Prágai Magyar Hirlap, 1931. május (10. évfolyam, 100-123 / 2617-2640. szám)
1931-05-03 / 101. (2618.) szám
Un vatta* t raaárn&p. 'PIV^ctMa&^ARHÍRIiAP Mi az igazság a meghurcolt jászóvári premontrei kanonokrend körűi? Takács Menyhért dr. prépost-prelátas nyilatkozik a rend helyzetéről s a magyarországi és szíovenszkói premontreiek egyházfőéi viszonyáról A rendlonők a tisztult hnltarpoíitikától várfa a jóvátételt 'Jászóvár, április végén. A legutóbbi napokban látogatást tettem Takács Menyhért dr. jáezói prépostnál, a premontrei kanonokrend prelátusánál, jász óvári rezidenciájában, hogy tőle interjút kérjek a jászóvári premontrei rend mai helyzete és sorsa felől. Mély meghatottság vett rajtam erőt, amint végighaladtam a jászói prépostság gyönyörű frontja előtt, amely a maga barokk építészeti stílusában festői szépségben bukkan fel a fakadó tapasz pompájából. Az Ízlés, rend és monumentalitás, amely a nagyszerű műemléket oly hatásossá teszi, az áhitat, melyet a szent falak látása szuggerál, a természeti szépség, amely ezt a ritka művészeti alkotást körülveszi és a kultúra, amely a pompás millió minden pontján visszatükrözik, tiszteletet parancsol a nagymultu premontrei rend és annak érdemekben gazdag feje iránt, akik az elődeik által épített istenes hajlékot annyi szeretettel, ízléssel és áldozatkészséggel óvják és föntartják az egyház és az ország nagyobb dicsőségére. Ezekkel az érzésekkel léptem át a nemes főpap lakosztályának küszöbét, akit régóta van szerencsém ismerni és tisztelni, s akihez igaz szeretettel ragaszkodom. Szeretetreméltó nyájassággal fogadott — Isten hozta szerkesztő uram! Ugyan mi jót hozott nekem — mondá — csendes magányomba? — Látni kívántam prelátus uramat, mert már rég nem volt szerencsém és tudakozódni hogy- léte felől, meg a tiszteletreméltó premontrei rend mai helyzetéről, hogy hirt adhassanak a P. M. H. olvasóinak, akik a rend sorsát aggódó szeretettel kisérik. — Köszönöm — válaszolta meghatott komolysággal a főpap. — Megvagyok és megvagyunk nehéz küzdelmek és súlyos aggodalmak között. De jó az Isten, majd megsegít, mint ahogy megsegített mindig annyi viszontagságaink között. — Mi is megdöbbenéssel értesültünk, — folytattam —, hogy & rendet Ötmillió korona vagyonadóval terhelték meg . — Ez csak kivetés; — felelte a prelátus — annak ie éreznie kell, aki kivetette, hogy egy hétszázéves egyházi kulturvagyont ilyen módon tönkretenni nem lehet. Az ügy appelláta alatt áll. Maga a pénzügyminisztérium sem döntött még és azután is van még egy fórum: a legfelső közigazgatási biró- ság. A rendre nézve egyelőre csak az a sérelmes és rnegalázó, hogy a pénzügyi hatóságok a kivetett borzalmas vagyonadó biztosítására lefoglalták egyhónapi határidőre a rend összes ingó vagyonát, jövedelmeit és gazdasági instrukcióit, még mielőtt a véghatározat meghozatott volna. Ennek a lefoglalásnak a feloldása iránt megtettük a törvényes lépéseket. (Tudtunkkal ez már meg is történt. Szerk.) — Egyes lapok — vetettem közbe — azt hangoztatták, hogy a horribilis vagyonadó tulajdonképpen „megtorlás'4 a rend politikai magatartása miatt? — — Nem tudok ilyesmit föltételezni — felelte észrevehető megütközéssel a prépost. — Hálámnál korrektebb politikai magatartást senki eem tanúsíthat s hogy a rend minden tagja e téren kifogástalan, azért polgári becsületemmel állok jót. Megtorolni csak bűnt, vagy vétséget lehet. Itt pedig senki sem bűnös, se nem vétkes, legfeljebb az, aki a rendet politikailag lelkiisme- retleniil meggyanúsítja, vagy ellene alattomosan árulkodik. Meg vagyok egyébként győződve, hogy a pénzügyminisztériumot a törvény és annak szelleme vezérli és nem hitvány denunciálások. Bizalommal tekintek azért igazságos és méltányos döntése elé. A jászóvári rend viszonya a magyarországi premontreiekhez — Még arra kérném mélyen tisztelt prelátus uramat, — folytattam tovább —, nyilatkozzék, a jászóvári rendnek a magyaronszági premontreiekhez való viszonyáról, mert arról is jelentek meg sajtóközlemények, hogy a rend itteni jövedelmeiből építette és tartja fenn gödöllői iskoláját és rendházát. — Ennek a kiáltó valótlanságnak a kigondolása magán viseli az ártó szándék fekete bélyegét. Én — mondotta nem csekély felháborodással a prelátus —, soha sem szoktam a rend ügyének védelmét a nyilvánosság elé vinni, de nehogy a jóhiszemű nagyközönség ie megté- veeztteesók az ilyen maliciózus ráfogások által, ezúttal meg fogom köszönni, ha szerkesztő ur tájékoztatja olvasóit a következőkről: A magyarországi premontreiek már 1923-ban teljesen elválaszttattak a jászóvári rendtől és annak egyházi javadalmától; akkor, tudniillik, amikor a magyar kultuszkormány sürgetésére a gödöllői reálgimnázium és internálna fölépítéséhez hozzáfogtak. Meg kellett ugyanis terhelniük a magyarországi közel 12.000 hold kiterjedésű Javadalmat és annak hozamát egy nagy törlesztéséé kölcsönnel és e végből az ottani birtokokat az itteniektől szigorúan szeparálni. így kívánta ezt elsősorban a rend érdeke mind a két országban. 1924. tavaszán a szeparáció egyházjogi téren is megtörtént, még pedig a teplai monostorban — Marienbad mellett — megtartott egyetemes premontrei káptalanban, ahol a jászóvár! rend nevében kijelentettem, hogy kanóniánk csatlakozik az újonnan szervezett csehszlovák rendtartományhoz, magam pedig a magyar circaria fölött az államfordulatig viselt generális vikáriusi állásomról lemondtam. Az egyetemes káptalan javaslatom szerint határozott és ezt a határozatot a generális apátelnök fölterjesztésére az Apostoli Szentszék még ugyanazon évben jóváhagyta azzal, hogy a Magyarországba átköltözött rendtagok mindaddig a saját prépostjuk egyházi joghatósága alá tartoznak, amig Gödöllőn a fölépítendő xendház „Canonica erectio“-ja megtörténhetik. Természetesen én. ezt a joghatóságot innen csak préposti vikárius utján gyakorolhatom éppen úgy, mint a kassai és rozsnyói püspökök Magyarországon lévő plébániáik fölött Az én joghatóságom a valóságban nem több, mint az úgynevezett vizi- tátori joghatóság s a vizitátor feladata ellenőrizni egy uj rendház statum-ezerü berendezését, a szerzetesrendi claueurát és a közö« életnek szigorúan egyházi szellemét Javadalmi és rendkormányzati tekintetben a gödöllői kollégium Jászótól épp úgy el van választva, altár a francia, belga, holland és osztrák monostorok. Az egyetemes rendnek közös statútumai vannak, melyek alapján egyházi unióban van a világon létező összes premontrei monostor, de vagyonjogiig és r en dk ormány zatilag mindegyik egymástól független és önálló. Gödöllőnek csupán az a hiánya, hogy nincsen még temploma. Ezért késik a „Canonica erectio is. Ez alatt tudniillik ünnepélyes beiktatást kell érteni a kiváltságos szerzetes kanonokok kategóriájába, melyet a rendtagoknak a Szentszék iránti alázatos engedelmességgel kell bevárniok. — Azt hiszem ezek után, Hogy minden komoly és jóhiszemű ember csak megértéssel éa megnyugvással fogja fogadni a kijelentésemet, hogy. a jászóvár! prépostság egyházi javadalma soha egy fillérrel sem járult hozzá Gödöllő fölépítéséhez, sem pedig fönntartásához! A pénzügyi hatóságoknak pedig kiadtam a rend bevételeiről és kiadásairól szóló számadási könyveket, bár rendem nem tartozik a nyilvános számadásra kötelezett üzletek, vagy vállalatok közé. Tessék hivatalosan is meggyőződni, hogy mire használja föl a rend a kulturvagyont * * némulj-on el végre-valahára minden igazságtalan rekrimináció! Vajha az összjövedelem elégséges volna az itteni kulturterhekre és közadókra és ne kellene súlyos passzívákkal megterhéltetnünk! A fend mssiijd és feüené — Legyen szabad még egy utolsó kérdést fölvetnem Méltóságod előtt — mondám —: lényeges különbség van-e a premontrei rend múltja és jelene között? — Lényege*} különbség nincsen, — volt a válasz, — mert a rend hivatása alapításától fogva egy és ugyanaz: Hiven szolgálni Istennek és hazának! U két legátus Irta: aNTSL Az öreg ur ott ült az asztal amellett, mint annyi este s átadta az aznapi lapokat a két legátusnak. Isten tudja, hol szedte M őket, de ott lebzseltek már jó pár esztendeje az öreg ur gazdag asztalánál. A munkájuk csak annyi volt, hogy vacsora után hatalmas vitákba kergették egymást. Egyikük megkapta a kormánylapot, a másik az ellenzék lapját. S elkezdődött a szenvedélyes vita egészen addig, amig az öreg ur el nem álinosodott. Mikor a legátusok látták, hogy lefcőkadt a feje, a legtüzesebb vita közepén is abbahagyták a megkezdett témát s csendesen eltűntek az ebédlőből. Természetesen méltán hiheti az olvasó, hogy ez a két derék ingyenélő, aminőkből nagyon sok volt azelőtt széles Magyarországon, csak foglalkozásból került egymással szembe ilyen heves viták lefolytatására. Egész nap békésen idogáltak a nagy eperfa alatt, vagy a hűvös uriszoibában s csak este keltek ki egymás ellen a lapok álláspontjának megvitatása alkalmával. így értesült az öregur a világ forgásáról. Soha sem vett újságot a kezébe. Nem is akarta rontani velük a szemét. No meg nem Is volt meggyőződve olyan szentül a lapok igazáról, mint a két elhízott legátus. Ha a kezébe vette a® újságokat, akkor is csak azért vette, hogy a kiosztásnál nehogy az ellenzéki legátusnak adja a kormány újságját. Ámbár egyszer ez Is megesett 3 a derék emberek nem vették észre a cserét. Egymásnak estek, s az előző nappal teljesen ellentétes álláspontok védelmezésébe keveredtek az öregur nem csekély bosszankodására. Mondom, a betűk összefolytak a szeme előtt, szétmásztak, mint a hangyák s nem maradtak meg azokban a katonás sorokban, aminőkben a derék újságnyomó állitgatta őket. Szemüveget sem csináltatott magának az akkor nagyon híres Kovács tanárral a pesti kórházban. A számadó juhásszal sem vizsgáltatta meg gyengülő szemeit, aki pedig akkortájt a leghíresebb szemspecialista volt nemcsak Magyarországon, hanem az egész monarchiában. Egyszer aztán valamelyik túlbuzgó orvosnak eszébe jutott megmondani a juhásznak, hogy milyen bonyolult a szem szerkezete. Attól az időtől kezdve nem volt ember, akinek a szeméihez csak hozzá is mert volna nyúlniJ Nem is látott az öregur mesz- szebb a földjei határánál. A politikát ő is huncutságnak tartotta, mint annyi más okos ember. Jókat tudott aludni s kora reggel, amikor a legátusok még javában aludták az igazak álmát, ő már kint járt a tanyákon s irányította a munkát. Ment ás minden, mint a karikacsapás. Nem kellettek neki szakkönyvek, szakelőadások, jobban tudott mindent, mint az összes könyv,írók vailameny- nyien. így múlt el esztendő esztendő után. Szépen, törvényszerűen ismétlődött a természetben minden. Akácfáik virágoztak, mert virá- gozniok kellett, a kertben is rendes időben nyílott a pünkösdi rózsa meg a mályva. A kék búzavirágok s a piros pipacsok is kibújtak a búzatáblák szélén. Az öregur mindezt nem látta, mert nem igen jutott ideje utánanézni, hogy a kertekben kinyílott-e időre a rezeda vagy a jázmin? Hanem a két legátus annál jobban figyelemmel kísérte ezeket a dolgokat, ők sóik mindenre ráértek. Széptevésre az asszonyok, leányok körül; gólyaíhir keresésére túl a lápon és akáovirágszedósre a beporozott akácfákról. Az öregur mindezekből semmit sem tudott. Azt hitte, hogy napközben is a kormány cselekedetei felett vitáznak s készülnek a beszámolókra az est- ebédnél. Pedig talán erre gondoltak a legkevésbé. Sokkalta nagyobb problémáik voltak, mint elítélni vagy megbocsátani. Leveleket vártak vagy Írogattak, találkozásra jártak a szérüs kertekbe, idegen házak ablakai alá. De azért este bőszülten vitáztak s miég a keresztvizet is leszedték egymásról, ha bele- melegedtek. Egyik este azután hatalmas vihar tört ki az asztalnál. Az egyik legátus nem méltányolva | az öregur változatlan kíváncsiságát a világ járása iránt, egyszerűen nem jelent meg az estebédnél. így a kormánypártot védő legátus egyedül maradt törvényeivel s javaslataival. Az öregur tudta, hogy ez nem szülhet jó vért, ha valamelyik vezető párt ellenzék nélkül marad & önkényesen a maga szakállára intézi az ország sorsát „Akkora aggodalom lett rajta úrrá, aiminőben még nem látta isenM. Mintha egy egész ország sorsa lenne keze iíbe letéve. Ez az aggodalom azonban nem csendes tépelődésben vagy töprengésben nyilvánult meg, hanem óriási lármáiban, ami felverte a ház évszázados csendjét, kihallatszott a földekre, a béresházakba s megremegtette ember s állat lelkét. A kormány álláspontját hiven képviselő legátus pedig ott az asztal mellett lesütötte a szemét. Nyoma sem volt benne annak az egyenes nyiltságmak, bátor fellépésnek, szenvedélyes egyéniségnek, amivel már esztendők óta hivatott exponense a kormány rendelkezéseinek. Egy árva szót sem szólt, csak hallgatta az öregur szenvedélyes szavait. Az ő szemei előtt is összefutottak a hetük, mint az öregur szemei előtt. Talán akkor sem oldódott volna meg a nyelve, ha azt lesi ki az asztalra dobott újság nagybetűiből, hogy a kormány bevezette az általános titkos választójogot. Kormánypárti politikája dacára titokban sokat gondolt erre az eshetőségre, de mint tisztességes kormánypártinak természetesen nem volt szabad ezt a kérdést még csak megbolygatni sem. Odakint csodálatos nyár terjeszkedett. Valami tompa melegség terjengett be az ablakokon, meglcavarta a pipa füsttengert, amely vastagon ülte meg a szoba levegőjét. A kormánypárti legátus vágyakozással nézett kifelé. Szeretett volna ö is kint lenni, de nem volt elég bátorsága hozzá. Pedig Tóth Teriék minden este ilyentájt kiülnek a ház elé s ott üldögélnek csendesen beszélgetve, míg ő céltalan vitát folytat legátustársávai az asztal mellett. Az ellenzéki politikus, az más. ö nem gondolkodott soká. Mikor Timár Zsuzsika ránevetett, egy pillanatig sem habozott tovább. Most ott ül mellette a malomnál s fogja a kezét s nézik együtt, amint a víz tükrén töredezik a hold. Melege lett erre a gon- d ólaira. Az öreg ur föl 6 alá sétált s tovább ordított a legátus előtt, meg-megpihenve, mintha a világ valamennyi fájdalmát akarná tudomására hozni. Faxkasözemet nézett a kormány igazságos és fenkölt védelmezőjével, aki pislogott egyet-kettőt, mint ama bizonyos rimoci nyúl. Tudta, hogy holnap szedhetik a sátorfájukat s nekivághatnak a végtelen országúinak. Ezalatt az egykét év alatt pedig alaposan elszoktak mindentől. A gyaloglástól éppúgy, mint a koplalástól. Arra a gondolatra pedig, hogy njra a kazlakba befurakodva kell egy éjszakát eltölteni, egyenesen megborsózott a háta. De ö meg is mondta, hogy ebből nagy baj lesz. Tudta előre, hogy az öregur nem fogja megbocsátani az elmaradást. • — Szedjétek le az asztalt, — parancsolta az öregur. A legátus szeme szikrákat szórt az éhségtől. Nagyokat nyelt, amikor a párolgó ételeket sorba kivitte a cseléd. Pedig olyan finom, aranyszínű galuskákat hoztak egy tálon a pörkölt mellé, hogy a szive majd beleezakadt, mi- kOT az ajtón keresztül az asztalról eltűnni látta. — A szeme közé akarok nézni. Á szeme közé. Látni akarom, bele mer-e nézni a szemembe. Tudni akarom, hogy miért nem jelent meg a mai estebéclnél? Nem érzi jól magát? Kévéséi valamit? A pipa úgy füstölt a szájában, mint egy kigyulladt kémény. Néha a csöndben hallani lehetett az ÓTa tik-tak olását. —i A szemébe nézek reggel a gazembernek. A szemébe ... Éjfél felé járhatott, amikor az öregar nyugovóra tért. Ha ugyan annak lehet nevezni azt a hánykolód ást, amelyet az ágyában hajnali háromig véghez vitt. Aprókat köhögött, mint mindig, ha. dühös volt valamiért, s ezt a szokását ismerte mindenki'. A legátus, aki még ott maradt az ebédlőben, kissé megkönnyebbülve, borzadva következtetett a másnapi eseményekre. Egyszerre csöndeset nyílt az ajtó. s belépett a legátus. Lábujjhegyen jött, mosolygós arccal s lassan, óvatosan tette be az ajtót maga mögött. Mikor a kormánypárti legátus szomorú arcát meglátta, majdhogy hangos nevetésbe nem kéz dett. Amugyis csak nagyon nehezen bírt meg féktelen jókedvével. _ Mit búsulsz, pajtás, kenyeres? Talán W7
