Prágai Magyar Hirlap, 1931. április (10. évfolyam, 76-99 / 2593-2616. szám)

1931-04-05 / 79. (2596.) szám

1981 április 5, vasárnap.

23

GÖRÖQTÜZ

Irta: Darkó István

A károm teherkocsit az apró mozdony köny- nyeli vitte az elsárgult mezők között. Amikor kis kaptat óhoz ért velük, meglassudott a futtájában és reménykedve, nehézzé vált lélegzettel, sznszogósan szótagolta M tölcséres kéményén: Is-ten se-gits, Is-ten se-gits. Ily képpen mégis felért a tetőre, ott megköny- nyebbüJt sóhajjal nagy tömeg füstöt és gőzt huhogott ki magáiból és nekiszaladt a túlsó lejtőnek. Vígan kerepeltek lefelé a kerekei és felszabadult melléből feledékenyen tört elő: Akár segksz, akár nem, akár eegitsz, akár nem.

Az első teherkocsiban, egymásradobált egyszerű bútorok között, rendesen összeállított áigybah. apró öregasszony feküdt. Mellette, .régi öblös karosszék'ben, pipával a szájában, kiégett szemű öregember ült. Meg-megpöf- fehtette a pipáját,' de az izét nem érezte. Aggodalmasan nézte az öregasszonyt, aki mozdulatlanul feküdt az ágyban s csak néha kérdezte meg:

Hol járunk most Gáspár?

Az öregember ilyenkor reszkető térddel lépegetett, megigazgatta a kocsi ablaka felé alatt a párnát, a széthúzott ajtó felé pillantott ' és duruzsolva hajóit a betegje fölé:

— *Móst' elhagytuk a hegyeket, édes öregem, Most már sikabb vidéken megyünk.

Az öregasszony nehezen sóhajtott :

— A hegyeket, nem mi hagytuk el, Gáspár, hanem ők minket. Milyen borzasztó lesz nélkülük.

Az öregember erre nem tudott mit mondani. , A középen elhelyezett, kis vaskályhához lépgetett, megigazgatta a kocsi ablaka felé nyúlt hosszú vékony vascsövét s a tevékenység kedvéért kinyitotta a kályha ajtaját és fadarabot dobott apró tüzes ölébe.

Az ajtó nyílásánál, kifelé fordult arccal, a két öreg felnőtt fia állott. Az öregember bizakodón. megnyugvó pillantással megjártatta a tekintetét rajta és á nagy nyomorúságban szinte el is mosolyodott

A beteg megint megszólalt az ágyban:

—. Gáspár, hallod-e?

— Igen, igen édes öregem, mit parancsolsz?

— Jenő, mit csinál Gáspár?

A fiú erre megfordult az ajtóban és odalépett az anyjához:

— Itt vagyok édesanyám. A vidéket néztem.

Az öregasszony apró arcán meleg mosoly suhant át. A szemét nem vette le a kocsi bordázott famennyezetéről, de kis ráncos kezével oldalt tapogatott a fia felé és megfogta a kezét:

— Milyen a vidék erre, Jenő?

— Egészen szép, édesanyám. Sárga mér ugyan minden, de nem is csoda, mert jól benn járunk az őszben. Sok, sok kukoricát és diny- nyét termelnek erre, azt mondhatom. Amerre a szem ellát, kukoricaiföldek mellett mentünk vagy egy negyedóráig, aztán, dinnyefoldok jöttek és azoknak se volt se vége, /se hosz- sza. A dinnye indája elszáradt már, nem is sárga, hanem sötétbarna, az esőben lassan el fog rothadni és azt hiszem, nagyszerű trágya lesz a jövő évi dinnyepalánták alá.

Az öregasszony világosan elmosolyodott:

— Hát ezt meg már honnan tudod ilyen jól, Jenőkém?

A fiú végigsimitotta halántékát:

— Csak ugv gondolom, édesanyám.

Az öregember ijedten intett neki: Beszélj, beszélj tovább. A fiú megerősítette a hangját és megsimogatta, a beteg kezét:

— Az alispán ur is a vidéket nézegette, kilátszott az orra az ajtajuk nyilasán. Nem gondolom, hogy valami melegük lehet, nincs kályha a kocsijukban. Idefujta a szél a hangját,' akkor azt hallottam, hogy valami ananász- dinnyéről mesélt.

Az öregember is a beteg fölé hajolt. Élvezettel suttogta:

— A méltóságos asszony az ura nagy va- dászbundájában ül egy ládán, a fütő mondta az előbb. Egész jól lehet vele, s a masinisztával fbeszélgetni. Gyerekkoromban mindig masiniszta szerettem volna lenni. Érdekes az, amikor kihajol a mozdony ablakán, előre bámul, bele akármilyen szélbe, esőibe hóba és viszi maga után a vonatot.

— Nagy felelősség az, — mondta felélénkülve az öregasszony, — annyi temérdek ember sorsa van rábízva.

Az öregember nevetett:

— No, most csak a mi hármunk sorsát, meg az alispánék sorsát bízták rájuk. Hat embernek szól ez az egész vonat. A fűtő jókat nevet rajtuk.

Az öregasszony felfigyelt:

— Miért nevet a fütő rajtuk, Gáspár? Mit mondasz?-- Azon nevet, hogy. az alispán a lányával és a ptjv$ a feleségével a fűtötten marha vagonban kuporog, mint'akármelyik közönséges szegény ember.-- Azon nincs mit nevetni, Gáspár 1

Az öregember elszégyelte magát és megint

a kályhával kezdet foglalatoskodni. Az öregasszony a fiához szólt:

— Jenőkém, mondanék neked valamit, ha nem haragszol meg.

— Tessék, édesanyám, már hogy haragudnék, bármit mond is.

— Ha megállunk valahol, a legközelebbi állomáson szállj le, menj oda az alispán urék- hoz és mondd meg nekik, hogy ha nagyon fáznak, jöjjenek át hozzánk. Egészen mindegy, hogy ebben a marhavagonban utaznak, vagy amabban.

A fiú tenyerébe fogta a homlokát és megint a halántékát dörzsölte. Ijedt, fekete szemmel nézett az anyjára és kinnal akart szólni, mert a beteggel nem szabad ellenkezni s ebben a helyzetben különösképpen teljesíteni akarta az édesanyja kívánságát:

— Ha kívánod, édesanyám, átmehetek:...

j Az öregember, jóságtól gyötrötten, megint í az ágy mellett termett:

| — Amáii, ez igazán szép gondolat. Ez igazán rád vall... E*n fogok átmenni a méltóságos urékhoz és én hívom át őket, hadd, lássák, hogy mi átérezzük a közös sorsot, Amáii. Mi igenis átérezzük azt ,hogy velük ugyanaz történt, mint velünk... majdnem.

Szinte végszóra, a vonat lassítani kezdett és váltón zökkent. Az öreg lelkesülten az ajtóhoz topogott, csikorgó kerekeken járó ajtaját félrehúzta és kiíesett a nyíláson:

— No lám, éppen egy kis állomás. Most átmegyek és meginvitálom őket.

Háttal fordult a kitárt ajtónak és leereszkedő gyerek módijára két kezét a padlóra támasztva, tekecmergett a kocsiból. Az öregasz- szonv egészen felélénkült, a gondolattól. Félig felült az ágyban, a fia a nagy párnával feltámasztotta a hátát.

— Rakj a tűzre még Jenőkém, ne fázzanak a kedves vendégek. Igaz, hogy nem fogadjuk őket valami díszesen, díehát ők sokkal nagyobbat zuhantak, mint mi, szegények. Be fogják látni... Közös sorsban vagyunk..,

A. fiú megváltozott mozdulatokkal teljesítette anyja parancsáit. Megtörnie az apró kályhát, a kocsi két oldalán zsúfoltan aló bútorok tetejéről székeket szedett le és a kályha köré, a szűkös férőhelyre rakta félkörbe.

Az öregember feje megjelent a kocsi ajtajában:

— Jönnek, édes öregem, jönnek, Nagyon szívesen fogadták a meghívást.

A csenp öregasszony felélénkülve bólintott feléje. Feljebb dobta törődött testét a magas ágyon s igy, félig ülő helyzetben lesett az ajtó felé. A fiának is intett s a füléhez kapta jókedvű mosoly kíséretében a kezét. Hátra - mutogatott, a vonat másik két kocsija felé, ahonnan közeledő hangok igyekeztek feléjük. A teherkocsi ajtajában az öregember bólogató feje hívogatta szívesen a hangok tulajdonosait.

II.

Az alispán nehézen kapaszkodott fel az ajtóhoz támasztott falépcsőn. Köhögve nevetett és lenyúlt a felesége után. Mindketten fent voltak már, a keszeg, keeskeszakállas, cvik- keres férfi és nagymövésü, molett felesége, amikor megfordultak és megpillantották az ágy csikós dunnád között a kicsi beteget. A kocsi félhomályában hunyorgó szemmel bámultak rá. A férfi leszegett fejjel nézett ki a cvikkere mögül és segítő mozdulattal még mindig karjánál fogam tartotta a feleségét. A fiú előlépett a butortorlasz mögül:

— Kezeit csókolom, Isten kozta méltóságos uram. Különös fogadtatás ugyebár... édesanyám betegen fekszik. Az izgalmak ágyba döntötték, de egyébként is beteges szegényke. Szüleim azt gondolták hogy áthivják önöket, mert nekünk mégis ván kályhánk, ami csodás, önök pedig fagyoskodásra volnának kényszerítve egész éjszakán át.

A nagy szőke asszony érdeklődéssé] nézett szét:

— Mikor is érkezünk meg, Tibor?

A férje szolgálatkészen , felelte:

— Reggel hatkor kérlek szépen. Addig még teljes tizennégy órát utazunk, helyesebben ácsorgumk. Ez a mi express vonatunk elragadó jelenség.

Odafordult az ágyban fekvőhöz:

— Hja, hja, asszonyom, üdvözlöm önt és köszönettel vettük a szives meghi vasukat. Ki hitte volna, hogy a körülmények folytán igy kei'ülünk össze!...

Barátságosan kezet fogtak az öregasszonynyal, akit ez a közvetlenség egész felvillanyozott. Könnyes szemei megcsillantak és fel- támaszkodva jólétekkel, melegen integetett az ailspánéknak:

— Ne vessék meg szeiény ,..

Az jött a szájára, hogy: hajlékunkat. Aprót nevetett és gyerekesen rángatta meg keskeny vállát:-- Most majdnem azt mondtam, hogy ne vessék meg szerény hajlékunkat. Istenem, hajlék!... Az embernek bizony elfacsáródik a. szive... De az Isten korbácsa alól senki se térhet, ki, Méltóatassék helyet foglalni a kályha mellett, ott jó meleg lesz. Jenőkém,

édes fiam, készíts székeket. A puhább ebédlő székeket tedd oda az ura Ságoknak.

A fiú zavartan szedte össze az ősze dobált bútorok közül a régimódi, pámás iilésü, fa- bátu székeket. A vendégek meg otthonosodva ültek te a pattogó apró kályha mellé. Az öregember is megérkezett. Öreges udvariassággal kisérte fel az ajtóba az alispánék magas növésű, karcsú lányát. Ez testhez álló szürke sportruhában ugrott be az ajtón és csengő hangon köszönt:

— Jó estét kívánok. A bácsiék nagyon kedvesek. Ugy-e milyen kedvesek maga? Már majdnem megfagytam abban az istállóban. Ez itt valóságos szóba a mi ko- csinkkoz képest. Milyen jó meleg van. Apa, te is betétethettél volna kályhát.

Az alispán nevetett:

—■ Az én ügyem túlságos gyorsan nyert elintézést.

A lány élénken, gyorsan beszélt:

— No, itt mégis melegebb tesz. Itt nagyon jó...

Szívesen fordult az öregasszony felé, aki csodálkozó szemmel itta be a szép fiatal teremtés beszédét:

— Kedves néni, én Jenőt már ismerem. Mi tulajdonképpen együtt jártunk a gimnáziumba Marosbányán.

Kezet fogott a fiúval és jókedvűen rázogat- ta a kezét, Szembefordulva néztek egymásra. A fin hirtelen a szélieket kezdte rendezgetni a kályha mellett és helyet mutatott a lánynak. Mindnyájan a nekivörösödött kiskályha körül ültek már. Az alispán és a puha, nagy szőke asszony egészen közel a melegetontó alkalmatossághoz, az öregember, illedelmesen. kicsit hátrább. Együk oldalon utat. hagytak az ágyban fekvő felé. A lány is leült széles mozdulattal és összedörzsölt kézzel melegedett. Lehúzta finom keztyüit és fehér, vékony és mégis erőt mutató ujjait a tűz felé zongoráztaitta. A fiú hátrább ült le tőlük, a felraktározott bútorok szélén álló ládára. Az 'öregember' meggyujtotta a mentő'Özeiről dróton lefüggő lámpát és behúzta a kocsi csikorgó ajtaját.

— önök itt egészén berendezkedtek, — mondta az alispánná szerény hangon.

.Az öregember készségesen magyarázta.:

—- Kénytelenek voltunk vele, méltóságos aeszony, Már napok óta várjuk az indulást, mi már öt napja 'lakunk & vagonban.

Az alispán vigasztaló hangsúllyal kezdett beszélni. Kissé olyan módon társaigott, mintha szónokolna és olyan jelentőséggel, mint aki ahhoz van szokva, hogy sokan és figyelemmel hallgassák:

— Kérem, én már mindezeken a dolgokon, amelyek mostanában csőétől rohantak meg minket., nem csodálkozom. Egyébként én is ismerem önöket otthonról...

Az öregasszony felé fordult, aki az ágyból kihajolva, élvezettel hallgatta a beszélgetést.

— Kedves férjét ismerem, noha csak abból a távolságból, amelyben élni kénytelenek voltunk. Az adónál volt alkalmazva, ha nem tévedek.

Az öregember sóhajtva felelte:

— Busz évig, igenis. Adóttezt voltam Maros- bányán.

— Igen, hiszen az uccáról köszönő viszonyban voltunk. Hát, kérem, most eljöttünk onnan ... Szomorú, de igy van. Az ember az évek hosszú során át lassan megszokik egy környezetet, ott jóban és rosszban becsületesen végzi a mindennapi dolgát, ismer minden követ a járdán, minden embert a városban, megszereti a környező hegyeket és kirándulóhelyeket, már- már azt hiszi, hogy a Kálvária túlsó oldalába viszik ki majd egyszer, ha vége mindennek, ügy él ott, mint a beplántált növény, gyökeret eresztve és beerősödve a talajba s akkor jön egy vihar, kitépi és messzire dobja.

Az öregasszony föl sirt a csikó® párnák között:

—- Én ott te születtem, kérem szépen, az édesapám bányatiszt volt az államnál.

— ügy van, asszonyom, ezt még hozzá is vehetjük súlyosbító körülménynek. Csakhogy az ember büszkén él és egy kicsit szerényebben végzi. Néha még meg is gyorsítják a szerénysége eljövetelét...

Lehajolt a kályha elé, ahová apróra vágott fa volt gyűjtve tüzelésre, felmarkolt néhány darabot közülök, kinyitotta a kályha rosszul záró pléhajtaját és a tűzre dobta a marék fát.

Az öregember a válla fölött hozz áh aj olt és puhán suttogó bizalommal kérdezte:

— Hogy-hogy ilyen gyorsan el kellett jönnie . alispán ur?!

— Annak rövid a .sora. kedves barátom. Engem. nem tudom, miért, nem akarták .kiutasítani olyan egyszerűen, mint másokat, például magukat is. De engem megviselt ez a helyzet. Lementem Szovátára üdülni, négy hét alatt összeszedtem magamat és akkor egy nap. még a kúrám befejezése előtt, hazautaztam. Fölmentem az utódomhoz és bejelentettem, hogy el akarok menni, Két vagont tudtam csak kapni, abba Lerakattam a holminkat. A két vagon égy hétig állt a mellékvágányon, mi meg az ismerőseik) kőéi laktunk. Akkor bementem a vasúti

Nf

PA&AiA

ün----------—“——

elöljárósághoz és kértem, hogy vigyenek M azonnal. Csak kiutasításra, mondta ez az ember. Megszereztem a kiutasítást, akkor várai kellett volna, amíg összeáll egy egész vonat a kiköltözőkiből. Megint utána kellett járnom, hogy ezt ne kelljen megvárnom. Magukat vettük be a karavánba aztán egyedül, kaptunk egy kává darál ót és most döcögünk ar. ismerek fenségbe.

—« Az embernek lassan elapadnak a. könnyei,, —- mondta az öregember.

—• Igen, és akkor egyszerre tisztábban kezd

látni

___ Sok. dolog tisztázódik aztán, mert az

em

ber csak a bajban, a, szenvedések között látja magát és embertársait egészen, olyanoknak., amilyenek azok a valóságban.

— Apácskám, magának igaza van, — szólt közbe a karcsú leány és a fiúra nézeti.. Ez szemben ült vele, a hallgató háttérben és szorongva figyelt és hallgatott.

Az alispán fölélénkült és még bátrabban lépett előre gondolatai utján:

— No persze, hát ha ez a nagy baj nem sza-%. kád ránk, megismerkedtünk, volna-e valaha te magukkal, asszonyom? Kedves férjétől engem egy világ választott el azelőtt, elmosódott körvonalú, az emlékek távlatába tolt régi világ. Bizonyára nem mondhattam volna neki azelőtt azt jhogy semmi lényeges különbség nincs közöttünk, hogy mindnyájan egyforma emberek vagyunk, csak éppen én szerencsésebb életkörülmények között, mint te... Mondhattam volna én azt az én kedves barátomnak azelőtt, hogy szervusz?!...

Körülnézett a kályha körül ülőkön és az öregember vállára tette a házét. Meghatódva nézett hol a feleségére, hol az öregemberre. Hirtelen a leányához fordult:

— Most megértem az egyetemi hóbortjaidat is, Eszter... Az élet, igen, az egészen más, mint a róla alkotott fogalmaink. Ezeknek a fogalmaknak a leple néha, nagy bajokban, csapásokban lehull és akkoT az ember meglátja alatta a mezitlen valóságot.

Megmarkolta az öregember kezét és táncoló szájjal feléje suttogott. Mindnyájan meghatódva figyelték, öklével aztán megdörzsöite a szemét és buzditóan fordult hallgató feleségéhez:

—>Ne 'búsuljon, kedves. Áthozzuk a nyugágyat, azt- szerencsére elől hagytuk és itt, ebben a jó melegben, Gáspár ;barátornáknál fogunk éccakázni.

Maga szaladt le és a fiú segítségével áthozta, a nyugágyat, a takarókat és néhány szükséges ho’inít. Kabátokat hármuk számára, párnát a felesége feje alá, nagy bundát, amelyet a nyugágyra terített. A nagy, szőke asszony fáradtan hevert végig a kinyitott ágyon, közel a beteg ágya mellett. Egy darabig forgott és sóhajtozott, a férfiak beszélgetését., a cammogó vonat ütemeit hallgatta, aztán tagjait és belsejét jótékony meleg járta át, a csöndesen pihegő öregasszony felé fordult és halkan megszólítótte. Élénk beszélgetésbe merültek, suttogva, hogy a férfiakat ne zavarják. Fontoskodva tekiutget- tek a gyerekeik felé, .mint 'két édesanya, aki gyermekeikben közös beszédtárgyat talált.

Az alispán hangja néha áttört a kerekek zaján:

— Azt mondom én neked, Gáspár, hogy megérdemeltük a sorsunkat. Én mondom neked...

Az öregember boldog hangon bizalmaskodott vissza:

— Igazad van. méltóságos uram, tökéletesen igazad van.

Az éjszaka gyorsabb iramban szaladt szembe a vonatnak. A beszélgetők elcsöndesedtek és a tűz táncoló sugarait nézték a kocsi deszka.- fala-in. Az alispán a vadászbundáját a karos- székbe tette, azon pihent hátraejtett fejjel és éjfél felé etezend eredtek.

3*

A leány egy percig se hunyta ile a, szemét. Széket tett az ajtó keskeny réséhez és azon lesett Id a. hűvös őszi éjszakába. A csöpp mozdony köhögését hallgatta, röpködő szikráit, nézegette s az egyszerű utazás a mozgalmak ré\■