Prágai Magyar Hirlap, 1931. április (10. évfolyam, 76-99 / 2593-2616. szám)
1931-04-26 / 96. (2613.) szám
RliAP 1861 ápríH* 88, vasá/marp^ ZSÁNERKÉP Irta: Barkó István A p ..........4 'kávéháziba késő este bejön egy ma gas ur egy kiöltözött, de egész megjelenésében mégis hiányos eleganciáról tanúskodó hölggyel. Az urék italt'rendelnek és azt isszák. Lassan jókedvük kerekedik. Mindig jobban kerekedik s végül egészen kerek lesz. Akkor már éjfél is elmúlt, csak kevesen ülünk az ezüsttükrös kávéháziban. Jófajta cigány játszik a helyiségben. Urék a cigánnyal kezdenek foglalkozni. Az ur odaiiiti magukhoz, barátkozik velük, főként a prímással, tegezvén Öt. Italt tölt a muzsikának. Magasra emelt poharakkal áldoznak. Aztán az ur huzat. A hölgy füléibe huzatja, a saját fülébe huzatja. Később fölváltva és igy tovább. A gesztusai most már sokkal szimpati- kpsabbak, sokkal simábbak s jóllehet még mindig szélesek, de már sok kedvesség és kapatos elegancia, van bennük. Olyanok általában ők •ott az alkonyodó kávéház kivilágított .szögietében. mintha nagy fekete fakeretbe foglalt régi rézkarc lennének. Előszobákban függnek ilyenek. A hölgy egyenesre nyújtott ujjai alá támasztja bodros fejét. Az ur gáláns mozdulatokkal kéregeti feléje a zenét a diszkréten tolongó 'bandától. Ez magában még rendiben van. Mindenki azt huzat napjainkban is, amit szükségesnek lát. Ki fogat, ki zenét. Aki csak teheti, igaza van. uram, ne fogat hozasson manapság se, hanem muzsikát. Még nézni is jobb ezt. Nem hiszem, hogy egy fogtechnikus le tudná kötni az érdeklődésemet. Az ur most nótát válogat. Azt mondja és a mutatóujját magasra nyújtva rázogatja, azt mondja, hogy azt húzd, azt, hogy... A cigány javasol. Mind sorra jön, de különösképpen egyik sem izük. Á, ez igen jó állapot, amikor az ember már kezd igényes lenni'. Ez ae izük, az se. Pedig elmennek a gyöngyvirágé* Mecsek alá, aztán visszakanyarodnak Krasznahorkáig, keresvén egy tehetős kis nótát. amelynél ki lehetne kötni. A cigány a plafont nézi: Mi legyen, mi le- - gyen? Az ur rázza a mutatóujját és meg akar szólalni, mint a néma ember: Azt hogy, azt hogy... Ha nem ülnék itt ilyen különösen jól és neon érdekelne ez az ember, odamennék hozzá: de semmi nem jut az eszembe.. Jó nóta ez, ha kicsit régi is. A cigány, a telepatikus fenomén, bemondja az urnák, ahogy ülik és elhúzza. — Ejj, ez semmi! — mondja precízen az ur. i— Más valamit. De mit, de mit?! Talán azt, hogy: Agyő. du kiéiner gardeoffi- cier, raxnm, ranim, bumm, bumm ... Egészen jól ropog a német énekes film katonás 'betétje. Pattog és ropog s ha kétszer hallja az ember, sajnálni kezdi a gárdát, amelyet a háború után föloszlattak. A mulató urnák megtetszik & nóta. Lám, érdemes volt ennyi ideig keresgélni. Hát hogy is van: Vergiss micn n.icht, vergiss mich nioht. Hamm, hamm ... Föur, mondom, fizetek. Fizetek, de még mindig nem megyek el. Urék kikötöttek a gárdatisztnél. A cigány úgy játszik, mint egy katonabanda. Elhúzza tízszer, húszszor, nem akarok túlozni, de százszor. — Pincér, mondom, adja már ide a kabátomat. Micsoda hely ez?! Kimuzsikálják az embert a hideg éjszakába, —- Vigyázz, — vezényli az ur. — Rajta! — Agyő, du tütü, bumm-tütü-tütü ... Marsütem(i varázsoa nóta. A mulató ur a, gárdainduló egyes megfelelő pontjain váratlanul fölpattan a helyéről, kihúzza magát, a cigány felé fordul, kopaszodó fejéhez kapja a kezét és hosszasan, halálos komolysággal tiszteleg. — Jól van, tegye le ide mellém a kabátomat, föur, még egy kicsit maradok. Ne Űzzünk csúfot senkiből. Hátha ez az ember most találkozik a múltjával, amely ragyogóbb é« nagyszerűbb, mint a jelenje. Hátha ez egy igazi gárdatiszt volt valaha s most egy konfekcióé cégnek utazik. Veleszületett, valódi uriság látszik rajta s ha jól meggondolom, az egész idő alatt látszott rajta valami ilyesmi. A helyzete egyáltalán nem elképzelhetetlen. Tele vagyunk ilyen sorsokkal. Egy időben ismertem egy orosz tisztet, aki a lóverseny,pályára járt ki s ha a lovakat meglátta, mindig sirva fakadt. Kozák volt az istenadta, mondhatnék valamely róla szóló novellában. És nem is kell i’lven messzire mennem. Egyszer késő éjjel a kencel-téren Prágában, egy néptelen mellékuc- cában két ember búcsúzott egymástól és az egyik messziről is utánaszól magyarul a másiknak: „Édesanyád kezeit sokszor csókoltatom." Akkor ez annyira meghatott, hogy a szemem is könnyes lett. — Hozzon, pincér, egy feketekávét és csukja be ott azt az ablakot. Még ráérnek szellőztetni. A nóta pattog és az ur kiegyenesedve áll a páholyban. Már mániákusává vált a nótának, már átszellemült az arca, már a messzeségbe néz és tisztelegve áll. Lehull ’ az ültőhelyére, de alkalmas pillanatban fölugrik, fájdalmas kiáltást hallat, a fejéhez kapja a kezét. Hölgye egy ideig csillapította. Most már vele tart, néha fölnevetve figyeli és csodálja. Élvezi snájdig emberét. A gardatiszt kiül a cigány elé és raip- portot tart. A cigány most tusnak húzza az indulót, a gárdatiszt végig tisztelegve hallgatja. Zárnak és haza kellene menni. A föur a cigánnyal sugdos, a konyha felől a tulajdonos integet a főurnak. A gárdatiszt megmakacsolja magát. Nem megy és nem megy, ellenben huzatja és huzatja a mareot. — Tessék kérem belátni, — mondja a föur, a pincér, a tulajdonos, a rendőr. — Nekünk lesz bajunk, ha tovább engedjük. De itt már a cár atyuska és Vilmos császár se tudná haz¶ncsoM laghübb tisztjét. Parancsokat oszt, kiabál, a vonót rángatja. Pénzt vág az asztalra, A nótát követeli. A cigányok csomagolnak, a cimbalmos a cimba- lomverőket a kabátjába dugta, úgy, hogy a fehér végük kilátszik és kiabálni kezd: —< Jajj, a rendér eíkitte a verőket! A gárdatisztet hölgye is kérleli már, de csekély eredménnyel. Poharakat vág a földhöz, ö-sezetör egy széket. Sikerül felöltöztetni. Kabátot adnak rá. Szétosztja a pénzét, hölgye sápadtan sugdos a fülébe, föltűnik a kabátját, egy utolsót tiszteleg a banda felé. Az ajtóig becézik, mint egy rossz gyereket. Grimászt vágnak utána. Keveslik azt a 'sok pénzt, amit itt hagyott. A főur hozzám jön és mentegetőzve magyaráz: — Alig lehetett vele bírni. Megtetszett neki az a nóta és színházat csinált. —■ Ki ez az ur? — kérdem érdeklődéssel — A főtéri nagy divatáruház első segédje. Jó! keres. A hölgy mozipénztárosnő, annak udvarol. Néha rájön és ilyeneket csinál. A kávés még hozzáteszi, mert filozofálni szeret- s már többször meghallgattam: — Kor jelenség, nemdebár, uram? Ma a különböző társadalmi osztályok allűrjei összeomlottak, föloserélődtek s a különbségek sok esetben elnivellálódtak. Az ember nem tudja, hogy melyik rongyos ember gróf és melyik elegáns ur divat-áru&-aikalmazott. A diktátorok favágással sportolnak és némelyik főpincér, mint az enyém is, úgy bánik az alkalmazottakkal, mint egy Cézár. Valahol a középen ki fog választódni az az embertípus, amely az uj idők. embere lesz. Ott mindnyájan találkozni fogunk. —- Igenis, — felelem. Milyen hideg van itt kint. A Duna felől tavaszi havat hoz a szél reggelre. Mit is mondott a kávés? Hol fogunk találkozni mindnyájan? MÉCS LÁSZLÓ: TALÁLKOZÁS Nagy Sándor nőtt, a hős Filöp fia és szűk lett néki Makedónia. Megsarkantyuzta a szerencse-mént, meghódította Spártai és Athént, repült, repült ragyogva, eeregestP' Arábián és Perzsián keresztül, az áltnofc-lakta kincses Indiáig, (melynek csodás vizéből inni álhit minden lélek) s egy pacsirtás tavasszal találkozott egy makedón paraszttal, egy földszagu, egy-rétü földivel, s kérdezte, hogy az Otthon mit mivel, s érezte kincses India határán, hogy Idegenben hal meg méla-árván s három napig Itatta, sírt, hiába: sosem ment többé Makedónjába! Kicsiben, nagyban, az égbolt alatt, mind, mind megfutjuk ezt a vonalat. Én is megtettem. Vágyakkal etettem, szerencse-ménem! Nagy ut áll megettem. Jöttöm tudás, erő hazái várták: meghódítottam úgy Athént, mint Spárfát. Arábiában fűszer-fákról számra diákszerelem hullt, dicsőség-ámbra és eljutottam kincses Indiáig, az Isten-vemhes tiszta misztikáig, S egy földivel volt most találkozásom, gyanútlanul mosolygott ősi másom: gyanútlanul mosolygott rám a Gyermek, Csupán dadogtam már a régi nyelvet, midőn megláttam ezt az édes orcát fszág? s kérdeztem: mondd, megvan még TündérorA griíf-madár kering még körbe, körbe? A Hernádiból följár a vízi törpe? Ha éjjel tánc van a boszorka-bálon: nő mentő szárny a gyenge gyermek-vátlonr — S beszélt: De bácsi, hátha visszajönnél??! Én visszanéztem: barna vizözönné! busább árvíz rém-szemmel kandikált rám és sírni kezdtem India határán. A GÉP HAZUDIK ÉRZÉKEK ZŰRZAVARA Ma: KARINTHY FRIGYES 1931 április 25. Nareisszizmussal igazán nem vádolhatom magam — bocsánat a személyeskedésért —, de azért az mégis csak túlzás, amit ez a derék hangos filmriportvállalat csinált belőlem, közvetlenség ürügye alatt. Egész gyanútlanul mentem be a moziba, hát egyszer csak jelzi a vászon, hogy most csekélységem lesz látható és hallható egy percre, amint bizonyos érdekes eseményről nyilatkozom. MingyárA sejtettem, hogy nem. valami remek fölvétel lesz, emlékeztem, hogy elég pocsék kondícióban voltam a fölvétel alkalmából, de a kép legvérmesebb pesszimizmusomat is fölülmúlta. Nem vágyóik elfogult, tessék megnézni, mindenkit fölszólítok tárgyilagos ellenőrzésre — egyébként, velem együtt, a moziközönség is elezörnyedve nevetni kezdett, mikor az állítólag csekélységemet ábrázoló erdélyi lucskos káposztába mártott tengeri moszat, mint emberi arc, megjelent, s még mosolyogott is kaeéran, valami szörnyű motyogást cincogva tíznapos vizihulia szájából. Tekintetes törvényszék, kérem a tanuk. meghallgatását, én sose mondtam, hogy c^y szépség vagyok, egy szekszepil, egy férfi- dietrich — de ezt a lebontott házfal téglaroncsához hozzávágott maltercsomót nem is a magara, hanem minden jóérzést! ember nevében minősítem rágalomnak, függetlenül csekély személyemtől, tehát nemcsak abban, az esetben, ha az én arcom, hanem általában, ha emberi arc (képmásának állítja magát lenni. * A fölvétel készítője, egyébként tisztelt és kedvelt barátom, most- persze gúnyos fölénnyel von vállat. Mi köze neki a dologihoz, ő nem festőművész. (3 megtette (kötelességét, jó élesre 'beállította a. lencsét, a módéit nem sminkelte, hagyta dolgozni a napot. A gép nem hazudik, sőt csak a gép nem hazudik — ha én másfélének képzeltem magam, vagy akik elfogultak voltak velem szemben, másfélének láttak, arról Ő nem tehet: most mindnyájan meggyőződhettünk a meztelen igazságról. Ha áltatni akarom magam, illúzióikat táplálni külső megjelenésemet illetőleg, forduljak Angelóhoz, csinál az olyan Apollót belőlem, hogy a saját anyám nem ismer meg. Hát (kérem, először is — ami azt illeti, hogy a gép nem hazudik. Ha már ilyen emberi föltételeket állítunk föl egy élettelen tárggyal szemben, hogy hazu- dik-e, vagy igazat mond (a valóságban egeiket se teszi, hanem egyszerűen csak működik, a- tulajdon természetének megfelelően, függetlenül minden emberi szemponttól), akkor maradjunk az erkölcsi kategóriában. Igazat mond-e az, aki egy föltett kérdésre mást felel, mint amit kérdeztek, úgy állítva be a dolgot, mintha a kérdésre felelne? Szerintem az ilyen igenis hazudik. A kérdés pedig ijt nem az volt, hogy egy emberi szemnél élesebbre beállított fotografáló- lencse mit lát egy arcon, hanem az, hogy egy másik ember szemében hogy tükröződik az emberi arc —- tehát nem az, amit a gép számára., hanem amit az ember számára jelent a valóság. A fotografálás és hangrekonstruálás célja az élet (és nem a. tudomány) számára készült moziban nem az, hogy mást (akár többet, akár kevesebbet) lássak a valóságból, mint ameny- nyit a két meztelen szememmel látni szoktam — hanem éppen az a célja, hogy a valóságot viszontlássam, ugyanolyan elfogultan, vagy elfogulatlanul, mint ahogy a természetben jelentkezett számomra. A moziban nem megismerni. hanem fölismerni szoktuk a valóságot —- s ha fölismerés ürügye alatt megismerést ad nekem a fotográfus, éppen úgy hazudik és becsap, mintha a természettudós fordítva csinálná. ön azt mondja nekem, ez az, igazság: a gép nem 'hazudik. Én meg azt mondom, ha már igazságról vau szó, minő jogon áll meg ennyinél? A bőrömet és a kalapomat már csak azért >sein fogadhatom el valóságos létezésem ellenértékéként, mert alig nyújt belőle egy százezreléket. Ha tárgyilagos akart lenni, miért nem szerelte föl lencséjét röntgenkészülékkel, hogy testi mivoltom maradandóbb és tömörebb, tehát lényegesebb részét, vigyorgó koponyámat is láthatóvá tegye? Vagy miért nem mellékelt egy mikroszkópom fölvételt is, nagyítva, arcbőrömnek egy metszetéből, vagy akár az egy csöpp véremben látható, minden valóságnál valódibb, nyüzsgését & fehér és vörös eejtek áradatának? Mert ez már nem én vagyok, ugyebár — nem az, amiről engem emberi szem fölismer, megkülönböztet a többitől. No látja, itt bujkál a dolog veleje. Az a távolság, ami emberi szem $ a* te arcom között normális körülmények rendjén fönnáll, talán nem nagyobb, de még kevésbé 'kisebb, mint amennyi arcbőrömet é* csontvázamat elválasztja. S pppen olyan lényeges és szerves összefüggés van közöttük. Á levegőt, az elsimító, ezt az egész képet egységbe komponáló illúziót éppoly kevéssé veheti el a kettő közül, mint ahogy nem nyúzhatja 1* a bőröm> leglényegesebb ismertető jelem, ©leven életem veszélyeztetése nélkül, oly célból, hogy engem jobban megismerjen. Annak a rendkívüli,- létezésének minden egyes esetében m&gábanáiilé Valakinek, akit egyetlen ember a világon „én“- nek, a többi pedig „te“-nek és ,,ő“-nek neve*, meghatározó és elkülönítő jegyeihez éppen úgy hozzátartozik az a föltételes, különleges relatív mód, ahogy őt embertársai megrajzolják és megkomponálják magúknak, s ahogy önmagát is megkomponálja egy igen régi és a lencsénél még tárgyi!agoeabb „technikai" eszközben, & tükörben, mint az elemző é# leiró tudomány adatai. Erre a korrekcióra éppen az igazság kedvéért van szükség. Janningsot és Bergnert. és még Chaplint is azért és onnan ismerem föl a mozivásznon, azért ismerek rá, ha történetesen a valóságban is ismertem, mert a megismerés számára túlélés, a fölismerés számára túlságosan vaksi fotograíálólencse előtt kimaszkiroz- zák és befestik magukat. Csak ezzel a hazugsággal sikerül az- igazságot valahogy megközelíteni. íme tehát, megint egyezer a tanulság „nem a való, hanem annak égi mása". Nem furcsa például, hogy a tizenkilencedik század második felének művészi hitvallása, az úgynevezett „naturalizmus" és „verizmus" ugyanakkor kezdett hanyatlásnak indulni, mikor a tényeket hűségesen regisztráló fényképezőmasina megindult hóditó útjára, hogy a képzőművészetben, konkurrenciát csináljon festészetnek és grafikának? A nagy triász: Flaubert, Zola-, Maupassant, élettől duzzadó tehetségének büszke önérzetével dobott keztyüt a romantikának — a művész egyénisége, hajlandósága, lelkisége csak árthat & műnek (hirdették a nagyszerű művészek), mert. annak egyetlen föladata és hivatása: ábrázolni, a valót, ro- konszenv, eüenszenv, válogatás nélkül, hidegen, kristálytisztán, személytelenül. De a kísértet, akit idéztek, a Föld Szelleme, megjelent: megjelent hidegen, kristálytisztán, 'személytelenül a Foto gráf áló lenese t a hetyke szel lem Idéző riadtan hőkölt vissza — „ki vagy, te rém, nem téged hivtalak!" Mert íme, a személytelenség szeméből csakugyan kisértet- aro meredt vissza szemébe e az ember nem ismerte föl magát a gépszem üvegtekintetében. Először a festő és grafikus eszmélt magára, az első meghökkenés dermedtségéből, hogy esze nélkül meneküljön vissza a legszélsőbb impresszionizmus védőbástyái mögé, aztán az Író kullogott el. megszégyenülve: köszönte alássan, a legdilhösebb ver ista is kikérte volna, hogy regényét, amely „életből ellesett" modellek hűséges ábrázolásának vallotta magát ezeknek a model eknek jóloxponált fényképeivel illusztrálják. Csak a költő maradi a helyén. ö nem idézett senkit, öt nem érhette meglepetés. * Örök dolgokon tűnődő, szórakozott figyelmét meg nem ingatták ízlések, szemléletek szeszélyes hullámai. .lói tudta, kezdettől fogva, értelem s érzelmek zűrzavarán túl még egy saisi fátyol zárja el a valóságot — azt a fá- tyolt szeműnk és fülünk, érzékeink zűrzavara akasztja elénk — mögötte, ami van, csak a tó- lek ismerheti meg. Alapítva 1833. Tolefoa 39. \J S g b F dlcsmfl ^ A üveg, porcellán nagykerekedéao. 0 . K O SIC £, Fő - utca 19. Nagy választék, _ ^ Jutányos árak
