Prágai Magyar Hirlap, 1931. június (10. évfolyam, 124-146 / 2641-2663. szám)
1931-06-21 / 140. (2657.) szám
8 <M^gafcMAfifeaifcHnaiag 1931 junius 21, vasárnap. EGY RIPORTER , , , ltja: MÁRA! SÁNDOR NAPLÓJÁBÓL Titok A legnagyobb titkok egyike az, hogyan készül egy nyelv, például a francia? Laikus azt hinné, hogy az uocám készül, a szobákban, a gyárakban és műhelyekben, ahol az emberek élnek és fecsegnek. A szakember csak mosolyog ezen, mert tudija, hogy az a nyelv, melyet az élet csinál és használ, nem érvényes, beszélni talán lehet vele, de tudományos szempontból beszélni sem érdemes róla. Tudományos szempontból az egyetlen érvényes nyelv a Francia Akadémia szótárkészitő ülésein készül. Ezekről az ülésekről, melyeket zárt ajtók megett tartanak meg a szótárbizottság tagjai, időnként homályos híradások szűrődnek ki a nagyvilágiba: szűkszavú kommünikék jelentik, hogy az Akadémia tagjai megint egyszer ülést tartottak és tovább dolgoztak a Nagy Szótáron, elfogadták és beiktatták a francia nyelv kincstárába a „film“ szócskát, vagy véglegesen száműzték, a „billiárd“ szócskát. Ezek a hírek felcsigázták kíváncsiságomat. Tudvalevő, hogy egy nemzet nyelvében él. Úgy képzeltem el, hogy valamilyen diktatórikus hatalommal felruházott Nemzeti Nagytanács dönt ez üléseken a szavak élete és halála felől, afféle filológiai Ku- Klux-Klan, kucsmában és pallós heyett hegyes irótollal egy szó-hóhér kezében, aki a halál ra-itélt szavakat egyetlen tollvonással fejezi le, s vér helyett a kivégzett szó törzséből természetesen vörös tinta ömlik. Mint olyan ember, akinek a betű a kenyere, a nyelvet ón Is anyagnak tartom, melynek szerves, szinte fiziológiai élete van, egy-egy szó néha kalandokra indul és sebekkel bontottan tér vissza a rokonszavak nagy csa. ládijába, s néha, titokban, nem mindig legális keretek között, éjszakáról virradóra megszületik egy uij szó-csecsemő, kinek anyja a Literatura és ajpja egy rossz költő. Annyit tudtam, hogy a szótárkészitő bizottság tagjai elsősorban ügyvédek, kardinálisok és generálisok, s csak másod és utolsósorban költők és irók, mert a franciák óvatos emberek, akik a nemzeti élet válságos kérdéseibe nem szívesen engedik belesz óin* a költőket, s minden fontosabb dolgot szívesebben bíznak a kardinálisokra, ügyvédekre és generálisokra. Ezért van náluk olyan szép rend. S ezért olyan tökéletes a francia ,£pyelv. Legalább ők azt mondják. Néha rémhírek jelentek meg a lapokban, hogy az Akadémia ülésén felszólalt az egyik kardinális, s követelte, hogy a „talkie** kifejezést, mely veszedelmesen kezd belopózni a közhasználatba, száműzzék a ördög-szigetre, vagy, hogy egy generális imditványára a bizottság a „propeller*1 sző érdekében kegyelmi tanáccsá alakult át. Mindez a homályban történt, a nagyközönség csak a hivatalos ediktumokat olvashatta, közben persze gyanútlanul használt olyan szavakat, mint „autó** vagy „revü“ s fogalma sem volt róla, hogy a valóságban, pontosabban az Akadémia szótárában ezek a szavak nem élnek. Ezért, a nagy hőség dacára, elmentem egy délután a Francia Akadémia épületébe, mert feltétlenül tanúja szerettem volna lenni, ha csak rövid időre is, hogyan készül egy nyelv? A portásnak fogalma sem volt róla, hol készül a francia nyelv, s a titkársághoz utasított, ahol meglehetős körülményesen fogadtak. Miután igazoltam magam, hogy ki vagyok és mi vagyok s megígértem, hogy egy igekötőt sem fogok ellopni, ha beengednek a kincstárba, a titkár sajnálkozva adta tudtomra, hogy a szótárkészitő bizottság ülésére nem engedhet be, mert az ülések szigorúan bizalmasak és titkosak. — Mikor tartják az üléseket? —- kérdeztem. — Például most is —- felelte a titkár az óráját nézve. — Délután háromtól négyig tart az ülés. Most a „vehicule** szócskán dolgoznak — tette hozzá bizalmasan. — És hogy megy az ilyesmi? — kérdeztem izgatottan. — Legalább mesélje el, ha már nem láthatom. — Az úgy megy — moudta a titkár, aki közlékeny, kövér francia ember volt, s most ebéd után kissé borszagu és bőbeszédű —- hogy az akadémikusok összeülnek, többnyire a kora délutáni órában, ebéd után, s zárt ajtók mögött tanácskoznak. — S nem szabad senkinek belépni1? — kérdeztem kétségbeesve. — Senkinek — mondta. — Én magam seim voltam még benn — folytatta vigasztalón. Hallgattunk. Nagyon meleg volt. Mélyen a titkár szemébe néztem, aki nem birta pillantásomat, elfordult és lehajtotta fejét. Gyanú gyötört. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ebben a melegben a kardinálisok, ügyvédek és generálisok csakugyan a francia nyelven dolgoznak. — Mondja — kérdeztem súgva — nem gondolja — Tekintettel a nagy melegre — Ezek mégis idősebb emberek — Most, az ebédutáni órában — S tekintettel arra, hogy az ülések ilyen szigorúan zártak és titkosak — Nem gondolja, hogy odabenn, a zárt teremben ezek az urak talán — Talán nem is — — Hogyan, nem is? — kérdezte zavartan. — Talán nem is a szótáron — dadogtam. — Engem az a gyanú kínoz — Talán kártyáznak. — Az lehetetlen — mondta a titkár és sértődötten kiegyenesedett. — Miért volna lehetetlen? — folytattam szemtelenül. — Nagyon is valószínű. Nekem ez a titokzatosság gyanús. Ha tudni akarja, meg vagyok győződve róla, hogy kártyáznak. — Az Akadémia tagjai nem szoktak kártyán i — felelte méltósággal a titkár. És kidobott. Lázadás Láttam a párisi uocán egy lovat, amely fellázadt. Ezt csak azért mondom el, mert gyöngéden és buzgalommal gyűjtök minden olyan tünetet, amely dokumentum az egyéniség lázadásának gépies és standardizált korunkban. Ez az egyéniség, mely fellázadt, egy öreg ló volt, s a legforgalmasabb párisi uocák egyikén pillantottam meg. délelőtt tizenegykor. A lóhoz egy kocsi tartozott, melyen üres szeneszsákok hevertek. A kocsis (benn ivott a kocsmában s lovát sorsára hagyta az autók ezrei között. A ló várt egy ideig, aztán eszébe juthatott valami, talán dolga volt valahol a városban, sürgős elintézni valója, egy másik városnegyedben, egy levelet kellett feladnia a postán, vagy telefonálni akart: elég az hozzá, úgy, ahogy volt, kocsival és üres szeneszsákokkal, s természetesen a forgalmi szabályzat tiszteletben tartásával, mely előírja, hogy jobbra hajts és balra előzz, fordult egyet, átkelt az autók között nagyon gyakorlottan az úttest másik oldalára, s élénk és sietős léptekkel útnak eredt. Jobbra hajtott és balra előzött. Az autók kitértek előle. A ló rendíthetetlenül ment a maga utján, az autók között, mint akinek elég volt, s végre cselekvésre szánta el magát: sokáig várt, remélte, hogy az értelem érveivel is tud hatni még. de kénytelen belátni, hogy ebben a felfordult világban bölcs szó és türelmes megértés mit sem érnek és elszánta magát a cselekvésre. Lehlet, hogy elment állást keresni, mielőtt virslii lesz belőle, határozottan volt benne valami végsőkig elszánt és rezignált, mint az olyan lóban, aki tudja, hogy nem várhat többé- semmit az emberektől, divatja múlt, szükség nincsen reá, köszöni szépen, alászol- gája. így ment el a ló. Az emberek álltak a járda szélén és tát ott szájjal bámulták. Senki, egyetlen őgyelgő nem akadt, aki útjában feltartóztatta volna. Talán volt valami sötéten elszánt a ló arokiifejezésében, valami baljós, amely visszatartotta a járókelőket, sőt a rendőrt is attól, hogy eszmecserébe bocsátkozzék a lóval: úgy ment, elszántan, mint aki felrúgja a világrendet, egy világrendet, mely a ló szempontjából végérvényesen és érthetetlenül megbukott A kocsis gyanútlanul ivott még a kocsmában, mikor a ló már régen túl volt az uooajsarkon, s éppen felkanyarodott az Étoile felé, lehet, hogy a Ghamps Elyséen volt dolga. Iskolaügyi minisztérium által engedélyezett Iskolapadok ingyenes költségvetés beküldése mellett, va'amint elsőrendű csapolt Heveröszékek (Liegestuhl) Kaphatók: „Iglovia" Kulmann Béla bútorgyárában Spiáská Nova Vés. (Igló) Slovensko. A különös az volt, hogy senki nem bántotta. Az emberek szájtátva bámulták a lovat, tétlenül, tájékozatlanul. Senki nem ugrott elébe, nem ragadta meg a gyeplő szárát, ami nem is lett volna olyan nehéz, mert a ló nem rohant, nem galoppozott, kedélyes, de elszánt tnabban ügetett. A rendőr megkövültén nézett utána. A soífőrök a volán mellől biztatták a lovat. A soffőrök mind levi- tézlett bérkocsisok, nekik tetszett a ló lázadása. S a géperejű jármüvek hörgő és fuldokló sokasága közepette a lóerejíü jármű zavartalanul haladt az Étoile felé. Olyan volt, mint egy jelenés. Mintha a kreatúra fellázadna a Gép ellen, mely végzete. Mint egy intelem, úgy vonult ez a lázadó ló végig: az Avenue Wagramon, emelt fővel, dacosan. Valahol messze futott már utána a kocsisa, s kétségbeesetten üvöltözött. A ló az egyik uocasarok forgatagában megakadt, a falihoz lapult, remegve megállt. Most felugrott végre valaki a bakra, kézbekapta a gyeplőt, vé- gighuzott a lázadó hátán ostorával. A ló nem mozdult, egész teste remegett és ömlött róla a hab. Lehajtotta a fejét. S már jött a rendőr, notesszel kezében, hogy felírja. Nem tudóim, hány napra ítélték a lovat, vagy a kocsist, de ez a lázadó ló felemelő érzéseket keltett bennem, nem tudom s nem is akarom elfelejteni. Valahol s valamikor el kell kezdeni a tiltakozást az egész rendszer ellen ezt gondolhatta a ló és igaza volit. A lóság és az emberiség egyformán dögrová- sou vannak. Az egyéniség ott lázad, ahol tud: ha az egyéniség véletlenül ló, és nem ember, ami valószínűbb is, akkor délelőtt tizenegykor, a párisi uooa gépei között. — A sinzeppelin első próbautja. Berlinből jelentik: A vasárnapra virradó éjszaka érdekes kísérletet hajtanak végre a hamburg-berlini vasútvonalon. Krtzkenberg mérnök szenzációs találmánya, a sin- zeppelin imdul el első próbautjára a birodalmi vasúttársaság egyik rendes vonalán. A sinzeppelin eddig csík különleges és nyílegyenes pályákon hajtott végre próbautakat s ez lesz az első eset, hogy normális pályán halad, váltókon és kanyarulatokon keresztül. A próbaút tartamára a hamburg-berlini vonalon az egész vasúti forgalmat beszüntetik. A sinzeppelin Krukenberg mérnök számitásai szerint körülbelül 1SA óra alatt teszi majd meg a közel 300 kilométeres utat. nyilatkozatait, engedelmesen ült gazdája mellett, a vacsorát már elköltötték, Xavér fölaj- zöfct képzelettel erről-arról beszélt, Szenessel, a főkönyvelővel, ilyenkor elbánt: — A múltkor már majd megmondtam neki: Hot volt maga még akkor, amikor én már a fegyver gyárban segédkönyvelő voltam ? ... Maga akar engem megtani-tani arra, hogy az áruszámlán lévő összegeknek stimmelni kell az adósok és hitelezők számláival? ... Nekem mondja, aki mindig a joxir voltam és a napról át a hétre, a hétről a hónapokra minden tételt mindig összestimmel tettem ... A levelező pedig a Szenesnek kontráz... Ez az ember, akit én protezsáltam a direktornál... Akinek a múltkor is én segítettem, hogy azt a francia levelet megírja . -. Xavér ült az asztal mellett... de föl és alá járt a hivatalában, minden asztalnál megállít, napközben benneszorult haragját a kipécézett emberekre ráküldte... és a derék, csöndes kedélyű Mári türelmesen hallgatta a lármás unaJmasságokat, a Szenes intrikáiról, a folyószámlái csodákról, a bravúros üzleti levelekről. Mári az ápolója, testvére, bizalmasa volt Xavérnek. Mári eltemette Xavér apját és anyját. Mert Mári jól tudott főzni, volt arról szó mindig, hogy egyszer majd elszerződik a vendéglőbe szakácsnőnek; Erdélyben, a hegyek között, ahol jeges Nemere fu, volt egy kilencven éves néni kéje. akinek a keresetéből minden elsején két forintot küldött, sokat szeretett imádkozni, alázatos szolgáló volt, aki magáért a mesterségért állít be annakidején Xavér anyja mellé és amikor már mindenki‘örökre elment a házból, csak a fiatalúr marad itt kopasz elhagyóitságban. Mári átvette a szekrények kulcsát és eszmélés nélküli rászántsággal sütött-főzötl Xavérnak, föl- varrta leszakadt gombjait, kikészítette a tarka, keményített inget Xavér ágyára és este, a befőttes örömek után, engedelmesen odaült Xavér elé, akinek ilyenkor mondanivalói voltak... Xavér indulatos mozdulattal magához rántotta a lekváros bögrét, a szélére csúszott bodzaédességet lekanalazta, cuppanós rándulással] a maga száját megcsókolgatta, az izes kedvességet buosuzkodva mégegyszer átélvezte és már szelíden majdnem szomorkod- va mondta: — Mért kell nekem mindig mérgelődni?... Xavér sóhajosan ásított é9 Mári megtanulta Xavért, külön e célból kifejlett ösztönökkel tudta, hogy itt vannak a nesztelenség percei, amikor Xavér mélázva emészt, a homlokát tenyerébe hajtja, a lámpa udvarába a kopasz fején felsütnek a vörös szeplőík, amikor Xavér házasságra gondol és furfangos csöndben várja, hogy Mári erről beszéljen. Mári megszokta ezt, mint az esti imádkozást, és mégis frissen komolykodva mondta: — Nagyságos ur.., Meg kellene már házasodni ... Xavér lassan felemelte a fejét, pislogó szeme belenézett a lámpa világosságába és senki sem tudhatja, milyen csábos furcsaságok úszkáltak Xavér előtt, mert Xavér arca megmozdult, a petyhüdt ráncok lassanként kisimultak rajta és lopva, titokban, mosolygós lett az ábrázata. Mári letakaritotta a vacsorát, rendbehozta az asztalit és az abrosz összeh aj (ugatása, a tányérok rendezése közben, az elgondolkozás szüneteivel mondta: — Szegény édesanyja mindig azt mondta, hogy előbb meghal, mielőtt a fia megházasodik... — Mi lesz a nagyságos úrral, ha egyszer megbetegszik, ha egyszer a kórházba kerül.,. Xavér felemelte fénylő vörös fejét, karcsú dereka keménykedve kiegyenesedett, színes gyöngyházgombos mellénye hirtelen megfeszült, színtelen szeme megíkiosinyült mint a beringé és az álarcos önérzettel, mely szégyenek előli menekül nyomorúságot ösztönösen eltakar, ijedten mindig védekezik, hangulatosain mondta: — Én nőgyülöiő vagyok ... \z öreg fonnyadt arca elmosolyodott és didergés izgatottsággal ^recitálta: — A nő megalázza az embert... — A nő férfiatlanná teszi a férfit,.. — A nő nem lehet jó barátja a férfinak... — A nő ... Mári fészkelődött a helyén, váratlanul vele mondta Xavérral a pontos igéket és az elfő győ szavaknál elfelejti© magát, rejtelmesen rá k i áll.tofct X a vérra: — Igen ... A nagyságos ur tél a fehér személyektől ... Xavér kopasz feje peckesen megállt, a szava abbamaradt, csodálkozva nézte Márit, ásított, nyújtózkodott, bizalmatlanul dünnyögte: — Menjünk aludni ... Amikor Xavér felkelt, május elseje volt, harmatos reggel, amikor az orgonabokrokon a szirmok egymásra borulnak. Xavér befelé való életének a májusi hajnal volt a másik nagy dátuma; az egyik a szilveszteri éjszaka volt, amikor Máriával a vendéglőben virrasztottak, a púk kan 6 s tizenkét- órai zenebonát megcsodálták és ropogósra sütött fiatal malacot ettek. A nyurga Xavér a kövérkés Máriával ráült a konflisra. A liget elején lu.ftballpnt vettek. Xavér tartotta a madzagot és a zöld, táncos ballón felrepült a Xavér hosszú figurája méntén, hintázott a vörös feje mögött, amint az öreg szekér ugrott és nyekkent, vagy a pajkos tavaszi szelek jobbról-bálról pofozgatták. Xavér ásítva tátogatta a száját. Cifrázott, hangos, ballonos kocsik fölro- hamtak mellette. Selyembe bugyolált lányok, férfiak rikkantottak, összegomolyogtak, az összefutott emberbalom fölött virágos nagy kalapok rezegtek. Xavér kémlelő tekintettel bele-belenézett a kocsik kavargó ölébe; zengett a vad kacaj és belecsattamt a Xavér szegény eszébe... A robogó kocsik örvényében Xavér meglátott. egy embert. Finom sárga ruha volt rajta, piros virág a gomblyukában és a két karja vadulva hadonászott, mintha a mennyországot akarná magához lecibál.ni, zavargóit, rikoltott, körülötte a lányok vele kiabáltak, a kocsi elfutott előre, messzire, ki tudja hová.. Xavér meglökte Márit és izgatottan mondotta: — Nézze, a Szenes... a főkönyvelő ... Bel eu sztak az embertengerbe. A konflisról idelátszott, hogy a ringlispile- ken lányok és legények nyargalnak, forgó bolondozással zebrákon kergetik egymást, Xavér rágta a vékony bajuszát, pislogva ráisan- ditgatott a bámészkodó, szótlan Márira, a szó lid konflis továbbesuszott, virágos park mellett elkanyarodott, az aggastyán kanca a kocsi előtt fölnyeritett, Xavér kicsi szeme dűlted ve egy bokorra nézett... A virágos sátor alatt egy leány és egy férfi ölelkezett... Xavér sovány, csontos karja fölemelkedett, mintha a bokorért, az alatta vergődő boldogságért nyúlna, de remegősen rákanyarodott a Mári meleg nyakára, a jó. puha, húsos derekára, aki ijedt szeméremmel visszasugta: i- Fiatal ur! %
