Prágai Magyar Hirlap, 1931. augusztus (10. évfolyam, 173-197 / 2690-2714. szám)

1931-08-15 / 185. (2702.) szám

6 ^rxc^A\^cAarhirlae> 1931 angm^gttts 16, WQgnfoai. Mit írnak, mint írnak, kinek Írnak, minek Írnak?! Irta: DARKÓ ISTVÁN Az irodalom kérdésének nem akarunk több jelentőséget. adni, mint. ara ennyi jár neki. A ki­sebbségi életben a 'helyes jelentőség-elosztás azonban lényeges életfaktor. A telkeik harmó­niáját. a munkakészséget, az együttműködést is az az egyensúly biztosítja itt. amelyet éle­tünk tényezőinek pontos lemér ésével, súlyúk megállapításával magunk teremtünk meg ma­gunknak. Senki sem csodáikozhatik .tehát azon, ha ezt a eulvlemérést az irodalom számára is annyira szorgalmazzuk éppen mi, akik itt az irodalom képviselőinek számítunk. Ebből a törekvésünk­ből az erőszakosan el ötérbe-tolakodás tenden­ciája merőben hiányzik. Magunk között aszké- tikus türelemmel állandóan éppen fogyatékos­ságainkról beszélgetünk. Nem tartunk, azonban azokkal, akik a belső mérlegelésnek ezt az egyedül helyes módját teszik meg az általános, külső mérlegelés kritériumává is. Azt álltjuk, hogy a kisebbségi életben az irodalomnak ab­szolút mértékkel is van némi súlya s azoknak az eszközöknek a megteremtésén fáradozunk, amelyek kiutat biztosítanak a teremtő szellem feszengő sztatika! energiáinak. Ezt a célt szol­gáló fáradozásaink nem viselhetik az „iroda­lompolitika" nevét. Csak sulymegállapitási tö­rekvések és szervezési tevékenységek ezek, ab­ban az' egészséges formában, amelyben egyre inkább az értékes portéka kínálata álljon szem­ben a természetes kereslettel. Ilyen formában senki előtt sem lehet visszatetsző, ha az iroda­lom és szellemi élet érdekében egyelőre gyak­rabban emelünk szót, amivel egyúttal nemzeti létünk egyik nagyon fontos kérdésével törő­dünk állandó felelősségérzés alapján. * Uj kritikai éra és nivóemelkedés az irodalmi termelésben: ebben a kettős jelszóban találta meg a szlovenszkói magyar irodalom a maga legsürgősebb föladatát. Sohasem ígérhettük, hogy varázsvesszővel dolgozunk, amely pilla­natok alatt talál a legteljesebb eredményekre. Annyit azonban már ma is megállapitlhatunk, hogy a kitűzött föladat helyességéről lelkiis­meretünk nyugodt állapotán kivül éppen kö­zönségünk helyeslő állásfoglalása győzött meg bennünket. Irodalmunk értékbeli emelkedését, amelyre szerepe és hivatása is kötelezi, közön­ségünk is óhajtja. Bizonyságot adott errőíl an­nak az intézménynek a nagyszerű támogatásá­val, amelyet Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet címen a nemzeti hivatásu nívós irodalom bázisaként szellemi és anyagi erőink összefogásából megteremtett. Ennek az intéz­ménynek a részletekig menő szervezési tevé­kenységét egyes vidékeink magyarsága a leg­nagyobb jóindulattal és szeretettel fogadta. Amikor elsőizben adtunk hangot annak a re1 ménykedésnek, hogy irodalmunk uj korszaka a tervek és nekikészülés után az első eredmé­nyek pozitívumáig jut, a kozmikus osüggedés mai konjunktúrájában meghatottan kell köszö­netét mondanunk annak a szlovenszkói magyar közönségnek, amely mégis bizalommal és re­ménykedéssel tud foglalkozni kisebb és szü- kebb szellemi kázatájával. * A bizalmatgerjesztő érdeklődésre jellemző, hogy éledező irodalmunk dolgai legutóbb min­den vonatkozásukban foglalkoztatták a széle­sedő irodalmi nyilvánosságot. Bizonyosan eb­ből is magyarázhatjuk, hogy itt-ott apró pikan­tériákat tálaltak az olvasó elé. Jókedvünkben ezekről is megemlékezhetünk. Annál is inkább, mert ezek az intim híradások a reklám kedve­sen olcsó parfőmjén kivül apró. kellemetlen il­latjait a vádaskodásnak is igyekeztek maguk körül elterjeszteni. Mi szórakoztasson bennün­ket e halódó kánikulában, a honi szüköliködés és a képeslap okibéli sztárok fürdő trikóiS képei közepette, ha ez nem? Uj könyvek kiadásáról, irodalmunk emelke­déséről lévén szó, vannak izgulékony lelkek, többnyire tintától inficiáltak, akik ráfogadnak erre a készülő versenyre, mint a zöld gyepen. Azt írták például, hogy első könyveink egyikét, a „MTJDr. Darvas" című érdekes regényt nem Bálint Aladár, azaz MUDr. Bálint kassai ideg­orvos, a Kazinczy Szövetkezet jőszemü lek tor­jai által fölfedezett uj Írónk irta, hanem mások. Fiát ilyen egy dzsungel, kérem szépen, közel­ről! Itt vannak olyanok, akik „elkövetnek" és aztán ezt mások több kézen át „simogatják", így áll elő az „irodalmi mü Szlovenszkóban". De aki ezt lefogadta, rossz lóra tett. Nem nyert! Bálint Aladár dr. ugyanis a, saját fejével, te­hetségével és kezével irta a „MUDr. Darvas" cimü regényt. E sorok írójának, a kiadó Szö­vetkezet irodalmi szerkesztőjének csak annyi köze van hozzá, hogy nagyobb mennyiségű pá­lyamunkák. hínárjából kihalászta és lektortár­saival közös megegyezésben kiadatta. De ahogy azt Bálint dr. idegorvos-írónk egykori páciense a kopasz emberek haját meresztő vádjaiban el­képzelte- úgy az még kitalálva sincs jól. A „MUDr. Darvas" érdekes, korszerű, mai re­gény, elvitathatatlan kvalitásokkal, ellenzés és dicséret jótékony esőjében törvényes egyetlen apja, MUDr. Bálint Aladár kezét fogja * így ballagnak együtt az olvasó népek tekintélyes száma között. * Amit az elöre-íugadásról mondtunk, igazában Véceoy Zoltán szeptemberben megjelenő nagy három kötete* riportjára ál, az „A eiró város­ra. A könyvkiadás három lektorán kivül ezt a könyvet eddig még csak a szedők olvasták s a könyv érdekes voltától lelkendező nyomda- igazgató, aki jelenleg az utolsó iNek nyomását vigyázza. De a Kassán megjelenő napilap már hetekkel ezelőtt megírta a könyvről, hogy sok­kal rosszabb, mint amilyeneket az ő munkatár­sai tudnának írni s amelyeket az ő nyomdája nyomna ki. Irodalmunk sok régebbi termékét csakugyan az ő nyomdája készítette s azok nagyrésze mégse volt jobb az „A síró város­nál, enyhén kifejezve. S az „A síró város" sem azért nagyszerű, izgalmas, lebilincselő és korhű riport-panoptikuma az ál! amforául a t idejének, mert máshol készül, hanem azért, mert írója, Vőcsey Zoltán, olyannak irta. A könyv tehát olyan kritikát kapott, amely valóban egyedül­álló: A kritika iroja a könyvet kéziratban sem olvasta, mert akkor legalább egy napra el kel­lett volna tőlem vennie. Bizonyos azonban, hogy egy nap alatt ki is olvasta volna mind a 700 oldalát, mert. nem. tudta volna letenni. A. jö­vőbe látó drótnélküli kritika föl találó ja véle­ményének ellenére meg vagyunk győződve ar­ról is, hogy az olvasóközönség is osztozni fog v é 1 emény iinkb e n. Ez a második fogadás se nyert tehát. Sőt vesztett! Annak dacára, hogy annyira előre­szaladt, egy egész testhosszal maradt el a cél­ban. Azt hisszük azonban, hogy nem is a cél­nak tartott, legalább is nem annak a célnak, amelynek mi tartunk. Amíg még a nyári meleg­gel is számolnunk kell, szívesen hírt adunk ezekről a félrefutásokról ezentúl is. De már kö­zelegnek a munka htisebb időszakai és nem hi­szem, hogy akkor is ráérjünk erre. Annál ke­vésbé, mert egyenesbe állított célunk, noha nagy fénnyel világit, még nagyon messze van: A magyar szellemi, tőkeerő legbőségesebb ka­matozásának idejét akarjuk elérni Szlovénoké­ban. MAGYAR EMBER ÉLETE Vidéki hírek, minden romaniiha nélkül írja: SZOMBATHY VIKTOR A nyugdíj Lássuk egyszer minden humor e romantikus látás nélkül is őket. Olvasókönyvekből szedett eszményi képzelet csak ronthat a falu embe­reivel szemben való vélemény kialakításában. Emberek ők is, de őszintébbek s lélekben ke­vésbé cifrálkodók. A napokban a környékünkön három ember is visszatért a messzi orosz földről. Egyik ti­zenhat-, a másik tizenhét-, a harmadik tizen- hárojnévi távoliét után. Egyikük legális utón került haza, a szovjet útlevelével, ezt meg is interjúvoltam s a maga módján elmondott né­hány érdekes dolgot. A másik valahonnan Svédországból jutott haza, a harmadik évekig élt már Japánban, amikor elfogta a honvágy. Ennek az esetéről van szó. A legális utón haza­tért s a japán földről visszajött ember holttá volt már itthon nyilvánitva. Mind a kettőt -megvárta a felesége, ami annyit jellent szép szóval, hogy egyik sem ment férjhez. A két ember viszont nem tagadta, hogy volt balkéz­ről való asszonya ott is, egyiknek egy orosz,, a másiknak egy koreai. Persze, nem hozták magukkal egyiket sem. Á Japánból megtért ember cugszifürer volt annakidején, jóeszti, barátságos magyar. Zsel­lér. Félhold kent, egy tehén a égy vén anyós a család mai birtoka. Szegény parasztok. Az ember, mikor fölkerestem, nem volt ott­hon, valahol munka után szaladgált. Az asz- szony a városba készült,' gyümölccsel. Végig- b all agunk a falun. — No, néni — kérdezem —, örül, hogy itt­hon az ura? Valami boldog mosolyt várok, az öröm rej­tett jeliét. Mégis csak az embere volt, szerette, várta. Ehelyett azonban elkomorodott: — Hát nézze — válaszolta kelletlenül —, olyan régen volt az, el is felejtettem. Az tizen­hét év. Sok minden történt! —• Talán féltékeny az ázsiai asszonyra? Csodálkozva húzta el a száját: —• É-én? Mér? Az ő dolga. Fírfi! —- Vagy maga szeret mást? — Rígen vót! Elakad a társalgás. Porozunk az utón. Egy­kedvűen halad mellettem. A gyümölcskosárra. ügyel. Aztán magától szólal meg: — Nézze, ketten elé Idegé ltunk, eddig az 'öreg- anyámmal. Itt-ott akadt munka is. Az anyám beteg, ő már nem dől go zhat ik. Magamnak se volt néha munkám. De nyugdíj, az biztos volt. Nyolcvan korona nyugdijat kaptunk, .mert hogy az uram holttá nyilvánítottak: huszon­egybe. Ez a nyugdíj megvolt, ez biztos volt, erre lehetett számítani. Megállt a beszédben. Talán megbánta, hogy ennyit is mondott. De most már nem hagytam. —• Hát ezért? — Hát ezért. Hogy Ö most megjött, nincs nyugdíj. Munka is alig akad, nyugdíj se lesz. Bizonytalan lesz az életünk. El iis küldtem, ke­ressen kenyérrevalót, hát el is ment a csépiéi­hez. De most ott alig van munka. Erős ráncai voltak ennek az asszonynak az arcán. Kemény vonásai. Ez nem bánta volna, ha a-z embere haza nem jön, ez nem irigyke­dett a koreai, asszonyra, férje idegen már neki, egy régi emlék, akihez valami hajdani ígéret, pap, anyakönyv vezető fűzi, de semmi más. Semmivel nem törődött, csak azzal, hogy el­vész a nyugdija,. Ezalatt férjét a. bürokrácia holtból élőnek nyilvánította. De a nyugdíj, a nyolcvan körön a. az elveszett, űrökre. Most már lehet igazán is holt az az ember, az állam iij nyugdijat arra ki nem utal többé! Azértbát csak ballagott mellettem, közönyö­sen, belső gondokkal és nem is szólt többet semmit. Alsó ajkát behúzta, szürke szemei a kosárra meredtek. Valamit még dünnyögött magában. Mé’rges volt. Tűzoltás Sok a tiiz mostanában ezen a környéken. Hol egy ház gyullad ki, ihol egy pajta. Néha szalma ég, gabona, s olykor egy mallo-m. Este­felé az ég alját megfesti a fűz pírja. Ilyenkor a szorgalmas komáromi tűzoltók motorra kap­nak s rohannak ki a falvakba. Ki tudná meg­mondani, mi okozza az ilyen tüzeket? Van, aki magának gyújtja föl, van akinek a haragosa. Sok oka van az ilyen tüzeknek. A múltkor egy malom gyulladt ki. Sistergő láng csapott ki az ablakokon s már-már úgy volt, hogy a tűz átterjed a szomszéd házakra is. A falu összefutott. Az önkéntes tűzoltók iz­zadni kezdtek s kezdetleges fecskendőjükkel locsolni kezdték a hatalmas lángokat. Telefoni értesítés szaladt a környéki falvak­ba s a városba, segítségért. A. tűzoltók fáradoztak s a többi ember meg csak nézte a tüzet. Közönyösen, egy ki.s ér­deklődéssel, de csak nézte. — Oltani, oltani! — ordították a malom gazdái. A tűz szikrái rászálltak a szomszéd, szal­matetős ház tetejére is. A bennlakók oltani kezdték, néhányan odaiszáladtak vödörrel, de a többség csak álldogált s ahogy a két csend­őr megérkezett s Vödrötit nyomott az embe­rek kezébe, azok hoztak is egy vödör vizet, aztán letették az edényt s szépen odéibbszál- 1 mgóztak. A tűzoltókat kivéve nem oltott senki. A csendőrök tuszkolták a népet, rájuk paran­csoltak, de addig volt hatása, imig valame­lyik látótávon bűiül volt. Közönyösen, érdektelenül nézték a malom égéséit. Hümmögtek. Jöttek az idegen tűzoltók. Alig volt, aki segítsen nekik. Az emberek húzódoztak, ide- oda sétáltak, kiki hazament a magáét védeni, de a másikén nem segített. Két községben történt ez meg ezidén. Nem mindegyik falu ilyen, az természetes. Van­nak falvak, ahol nagy áldozatkészséggel igye­keznek egymás haján segíteni. De meg kell állapítani, hogy két faluban közömbösen néz­ték az egymás vagyonának pusztulását. A malom le is égett. Tövig. A falu meg nézte. Az ing Gyilkosság történt az egyik faluban. Korcs­mái verekedés. A nagy viaskodás hevében egyik legény le­szúrta a másikat. Nem nagy ritkaság ez, sű­rűvérű legények laknak errefelé. Véletlenül történt, mint kiderült, mert nem is ezt a le­gényt célozta meg a kés, dle visszahívni őt az életbe már úgysem lehetett. A csendőrség kivonult, rendet csinált, le­fogta a bűnöst s a hatósági orvos, aiz ügyész, hivatalosan szólva: „kiszálltak a boncolás ímegtejtése végett". (Ezt a cifra szólamot is csak jogász gondolhatta ki.) Ott boncolnak, boncolgatnak. Meleg van. A család sir és szomorú. Ahogy ott bánkódnak, siránkoznak, egyszeresük a halott legény nagynénje közelebb jön és sugdosni kezd. Először elküldik, aztán eltolják a színhelyről, de Mari nénit eltávolítani nem lehelt. Mit sug­dos hát ez az asszony? Odamegy az ügyvéd s megkérdi, mit akar. ’ — Az inget. — Milyen inget? —A Józsi ingóit. Ami rajta volt. Egy kicsit kimossuk, ha véres is és nem baj, ha a szú­rás helyin szakadt. Bevarrja azt az ember, jó lesz még azt*hordani a nyáron. Kár volna az ingér, adódjuk Andrisnak... Es aggódva várták az eldobott inget. A díjjegyzék A vidéki újságokat, többiziben szerencsélte­tik a falu poétái iia. Majd minden faluiban akad egy tudálékos paraszti ember vagy ipa­ros egyén, aki vers írással s egyéb szelle­miekkel foglalkozik. S iha már nagyön visz­ket a közlési vágy, szelleme nem maradhat zártan a falu határain, hanem az nyilvános­ságot kíván. Azelőtt remegve küldték ilyen nagy egyéniségek toltuk műnk áj ál. Re szike tő kezekkel, furcsa fogalmazással, véget nem érő gondolatokkal tarkították & ki» veimet, amit közöltetni akartak. S néha-néha egy el­kerülte!, kuriózumképpen, leközöltek, a fél­falu odavolt a boldogságtól. Csak az a veszély fenyegette a szerkesztőségeket, hogy uj és uj vershalmazokat fog cipelni a postás. Változtak az idők s mi is mások lettünk. Most is jönnek különös elmemüvek. Jön­nek a paksaméták. A kisérő levél azonban szigorú .és követelőző. A faluin megtudtak egy nagy titkot. Megtudták, hogy a szellemi mun­kát busásan fizetik. Valaki elárulta a falu­nak, hogy a költők kacsalábon forgó várak­ban élnek s az irók dollárban keresik a ke­nyerüket. Különösen, itt Szlovenszkón. így történik aztán, hogy a vers is megjön, az elbeszélés is, de a kisérő levél nem kér s nem rimánkodik. Nem. A kísérőlevél köve­tel. „Itt küdök néhány verset. Nagyon jók. üt mindenkinek tetzik. Tesék becses számában közölni és a díjjegyzéket azornal megküdeni Lehet postautalványon, meg ajánlót levélbe is. Nem tudom, mit fizetnek egy versér, de van nekem még sok és ha jó pénzt kapok, küdök, ha leérnek, töbet ie. De a díjjegyzé­ket kérem". így a mai falu. Díjjegyzéket és honoráriu­mot követel. Az utolsó négy hétben átlag hetenként lát­tam ilyen levelet. Nagyon tájékozottak már az emberek. Shaw-i allűrjeik vannak. S mondja még valaki, hogy nem élelme­sek! Pálon, a modern Néró Páris, augusztus 18. Patou. a nők öltözködésének mestere nemrég könyvet irt a divatról és azokról a hires asszo­nyokról, akiket levetkőztetett, hogy felöltöztes­sen. A könyv címlapján a szerző széles arca és gömbölyű pocakja látható és egy óriási monokli, amelyen át Patou a vetkőző és öltöző nőket néz­te tegnap, ma pedig az olvasóval néz farkassze­met, talán ’ kíváncsibban és izgató ttabban, mint a nők öltöztetése közben, mert a könyv* megírása a divatfejedelem művészi teremtővágyának egy újfajta kiélési módja volt. Az öltöztetés fejedelmének környezetében már a könyv megjelenésekor bizonyára észrevették az avatottak, hogy Patou-val valami baj van. A! párisi divatkirály a gombostűk után a tolihoz nyúlt, mégpedig azzal a nem leplezett ég nem tit­kolt ambícióval, hogy irói remekművet alkot, Remekműnek nem mondható Patou könyve, lég-; feljebb érdekes olvasmánynak, ami Patou mű­vészi vágyainak átalakulásában és lelki életének változásaiban fontos szerepet játszott. Ez a könyv, hogy úgy mondjuk, átmenet volt a mű­vészetig fejlesztett szabóságból egy szublimált ós igazinak vélt művészet felé. Úgy látszik, tou nem találta meg a toliban azt az instrumen­tumot, amellyel művészi vágyait hiánytalanul kir e légiiket te volna. Talán nem is volt egészen megelégedve könyvének sikerével és meggyőződ-, ve könyvének művészi értékéről- Eldobta a tol­lat és kezébe kapta az ecsetet. Párisi hir szerint Patou az ecset kedvéért nemcsak a tollat dobta el, hanem müvészvágyainak első eszközeit, az ollót és a gombostűt is — örökre. Patou vissza­vonul a szabóságtól, már el is költözött Párisból vidéki birtokára, ahol minden idejét a festészet­nek akarja szentelni. Némelyek szerint a párisi divat válsága m hozzájárult Patou távozásához. Szerintünk ez a válság, amely nem is nagyon komoly, csak tized- rangu ok lehet a divatkirály elvonulásának mo­tivációjában. Korunknak ez a mindenképp érde­kes és jellegzetes alakja már minden „válság" nélkül is megérett arra, hogy festőművész le­gyen. Wilde-nak van egy novellája, amely azt igyekszik bizonyítani, hogy az igazi művész szuverénül uralkodik a különböző művészetek eszközei fölött és mánikusan keres mindig uj és uj eszközöket. Mindent lehet művészien csi­nálni. A „Toll, ecset és méreg" bőse épp olyan művészettel kotyvasztotta a mérget és adta be embertársainak, mint amilyen avatott kézzel kezelte az ecsetet és a tollat. Patouról, „toll, ecset és szoknya" művészéről is el kell hinnünk, hogy valóban müvészlólek. Wilde hősével ellen­tétben ő nem mérget kevert, mielőtt a szoknya- szabásról áttért volna az írásra és festésre, ha­nem a nőket varázsolta szebbekké és kivánato- sabbakká a férfiak számára s ezzel talán egy ki­csit méregkeverő is volt. Ami azonban a legszembeötlőbb Patou vidéki elvonulásában, az, hogy rajta is beteljesedett az úgynevezett művészi el kék, vagy még inkább a „Sohö,uigeist“-ek végzete. Nem hisszük el, hogy Patou a kényszeregyezségtől való félelmében akarja becsukni divatmütermeit és idejekorán menekül a „világválság" mindent elöntő hullá­mai elöl. Nem, Patou is az az örök Néró, aki nem érte be az uralkodás véres művészetével, hanem mindenáron költő akart lenni, aki lantpengetés közben szavalja saját verseit. Patou-uak sem elég a divat császársága. Nagyon boldogtalan volna, ha nem engednék festeni. Megunta, az uralkodást ég magasabb rendű művészi kielégü­lések után vágyik. Talán azt akarja dokumen­tálni a világ előtt, hogy csakugyan művésze volt az öltöztetésnek. Csak ott téved, hogy ezt mindenki hajlandó elismerni róla és semmi szük­sége sincs arra, hogy önigazolásul, a toll után most az ecsethez nyúljon és esetleg szörnyű rossz képeket fessen. Az egész világ kacagna, ha az öltöztetés egy­kori művészének vidéki magányában alkotott képeit az „elutasítottak tárlatán" állítanák kJ*

Next

/
Thumbnails
Contents