nemzetiségű hívei között. Az esperességi felügyelőnek állásfoglalását bizonyos fokig megvilágitja az: hogy csak néhány hónap előtt választották meg egyházi felügyelővé. F. B. dr.

— A bíróság elítélte Alapy Gyula dr. rágalmazóját. Komáromból jelentik: Még a

múlt év nyarán a komáromi járási bizottság egyik ülésén felszólalt Lóránd István komáromi kereskedő és mozgószinházbérlő, járási bizottsági tag az Ínséges vetőmag kiosztása ügyében. Ezt a felszólalást Alapy Gyula dr. tartománygyülési képviselő kritika tárgyává tette a Komáromi Lapokban, mire Lóránd a lap szerkesztőségének nyílt levelet küldött be és ebben Alapy Gyula dr.-t rágalmazó kifejezésekkel illette. Ezt utóbb A Reggel c. kormánylapban közzétette. A nyílt levélben Alapyról azt állította, hogy „közéleti szereplését mohó álláshalmozásra használja fel", „hivatásos újságírók elől sordijakat oroz el“ és „egy keresztény lapszerkesztőt kitúrt állásából4'. A hetekkel ezelőtt megtartott járásbírósága tárgyalás után Lo- ránd Istvánt a bíróság a rágalmazás vétségében bűnösnek mondva ki hatszáz korona Pénzbüntetésre ítélte. A bírói ítélet, az „ál- láshalmozás“ kitételt nem állapítván meg rágalmazásnak, Alapy Gyula dr. ez ellen fellebbezéssel élt és a kerületi bíróság Kriz dr. bírósági tanácsos elnökletével tartott ülésében tárgyalta az ügyet és kétórás tárgyalás után meghozta Ítéletét, melyben megváltoztatta az alsób íróság ítéletéi és niegállapitóttá az állásihalmozás kitételben is a rágalmazás tényálladékát, valamint kötelezte Lóránd Istvánt az ítéletnek hírlapi közzétételére. Az Ítéletnek rendelkező részét, melyet a főm agán vádló nem tett fellebbezés tárgyává, érintetlenül hagyta, tehát Alapy Gyula dr. fellebbezésének, akit ez ügyben Bangha Dezső dr. ügyvéd képviselt, teljes egészében helyt adott.