Prágai Magyar Hirlap, 1931. január (10. évfolyam, 1-25 / 2518-2542. szám)
1931-01-04 / 3. (2520.) szám
1981 január 4, Tgeárgeg. A KECSKEGYAPJU Da tana caprina certatur, — tanultuk a gimnáziumban Bartal Antal latin mondattanából Cicerói mondás ez, szószerint annyit tesz, nogy: a kecske gyapjáért veszekedni Miután pedig ngy a zoológusok, mint a kecske tenyésztők egybehangzó véleménye szerint a kecskének nincsen gyapja, a latin mondás annyit jelent, hogy olyasvalamiért harcolni, ami nincs, vagy amiért harcolni nem érdemes. Hogy milyen vita ez, annak illusztráló példáját kaptuk most a budapesti lapokban, egy irodalmi kérdésben való összekoccanás alkalmából, amely némi vehemenciával folyt le, de végeredményben a kecske gy apjáért. .Harkányi Zsolt, a nagy sikereket látott drámairó, nemrég előadást tartott a budapesti Cobden^&zövétségben az irodalom becsületéről. Nem voltam jélen az előadáson, csak egy kivonatot olvastam belőle az újságban; ebből s az ellene íródott vita-cikkből azt kell következtetnem, hogy az előadás azoknak az Íróknak az érdekében szállt sikra, akik népszerűek, ennélfogva sok pénzt keresnek, .szemben azokkal az álmodozókkal, akik magukba zárkóznak, nem törődnek az olvasóval, nem bánják, ha senki se olvassa őket, vagy csak válogatott kevesek érdeklődésére reflektálnak. Az előadásról szóló Információ azt a benyomást kelti, mintha ez az irodalomnak a művészi ideálhoz való .ragaszkodása s a kritikának ezirányn követelése éllen, s az elsősorban üzleti célokra dolgozó írók mellett mondatott volna el. Nyilván ez tüzelt föl egy tehetséges és müveit fiatal- írót, Bálint Györgyöt ama, hogy éles támadást intézzen Harsányi okfejtése ellen s védelmébe vegye az irodalom ideáljait az irodalom üzletee&ége ellen. Meg 'kell mondanom, csöndes mosollyal néztem a mindkét oldalon nyilvánuló zéhist, mert hiszen nyilvánvalóan a kecske gyapjáról van szó. Elsősorban az a megkülönböztetés, melyet Harsány: Zsolt tett a népszerűségre törekvő és az önmagukba begubózóaó irók között, ha kissé alaposan utánanézünk, teljesen alaptalan. Minden iró népszerűségre törekszik. Olyan iró nincs a világon, aki azért ir, hogy ne olvassák. Egykét kivételes, mondjuk, különc költő akad, mint Paul Valéry a mai franciák között, aki évekig e&ak egész kis példányszámban adta ki könyveit, egy szűk kis körbszámára, de nem vagyok róla meggyőződve, nem csak .póza volt-e ez egy tulérzékeny embernek, talán első müvei sikertelensége miatti sértődésért való naiv bosszú. Mindenesetre Valéry is, mióta hírnévre és tekintélyre vergődött 6 a francia akadémia tagja lett, megadással tűri, hogy könyvei nagy pél- dányszámban jelenjenek meg s annyian olvassák, ahányan csak akarják. Által ánosságban meg lehet állapítani azt a tételt, hogy az író mindig abból a célból adja ki a müveit, hogy mennél nagyobb olvasóközönségre tegyen szert. Mivél pedig a jövedelme az olvasók számától függ, ezt a tételt nyersebb nyelvre úgy is le lehet fordítani, hogy azért adja ki müveit, hogy mennél több pénzt keressen velük. Azért Írok s azért nyomatom ki, amit írtam, mert mondanivalóimat közölni akarom mennél több emberrel s mert meg vagyok róla győződve, hogy ezek a mondanivalóim érdemesek arra, hogy az emberek sokasága érdeklődjön irántuk és magába vegye szuggesztiójukat. Amint a nyomdába engedtem kéziratomat, már elárultam ezt a szándékomat. Hogy aztán célomat elérem-e és csakugyan sokan fogják-e olvasni müvemet, az nem tőlem, az írótól függ, hanem az olvasóktól. Hogy az olvasókat megnyerjem a magam és mondanivalóm számára, igyekszem minden erőm megfeszítésével írásomat mennél tökéletesebben és mennél tetszetősebben kidolgozni. Erre fölhasználom mindazokat a művészi formákat és fogásokat, melyeket az írói művészet kifejlesztett és ha telik eredetiségemből és invenciómból, kitalálok uj formákat, fogásokat, kifejezési módokat is. Naivitás volna azt hinni, hogy Shakespeare, vagy Goethe valami légies elképzeléssel, valami irodalmi köldöknézé&séi írták volna müveiket. Nagyon is fölhasználtak minden kezük ügyébe eső eszközt és módszert arra, hogy amit imák, az világos, érthető és népszerű legyen. Ettől a népszerüsödésá vágytól nem vo- natkozhatik el az irodalom, sem más művészet, mert a művészet célja, a szép, a művészből indul ugyan ki, de az élvezőben, a közönségben teljesedik be. A művészet nem steril, légüres térben lefolyó valami, termékeny akar lenni, 'hatni akar, gazdagítani akarja a világ szépség- készletét. Minden művészet akkor válik teljeséé, ha az alkotó és a mű kettős tényezőjébe bekapcsolódik a harmadik, az élvező. A lakatlan 'Holdon elhelyezett szobor, bármi szépen van csinálva, élettelen és értelmetlen valami volna. Az írónak tehát nem joga, hanem a művészet iránti kötelessége népszerűségre, vagy mondjuk ' üzletibb szóval, kelendőségre törekedni >a ecélból fölhasználni mindazokat az eszközöket, melyeket művészete és tehetsége rendelkezésére ad. Hogy azonban a népszerűséget eléri-e, az nem tőle függ, hanem a közönségtől, amint már mondtam. Ha a közönség úgy találja, hogy a mű tetszik néki, hogy érdekli, hogy érdemes elolvasnia, akkor fölkarolja és üzleti sikert is csinál neki. Ha nem, akkor az iró ez ellen nem téliét semmit. A közönség ebben a tekintetben szuverén. Ebből persze egyenetlenségek származnak. , 'A közönség fölkarolhat Shakespeareket, Goethéket, Balsacokat és Dosztojevszkyket, de si- ' kort csinálhat a Kotzebueknek és a Courtbs- : Mahlereknek is. Ez teljesen az olvasók tömegei- stefc ízlésétől függ, ezen nem Tehet változtatni. ■ Irta: Schőpflin Aladár ■A népszerűségre váló törekvés eredménye, a siker nem tőlünk, íróktól függ, hanem attól, hogy miképp s mekkora tömegben reagál beszédünkre a közönség. Mivel a siker gyökere nem az íróban é* müvében, hanem a tömegben van, a siker nem is lehet kritériuma a mii értékének. Ha selejtes, értéktelen müvek nagy sikert aratnak, viszont kitűnőek rész vétlenül ' hangzanak él, akkor a siker nem lehet értékmérő az Íróra nézve, elleniben értékmérő lehet a közönségre nézve. Mutathatja azt, hogy a r >asz- izlésü, gondolkodni rest, vagy alantas gondolkodású emberek nagy többségben vannak, hogy az általános kultúra nem jutott odáig, hogy a nagy többség ki tudja válogatni az olvasnivalók javát. Nyilvánvaló tehát, hogy a kritika sem fogadhatja el a sikert értékegységül, hanem másutt kel keresnie a maga mértekeit: abban, hogy mennyiben felel meg a mü a művészet természetének és rendeltetésének. Selejtes müveknek, ha sikert aratnak, nem adhatja oda a népszerűség és jövedelmezőség tetejébe az elismerés pálmáját, kitűnő müvek érdekében, ha a tömegek fejletlensége miatt nem tudnak sikerhez jutná-, nagy küzdelmeket folytat. A kritika, ha valóban az, az irodalom lelkiismerete, az ízlés, a művészi érték szószólója, a magasabb szellemi kultúra harcosa a tömegek fölületessé- gével, Ízléstelenségével és alacsonyabb kultúrád jávafl szemben. A kritika sem gubózhatik be önmagába, vagy valami légüres teóriába; célja népszerűvé tenni az értéltest, lerombolni az értéktelent s ezzel helyreállítani az irodalomban az értékek egyensúlyát. FURCSA ALOM Irta: KARINTHY FRIGYES „Az álom: hasonlat" (Franci) „Ailes Verg&ngíMchje ist out sín Gteiéhnis." (Goethe) — Mi bajod — ismétli kedvesem, közelhajolva, kissé türelmetlenül, mert a tenger morajával összefolyó dübörgése a gépháznak siketit. — Azt kérdezem, mi bajod? A hajó gyorsan fut, kábult Ságomban gondolkodnom kell, míg rájövök, hogy Alaska felé megyünk, abban a fénypászmában, amit a hold vetít a vízre. — Semmi... kicsit kábult vagyok még... — Aludtál, vagy húsz percig. — Igen... Nevetni kezdek. — Te... milyen furcsa, hosszú álmom volt, ilyen rövid idő alatt... — Álmodtál? — Igen, még hozzá elég bolondot és zavarosat ... Ismered ezeket a szorongásos álmokat? Mondd, nem ettem túlsókat a tüzle- vesből, — lelhet, hogy attól volt a lidércnyomás — nem kiabáltam közben? — Csak nyöszörögtél... No mondd el. — Mondom, IMércnyomásos álom volt. Nehezen lehet az ilyesmit szavakkal kifejezni... tudod, az álombéli élmény lényege nem magában az álom cselekményében van, hanem valahogy a színében és hangulatában... no meg a gépház kerekei... furcsa logikája van az ilyen színes és mély álomnak... mikor benne vagy, olyan természetesnek találod a dolgok badar összef üggését... a világért nem tartanád nevetségesnek, amit aztán, ha a józan és éber valóságban elmondasz, mindenki nevet rajta, magad is ... — A legnevetségesebb álom is jelent valamit. — Hogyne, a valóság visszája, zavaros, gir- be-gurba vonalak, alul, fonákján a hímzett szőnyegnek... Csak látszólag értelmetlen .. i Megpróbálom eldadogni valahogy, de hozd egy kicsit közelebb a Holdat, nem látlak jól... — Parancsolj, drágám. Merően felnéz az égre. A Hold azonnal nagyobbodni kezd, látni, ahogy rohan felénk, élesedik a vulkános felület rajza. A tenger duzzad, felemeli hajónkat. Most akkora a Hold, mint a Vérmező. Várok, amig olyan közel jut, hogy alsó karéja a horizont alá J bukik, a felső pedig, mint a Himalája, emelkedik fölénk. Enyhe világosság önti el a fedélzetet. — Köszönöm, elég... Kedvesen bólint, a Hold megáll. — No látod ... erről mingyárt eszem bejut ogy bolondos részlet... A Hold is szerepelt álmomban, meg a csillagok, meg városok, ahol együtt jártunk ... közös emlékeink ... de mindez valami ősi, véghotetlen messzeségben ,.. ahol minden magától történik — érted? magától... és neked és nekem semmi szerepem, semmi akaratom benne, hogy mi történjék... igen, ez a jellemző, képtelen álomlogika... az álom gyermekes fantasztikuma .., hogy a lelketlen és élettelep világot, hogy úgy mondjam, megszemélyesíti, önálló, eleven ént csinál a tárgyakból... megából az álmodéból pedig (éppen megfordítva, mint a valóságban) lehetetlen áldozatait ezeknek a halott dolgoknak, amiket valami , rejtelmes erő hat át... de nem a mi erőnk... Mondom, lidércnyomás 1 Kedvesen mosolyog. — Nem értem. Szóval, mi volt a Holddal? — Képzeld el, mintha egy kertben volnánk ... És akkor te megcsókolsz é« ón valamivel kedveskedni akarok... és azt mondom legyünk most a Holdba, onnan jól látni Afrikát, amit úgy szeretsz, egészben... És te azt mondod, örömmel, jó, legyünk ott... Ezt mondjuk, de közben nem mozdulunk — érted? és a Hold se mozdul, hiába nézünk rá mind a ketten... maiad, makacsul, azon a helyen, nem engedelmeskedik akaratunknak ... Mintha megbénultunk volna. — Nagyon kínos álom. — Ez csak kínos, de aztán jön a rémttle- tes és furcsa. Mi ez, hol vagyunk? Kedvesem int a lakájnak, aztán felém fordul —i Semmi, áthoztalak közbe® Páriába, a Tuilériákba, itt jobban ki tudod fejezni magad, felség. Mingyárt hozzák a bordóit, folytasd csak. — Igen... hol is hagytam abba? Megzavartál ezzel a parókával... fekete hajjal szebb voltál és jobb szeretem, ha magas és nyúlánk az alakod ... izé... Pompadour... ugy-e? — ó, te csacsi, nem ismersz rá Cleopat- rádra? — Pardon, bocsáss meg .. még mindig szórakozott vagyok ettől a bolond álomtól... — Térj már .magadhoz és meséld tovább. — Hát igen ... mondom, rémületes ... Természetellenesen rémületes ... Mintha valami szörnyű bűnt követtem volna el, vagy követtünk volna el mind a ketten... azt nem tudom, mi volt ez a bűn... és most úgy rémlik, álmomban s tudtam ... egyszóval, el voltunk ítélve mind a ketten ezért a bűnért... hogy is magyarázzam? Arra voltunk ítélve, hogy tudva és látva, arait akarunk és szeretünk, amire vágyunk (mert ezt tudtuk álmunkban is), mégis, ne az történjen, hanem valami más, amivel szemben mi ott éppen oly tehetetlenek voltunk, mint velünk szemben, ideát, a valóság... A valóságnak ezt az önrendelkezési képességét egyik álom alakom és börtöntánsam, akit szorongva megkérdeztem, mi történik itt, ezzel a különös álom- szóval jelölte meg, miközben gúnyosan nézett rám (ő ugyanis egészen jól érezte magát ebben a börtönben): Törvény! Ez a törvény, uram! — Törvény?! De furcsa sző! Mit jelent? — Furcsa, mi? Álmomban ennek sokféle értelme volt. Természeti törvényekről beszéltünk, erkölcsi törvényekről, társadalmi törvényekről, az értelem törvényeiről, tér és idő törvényeiről. Az a gyanúm, valahogy a „történik" szót torzította el az álombéli alak s úgy értelmezte, hogy ami „történt", ahelyett nem „történhet" más. — Ó, te bolondos! Hogy nem történhet... — Úgy bizony! Ez a nevetséges szó úgy szerepelt álmomban, mint valami nálam ha- i talmasabb, velem ellenséges erő. — Sző, mint erő? Fából vaskarika? Untat, hercegem! — Hiába, így volt, — ez az álomlogika. Ez 1 a szó, ez az erő például azt jelentette, hogy I nekem mindig ugyanabban a korban, egy ide- i jüen mindig ugyanazon a helye® kellett le®~ 1 i nem ée nem akkor tudatom meg ét nem sárkor születtem, amikor nekem tetszett... Szó■ bábán ültem, mint most, éjszaka volt » szerettem volna a felkelő napot, hogy veled le’ hessek... De nem kelt fel a nap, a nap L odaát volt az ég tuleó felén s nem lehetett látni, várni kellett... — Várni? Mi az? — Ez azt jelentette álmomban, hogy a lélektelen dolgok maguk kormányoztak s nekünk él kellett tölteni az időt addig, míg a vágyunk összeesett azzal a lehetőséggel, amiben teljesülhet... akkor is, ha nem volt kedvünk mással tölteni az időt... Mi ez a aaj? Kedvesem kinézett az ablakon. — Azt hiszem, a fellázadott tömeg meg- ostromolja kastélyunkat... Véres fejeket , hordanak... Ha jól hallom, halált kiáltanak rád... — Érdekes... Vájjon kinek lehet ez az óhaja? i — Egy Danton nevű lélekre gyanakszom... . Egyszer találkoztam vele abban a képben, amit Dante gondolt ki és Pokolnak nevezett.* . Tetszett neki ez a világ... talán ő határozta ■ el, hogy teremt effélét... l — Igazán? Kiváncsi vagyok rá. Hadd jöj■ jön. S guzsbakötve kinyújtva, ott fekszem a vérpad deszkáján, kedvesem, tépett ruhában, ■ véres kezekkel hadonász mellettem ... Átdugom a fejem a kerek nyitáson, a bárd nya■ kam fölött függ... Eltűnődöm, még mindig álomittasan. — Valami hasonló álmomban te volt.. i ' folytatom vontatottan... De ott a felszaba- ' dulásnak és közelgő világosságnak e boldogító áradása helyett, amit most érzek; ugyan- 1 ebben a helyzetben valami rettenetes és szorongató és - vágyammal, akaratommal ellenkező, bénító csoda történik velem... A bárd, magától, mintha tudná mit cselekszik, megindul nyakam felé... (s míg ezt meséltem, a bárd zuhanni kezdett)... közeledik, hogy kettészelje s nekem azt a képtelen, lenyűgöző borzalmat súgja valami, hogy ha ez megtörtént, nekem nem lesz se vágyam. 9© akaratom többé... hogy önmagam helyett tehetetlen tárgy fekszik majd, két részben, ott ahol én voltam előbb és egyszerűen megszűnik a világ... ami azt jelentette, hogy soha nem ébredek fel többé... hogy az álom tölti be végleg a valóság helyét... Halj meg, dögölj meg, cudar... — Valóban, legjobb elfelejteni... Mondom, nagyon csúnya, nyomasztó álam volt és... milyen soká tartott!... Csakhogy túl vagyok rajta... Valami vidámat akarok végre... Ennek a Danton nevű léleknek ötlete nem tetszik nekem .. S téged i« másnak akarlak látni... A bárd megáll a levegőben. A felvillanó, uj világban havas hegylánccá alakúk át, beszegi a láthatárt, ezüsttalpu szánon száguldunk kedvesemmel. Szikrázik alattunk a hó... felismerem a tájat, Alaska, ahová indultunk! Kedvesem összeborzong, de nem a hidegtől. — Hadd abba már... Rémes! — Igen ... rémes, ugy-e? 8 te te... mialatt zuhattt a bárd, kajánul és gonoszán zuhant s nem akart megállni, mikor én akartam .. te is ott voltál t mint valami pokolbeli szörny bíztattad, hogy zuhanjon... még segítettél is neki... Te magad te ellenségem voltál... te is azt akartad, hogy ne legyek... te is Törvény voltál .. Rám néz, sugárzó szerelemmel. .— Akarod, hegy ne legyek? — swttogja. S már nincs sehol.,. Egyedül ülök a rohanó szánban, a Sarkcsillag felé.-- Nem! Nem! — kiáltom — ...inkébb ne legyek én ... S most ő ül, egyedül, az emelkedő ködfelhőben!. .. Merengve néz a feléje rohanó csillagok felé s azon tűnődik, milyennek tv remisen újra, tulajdon képére, hogy kedvünk teljéik eg£m$flb& 4 Alapit** tm m ** s * mmgjkmeafcedéa*. * KO Sí CE, Fő utca fft, 4 Kttgj válaMáék. JEÉtejst ánb I——— iwi 11 mmmmmmmmmmmmmrnmBmmmmmmimamBmmmmmmmmmmmmmmmmMmiMmmmrnmmmmméteáÚ***
