Prágai Magyar Hirlap, 1931. november (10. évfolyam, 249-273 / 2766-2790. szám)

1931-11-29 / 273. (2790.) szám

6 sa 1931 november 29, rasároag. AZ ALTISZT Irta: SCHÖPFLIN ALADÁR A régi, előkelő pesti bankházban nagy a csönd. Mindenki ott van a helyén: a báró ur i«, az igazgatók, cégvezetők, tisztviselők, gépiró- nők. A fával burkolt, komoly, nagy előszobá­ban, a szokott székén, mint már negyvenöt év óta, ott ül Mihály, az öreg altiszt — csak újab­ban a fiatalok találták ki ezt a nagyképü nevet, ö bizony még most is csak bankszolgának tartja magát. Azóta van ez a mostani rossz világ, mi­óta altiszt a neve. Mihály ül a székén, ha valaki belép, vagy kilép az ajtón, föláll, szolgálatké­szen segíti le, vagy föl a kabátokat. Azelőtt ez munka volt, folyton jöttek-mentek az ügyfe­lek, látogatók, miniszterek, képviselők, nagy bankvezérek, híres Ügyvédek, újságírók, néha szép színésznők és finom mágnásasszonyok is. Ezek mind szerették Mihályt, borravalót nyom­tak a markába, megkérdezték, hogy érzi ma­gát, Mihály derék ember volt, jól tudta a mes­terségét, mindenkivel szemben alázatos volt ad­dig a fokig, de egy vonallal sem tovább, ahogy az illetőnek a pozíciója megkívánta, csalhatat­lan ösztöne volt még ismeretlen emberek rang­jának és fontosságának fölismerésére is, de akármilyen alázatos volt, mindig volt a modo­rában valami méltóság, — a cég hatalmának, előkelőségének és régi szolid stílusának a leve­gője vette körül sovány, ódivatú pofaszakállal körített arcát. Ma nem sok alkalma volt Mihálynak föl állni és látogatókat fogadni. A cég ügyvédje jött és bezárkózott a báró úrral és a vezető igazgató­val. Már órák óta tárgyalnak. Egy-két jelen­téktelen alak jött még, senki más. Mihály üldö­gélt a székén, hallgatta a csöndet. Odabenn az irodában sem igen beszélgettek, csak az írógé­pek kopogtak, néha szólt a telefon. Olyan volt a hangulat, mint abban a lakásban, ahol súlyos beteg fekszik. Mihály szomorúan lógatta a fejét. Ma jelent meg az újságban a hír, hogy a régi. előkelő bankház a nyomasztó gazdasági viszo­nyok következtében likvidálni kénytelen. Mi­hály is olvasta a hirt és amint ült a székében, lógatta a fejét. Huszonöt éves volt Mihály, mikor a céghez került é6 most hetven éves. Még a báró ur édes­apja vette föl őt, a sasuecai családi ház házmes­terének a fiát, az öreg báró, aki az apjától örö­költ céget naggyá tette. Azóta ott ült egyfoly- tábban az előszobában, ugyanazon a sötétbarna tölgyfaszéken, amelyet ő koptatott fényesre a.z évek hosszú során. Csak egy napra emlékezett, amikor elmaradt a hivatalból: az esküvője nap­jára, Soha nem volt beteg, úgy állt mindig a helyén, mint a fényesre koptatott barna szék. Soha nem volt sem nagyon jókedvű, sem na­gyon rosszkedvű, mindig egyforma arcot muta­tott a látogatóknak és hivatalnokoknak. A báré ur néha kitüntette meg szól itással: — No, Mihály, még mindig fiatal? Lássa, én öregszem, maga meg fiatalodik. — Ob, báró ur még olyan fiatal, — mondta erre Mihály. Nem igen beszéltek ennél többet egymással, virágcsokrot és messzire behajitotta a park bokrai közé, majd üres kézzel ment tovább és hamarosan eltűnt az erdő fái közt. Lajos vidá­man rikoltott egyet magában: — Hiszen akkor van virág! Gyerünk csak! És óvatosan megindult oda, ahol Gábor a bokrétát elihajitóttá. VIII. Emma néni nem tudott hová lenni a megle­petéstől, mikor Klári egy nagy csokor virág­gal és a Lajos karjába kapaszkodva elébe lé­pett: — Emma néni. engedje meg, hogy bemutas­sam a vőlegényemet... — De hát? Hogy? ... Ki? Mikor? ... Hallat­lan! Alig várta, hogv négyszemközt megkérdezze Klárit: — És Gábor? Klári mosolygott: —- ő csak arra kellett, hogy ezt a nyulat ki­ugrassam a bokorból... Jancsi bácsi éppen akkor lépett oda: — Hehehe!... Kis huncut!... De nénéd eszén azért nem jártál túl!... ö már napokkal előbb mondta nekem ... Hehehe! Nyulat a bo­korból! Hehehe!... A MÁSIK TÖRTÉNET I. de mindig volt köztük valami barátság-féle, va­lami abból a melegségből, ami a nagyon régi szolgák és fiatalabb urak közt szokott lenni, mint egy gyerekkori viszony maradványa. Most Mihály nagyon szomorú volt, a feje a mellére lógott. A bárói cég bejelentette a likvi- dációt. A cég ügyvédje eltávozott. Nagyon komoly arccal vette föl a télikabátját és nem adott bor­ravalót Mihálynak. Az ügyvéd ur is, ime, likvi­dálja a céget, Aztán kijött a vezető igazgató és szintén eltávozott a házból. Vagy egy félóráig csönd volt; az iTodaszobákból valahogy olyan levegő áramlott ki a zárt ajtókon át is az elő­szobába, amely a mellére feküdt Mihálynak. A gond és félelem levegője. Az áll ásta lanság för­telmes réme lebegett az íróasztalok, Írógépek, a kartotékok és a fejek fölött. Mihálynak egé­szen lebukott a mellére a feje. Megszólalt a báró ur speciális csengője. Mi­hály fölszedelőzködött, rendbe szedte a ránco­kat az arcán, igyekezett olyan lenni, mintha nem történt volna semmi és bement a báró úrhoz. A báró ur ült az Íróasztalánál, mint mindig, a szivar a szájában, mint mindig. Mihálynak éles szeme volt, megismerte, hogy a szivar nem ha­vanna, mint mindig, hanem dohányjövedéki gyártmány. A báró ur is mintha kissé öregebb volna. Máskülönben nem változott semmi. A báró ur most is azzal előkelő fölénnyel nézett maga elé. Mihály észrevette, de nem akarta ész­Ha megtakarítást akar elérni a karácsonyi ajándékok vásárlá­sánál, vásároljon a FROSTIG Testvérek „Első Szlovák Ékszer-, Arany és Ezüst Gyárának" eladási üzleteiben. Praha II, Vádavské nám. 7. és Bratislava-Poxsony Mlhálykapu 6. ahol óriási választékot talál ékszerek­ben, órákban, ezüst és aranyárukban. Olcsó eredeti gyári árak. hogy az én időmben a huszárönkéntesek se vol­tak olyanok! Mici összehúzta a szemét: — Te! Nincs ennek a leánynak valakije? Klári méltatlankodva tiltakozott: — Hogy képzelsz olyat?!... Nem! Nem... — Majd kissé halkabban hozzátette: — Nem hiszem! II. Mici fáradhatatlanul jött-ment az öreg Ge­deonná meg a saját húga közt. Gedeonnénak azt mondta, Susóval azért nehéz boldogulni, mert hallani se akar semmiféle fiúról, csak a sportnak él és csak olyan uszodába jár, ahol külön női órák vanak. Klárinak ellenben azt mondta egv nap: — Te! Most már bizonyosan tudom, hogy Susónak van valakije! Egy motorkerékpáros. Susó minden délután azzal rándul ki. — Jézus Máriám! — Klári összecsapta a ke­zét. — Ha ezt az apja megtudja! Lajos nem ismeri a tréfát ilyenekben!... Oldalkoe&is leg­alább? — Dehogy! Szólógép! Susó hátul ül! — Tudtam, tudtam! — tördelte Klári a ke­zét. —• Ezért olajos Susónak minden harisnyá­ja! ... De hát, mit csináljak? Nem lehet bírni ezekkel a mai fiatalokkal... — Férjhez kell adni! Mielőtt baj lehet! Ok­vetlen össze kell hozni Elemérre]'. III. .1931-ben történt. Mici azt mondta Klárinak, a bugának: — Jó lenne ezt a Susót férjhezadni. Tudok is egy neki való partit. A Gedeon-fiut. Elemért. Gazdag emberek és a fiú anyja, apja boldog lenne, ha hozzáadnátok a leányotokat, mert a fiúnak van valakije, akibe, úgy látszik, szerel­mes. Az anyja nagyon fél, hogy egyszer o&ak előáll, hogy elveszi... Klári sóhajtott: — Susó túlságos önálló. Ha megsejti, hogy valakihez hozzá akarjuk adni, szóba se fog állni az illetővel. Nagyon óvatosan kell vele összo- ismertetni. — Hiszen ez a baj a Gedeon-fiúval is. Azt mondja az anyja, hogy lehetetlen jó családból való h-ányokka! összehozni. Pedig meg kell próbáin; mégis. Hol van Susó? Klári vállat vont,:- Hát tudom én? Olyan önálló az, fiam, Elemér a fűben hevert és a fejét Susó ölébe hajtotta, mert Susó a fűben ült és az Elemér haját babrálta. A paripájuk kipányvázva legelt az erdő mellett, akarom mondani, a kerékpár­juk lelakatolva és föl támasztva állt az árok­parton. Elemér megszólalt: — Te! Tudod, hogy meg akarnak házasí­tani? — Ki ellen? — kérdezte Susó. — Azt nem merik elárulni. De össze akarnak hozni valakivel. Biztos, hogy csak azért! Anyám hetek óta próbál egy-ogy délutánra megcsípni... Ma is invitált, hogy menjek vele a Flórába!... Meg is Ígértem, hogy elmegyek. Pedig már akkoT tudtam, hogy ném fogok el­menni! Susó tágra meresztette a szemét: — Engem is oda akart vinni a mama. Hason­ló célból. Én Is megígértem, hogy, utána me­gyek. Na hiszen! Van eszemben. Képzelem, mi­revenni, hogy a tekintete mélyén van valami nyugtalanság, ami azelőtt neon volt. Mégis, a báró ur igazi úriember, megőrzi az úri modort még most is. —■ Parancsol, báró ur? A báró ur végignézett MihályOn, mintha a nézésében egy kis elismerés lett volna: jói van, ez az öreg legény is jól tartja magát. — Üljön le, Mihály, beszélgetni akarok magá­val, — mondta a báró ur. Mihály rémülten ült le az Íróasztal melletti székre. Ügy tilt le, tiszteletteljesen, mintha állva maradt volna. Negyvenöt év alatt sohasem érte ilyen tisztesség. Úgy érezte, ebben fejeződött ki, hogy mindennek vége. Kis szünet múlva, mi­alatt a báró ur húzott egy nagyot a szivarjából, ezt mondta: — Hát likvidálunk. Mihály. Mit szól hozzá? — Mit szóljak, báró ur? — mondta Mihály. Menten sírva fakadt volna, ha a báró ur nyu­galma nem tartja benne is a lelket. A báró ur hangián is érzett valami egészen halk remegés, de csak egy pillanatig, mikor újabb nagy szip­pantás után megszólalt: — Most búcsúzni fogunk, Mihály. Régi cim­borák vagyunk, mi? — A báró ur ilyen kis fiú méltóztatott lenni, mikor a házhoz kerültem, — mondta Mihály. Valahogy fölélénkült erre az emlékre. — Maga vezetett kézenfogva az iskolába minden reggel. Emlékszik rá, Mihály? — Oh, báró ur, erre ne emlékeznék! — Maga csinált nekem nyilat, amivel a kert­ben a verebekre lődöztem. Soha nem találtam el egyet sem, — a báró ur elmosolyodott. Gyerekkori emlékek tódultak az eszükbe, meg kellett őket beszélni. Most olyanok voltak, mint két bizalmas jóbarát. Aztán a báró ur me­gint megkomolyodott. — A cég föl oszlik. — mondta. — Maga, Mi­hály. az állását veszti. Gondoskodni akarok ma­gáról. Ma még én rendelkezem ebben a házban, holnap már nem tudom, ki. Magáról gondosko­dom elsősorban. A pénztárnál fölvehet! a vég­kielégítését. Nem a törvény szerint számítottam. — Oh, báró ur, ne tessék... Nincs nekem arra szükségem ... nem akarok a cég rovásá- ra ... Inkább én ... Akart valamit még mondani Mihály, de fé­lénken elnyelte a szót. — No, mi az, Mihály? Mit akart mondani? — biztatta a báró ur. — Bökje ki hát! — Báró ur, én... nem tudom, ki merjem-e mondani... nekem van egy kis pénzem, jó idő­ben gyűjtöttem, akkor bőven kaptam borrava­lót, azt mindig félretettük az öregemmel, egy kis családi házat akartunk venni... — Nohát, ennek örülök, — mondta a báró. — Legalább maga nem kerül nyomorba. És mennyi az a pénz? — Tizenötezer pengő. — Szép pénz az. Most kaphat rajta egy kis házat. Mert olcsók.-— Méltóságos báró ur, ne tessék meghara­gudni, de én azt gondoltaim ... azt gondoltam, nem veszem meg a házat... én ezt a pénzt a cégnek ... ha segítenék vele... A báró ur nagyon elkomolyodott. csoda pasas az, akihez hozzá akarnak adni. Na­hát! Leshetik! Kis idő múlva Elemér elnevette magát: — Tudnék egy jó viccet. Menjünk oda. Susónak fölosillant a szeme: — Együtt? —• Együtt! —• Remek! Be fogunk állítani ketten. És le­ülünk egy külön asztalhoz. Se a te anyád nem fogja merni elárulni annak a jelöltkisaeszony- nak, hogy te vagy a fia, se az én anyám, annak az urnák, hogy én vagyok a leánya. Óriási! — És aztán? — kérdezte a fiú. — Nem félsz, hogy ... Mit fognak mondani? Susó gondolkozott egy kicsit. — Tudod, az igazat megvallva, ezt csak úgy lehetne megcsinálni, ha kijelentenénk, hogy jegyesek vagyunk. Elemér hirtelen fölült. — Mi az, mamuskám? Azt akarod, hogy el­vegyelek? Susó vállat vont. — Eljegyzés még nem házasság. Másodszor... a házasság se koporsó, amiből nem lehet ki­mászni. El lehet válni! Te buta! Elemér gondolkozott egy kicsit, aztán azt mondta: — Ez igaz!... Hát akarod? —• Hogy elvégy?... Nem túlságosan! De a vicc olyan jó, ha most ketten oda beállítunk, hogy megéri!... Csakhogy akkor rögtön ezen kell kezdeni, hogy megmondjuk, hogy’ eljegyez­tük egymást. — Mit gondolsz, hozzám adnának? —• Ezen aggódd? Talán komolyan el akarsz venni? Érdekes!... Látod, ez eszembe se jutott. hogy még az a sánszunk is megvan, hogy hátha bele se egyeznek a házasságba? Elemér elkomolyodott: — To! Susó!... De hátha én igazán el akar­lak venni? Hozzámjössz? Susó érezte, hogy a torkát a sirás fojtogatja a boldogságtól, de vigyázott, hogy el ne árulja magát, mert azzal elronthatott volna mindent. Ne vegye ez a fiú észre, hogy ő olyan nagyon akar. Nagyot nyelt és azt felelte: — Kitelik tőlem még ez a marhaság is! Gye­rünk! TV. Klári, Mici és Gedeonná együtt tiltok a Fló­rában. Egyik anya se árulta el, hogy vár vala­kit, do mindegyik szaporán nézegetett a bejárás Mielőtt Mily® fűző Sumtnlharlsnya melltartó szükségletéi beszerezné, tekintse meg gazdag választéka raktá­runkat és gySzSdiön meg Olcsó árainkról! BLUMBERG Kosice, Hlavná (Fő) u. 89 Telet. 360 Fiók: Spisská Nová Vés. „Pro RataM tagoknak 6 havi hitel! — Szóval maga a negyvenöt év alatt össze- kuporgatott kis pénzecskéjét fölajánlja... Ekkor rendkívüli dolog történt. A báró urnák könnyes lett a szeme. Igen, a báró ur szeme könnyes lett. Fölállt a székéből és rákiáltott Mihályra: — Mihály! Mihály ijedten fölállott. A báró ur ráborult, megölelte. Mind a ketten sírtak. Nem volt köz­tük távolság. Együtt sírtak mind a ketten. A báró ur tért előbb magához. Vi.-szaült a széké­be és szokatlanul kemény hangon mondta: — Maga. Mihály, a legderekabb ember a vi­lágon. Boldog vagyok, bogv ilyent is láttam. De amit mond, az csacsié ág. Hogy képzeli, hogy én elveszem a pénzét? Mi a maga tizenötezer pengője a tizenötmillió passzívához képest? Csacsiság ez, Mihály! — Én azt gondoltam, talán ez is segít va’a- micskét. A báró ur rezignálta®. legyintett: —'Nem segít itt már <-emmi. Aztán a főnök határozott, parancsoló hangján tette hozzá: — Innen azonnal a pénztárhoz megy és föl­veszi a végkielégítését Legyen a házacska mel­lett egy kis pénzecske is. Isten áldja, Mihály. Ezt nem fogom elfelejteni. Kezet fogott Mihállyal. Egymás szemébe néz­tek és most összemosolyogtak. Két jóbarát. Az ajtónál volt már Mihály, mikor a báró ur utánaá<zólt: — Aztán. Mihály, nem kell ám azt mindenki­nek tudni, hogy engem pityeregni látott. — Igenis, báró ur, — mondta Mihály és ki­ment a szobából. felé és aggodalmasan szórakozott volt. Ha Mi­cinek nem járt volna folyton a szája, ők ketten csak hallgattak és sóhajtoztak volna. Egyszerre azonban földerült mind a kettőnek az arca: — Itt van! — De nyomban rá el is sötétült: >— Szent, Isten! Kivel? Mert egyik mama se látta még a másiknak a gyerekét soha. Susó és Elemér úgy egyeztek meg. hogy előbb a Susó mamájával fogják közölni az örömhírt és csak azután az Elemérével. Tekintet nélkül arra, hogy ki lesz a társaságban. Elemér tehát megdöbbent egy kicsit, mikor Susó afelé az asztal felé tartott, ahol Gedeonné ült. — De hisz ez az én anyám! — akarta mon­dani, de akkorára már Susó megszólalt: — Mamuskám, tessék megengedni: Gedeon Elemér! Klárinak földerült az arca:-— Gedeon? ... — Igen! — bólintott Gedeonné. — A fiam. Klári föllélekzett: — Ez meg az én leányom! — szólt Susóra mutatva. Susó azonban nem figyélt semmire, annyira el volt foglalva azzal, amit mondani akart: — Mamuskám, Elemér megkérte a kezemet... Jegyesek vagyunk! V. A két mama először elképpedt. Aztán na­gyon megörült. Aztán eiszom orod ott, hogy amit ők olyan nagy gonddal készítettek elő, azt a fiatalok már maguktól elintézték. Aztán vége-hossza nem volt a faggatásnak, hogy hát honnan ismerik egymást és mióta? Aztán na­gyon boldogok voltak, sokat kacagtak és nem győzték mondani: — Ezek a gyerekek! Ezek a gyerekek! Hanem a gyerekek úgy ültek ott, mint aki­ket leforráztak. Ilyen eredményre nem számí­tottak. Hogy mindenki azt akarja már régen, amire ők csak ma határozták el magukat és csak azért, hogy... ? Hol itt a vicc? Hát érdemes ezért összeházasodni? — Ha nem lennék csakugyan annyira főzve tőled — súgta, Elemér —, rögtön visszatáncol­nék. Susó vállat,vont: — Ha már benne vagyunk, csináljuk végig. Hátha nem is lesz olyan rossz!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents