Prágai Magyar Hirlap, 1931. augusztus (10. évfolyam, 173-197 / 2690-2714. szám)
1931-08-23 / 191. (2708.) szám
6 1931 augusztus 23, vasára^ t>ragai-A\a<Aarhi rlab Fátisvás i csehszlovákiai magyar akadémikusokhoz! A csehszlovákiai magyar egyetemi és főiskolai hallgatók 1930. évi losonci országos kongresszusa alkalmából beiktatott ideiglenes tisztikar ezúton értesíti a csehszlovákiai magyar főiskolás diákságot, hogy az ezidén esedékes VI. országos diákkongr-esz- szust szeptember 3-ára hívja össze Kassára. A kongresszus négynapos lesz a Kassai és Környékbeli Magyar Főiskolai Hallgatók Egyesülete rendezésében. A részletes programot a sajtó közli. A diákügyekben teljhatalommal felruházott ideiglenes tisztikar döntése alapján a kongresszuson megjelenhet minden csehszlovákiai magyar egyetemi és főiskolai hallga'ó, beleértve a most érettségizett és főiskolára készülő diákságot is. A jelenlevőknek felszólalási joguk, a diákszövetség jogi ügyeiben azonban szavazó joguk csak a hivatalos kiküldötteknek van. Hivatalos kiküldötteknek számítanak a következő egyesületek delegációi: a prágai és a pozsonyi 6—6 taggal, a brünni Corvi- nia és a brünni MAKK 3—3 taggal, azonkívül minden olyan szlovenszkói és ruszinsz- kói magyar diákszervezet 3—3 tagból álló delegációi, amely diákszervezet hatóságilag jóváhagyott és a diákszövetség követelményeinek megfelelő alapszabályokkal rendelkezik, vagy legalább is 40 nap telt el a kongresszus megnyitó napján az alapszabályok beadásától számítva. A delegáltaknak a kiküldő egyesület által kiállított Írásbeli meghatalmazással kell rendelkezniük. A hivatalos kiküldöttek és a diáklátogatók neve, egyesületi hovátartozása és érkezésének pontos megadása legkésőbb szeptember 1-ig bejelentendő Sehmitz Károlynál, Kassa-Kosice, Jókal-uoca 12. Esetleges diákelöadások ugyanaddig a terminusig je- lente-ndők be az előbbi ciunen. Az ideiglenes tisztikar nevében: Berecz Kálmán s. k. Briikk Sáudor s. k. titkár. elnök. „Saldbraés Tekko“ ! tapéták, színtartók és moshatók. Minták és költségvetés díjmentesen. Géperőre berendezett PYROXYLIN (Nitrocellu- loselakkozás) kórházak, betegszobák, orvosi rendelők, stb. részére. Mindennemű savakkal szemben ellenálló. Kapható: Freimama Adolf, Kosice, Pesti ut 31. A SÁTOROS EMBER Tanulságos történet, többlété szempontból Irta: KARINTHY FRIGYES 1931 augusztus 22. Évekkel ezelőtt egy későnyári reggelen a hajnali órák körül — álmos vicék nyalogatták éppen a kapukat — negyven-negyvenöt- éves íminkáskültsejü férfi bukkant elő az egyik ucca fordulóján, Berlin legforgalmasabb negyedében, a Friedriiohstrasse környékén. Már ősz bocs avarodé, háromnapos szakálla nem ellenszenves vonásokat mosott el: vizeskék szemeiből se olvastad volna ki a zolai emberállat véres durvaságát, se a föld fiának keménységét. Bedig kubikosfélének kellett lennie, a jelek szerint: egyik kézéiben ásót, kőemelővasat cipelt, vállán ormótlan sáto r rúd himbálódzo tt, rácsavarf ponyvával, a ruhája földszinti, bizonytalan vászon. Az egyik viciné ásítva utána nézett, amint valamit dörmögve elbicegett mellette. Aztán még rá is kiáltott. A sátoros kubikos ugyanis nem ment végig az uocán. Az egyik hatalmas palota előtt, a járda szélén, valahol a csatornalefolyó közelében megállt, körülnézett, letette a szerszámokat. Megnézte a házszámot , aztán a csatorna fölé hajolt. Megint dörmöglött valamit, biccentett, aztán a rudat a járdára fektetve, kigöngyöl iiet te a ponyvát a kocsiutra. — Náj wasz lösz! — mondta a viciné, de a kubikos nem is felelt, mintegy méltóságának és fontos szerepének tudatában. A viciné még állt egy darabig, elnézte, ahogy az tempósan kinyitja a sátrat, bajmolódik, egy kicsit káromkodik és éppen csak ahogy illik, végre felállítja a kocsin tón, közvetlenül a járda szélén. A feszitőruddal leoöivekeli a sáíortartókat, aztán leül a kőre maga is. A derék Schutzmann éppen akkor ment először végig a posztján — egy autó suhant el, az első. — Muszáj éppen itt kezdeni? — mondta a rend szigorú őre a kubikosnak, látván az ismerős sátrat, amiket ezek a csatorna javító városi alkalmazottak használnák. — Hát hol a csudába, ha egyszer itt jutok hozzá legközelebb — mondta kissé érdes, de jóindulatú hangon a kubikos, némi bajo- ros kiejtéssel. — Maga bajor? — mondta a rendőr. A kubikos vállat vont. A rendőr (porosz fiú) elnézően bólintott, aztán odébb állt, miután még megjegyezte, hogy jó lesz sietni, mert nagyon akadályozza itt a forgalmat ez a sátor. Ekkor már lassan megindult a sürgés-forgás, jöttek a cselédek, később iskolásfiuk. A kubikos tanácstalanul állt egy darabig a forgatagban, aztán megállított egy arra szaladó mészárosinast, hogy legyen szives, tartsa egy darabig a sátort, amíg elfut a szerszámládáért. A fiú tartotta is, köziben maflán bámészkodott. Pár perc múlva lihegve jött a kubikos, a nagy ládával. Szépen megköszönte a kollegiális szívességet, kibontotta a ládát, mindenféle furcsa szerszámot szedett elő, nagy osavarhuzókat, harapófogókat, fúró- szerkezetet, hegesztőmasinát. Mikor mindent kirakott, mégegyszer megerősítette a sátor niégy oövekét, mert szél kezdett fujdo- gálni, aztán leült a ládára. Szalonnát burkolt ki zsíros papinból, vöröshagymát harap- dált hOizzá, fekete kenyérrel. Aztán ügyesen kinyitotta az uocai vízvezeték csövét, odatartotta a képét, nagyot hörpintett és szépen megtörölte a száját. Végre dolgozni kezdett. Először is olyan spuInt rugór a járó oe>nti- iméterszalaggal kimérte az aszfaltot, a sátor alatt. Mésszel jelölte meg az irányt, mint az orvos, aki a felbontandó hasra megrajzolja .a vágás helyét. Aztán csákánnyal szépen feltörte, pontos négyszögben, az aszfaltot — ásóval kiemelte a ki tördelt négyszöget, félredobta és puha anyaiföldet érezvén csákánya alatt, ásót ragadva nekiment, hogy vermet ásson magának. Akkorra már egész kis félkörben ácsorgót! sátra körül az ucca dologtalan csőcseléke. — Hé bácsi, — mondta egy kisfiú, csodá- raszómjas kíváncsisággal álmodó szemében — milyen mély lesz? A kubikos nem nézett fel, de a hangja barátságosan ellágyult a gyerekhangra. — Csuk amennyinek lennie kell, fiacskám. — És nem fog félni ott a sötétben, bácsi? A bámészkodók röhögtek, de a kubikos nem vesztette el türelmét. — Miért félnék, fiacskám? Csak a rossz embernek kell félnie. — De hátha kilyukasztja a földet és beesik a pokolba, bácsi? I Bratislavai Dunavásár i megnyitása 1931. VIII. 23-án 33 °/o utazási kedvezmény a csehszlovák vasutakon tudón köszöntötte, apró leánykák csicseregték feléje „kezét csókolom, Irén néni“, most már nem volt semmi kétség, az ismeretlen nem hivatalnoknő egy áruházban, hanem iskolában ta- nit- Talán számszakos, talán nyelvszakos, lehet, hogy csak kézimunkára oktatja a csemetéket, mindenesetre Farkas bácsi megbukott. Leforrázva, megszégyenülve állt az iskola kapujában és bosszankodott. Nem érezte pontosan, hogy a nőre haragszik-e. vagy önmagára, de bosszankodott. Gondolatban eltépte az egész albumot és rövid idő óta másodszor érezte, hogy eddig, mintha hiába élt volna. Néhány napig megint csak nyolc óra után ment le az uccára. Kerülte eddigi barátait, nem akart találkozni közülük senkivel. Egyszer dél felé azon vette észre magát, hogy a Dunapar- ton csatangol és hogy egy óra táján valami ellenállhatatlan erő befelé húzza az iskola felé. Amikor meglátta a hazafelé induló Irén nénit, nagy szivdobogva újra a nyomába szegődött. A tanítónő egy félóra múlva a ThökŐly-ut egyik 'bérházának a kapujában tűnt el. Farkas bácsiban akkor már nagyon forrt a virtus —• az ördög gondolta, hogy nőket kisérgetni ilyen egyszerű —, a kapuban ácsorgó házmesterforma embertől megkérdezte: — Ki volt az a hölgy, akinek most köszönt? — Horváth Gabriella tanítónő, harmadik emelet tizenhét, — vetette oda. a házmester. — Privátórák miatt tetszik érdeklődni? Farkas bácsinak fölcsillant a szeme. Hirt-e- lenéhen fiatal embernek képzelte magát, kalandra induló ifjúnak. — Igen, a húgom számára keresek valakit, aki számtanra tanítaná, — füllentette bátran, de már inait is, mert félt, hogy a szuró&szemü ember belelát a vesédbe. Másnap délután kióltözött és fölballagott a harmadik emeletre. Irén kisasszony nyitott ajtót. Valami nagyon nem lepődött meg Farkas bácsi láttán, annál zavartanban viselkedett az öreg. A tiszta kis előszobában megbotlott, az ebédlőben nekiment egy széknek, leülni sehogy sem akart. Már bánta rettenetesen, hogy idetolakodott, adott volna egy esztendőt az életéből, ha sohasem kezdett volna ebbe az ostoba kalandba. — Mivel szolgálhatok? — kérdezte kellemes hangon a kis hervadt tanítónő. Farkas bácsi szeretett volna szólni, de csak némán mammogott. — Nem parancsolok én semmit, — nyöszörögte Farkas bácsi, azt nekibátorodva folytatta: — egy kérésem volna csupán ... tessék nekem ajtót mutatni! Irén kisasszony kicsit megdöbbenve nézett ismeretlen vendégére. — Igen — ismételte Farkas bácsi —, tessék engem azonnal kidobni, mert én nem privátórák miatt jöttem, ón közönséges aszfalt'betyár vagyok: ismerkedés céljából tolakodtam be ide. A leány ajka körül kemény vonás jelent meg. — Velem nem szoktak „ismerkedni14, — mondta élesebb hangon. — Tudom én azt, kérem — dadogta Farkas bácsi siralmas ábrázattal —, csak hát arra gondoltam ... ismerjük mi már egymást... évek óta találkozunk minden reggel és nekem olyan nagy respektueom volt a kisasszony irányában, hogy olyan rendesnek és szolidnak tetszik lenni... mindig pontos, mindig dolgos. Irén kisasszony elnevette magát. — Nekem meg maga jelentette a pontos időt. Mindig kiváncsi voltam, ki az a rendes öreg ur... — Farkas Péter nyugalmazott köztisztviselő — ugrott föl az asztaltól az öreg — bocsánat, hogy eddig még nem mutatkoztam be. A leánynak megint szigorú lett a pillantása. — Rendben van, Farkas ur — mondta emeltebb hangon — örülök, hogy megismerkedtünk és most menjen szépen. Maga bizonyosan fogadott a barátaival, hogy ide följön hozzám, a fogadást tehát megnyerte. — Hogy tetszik ezt gondolni? — riadozott az öreg. — Úgy, kedves Farkas ur — felelte a leány — hogy én nem hiszem, hogy maga- fajtájú úriember figyelmére méltatott volna olyan szegény, egyedülálló, lótő-futó, kiizkö- dő teremtést, mint amilyen én vagyok. Rossz tréfák központjába pedig nem óhajtok kerülni. Farkas bácsinak ijedtében leesett az álla. — Esküszöm, Nagysád, hogy az ilyesmi távol áll tőlem. Árván álló, szorgoskodó, dolgozó hangya vagyok én, nem csinálok én ostoba vicceket... De hogy én nem érdeklődtem volna Nagysád iránt? Bizonyítani tudok... Tavaly, amikor nyaraláson tetszett lenni, én voltam a legboldogabb, hogy most pihen egy kicsit. Két éve, amikor gyászban tetszett járni, én voltam a legszerencsétlenebb, mert nem osztozhattam a bánatában. Lehet négy éve, amikor az uj barna kabátkájában megjelent: némán gratuláltam. Irén kisasszony vonásai újra megenyhültek. — Érdekes... csakugyan — mondta halkan — tessék helyet foglalni...! Farkas bácsit megszállta az ihlet. — De a legszebb napom az volt, amikor most hét éve tavasszal egy barna-fehércsikos selyem ruhában láttam. Kis selyemgallér volt rajta, alól fehér máslival. Fehér szalmakalapja volt, zöld szalaggal és zöld napernyője... A leány szemét ellepte a könny. — Igaz — suttogta — és maga ezt így megjegyezte ...? — Elhiszi már, amit mondtam, kisasszony? — Hogyne hinném, kedves barátom. És jól esik, nagyon jól esik, hogy volt valaki az én életemben, — ha nem is tudtam róla — aki érdeklődött irántam. — Mondjam tovább? — hencegett Farkas bácsi, aki érezte, hogy fölülkerekedett. — Hogyne — lelkendezett írón kisasszony — hiszen olyan boldogan hallgatom. Hanem előbb... ugye iszik egy kis likőrt? Nekipirosodva odaszökött a Kredenchez és elővette a likőrös készletet. Fürgén töltött: — Tessék parancsolni! Farkas bácsi nem nyúlt a pohárhoz. Reszelte a torkát, krákogott, végre kivágta: — Előbb az a kérdés, szabad-e dohányozni...? Ezt kérem muszáj tudni, esetleg a jövő miatt — tette hozzá nagyon komolyan. A leány szemérmesen lehunyta a szemét, gyorsan meggyujtott egy gyufát és engedelmesen Farkas bácsi felé nyújtotta. — Jó embert a pokoliban se bántják, fiacskám, ha véletlenül odakerül — mondta a kubikos — nem fog rajta se a tűz, se a kén. Csakúgy, mint az aranyon. — Az ám — jegyezte meg valaki — az ur a pokolban is ur. A kisfiú még kérdezett valamit, egiy goromba mesterlégény trágársággal vágott a szavába, Mayer ur, a szomszéd boltból, leintette, verekedés lett, a reendőr odajött, szétkergette a bámészkodókat. Menjen mindenki dolgára, ne zavarják ezt az embert, keserves munkájában. Maga is, meglepve demokratikus jóindulatán, bizonyos respoktassál kezdett utóbb érdeklődni. — Milyen mély lesz? — Vagy két és fél métert le kell ásni, aztán jobbra — mondta a kubikos. — No és a szerszámok? — Azokat majd leviszem magammal, ha ezzel kész leszek. Majd csak estére kerül rá a sor. — És éccaka is dolgozik? — Hát. — Mik orra lesz kész? — Ojijé/eltarthat , holnapután reggelig. — Nem lett volna helyesebb éocaka ásni és inkább nappal dolgozni ott lent, mikor nem zavarja itt a forgalmat? A kubikos vállat vont, a rendőr maga felelt helyette. — No persze, ha a maga esize szerint csinálná. Neim sok tarhonyát lehetne főzni a kobakjában azoknak az uraknak, a városban, akik iderendelték. Bennünket egyre zargatnak, hogy tartsuk fenn a közlekedés rendjét, aztán ők csinálják a legnagyobb zavart. No, Isten áldja meg, jó munkát! Egy fi nőm idegzetű német iró, egyébként lelkes hive és európai nevű művelője annak az uj német naturalizmusnak, ami az utóbbi években Remarque sikerével igazolódott, barátjával, a jeles újságíróval, sétált éppen arrafelé — vitatkozás közben szórakozottan megálltak, a beszélgetés néhány foszlányát hallgatták. Az iró megjegyezte, hogy lám, még Hauptmannak se sikerült tökéletesen visszaadni a nép egyszerű hangját, korábbi, venisz-tikus drámáiban — Hensohel fuvarost említette — és hogy Hasenclevernek igaza van, amikor olyan kifejezéseket ad a színészek szájába, amik nem bírják el a nyomda- festéket, mert ez a nyers, valódi élet és a művészet célja életet ábrázolni. Az újságíró*" legyintett, szidta a várost, hogy mindig, ilyenkor tépik fel az uccát, mikor legnagyobb a forgalom, pont ezen a helyen, az ember orra bukik. Nem győzték meg egymást, az újságíró bement a szerkesztőségbe, sikerült humoreszket irt „Berlini ueca“ címen, a rajzolóval néhány ügyes skiccet csináltatott hozzá és a „színes hir“ rovatban leadta. Az iró ábrándozva ért haza, leült, és másnapra el is készült legújabb novellájával, amit a legmodernebb irodalmi szemle szerzett meg közlésre. Barátai gyönyörűnek tartották, a háta mögött ugyan megjegyezték, hogy a francia veristák hatása erősen érezhető a kubikos nyers figurájának ábrázolásán, viszont a jellemzés mesteri. Harmadnap este együtt vacsorázott a Zooban régi barátjával, a művészetekért rajongó bankigazgatóval, akinek megmutatta, kéziratban — a bankigazgatónak tetszett, de megjegyezte, hogy milyen másféleképpen dolgozott fel egy hasonló témát, éppen tegnap, ez a kissé romantikus, nem nagyon népszerű, de annál nemesebb eszközökkel ható Lau- ben. Nála is egy ilyen kubikusról van sző, aki nyílt uocán gödröt ás — de nem a vaskos színekre fekteti a hangsúlyt, hanem a lélekre és az egész valami misztikus, jelképes mélységet kap ezáltal — leír egy beszélgetést, egv kisfiúval, ahol mennyországról és pokolról beszélnek a kubikossal, aki egyre mélyebbre ás és egyszer csak eltűnik a mélységben és valami fényesség ködllik elő a kuliból és a kisfiú úgy érzi, mintha repülne ... és az egészben van valami tolsztoji áhítat, mintha apostolok szavát hallanád . . . Aztán még sokáig beszélgettek és a bank- igazgató hívta az irót, hogy jöjjön vele Nor- mandiába. mert egy hónapi pihenését ott akarja tölteni. Az iró nem ment vele, a bankigazgatót három hét múlva sürgönnyel citálták haza. Csak annyi állt a sürgönyben, hogy a bank főtrezorját megfúrták. Otthon derült ki, hogy a betörést egy hónappal előbb követték el, kétmillió márkát emelt el a zseniális betörő, aki aluliról, az ucca felől ásta ki a falat és tök életese n nyo ma v esze11. A dologban az a legszebb, hogy szóról rzára megtörtént, néhány évvel ezelőtt. A berlini lapok nem nagyon dicsekedtek el esettel.
