Prágai Magyar Hirlap, 1931. október (10. évfolyam, 223-248 / 2740-2765. szám)
1931-10-11 / 232. (2749.) szám
6 1931 október 11. rasáfroap. _ , •• _ . * ___ HASM UTET Elbeszélés Irta: KARINTHY FRIGYES — Fene egye meg, — tört ki Vajda főorvos ur, első asszisztens, pulykavőrösén, mint egy iskolásgyerek, akit lehordták. Vadul tépte le a gumikesztyűt. —- Fene egye meg, velem ne ordítson, nem vagyok iskolásgyerek. Telekes főorvos ur, második asszisztens, a csap alá tartotta kezét, amiről lassan és nyugodtan már lehúzta a kesztyűt. Mosolygott. — Ugyan ne nmrháskodj, — csitította — most jut eszedbe hajszálat találni a... Hat éve ordít igy, veled is, meg velem is, még sohase evett meg egyikünket se. Téged meg, nagyon jól tudod, még külön ig szeret... — Fütyülök rá, szeresse az öreganyját. •. — Nonono, csigavér! És tudod mit, még igaza is volt, véletlenül... Ne haragudj, de ma csakugyan szórakozott voltál... Már én is szólni akartaim, hogy folyton az orra alá tartod a lámpát, ahelyett, hogy a hasba világítanál... — Hát aztán, nem lehet akkor szólni, vagy csak inteni, — muszáj rámorditani, mint egy cselédre, az összes tyuk előtt, még hozzá lokálba operált betegnél, aki minden szót hall... így legyen aztán tekintélye az embernek... Á, nekem elég volt, torkig vagyok... Ha nektek ez kéjmámor, csináljátok vele akár ezer évig, — én nem vagyok megesküdve ezzel a klinikával! Régen szanatóriumom lehetne, — fütyülök a nagy megtiszteltetésre, az ünnepelt sebész asszisztense ... Majd megmondtam, ezzel az ünnepelteég- gel! Könnyű neki... Velem ugyan nem ordít többet, mert... Hirtelen elhallgatott, ahogy Telekes oldalba- bökte. Még percekig nem tudott szóhozjutni, kínos töprengésében, vájjon hallotta-e az öreg utolsó szavait-. A tanár egész nesztelenül jött be. Lopva pislantott a jólismert, kedvesen darabos, durva bicskával faragott arcra, amint a vízvezeték fölé görnyed. Kicsit mogorva volt a tanár, de egyébként nem látszott rajta semmi. Azért összerezdült. mikor észrevette, hogy megszólal. — Nna, éppen elég volt, gyerekek... Vajdát rögtön megnyugtatta a nyers, recsegő hang, — a biztonságnak és hetykeségnek furcsa, jóleső keveréke élénkítette fel. Szóval, hálisten- nek, nem hallott semmit... Annál jobb ... Vele ugyan ne ordítson, mert... — Már örülök ennek a hat napnak, — folytatta a tanár — nem is a kongresszus miatt... a nagy pofákat, amiket nézni kell, majd csak lenyelem valahogy... De legalább dögölhetek reggel pár napig... és olvashat az ember egy tisztességes könyvet... Lehajolt, hogy megmossa az arcát, amire vér feccsent. És ugyanakkor élesen felszisszent. Mindketten odafordultak. — Hogy a keservesit... — káromkodott a tanár. — Nem lesz nekem ettől nyugtom, már látom ... Meg kell ezt csinálni. Kérdően néztek rá. De az öreg dühösen för- medt rájuk. — Mit bámultok? Mintha nem tudnátok nagyon jól, hogy sérvem van... Azt hiszitek, nem veszem észre, mikor összeröhögtök, ha munka közben a fogamat csikorgatom?... Egészen el voltak képedve. De a tanár nem ügyelt rájuk, úgy folytatta: —- Nem fogtok többet röhögni, galambocs- káim. Elég volt. Pillanatig eltűnődött, aztán, mintha éppen most határozná el magát: — Ni csak, éppen jól jön ez a hat nap... A méltóságoe kongresszus meglesz nélkülem is... legalább nem lopom hiába az időt. Egész nap olvashatok az ágyban, még pihenésnek is ideális... Ötödik nap. ragtapasszal, tangót táncolok ... Egészen felélénkült. — Még hozzá itt helyben fekszem le, valamelyik privátban. Ha nagy baj van, Nagypofa professzor ur jöhet tanácsot kérni... Tyü, a kutyafáját, gyerekek ... remek lesz! A hetest készítsétek elő! Élénksége az asszisztensekre is átragadt. Telekesnek ragyogott az arca. — Ég kire gondol, tanár ur? Horkay Öméltóságára? Horkay lenne a legjobb... Mindjárt lehetne telefonálni... ilyenkor otthon van... A tanár felkapta fejét. Vad grimaszt vágott, mintha csakugyan be akarná kapni valamelyiket. És már mennydörgőit: — Megvesztél?!... Hogy én?l... Hogy engem?!... egy másik professzor?... No még csak az kéne!... Ezt a ziccert nem adom nekik... Meg vagy őrülve, gyermekem! Telek esnek nyitva maradt a szája. — De hát akkor... — Mit akkor? Mi az, hogy akkor? Már megint kapkodod a fejed, mint kacsa a hátulját?... Ilyen alakokkal vagyok körülvéve, az Isten verje meg, mindjárt kapkodnak... meg vagyok áldva veletek, mondhatom • •. Elhiheted, legszívesebben magam csinálnám, csakhát hogy álljak hozzá, ahogy az egyszeri paraszt mondta... Meg kell elégednem iilyon szerencsétlen, tyukszemvár gókkal, amilyenek ti vagytok! De hiszen majd a körmötökre nézek, ne féljetek semmit! Egy kukkot se tudtak szólni, úgy bámultak. És a tanár már rendelkezett. Egy-kettő!... A nagy műtőt készítsétek elő!... Lafettás asztal közepére ... Injekcióra Hildát hívjátok... — De kérem, tanár ur... most rögtön? ... és mi ketten? — Hát mikor, a teremtésit — majd vacsora után talán, mikor tele vau a hasam? Véletlenül ngyse reggeliztem ... még keserüviz se kell... Idefigyelni, böllértanoncok! Félóra alatt átöltözöm, leborotválkozom, aztán pizsamában átsétálok a kékbe ... addig bemosakodtok, kifőzitek a teljes sérv-garnitúrát... Hilda friss novocaint kever, lócáira... Meg vagyok értve?! Azaz hopp csak! hogy el ne felejtsem... ilyen köny- nyen meg nem usszátok... egy tükröt kérek, egy nagy tükröt, meg vagyok értve? azt fölakasztjátok nekem, a lámpa fölé, srégen, párhuzamosan az ágyfejjel, ahová a pofám kerül... onnan akarom nézni a színházat!... Nekem nem fogtok lazsálni, hentesek, arról tegyetek le... Most megmutatjátok, mit tudtok... Na egy- kettő, volt szerencsém, viszontlátásra a vágóhídon! * Ég ment minden, mint egy furcsa álomban. Félóra múlva, mikor a tanár, lila pizsamában megjelent a terem küszöbén, az asztal közepén állt, fölötte, zsinórokra függesztve a tükör. A doktorkisasszony vidáman töltögette a pravaszt, a két főorvos sápadtan a fehér csuklya alatt, szótlanul és szepegve rakosgatta a műszereket. Szinte kaptákba vágták magukat, mikor a tanár bejött. Telekes mondani akart valamit, de az Öreg máris lehurrogta. — Mi az, ez nektek világítás? Lejjebb azt a hármast, a teremtésit! A szemembe akartok vakítani, hogy ne lássak? Mindhárman ugrálni kezdtek, mint a katonák. A tanár ledobta köpenyét. — Följebb azzal a fejtartóval! Úgy ni! Lejjebb a lábat, hová tegyem igy a fenekem, nem látsz? Hozzám ne nyúlj, mert megharaplak! Ez a doktorkisasszonynak szólt, aki segíteni akart, ahogy felkászolódott a pompás műtőasztalra. Egy kicsit fészkelődött, főként a fejtartásra vigyázva. Aztán rögtön rákezdte megint. — Most jó. Gyerünk a kendőkkel. Két tenyérnyi helyet hagytok, a köldök alatt. Ott, ott, mélák... mit bámulsz, hát persze, hogy előrajzoltam ... Majd rátok bízom! előrajzoltam a fürdőszobában, nekem nem fogtok fölösleges heget csinálni... Pontosan ott vágsz be, ahol a vonal kezdődik ... végigszaladsz és rávágsz a scro- tumig. Na gyerünk, gyerünk azzal a jóddal... Nem, nem, csak a Hilda... A doktorkisasezony kezében reszket a pra- vasz. Bombölés téríti magához. — Lejjebb, az Isten áldjon meg! Ez egy szúrás? Mélyebbre, szerencsétlen! Egyenest tartsd a tüt, hányszor megmondtam! A kvadliba szúrj, ne mellé — azt akarod, hogy ordítsak, mint az a tegnapi vénasszony? Látom nagyon jól, hogy mellé tartod! A két asszisztens vacogva kuncog. — Ti meg ne röhögjetek! Majd mindjárt meglátom, olyan nagy legények vagytok-e ... Úgy, Hilda fiam, elég lesz... ezt a negyediket már nem éreztem ... Jöhet a jód, meg a 6kalp... Izé... várjatok csak... jódozni Vajda fog... vagy mégis inkább... nem, a Feri jódozzon... a bicskázást majd Vajda ur fogja csinálni... Vajda főorvos megrezzen, az ur szó gúnyos megnyomására. De valami furcsa büszkeség árad el benne, ugyanakkor, az arca kipirosodik. — Igen, igen, Vajda ur... éppen hogy ma- gácskára vagyok kiváncsi... mert olyan fog- hegyről szöktet venni ezeket a kisebb kémiákat ... hát most szeretném a tulajdon hasamon érezni, csakugyan olyan biztos-e a keze... Jól van, Feri fiam, elég a jódból, meg a jóból... nézze, a főorvos ur türelmetlen, alig várja, hogy felmetélje a belemet... régen feni már a fogát, igaz? Fontos Budapestre utazok részére Szálljon mey a Merán szállóban Berlinitér 7. (Nyugatinál) Budapest legjobb helyén fekvő modern szállója Lift, központi fűtés, hideg és meleg folyóvíz, fürdők, telefonos szobák, kávéház-étterem Szabók 4‘ 50 P, Pensiók 8 P-töl. Egy ágynál 10, két ágynál 20°/, engedmény e lap olvasóinak És a tanár szeme, oldalt, rávillan az elképedt orvosra. Az orvos kezében megáll a borszeszből kiemelt kés, ahogy elfoglalja helyét az asztalnál. — Hát most egy darabig nem koptatom a szám, a tükröt akarom figyelni... Tehát figyelem. Masztizol, kendő, tizenkét cserebogár... Második kvadli, harmadik jód... Bicska... Ferde ingvinális... Érlekötés előtt tupfer, nem az ujjaddal pancsolsz, mintahogy szoktad ... A fu- niculust mutatóval emeled, meg vagyok értve?!... A többit majd meglátom... Vigyázz, kész, mehet! ... A kés végigszalad a hasfalon- Telekes már törli a vért, Hilda készíti a csiptető ollókat. Két percig halálos csönd. Zsír alig van a barna, katonás bőr alatt, a lebeny ezüstös csillogással buggyan elő a széttárt seben. Csak furcsa, hogy az ernyedt bőrnye nem tolul utána, mintahogy... ki kell emelni, mielőtt lekötné ... Hm... furcsa ezzel a tömlővel, hogy nem buggyan elő ... — Aha! — szólal meg gúnyosan az operált. — Aha!... A sebész keze megrándul. — Na, mégis rájön a főorvos ur?!... Vagy nem?... Kiváncsi voltam!... Egy kis meglepetés, persze és rögtön elájulunk.. • Hát talán tovább kéne keresgélni... Az bizonyos, hogy valahol van ... Na, mégis. Csakhogy!... Most majd egy kicsit mócsingolunk, igaz?... a re- sectió ráér... Közben kicsúszik a esik, akkora haematomát kapok, mint egy dinnye ... A sebész elvörösödik. — Nna? •.. Nna? ... Most mit kell tenni, vájjon mit, Úristen! Mi?!! jó lenne, ha megmondanám ... mi?!... Csakhát ha valaki olyan kényes a sebészbecsületére ... annak tudni kell... És ha nem szólok?!... Mi?!... Én mo6t egy szegény beteg vagyok... nem súghatok... segítsen magán a főorvos ur, ha tud! Vajda homlokán izzadeágcseppek gyöngyöznek. Megfeszíti magát... Hirtelen eszébe jut... Negyedik ujj! A kipreparált, lekötött csonkot megragadja a makkfogóval, átezurja és leköti... Az izmot vastag fonállal felvarrja... Utolsó öltés! — Csakhogy végre! — bólint az operált, megvetéssel. Telekes átveszi Hildától a befűzött fonalakat, három darabot, átadja Vajdának. Vajda kettőt letesz a kendőre, a harmadikkal belenyúl a sebbe. — Jobboldal! — ordít a tanár. Vajda nem érti, kapkod, kirántja a tüt. — Jézus Mária! Most meg kirántja! Nem arra mondtam, boldogtalan! A két másikra. Ezerszer mondtam már, hogy jobbkézfelől teszem le, ha a ballal könnyen el akarom érni... Mért nem teszi mindjárt a feje tetejére? Mért nem préseli be ai imakönyvébe, azt a keserves.., Na, meg vagyok én áldva magúikkal! Szerencsére, a két varrat már megvan, a kapcsokat Telekes adogatja. Mindjárt vége a vesszőfutásnak, még egy utolsó kitörést kell elviselni. — Lazán! az Isten... lazábban! Hogy markolsz bele, édes fiam, a szeretődbe markolj igy bele, nem egy frissen vágott hasfalba... na, meg vagyok én veletek ... Megvan végre? Köszönöm szépen! Ez nektek tizenöt perc? Persze, azt hittétek, nem érek rá órát nézni közben... Hát vegyétek tudomásul, tizennyolc és fél percig tartott, szégyen gyalázat! Lemosni, lemosni és gyerünk! Hol a János?! A tolóágynak rég ott kellene lenni! Meddig emeljem a lábam?!... Kollódium, semmi más ... Vajda kipirult arccal sürgölődik, mialatt a beteget átrakják a tolókocsira. Széttolja az ajtót, előrefut. Vesztére! — Maga csak maradjon, főorvos ur, — inti le az állig betakart professzor. —Majd a Hilda le- kisér a szobámba. Magukból egyelőre elég. Vizit előtt lesznek szívesek benézni hozzám. De ahogy a kocsi elgördül a sóbálvánnyá me- redt első asszisztens előtt, az ajtóban, a tanár oldalt fordítja fejét, jobbkeze kinyúlik a takaró alól. És lehalkított hangjában valami dörmögő, lágy kis mosoly bujkál, önelégült békéjével egy jólsákeríilt leckéztetésnek. — Nna... Praclit... Egy pillanatra se hittem, hogy holmi Horkayra jobban rábízhatom... Már csak inkább olyanra, aki legalább tőlem tanulta ... Egész jó volt és a tizennyolc perc se baj... Nna... És nem kell mellreszivud, ha néha ordítok egyet... a tüdőt is foglalkoztatni kell, nemigaz? Még soha olyan eraber nem hallott ordítani, akit nem szerettem! Viszontlátásra! A főorvos ur még ott érzi tenyerén az öreg, csontos kéz melegét, mikor a kocsi eltűnik a folyosó sarkán. * Mintegy álomban fordul vissza, Telekes vidáman rángatja a kesztyűt. Teli torokból nevet, már messziről kiabál. — Hát mit szólsz ehhez? óriási, mi? Fényes alak, barátom, mondom neked — ilyen nincs több a világon! Becsületemre, az utolsó szigorlaton nem drukkoltam igy! Vajda merengve áll a műszerek előtt, a, csipeszek közt babrál. Telekes izgatottam hadar tovább. — No és te... amit veled véghezvitt... Láttam rajtad, egy zabszem nem sok... Amellett legszívesebben a képére borítottad volna a mó- csingosvödröt—éppen jókedvedbe talált! És ami a legszebb, — azt, remélem* tüd-od, hogy a műtét, egyáltalán nem volt indikálva — ezt a sérvet tiz Magyar Nők Irta: Pellerné Feszty Edith Szeretném, ba bennetek is életre kelne az a szociális megmozdulás, mely még oly kevésr íSzámu női szivet vett birtokába. A világkrizis görbéje egyre fokozódik. Leányok, asszonyok, anyák! Adjátok sziveteket — Szeressétek a Gyermeket! Lányokl A női szív eleget tehet kötelességének, nemzetének hasznára válik, ba a leányok is segítségüket, szeretetüket adják a gyermek-világnak. A szeretet majd megsúgná a segítés módját, a cselekvést. Szivjóság és kitartó szeretet, — ez minden. Szilárdan hiszek már azoknak a fiatal leányoknak szívjóságában, akikkel együtt dolgosom. Róluk a legjobb tapasztalatot szereztem. „Fiataloknak, bátraknak kell lennie az ón munkatársaimnak. Játszva birjuk le a legnehezebb akadályokat is és az eredmény jóformán magától hull az ölünkbe”, — mondta Mussolini, — és vallom én is. Asszonyok í Úgy a munka, mint a családi élet a boldogság föltételeit akkor rejtik magukban, ha önmagukért, öncélúan adnak kielégülést. Legerősebb pillére ennek a gyermeknevelés. Mussolini azért adta ki a híres „Battaglia de- mocratica‘‘-t, hogy az állampolgárok számát növelje. Asszonyok! Legyenek gyermekeitek, s neveljétek őket gonddal, szeretettel. A legnagyobb boldogságot csak az az asz- szony ismeri meg. aki gyermeket hoz a világra. Teremteni, valamit létrehozni, az is milyen örömet okoz. Határtalanná válik abban a pillanatban, mikor élő lényt adunk a világnak. Kisfiam születése volt számomra a földi boldogság betetőzése! Abban a percben, mikor a gyermek megszületik, olyan boldogság birtokába kerül egy asz- ezony, melyet semmi sem pótolhat; ha ezt sok asszony föl tudná fogni, akkor egész uj és állandóbb örömöket találna az életben, mint amilyenekben nagyon soknak része van. Nézzétek, hogy a szegény kis vézna gyermeket nem egy gazdag asszony, hanem egy nincstelen szegény anya hozta a világra. Adjatok a szegény gyermekeknek, mintha a saját gyermeketek lenne, szeretettel, tehetőségetekhez képest. Könvörgök hozzátok, jómódban élő, ápoit uriasszonyok! Gondoljatok a gyermekre, Ne hagyjátok éhezni, fázni! A szivetek diktálja* mit kell tennetek. — Nézzetek be az iskolákba*- Kérdezzétek meg a kultúráért szenvedő, éhező kis iskolásgyermeket, mire lenne leginkább,, szüksége? Varrjatok számukra kis ruhákat, vegyetek kis cipőket. Mondjatok le egyheti dohányzásról, — kikerül cipő, ruha. „Ne féljünk semmitől és semmit se tartsunk lehetetlennek”, — írja Mullford Prentice! Magyar uriasszonyok, legyen energiátok az idegen gyermekért is dolgozni! Jócselekedeteiteket Isten nem hagyja jutalom nélkül. Anyák! Minden körülmények között ügyeljetek gyermekeitek helyes Jelki-testi nevelésére. A legdrágább legyen mindig gyermeketek. Legyetek gyermekeitekkel pajtási viszony* iban. A gyermek ne lásson az anyában csak egy szigorú büntető bírót, ne féljen, ne rettegjen a gyermek az anyjától. Iskolaköteles korban ne hagyják az anyák a nevelést csak a tanítókra, hanem az a helyes, ha a szülők állandó összeköttetésben állanak az iskolával. Csak úgy oldható meg a helyes irányítás. Karoljátok föl az iskolásgyermekeket, rendezzetek velük szinielőadásokat szegénysorsu társaik javára, tartsatok játékdélutánokat, hogy azon a vagyonos és szegény gyermek egyformán részt vegyen. * Nincs szebb és nemesebb érzés, mint mikor a •szegény gyermek könnyes szeméiből mosolyt látunk fölcsillanni. évig lehetett volna még hordani, kötés nélkül, igaz? Te tudtad, hogy van neki? Én bizonyisten nem tudtam! Hirtelen rájött az öregre — mondom neked, nincs ki mind a négy kerékre! Fantasztikus! Mindent összevéve, azért büszkék lehetünk — azt hiszem, egyedüli eset... Mi az, megkulcultál? Már megint szórakozott vagy? Vajda áll a szoba közepén, az tlres tenyerét nézi, mintha sohase látta volna még. — Te, — szólal meg egyszerre különös, idegen hangon és tovább mered a tenyerébe — nem Kapernauranak hívták azt a várost?.., — Miféle várost? Megörültél? — Ahol... ahol a Mester... megjelent... a tanítványok előtt... és Tamást... a hitetlent... rákényszeritette •.. hogy az njjával nyúljon be ... a sebbe ... amit az oldalán ütöttek ... dárdával... büntetésül... amiért, nem hitte el... hogy a lángésznek ... külön törvény# van...
