Prágai Magyar Hirlap, 1931. augusztus (10. évfolyam, 173-197 / 2690-2714. szám)

1931-08-30 / 197. (2714.) szám

TPRAGAI^AcAíARH 1 RLAt> 1&31 ffírgu^nas 30, vasárnap. Optimisták klubja Irta: Neubauer Pál Megalakult. Először természetesen Ameri­kában és a példát Európa is követi. Múlha­tatlanul szükségünk volt rá és a minden solio- peidiaueri hájjal megkent legmegátalkodot- tabb pesszimista sem mondhatja, hogy az op­timisták klubjára nem volt szükség. Nem tu­dom, hogyan boldogultunk volna nélküle ebben a világban, ahol már csak pesszimisták éltek és igy nemzetgazdasági és etikai szem­pontból egyaránt fontos, hogy az optimizmus utolsó mohikánjai klubba tömörülve frontot alkottak a világ pesszimistái ellen. Világ optimistái egyesüljelek! kiáltotta el magát egy okos amerikai az ultima ratio jogán és kiderült, hogy vannak még optimis­ták. A klub egyetlen alapszabálya, hogy egy dollár bírságot fizet, aki pesszimisztikusan nyilatkozik. Ebbe az alapszabályba belemen­ni már egymaga felsőbbrendü optimizmus, mert a betartása még a legerősebb önfegye­lem árán is nagy, szinte leküzdhetetlen aka­dályokba ütközik. Tessék pontosan elgon­dolni, milyen nehéz szerepe van egy ilyen szakszervezeti optimistának. Arról nem is be­szélek, hogy a szokott kérdésre, hogy van és hogyan mennek az üzletek, le kell magában küzdenie az évtizedes automatát, amely óva­tosságból és businessből sírásra volt beállít­va és ámbár talán éppen arról értesült, hogy a felesége megcsalja, papírjai a tőzsdén egy feketenapos semmibe zuhannak és a fiát csi- kágói banditák megörlték, előzékeny mo­sollyal, cinés hittel igy kell szólnia: „Köszö­nöm, igen jól vagyok, minden a legjobb rend­ben, sőt minden napról napra javul." Nehéz, nagyon nehéz, de már Spinoza igen bölcsen megmondta, hogy minden kiváló do­log épp oly ritka, mint amilyen nehéz. A megszervezett optimista átlátja a Spinozái igazság nagy értékét és minden emberi ter­mészettel ellentétben azt vallja, aminek az ellenkezőjéről van meggyőződve, mert ámbár optimistának szegődött, vérbeli fajpesszimis­ta, ami már abból is kitűnik, hogy optimistá­nak kell beállnia, hogy pesszimizmusát ön­magában némiképpen megfékezhesse. Az op­timisták klubjában, tehát azok a pesszimisták foglalnak helyet, akiknek szervezkedésre van szükségük: önmagukkal szemben és mert a törvény nem sújtja azt, aki akkor is sir, ami­kor vasegészséges és milliókat harácsol, tör­vényt alkottak önmaguk sujtására, hogy ki- kényszeritsék a pesszimizmus felhői közt az optimizmus napsugarát legalább arra az idő­re, amíg a klubban tartózkodnak. Pompás öt­let ez, kész paradicsom, ahol az oroszlán a báránykával játszik és Ford meg Rockefeller nem mondhatják a munkanélküli bánya­munkásnak, hogy bizony borzasztó időket élünk & hogy nagyon rosszul megy nekik. Már mint Fordnak és Rockefellernek. Csak köt­ve hiszem, hogy Ford és Rockefeller belép­nek ebbe a klubba! Mi hasznuk lenne a milliárdosból, ha nem mondhatnák meg, mi­lyen rosszul megy nekik és a gazdasági vál­ság okozta halálos elkeseredés barázdál nem mélyülhetnének el az arcukon, ha a klub nagyszerű sporttelepein pólóznak, vagy golfoz­nak. Az optimisták klubja minden bizonnyal munkanélküliekből áll, akik joggal mondhat­ják, hogy jól megy nekik. Az állam gondos­kodik róluk, mint a gondviselés a mezők li­liomáról és az elszólúsos dollárok, renitens- kedö visszaesések aranyai megint csak az ő markukat ütik. A Fordok és Rockefellerek azonban inkább eltartják az optimisták klub­ját, semmint hogy pesszimizmusukból egy jot­tányit is engednének. Az optimista klub tagjai gombot hordanak a gomblyukban. Az alapszabályok nem mond­ják meg,, mire jó ez, de egyszerű ennek a gombnak az értelme: ezt a gombot nyomják meg, ha már nagyon szorul a kapca. Például egy tág azt olvassa az újságban, hogy a mexikói kamarában egy kis nézeteltérés tá­madt a képviselők közt, amit érvek helyett revolverrel intéztek el és az eredmény né­hány halott és sebesült. Ilyenkor nem köny- nyü az optimistának hidegvérét megőriznie ée olyat mondani, amiért nem egv, de tiz dol­lár bírságot kell fizetnie. Egy ilyen esetben megnyomja a gombot a gomblyukában és menten felderül az arca és a kedélye. Körül­néz a klubban és azt gondolja, hogy milyen jó dolog ez a szép klub. különösen ha a mexi­kói kamarával hasonlítják össze. Nincsenek nézeteltérések és főként nincsen revolver. Minden oka meg van arra, hogy optimista le­gyen. Mexikó messze van és ha Mexikókon lenne egy ilyen klub, nem történnének az utolsóhoz hasonlatos vérengzések. Derűs opti­mista mosollyal mindent el lehel intézni: poli­tikát gazdasági válságot. Ez csak első hallásra hangzik hihetetlenül és hatásában mégis igy van. Fontos a politika? A gazdasági válságV Annak nem, aki derűsen tud mosolyogni. Ke­vesen tudnak derűsen mosolyogni a válsághoz, ez igaz, de viszont ezért iratkoznak be a klub­ba, amely csak Amerikában eddig milliónál több tagot számlál. Végtelenül fontos volt en­nek a klubnak a kitalálása, már csak azért is, mert az emberek hovatovább végképpen megfeledkeztek volna arról, hogy az optimista mosoly a legfőbb jó és a leghathatósabb gyógyszer. A klubtagok aránylag olcsón meg­tanulják ezt a bölcsességei és élnek vele. A pénztár közös és ez már egymaga a gazda­sági válság leküzdését jelenti, mert igy még a pesszimizmus is hasznot hajt. Minden pe.sz­szimisztikus kijelentés egy dollár---------nem­so kára milliókra fog rúgni a klubvagyon, ezt minden pesszimista, aki nem iratkozik be tagnak, be kell hogy lássa. Milliós vagyon lesz nemsokára az optimizmus alapja: a leg­alaposabb alap és az optimisták elmondhat­ják, hogy a pesszimizmus szerezte meg nekik ezt az alapot. Idáig minden rendben van és ismétlem, hogy az optimisták klubját meg- alakitani száz gazdaságpolitikai konferenciá­nál fontosabb cselekedet volt. Csak egy gon­dolat bánt engem, a született pesszimistát, hogy valaki itt is akad, akin nem fog az op­timizmus. Nem fogja hinni, hogy az optimiz­mus állandó valami és — pesszimista böl­csességgel ellopja az optimista klub vagyonát. Sajnos, erre a legoptimistább tagokat is cser­ben fogja hagyni az optimizmus. Kár, de igy lesz. IRODALMI TOPOGRÁFIA Irta: SCHÖPFLIN ALADÁR Kazinczy Ferenc Biharban született ugyan, de voltaképpen zempléni ember, élete túl­nyomó része Zemplénben folyt le, Sáros- patákon járt iskolába, s a börtön keserves iütermezzója után Zemplénibe tért vissza, ott házasodott meg, ott irta müveit, onnan kül­dözgette leveleit az ország minden táljára, ismerősökhöz és ismeretlenekhez. A nagy irodalmi és kulturális hangváltozás onnan, Zempléniből indult ki. Érdekes megfigyelni a magyarság külön­böző területei szerint annak a nagy reform- mozgalomnak a menetét, amely a XIX. szá­zad elején elindulva, két nemzedék alatt teljesen átalakította Magyarországnak nem­csak szellemi struktúráját, hanem állami szervezetét is. A mozgalom nyugati kulinr- haiások alatt indult meg,, de nem az ország nyugati részeiből, melyeik a legközvetlenebb érintkezésben álltak a nyugat szellemével. A kiinduló pont északkelet volt. Onnan Jött Kazinczy, a debreceni Csokonai, a szatmári Kölcsey, majd a következő nemzedékben az, aki levonta az átalakulás végső konzekven­ciáit: Kossuth, szintén Zemplén gyermeke. Aligha lehet ez egyszerű véletlen; a nagy tehetségek rajzásában kell valami biológiai vagy néplélektani törvénynek érvényesülni, melyet egyelőre nem ismerünk. Bajos volna csupán a véletlennek tulajdonítani, hogy a következő nemzedékben már Délnyugat, a Dunántúl veszi át a vezető szerepet Kis­faludy Károllyal és Vörösmarty val, s legké­sőbb .mozdul meg, de legmagasabbra jut a s'Évidék, az Alföld, Petőfivel és Arannyal, a Kis Alföld Jókaival. Végigszemlélve e szempont alapján a magyar kultúra topográ­fiáját, bizonyos törvényszerűséget kell meg­állapítanunk, amely nyilvánvalóan az egyes területek társadalmi és műveltségi viszo­nyaival és lakosságúik temperámon tumbeli minőségével van kapcsolatban. Nem először volt Zemplén és általában az Északkelet a kezdeményező. Már az előző századokban is innen indultak ki a végzetes nagy megmozdulások. Rákóczi, Thököly lo­bogói alá itt gyülekeztek először az elége­detlen magyarok. Ez a terület mindig a nyugtalanság fészke volt. Minden nyugtalan- kodásban az az elem vezetett, amelynek el­helyezkedésében legtöbb volt az elégedet­lenség forrása: a falusi becskoros nemesség. Ez az osztály azon a vidéken különösen nagy számú volt mindig. Gazdasági helyzete, élet­módja alig volt különb a jobbágyokénál, kul­túrája csak valamivel magasabb. De a ne­mességére büszke volt, gondosan őrizte a nagy lakatos ládában az ősi geuálist, mint egyetlen kincset ápolta a régi családi hagyo­mányokat, a magyar nemesek egyenlőségé­nek elvénél fogva egyenjoguuak, sőt egyen­rangúnak tekintette magái a nagy főurak­kal, meg volt adva számára a lehetőség, hogy alacsony sorsából felemelkedjék egy- egy különösen tehetséges és szerencsés tag­jaival az ország nagyurai közé. Nemessége sok esetben régibb volt, mint akárhány mágnáscsaládé s ezért szive mélyében kü­lönbnek is érez le magát azoknál. „Mi Adyak már tönkre voltunk menve, mikor a Wesse- lényiek kezdték" szokta mondogatni Ady Endre, akiben sok volt ennek a nyugtalan, fiaikéiózus fajnak a temperámén lurnából. A képzelt előkelő rang és a tényleges alacsony helyzet antitézise állandó elégü tétlenség for­rása volt, a felemelkedés lehetősége a válto­zás vágyát tartotta ébren, mert a jobb sors­ra jutás mégis csak inkább volt várható egy általános nagy változásiul, .mint a mozdulat­lanságtól. Az emelkedés alapja a tanullság volt * ezért aki csak lehelte, la mi Itatta fialt, amit a református Főiskolák sokféle jóitólI berendezései és spártai szelleme is meg­könnyítet tek. Szinte törvényszerűnek lát­szik, hogy ebből a fajtából került ki az ,,or- szágháboui'tó" Kossuth. Kazinczybam ez a nyugtalanság más, mondhatni szuiblimáltabb formáiban nyilatko­zóit. ő már a magasabb, bár még mindig szerény soriban élő nemességből való volt. Ennek a rétegnek megvolt a maga tisztelet­reméltó műveltségi hagyománya s a helyze­te által kínált lehetőségek bizonyos ambí­ciót fejlesztettek ki fiaiban. Ezek közül leg­alább a komolyabbak és tehetségesebbek nem érték be a pataki főiskola tudományá­val, melyről Kazinczy elég kedvezőtlen ké­pet rajzolt emlékirataiban. Szükségesnek érezték, hogy legalább németül megtanuljia- nak s ezért elmentek tanulni Kassára, Eper­jesre, a szepességi városokba. Itt aztán érintkezésbe jutottak a régi műveltségű vá­rosi polgárság finomabb és szelidebb élet­formáival, megkedvelték annak magasalbb- rendü szórakozásait, rájöttek, hogy a cigány- muzsikán kívül is van zene, a szobák falait nemcsak a család őseinek mord képeivel le­het díszíteni és müveit nők körében, elmés beszélgetés köziben töltött órák is vannak olyan mulatságosak, mint a duhaj cimborák dőzsölései. Szóval a rusztikus fiatalemberek, akik már a családból is hoztak egy kis mű­veltebb lei vegét, hozzászoktak az urbánus formákhoz és a kulturális érdeklődéshez. Ha azután egyikben közülük megvolt az írói szenvedély eredendő bűne, — lett belőle Kazinczy Ferenc. Mohón rávetette magát a most megismert német könyvekre, élőbb vá­logatás nélkül, majd egyre fejlődőbb Ízlés­sel, a németek után a világirodalom más müveire, s kialakult benne olyasvalami, ami Beisisemyeiélkben miég csak derengett: a vi­lágirodalom szi nívón alá nak tudata. Ekkor jött az összeírásonlitás a magyar és a világ­irodalom között; párhuzamba kellett állítani Gyöngyösisy Istvánt Goethével, — akiben megvolt, amint mondtam, az írói szenvedély, abban természetszerűen feltámadt a gondo­lat: a magyar irodalmat a megcsodált min­ták szerint felemelni oda, ahol a müveit nemzetek állanak. S ezzel megkezdődött Kazinczy munkája. — (Sohasem „Adieu", mindig „Au revoir". A nyár nem volt élvezetes. Sok volt az eső, kevés a napfény s a nyár vége pedig min­den átmenet nélkül ránkboritotta a kedélv- telen esős őszt. Ez az oka annak, hogy sok ember eltette későbbre szabadságát, pihené­sének pár betét. Ezek számára ma egy biz­tató és kedves oéj mutatkozik: a Riviéra. A francia Riviéra klímája: az esetlen napok és a csodálatosan illatos, enyhe éjszakák egye­nesen hívogatják azokat, akik félnek az ősz unalmas esőkopogásának idegölésétől s akik nem tudnak könnyű szívvel búcsút mondani a napfénynek. A szeptember és az október a legszebb a Riviérán, ahol a kék tengerparton virágos ligetekben ezer és ezer ember sül­ien magát és élvezi a tenger simogató vizét akkor, mikor ríni idehaza sáreipövel bajló­dunk és a fűtőanyag beszerzésének gondjá­val bíbelődünk. Mi nyakunkba huzzuk az e.ső- köppenyünk gallérját és készülünk a tél hi­degére, mikor Nizza, Monté GarJo, Juan les Fin.s, Cannes és Monton liotélterraszain köuy- nyti, lenge ruhában táncolnak az emberek. És az ősznek ez a megölője az utóbbi időben erősen demokratizálódott. Ma nemi luxus és nem a kiválasztottak élvezete a Riviéra. Az árak alkalmazkodtak a világ nyomorúságá­hoz s ez teszi lehetővé, hogy a mi utazási irodánk már 1400 koronáért tud a Riviérán elsőrendű penzióban útiköltséggel együtt 14 napos üdülést, biztosi tani. Egyik utasunk, aki több belet töltött a I*. M. II. utazási irodája lévém Nizzában, ezl írja egy levelezőlapon elutazása előtt irodánk nak: „.Sohasem „Adieu", mindig „Au revoir, Riviéra!" Felolvasás Irta: Karinthy Frigyes Különleges megtiszteltetés ért. Esperantó társaság gyűlt egybe, a napok­ban Pesten. A világ- minden részéből, néme­tek, svédek, ausztráliaiak, még kínai is volt köztük, akiket egybeforrasztott a közös segéd- nyelv, az a boldog érzés, hogy szabadon és függetlenül beszélhetnek egymással, anélkül, hogy a szavuk a másiknak nemzeti érzékét sértené. Néhány esperantó nyelven megjelent köny­vem feljogosított rá, hogy közéjük kevered­jem — kedvesen fogadtak s a magyar rende­zőség azzal a megtisztelő kéréssel fordult hozzám, hogy jelenjek meg a hangversenyen, amit az érdekes társaság in utalta iá sára ren­deztek, este, egy intim klubhelyiségben. Mikor aztán ott voltam már valakinek az az ötlete támadt, hogy olvassam fel egy no­vellámat. Természetesen esperantóul. A kitűnő Bodó fordításában. Már most aztán be kell vallanom valamit, Nem tudok esperantóul. Furcsa, ugy-e, hogy. nem tudok, lévén lelkes híve az egész moz­galomnak, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy esperantóul pár nap alatt meg lehet ta­nulni — mentségemre legfeljebb azt hozhat­nám fel, hogy éppen az esperantőmozgalom lelkes propagálása s a körülötte támadt viták­ban való részvétel foglalta le annyira időmet, hogy a nyelvet megtanulni már nem értem rá. No, de mindegy, gondoltam, az esperantó betű olvasása olyan könnyű és logikus, hogy bátran felolvashatok bármely elém kerülő szöveget. Senki sem fogja észrevenni a svindlit. Rögtön fel is mentem a dobogóra és felol­vastam a novellát. Ennél furcsább élményem kevés volt. Egy kukkot nem értettem abból, amit ol­vastam. Homályosan emlékeztem ugyan a no­vella tartalmára — azaz csak emlékezni vél­tem. Egész a közepéig abban voltam, hogy eg.y humoreszket olvasok el. Vidám és köny- nved hangot ütöttem meg. De senki se neve­tett. Igen komolyan és meghatottan figyeltek. Némelyik bólogatott — a második oldal felén valaki zsebkendőt vett elő és szeméhez emel­te. Egy másik arcról meg mintha néma szem­rehányást olvastam volna le (persze, magya­rul, az arcokról egyelőre magyarul szoktam olvasni), amiért ilyen hetyke és cinikus a hanglejtésem. Ekkor gyanús lett nekem a do­log, lopva egy pillantást vetettem a novella címére és ^legnagyobb rémületemre ráeszmél­tem, hogy egyik legszomorubb tárgyú novel­lámat olvasom éppen. Azonnal hangot változtattam: gyászos von­tatott tónusban folytattam a felolvasást. Vesztemre. Az első padsorban kuncogni kezdett valaki. Többen hangosan nevettek. Izzadság verte ki a homlokom. Most aztán csakugyan uem tudtam, hányadán vagyok. Képzeljék el, egy süket virtuóz, aki nem hall­ja, amit játszik! Az egyik mondat végén tapsolni kezdtek. Azonnal abbahagytam a felolvasást, felálltam és meghajoltam, mint aki szerencsés csattanó­val befejezi a produkciót! Mindenki gratulált, valósággal ünnepeltek. Azt mondták, zseniális előadó vagyok. Mikor aztán szerényen visszaültem a he­lyemre és megnéztem a kezemben tartott, még nyitott könyvet (egy esperantó antoló­giát), kiderült, hogy annál a kritikus pontnál ijedtemben három lapot forgattam el, és sa­ját, szomorú novellám folytatása helyett Mol­nár Ferenc egyik sikerült krokijának a végét olvastam fel. KUmits Lat?os: BITANG... Bitang módjára üz a sorsom. Nincs megpihenés, nincs megállás. Csak vergődés, csak örök fájás. Kínoz minden. Kínoz az Élet. Fekete pernye hull elémbe. Mintha felettem minden égne. Égne az ég, égne # felhő. Égne a ház. ho! csendben élek. A nyütt álmok, s .a kopott képek. Mintha égne a szivem tája. Talán ég is. Jaj, érzem, érzem, Amint lobogva ég az énem. Mintha hullanék már a mélybe Izzóvá vált, zuhanó szárnyon. Mint csillag, nyári éjszakákon. 6

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents