Prágai Magyar Hirlap, 1931. október (10. évfolyam, 223-248 / 2740-2765. szám)
1931-10-25 / 244. (2761.) szám
1081 WkjtÓbetr 25, rateárn&p. ÖT TOJÁS ELBESZÉLÉS Irta: MÓRICZ ZSIGMOND A ikite falu olyan volt, mint az összéboro- gatott üstökön ha bogarak mászkálnak. Hogy itt, hogy ott, a jegyzői lakás egy olyan meredek szélén volt, mintha beszakadt volna egy bánya. És lent kanyargóit az ut s szemközt házak voltak a többi dombokon. A kertek felkapaszkodtak a magasba vagy lemásztak a mélységbe, már ahogy valakinek fent volt kedve valaha házat építeni, vagy lent. Ahol könnyebben össze tudta szedni az építőanyag ócskát. A jegyző kilépett a háza ajtaján s a tornácon elkáromkodta magát: — Marka ... kh, kh, kh ... Senki se válaszolt. Egyedül volt az udvaron. Fent az égen a nap s lent a földön o. ők ketten tartották számion a vasárnapi rendet, öregeknek már ez a mániája. A jegyző ur erősen hetvenes volt, a szakálla még nem is volt olyan ősz, mint lehetett volna, de minden szó után, amit kimondott, krákogott s asztmatikusán köhögött egypárat. — Marka, kh, kh, a teremtette... kh, kh, kh... A felesége kijött utána a házból. Szép kis fekete asszony volt, harminc évvel fiatalabb az uránál. Második asszony, aki húsz év alatt se győzött betelni azzal a szerencsével, amit csinált, hogy az özvegy jegyző ur feleségévé emelte, egyszerű bányászasszony létére. Mindig olyan volt, mintha skatulyából húzták volna ki. Mindig tökéletesen egysza- básu ruhát viselt. A színe különböző volt, hol fekete, hol barna, hol kék, de az 5 alakja olyan egyforma volt bennük, mintha egy kovácsolt szobrot festenének át hol ilyen,, •hol olyan szinre. — Marka, kh, kh... — Mi baja már a jegyző urnák, no? — mondta az asszony. — Hát tegnap nem seperték fel ezt az udvart? kh, kh, kh... Olyan, mint a disznó- öl. kh, kh... Tele van szeméttel, kh, kh ... Az asszony körülnézett a* udvaron. Az olyan, rendiben volt, mint egy szoba. Minden a maga helyén. A vágott fa az ereszig felrakva a melléképületek, a fából készült istálló, disznóól oldalán. És ami csak egy rendes udvarhoz tartozik, az itt minden volt. Olyan rendiben volt, mint húsz év óta minden vasárnap. Mikor ő idekerült ebbe az udvariba, a jegyző ur megmondta neki, nagy ez az udvar rendben legyen, úgy, ahogy azelőtt volt. Változtatni semmit se szabad. Mindennek a maga helyén kell maradni. így a kőmedenoéuek az udvar közepén a kacsák számára, a régi kerítésoszlopoknak abba a sarokba. A szekér kerekeket Isten őrizz, hogy valaki elrakta volna szem elől.,. Húsz év óta nem volt szekér a háznál, mert a földeket felébe adta ki a jegyző ur, de a kerekeket se el nem adta volna, se el nem ajándékozta volna, ellopni meg senki sem akarta... így az igaz, hogy a szűk kis udvar olyan volt, mint egy táskáimra, de rend, az volt, Az asszony magasra rakott kontyát körtíl- forditolta a nyakán, méltósággal megvizsgált mindent s akkor újra megkérdezte: — Mi a baja a jegyző urnák? A jegyző ur a pipája szárával rábökött a ház előtt egy csomó tollúra. — Mi ez? Az asszony megnézte, felemelte, a markába szedte. — Ezek a gyalázatos galambok ma rúgták ká a duóból... A jegyző rászólt. — Galambtól lu? —- Galamb, jegyző ur galamb. — Hált akikor, kh, kh — akkor nem kell eldobni kih, kh — tedd be a tolluskosárba kh, kh, kh — A galamb tollú a legjobb kh, kh... — Jó van, jó van — acziér szedem a markomba •— mondta jelentőséggel az asszony. — Érezni lehetett rajta, hogy tisztában van a kötelességével s az ő udvarán, mióta ő itt a® asszony, még egy galaimbtollu sem esett ;ie hiába a dúcból. Most egy fiatalember jött fel az udvar végén. Az Önegur fizi gór u szemmel nézett rá. Apró vörhenyes szemhéjat, villogó kék szemei rámeredtek az érkezőre. Már csak nem valami vendég, mondta magában ijedten. Mindig csak falni jönnek. Inkább valami mérnök lenne az erdőből, akinek valami peres ügyben a község ellen szüksége van valami irásocekára. Marka néni azonban megismerte a vendéget, — Matyika — bökte meg az urát — Matyika jön. — Miféle Matyika? — köhögött a jegyző. — Kh, kh, kh, kh — mindig csak falni — kh, kh, kh — vendég? — kh, kh. . — A Manyika uracskája, a Boriska ve- jecskéje — Pestrül — a festőcske. — Aha, aha — köhögött a jegyző ur. — No jól van. Azt hittem, vendég. Kh, kh, kh... A fiatalember már kiabált ls messziről: — Kézit csókolom, Marka néni, kézit csókolom, Lajkó bácsi — a kalapját levette a feldobta a levegőbe és újra elkapta. — Jaj de gyönyörű utam volt, — Hát csak nem gyalog jön, Matyika? — ment elébe Marka néni. Ez igen udvarias kérdés volt, mert ebibe a községbe semmi .más módon bejönni nem lehet, osak éppen gyalog. Van ugyan valami ut, de azon csak faíhordó nagy lőcsös szekérrel szoktak járni. — Hü, de gyönyörű volt az ut — kiáltott ki hévül ve a fiatal festő — meg kellene itt telepedni legalább két hétre és festeni 1 Az öreg urban meghűlt a vér. Még csak az kellene, kéthetes vendég. — No, no — mi volna azon szép, kh, kh, — köhögött — inkább már igen rossz idő lesz. Jön az ősz. — Hát az ősz bizony jön — erősítette meg Marka néni is és közben nagy felsőbbséggel adta oda a kezét a festőnek, hogy megeső- ' kolhassa. De a festő nem csókolta meg a kezét, csak éppen megszorította, s utána mingyárt a Lajkó bácsi keze után kapott. Marka néni azonnal be is látta, hogy... — No, de győriünk be a házba — mondta a jegyző bácsi — kh, kh, mert itt\ megfázunk. Olyan gyönyörű szeptember eleji nap volt, mintha nyár lett volna, de őneki az volt az eszében, hogy muszáj rossz időt csinálni, mert ez a festő, ha el nem hiszi, hogy már ezután csak rossz idő lesz a gömöri hegyekben — Isten őirizz a bajtól minden kö- rösztény lelket. Marka néni előrement, a fiatalember utána s végül a házigazda totyogott. — A temetésen? A temetésen voltunk, Matyika? — kérdezte Marka néni, akinek csak most jutott eszébe, hogy meghalt a Boriska ura, tegnap volt a temetése a bányatelepein, el kellett volna menni, de nem lehetett, mert nagy sár van s gyalog nem lehet már ebben az időben három órát gyalogolni, az öreget se lehet magár ahagy ni — meg aztán, ha elmennek, akkor vinni is kell valamit, mert a szegény rokonok mindig csak várnak... Inkább hát sírni kezdett, valóságos igazi könnyeket, mert mégis csak szomorú, hogy úgy szaporodnak a szegény özvegy sógornőik, Istenem, Istenem, segítsd meg őket... A fiatalember lerakta a kabátját az ágy végére, a kalapját odadobta az ágy közepére, kezében hozott mappát már nem tudta hova tenni a sötét és szűk túlzsúfolt szobában. — Ezt meg beteszem ide — mondta — s be akart nyitni a jobboldali szobába, de Marka néni roppant szívességgel és még nagyobb ijedtséggel kapta el a karját, hogy be ne nyisson, mert azonnal eszébe villant, hoigy ott van a nagykosár tojás és nincs letakarva s ha ez benyit, Isten őrizz, Isten őrizz. — Majd én, majd ón, — mondta bánatosan s elvette a fiatalember kezéből a mappát. Nem is sietett bevinni, mert fél, hogy esetleg az ajtó nyitásakor bepillant, hát csak húzta az időit és a legnagyobb részvéttel faggatta a tegnapi gyászeset felől. — óh Istenem, Istenem ilyen csapás, ilyen csapás. Sokan voltaik ugye? — Sokan. Még az an.natárna! igazgatóság iis eljött. Mindenki ott volt, a sok munkásság és a rokonok ... A boldogiüit a bányatársulat főtisztviselője volt s Marka néni is nagyon szeretett volna jelen lenni, hogy kitüntető helyen legyen egy ilyen nagy ceremóniánál, n el Is ment volna ha... Elég volt, hogy hányszor elmentek a régi években ezen a hosszú utón s mindig cipelni kellett egy kis tejet, egy kis túrót, mert hiába a szív, szív s a rokonoknál sok gyerek volt és kicsi fizetés... ós jó ebód, jó vacsora, bor, könnyelmű gépelt, niinca la ott most semmi; aki gyerekeket tanitbat, nem tud az örökséget hagyni... — S mi baja volt annak a Vilmosnak? kh, kh. Sose tudott vigyázni magára. — Hogyne tudott volna jegyző ur, inkább hogy nagyon is csak magára vigyázott, külön diéta, külön piritóskenyér, ismerem én jól, szegény Boriskának nagy megkönnyebbülés... — Tik csak annak örültök, ha mink elmegyünk ... — Jaj Istenem, mit nem mond, — tette össze a kezét a Marka néni, aki azért ment hozzá ehhez a göthös jegyzőhöz, mert azt ígérték neki, hogy hamarosan elpatkol s mivel ezt jól tudja a jegyző ur is, hát még hozzátette — inkább százszor én, mint a jegyző ur. Akkor eszébe jutott, hogy hol van a Boriska lánya, Manyuska, a fiatal asszony. Abba az egy ebédbe nem hal bele az ember, bizony eljöhetett volna. — A feleségem nincs itt. Nem jött el. — Jóságos Isten, a temetésre? Az édesapja temetésére? A festő nem tudta megmagyarázni, hogy nem volt se ruhája, se útiköltségük, hát inkább kivágta az ürügyet: — Nem jöhetett szegényike. mert... nehéz... Az utolsó napokat várja. — Úgy... a Manyuska... és ilyen kamar... hm, hm ,,, — Nem hamar, január elején volt az esküvőnk ... —' Úgy, januáriján. .. no persze akikor... — s az urának a füléibe kiáltott — Manyus- kánák kis babája lesz. A jegyző orral meg szokott történni, hogy elgondolkodik s nem is hallja, amit körülötte beszélnek. Most is azon izgult, hogy mit akar ez az asszony azzal a mappával. Miért nem teszi már le egyszer valahova. Még ez a festő a végén elunja s kikapja a kezéből és beviszi a másik szobába s ott a kosár tojás letakaratlánul, ebben a rendetlen házban ... hogy nem bir itt senki rendet parancsolni... Pipázott s mogorván mondta: — Olyan jól megy? A festő nagyot kacagott. — Nagyon úgy néz ki, hogy jól megy, alighanem ikrek lesznek. A jegyző valósággal gyűlölettel nézett rá, hogy ennyire haszontalan tud lenni egy ember. És erre bíztak rá egy lányt a családban- Egy gyerek is mibe kerül s ez még ikrektől sincs megijedve. De miből. — Puttókat fogok festeni belőlük párjával, kis szárnyas angyalokat, — kiáltotta illetlenül a fiatal festő. Marka néni is ránézett, ő nem sokat törődött ennek a sorsával, de most megnézte, milyen sovány, nem lakik ez jól kétszer se egy héten. Az a Boriska is. Hogy akárkinek odaadta a lányát. Legalább egy dijnoksága volna. De mi az, hogy festő... E* megeszi ma itt előlük az ebédet. — A Krisztusát, — kiáltott fel most Lajkó bácsi — tedd le már azt a mappát. Marka néni meg volt lepve, mi baja ennek a mappával, no? A festő utánakapott a mappának, erre ijedt csak meg, mert azt hitte, be akarja vinni a tojásos szobába ... Úgy viaskodtak rajta, majd eltörték. — Meg akarom mutatni a tegnapi skicceket, — nevetett a festő — elvette a mappát, kinyitotta s feliér lapokat szedet ki belőle. — Ez a bányaigazgató — mondta s átadta az első lapot Marka néninek. — Ez a bánya igazgató ? — mondta Maika néni —■ s rá sem pillantva, mint akire nem tartozik az ilyen férfidolog, továbbadta a jegyző urnák. — Ez a bányaigazgató? — köhögött Lajkó bácsi — megismerem a puffadt fejéről... Ennek az apja jól elbánt velem s eldobta a lapot. Azóta az egész fajtáját nem rzeretem.. 1 Az vette el tőlem az erdei failletményt. Addig mindig kaptam a régi bányától. Jó hogy ott nem voltam, mert a temetésen szembe* köptem volna. Ezt ugyan nem tette volna, mert nagyon tudott hallgatni és alázatos lenni a hatalmasokkal szemben, de jobban esett a lelkének, hogy mondhatta. — Ez meg szegény apósom a halottas ágyon. — Ez meg szegény Vilmos a halottas ágyon. — Nem tudott vigyázni magára, kh-kh... Tizennégy évvel volt fiatalabb nálam. Marka néni szerette volna azt mondani, hogy bizony jobb is lett volna fordítva, de csak azt mondta: — Nincs mindenkinek olyan gondviselője, mint jegyző urnák... Most belépett a másik szobából egy valóságos földi angyal, Hedvig, a jegyző bácsi és Marka néni tizenötéves kislánya. Az anyja úgy fordult felé, mintha egy felsőbb hatalom jelent volna meg a szobában. — Itt a Matyi bácsi, — világosította fel Hedviget — eljött a temetésre. A kislány olyan volt a sötét kis hegyvidéki szobában, mint egy kalitkába zárt tündér. Rózsaszínű ruhácska volt rajta * olyan volt, mint egy sugárzó liliom. A bőre tej, a szeme nefelejts, s mikor megszólalt, mint egy kis cseléd. — Nagy temetés volt, nagy kár, hogy mi nem tudtunk elmenni, de a jegyző ur csak a régi kerekeket őrzi, amitől mindig olyan az udvar, mintha szemétdomb volna, de lovacskákat nem vesz, hogy ká nem maradnánk ilyen szép nagy alkalmon — Jaj de szép lettél, Hédiké, — kiáltott fel a festő álmólkodva — mint egy BottioeHi Madonnácska ... Hamar ülj ide a* ablak mellé, le foglak rajzolni. Hédiké kényes és ellenséges mozdulatot tett. Olyan nevetséges, hogy a Manyuska férje, ez az éhenkórász festő, akiről mindig csak megvetően beszéltek az ő házukban, mert pontosan tudták, hogy milyen szegények ott fenn Budapesten, ez őt rögtön le akarja rajzolni. — Nneem... ■— mondta nyávogva. — Neem... — Dehogy nem, még erí a hangot is szeretném lefesteni. Gyönyörű ahogy a szájacs- kája mozdul. Nahát ez a vékony édes kis arc, ezek a kedves kis apró szemek, ez a csodálatos arcbőr ... Már ült is lefelé s készítette a széket Hédikének. Marka néni egy pillanatig habozott, mit kell tennie, de gyorsan belátta, hogy ingyen nem fogadhatja el a rajzot, tehát igen boldog volt, hogy a kislánya vonakodott. — Nem kell azt Matyika, nem kell avval fáradnia, pihenjen csak szépen. Hosszú volt az utacska, az ilyen pesti uracskák nincsenek ilyen hosszú gyalogláshoz szokva. De a festő csak nézte Hédikét s vizsgálta az árnyékot az arcán. El volt ragadtatva s nem is álmodta, hogy valóban tiltakoznak a rajzolás ellen. — Ülj csak le, Ülj. — De hát mit akarsz vele? — Le akarom rajzolni. Festeni kellene, de nincs nálam csak ceruza és szén. — Kiforgatta a zsebeit s egy rakás szemetet dobott az asztalra, amitől majd meghalt Marka néni s már ki is nyitotta a kezeit rémületében, hogy leseperje a ősipkehorgolásu térítőről. — Nem kell azt, köszönjük szépen. Isten ments. Hagyd csak Matyika. A festő végre megértette. — Nem akarják? — Nem, köszönjük szépen. A festő még ilyet nem látott. Hozzá fogott kupacitálnl, könyörögni, füt-fát Ígérni a végén feldühödött. Mi az ördögnek is jött ő idei ■— Lajkó bácsi 1 Lajkó bácsi se akarja? — Kh, kh, mi a? — Le akarom festeni ezt a gyönyörű kislányt. — Minek a, kh, kib. Md a fenének... —. Meg fog maradni, be lehet ráméxni. Alapítva 1839* Talcfoa 33. r dlszmfi \ A üveg, porcellán * nasrvkereskedéM. t KOSICE, Fő-utca 19. Nagy választék. Jutányos árak. 4
