Prágai Magyar Hirlap, 1930. december (9. évfolyam, 275-296 / 2496-2517. szám)
1930-12-30 / 295. (2516.) szám
4 1030 december 30, kedd. IW Iiitm , mtmrmmsmmmm A TENGER TITKAI írja: VÉCSEY ZOLTÁN A szerencsés angol ácsmester a vízbe hullott csengőből a huvárharang ieliedezésére fut Egy egyszerű fizikai törvény felismerése tehetővé tette a vizatatéi munkát A primitív faharangiét a modern buvárakmáig (3) Az első, aki arra a gondolatra jutott, hogy az elsülyedt hajók kincsét kiemeljék, egy William Phipps nevű angol ácsmester veit, aki egy szép napon félretette a fejszét és a tenger iránt érzett szeretettből tengerész lett. 1662-ben megjelent Londonban, 11. -Károly udvarában és rendkívül kalandos tervet terjesztett elő. Elmondta, hogy tudomást szerzett arról, hogy a La Plata torkolatában el- sülyesztettek egy zsákmánnyal megrakódott kalózihajót. Ennek az értékes rakományát akarja kiemelni. Károly király hitt a csillogó ajánlatnak és az ácsmesterből lett hajóst egy hadihajó kapitányává tette, amely nyomban vízre szállt. Phippsnek azonban nem volt szerencséje. Nem sikerült megtalálnia az elsü- •lyedt hajót és amikor a legénység a hosszú cirkálásokba belefáradva azzal fenyegetőzött, hogy megöli kapitányát, nagynehezen rászánta magát a visszavezető útra. Hazatérőben azonban olyan szerencséje volt, hogy álmai egyszeribep feléledtek. Egy reggel szolgájáért akart csengetni. A csengő azonban ügyetlen tartása következtében egy vízzel telt edénybe hullott, még pedig függőlegesen és megállót! az edény alján. Amikor kivette, csodálkozva vette észre, hogy a csengő belseje egy kis szélső esik kivételével teljesen száraz. A megfigyelésből azonnal levonta a következtetést: a csengő belsejében levő levegő nem engedte beli a tolni a vizet. Ha tehát egy nagy: harangba embereket bujtatunk és a harangot vízbe bocsátjuk, akkor az emberek a víz alatt tartózkodhatnak és ha a harangon ablak is van, körül is nézhetnek, így lehet kutatni a tengerbe süíyedt kincsek után, helyette, amennyiben a harang belsejét cső utján a felszínen dolgozó légszivattyúval kapcsolták egybe. így a harangban dolgozónak állandóan friss levegőt lehetett juttatni, mig az elhasznált levegő a harang fedelén levő szellőztetőn távozott. A huvárharang fejlődése Az első ilyen buvárharangot 1778-ban John Smeaton angol vizimérnök konstruálta és első ízben Ramsgate kikötő építésénél használták. Annyira bevált, hogy a tizenkilencedik század közepéig általános használatban volt. 1845-ben például Hamburg városa szerzett be ilyen Smeaton rendszerű buvárharangot, hogy a facölöpöket és szikladarabokat eltávolítsák a hajójárat utjából. Egykorú leírás szerint ez a buvárharang egy két méter magas, 1.25X1,75 m. hosszú és széles önlött vasból készült szekrény volt, amelynek belsejében két munkás számára volt megfelelő hely, hogy a viz alatt dolgozhassanak is. A munkások csónakkal a szekrény nyitása alá eveztek és felszálltak a szekrény aljában elhelyezett padokra. A csónakot azután eltávolították és a harangot emelőcsigával a vízbe bocsátották. A harang levegővel való ellátása a szekrényt hordó hajóról történt légszivatytyu úján. A megfelelő mennyiségben bevezetett levegőtömegek igy visszaszorítják a vizet és a harangnak középen nyílt alján keresztül nyugodtan lehet dolgozni. A munkások a harang falára csapott kalapácsjelz.ések- kel adtak jeleket. Ha a harang olyan helyre ért, ahol dolgozni kellett, akkor a hordóhajó megállott és a munka megkezdődött. Persze nemcsak hordóhajóra, hanem darura is függesztenek buvárharangot s a modern daru nagy körzetben bocsáthatja vízbe a rajta függő harangot. Az egyszerű buvárharangből a 19. század közepétől kezdve a buváraknák fejlődtek ki, amelyet ma már mindenütt használnak, ahol csekélyebb mélységben nagyobb építkezési vagy takarítási munkálatokat kell végezni, s a munkához nagyobbszámu munkásokat kell alkalmazni, viszont gyors helyváltoztatásra nincs szükség. A francia Cavé konstruálta meg az első búváraknál 1850-hen a nílusi gátak építéséhez. A modern buvárakna hatalmas alkotmány, amelynek viz alatti munkatere több száz négyzetméternyi, végeredményben azonban valamennyi rendszer Phipps zseniális elvén nyugszik. DOLGOK KOZOTT TOLLGYAKORLAT Irtat KARINTHY FRIGYES Phipps mester szerencséje Mondják, hogy Newton az orrára toppanó rothadt almából jutott rá a gravitáció törvényére, a gyermek James Wattban egy teáskanna fedelét feszegető gőz munkájának megfigyelése közben támadt fel a gőzgép gondolata, Phipps mester is egy ilyen szerencsés véletlenből’ jutott el a buvárharang felfedezéséhez. Londonban Phippset nem valami kegyesen fogadták, mert hiszen a megígért kincsek helyett csupán újabb Ígéreteket hozott, Csalt egyetlen ember értette meg gondolatának zsenialitását, Albemarle hercege, aki megadta neki a szükséges anyagi eszközöket is az első buvárharang megépítéséhez. A Themzé- ben végrehajtott kísérletek nagyszerűen sikerültek és Phipps újból hajóparancsnok lett, hogy kutasson kincsei után. Ez alkalommal is hiábavalónak mutatkozott minden fáradozás. A buvárharanggal már csaknem az egész partvonalat végigkutatták, amelyen a kalózhajónak pihennie kellett, de nem akadtak nyomára. Phipps azonban egy napon a viz felületén zöld növénycsomót látott, amelyet bőrmoszatnak tartott, csakhogy a növénycsomót nem hajtotta az áramlás, hanem egyhelyben nyugodott. Már pedig a bőrmo- szat rendes körülmények között a tenger fenekén nő, a tenger pedig ezen helyén elég mély volt ahhoz, hogy a fenékről felnövő moszat el ne érhesse a viz felszínét. Phipps megparancsolta az egyik indiánnak, aki szabad búvárkodást végzett az expedícióban, hogy szálljon le a vízbe és nézze meg, honnan nő a moszat. A fickó lebukott a vizbe és nemsokára újból megjelent. A vélt bőrmoszat algákkal bevont kötéldarab és a mélyben nyugszik a sokat keresett hajó. Eleinte nem akarlak hitelt adni a híradásnak, csak amikor a buvárharangot lebo- csátották, derült ki, hogy az indiánnak igaza volt. Rögtön az első leszállásnál hatalmas ezüsírudat hoztak fel és néhány napi buzgó munka ered menyek épen tiz milliónyi aranyat és ezüstöt sikerült a kalózhajő zsákmányából újra napvilágra hozni, A buvárharang efve Phipps buvárharangja és sikeres kincsku- tutása a feltalálónak megszerezte az örökös nemességet és Massachusetts állam kormányzóságát. Ez az első buvárharang még fából készült, amelyet sulyokkal terheltek, hogy a felhajtó erőt ellensúlyozzák s a megfigyelő személy teljes mértékben a harang belsejébe szorult levegőre volt utalva. Mivel igy nagyon kis időt lehetett a harangban tölteni, 1716- ban Halley angol csillagász, a róla elnevezett üstökös megfigyelője, arra a gondolatra jutott, hogy a harang mellett sulyokkal nehezített, levegővel megtöltött tartályokat kell le bocsátani, amelyeket a harang belsejével cső köt egybe. Hogy a levegő az edényből a harangba áramoljon, megnyitottak egy csapot, vizet engedtek a levegőtartályba, amely aztán a levegőt a harangba préselte. A levegőztetés ezen módja persze nagyon körűimén yec volt és csakhamar újat vezettek be 1930, december. Bocsánat... szabad? Egyszer igy, minden téma nélkül. Anélkül, hogy a műfajt megnevezném. Anélkül, hogy címet adnék, valami vezérgondolatot, ' ami köré törvény szerint kapcsolódnak a képzetek, tapasztalat és spekuláció, fogalmak körtáncából, érzelmek és indulatok hullám rezgéséből szavak kristálya, meghatározott, a tárgyra jellemző mértani idom: opus. Nevezzük igy: intermezzo. Á zenéből veszem kölcsön ezt a szót, ott mást jelent, de itt jobban használható. A mi mesterségünk (talán mert bonyolultabb és tőbbrétübb) nem tűri, pongyolaságnak bélyegzi s nem szívesen engedi olvasó elé magának a mesterség gyakorlásának egyszerű ösztönéből származó ama műterméket, amit muzsika és képzőművészet a maga területén, úgyszólván udvarképessé tett publikum őfelsége előtt, műfajnak fogadtatott el s igy megengedhette magának az előkelő fényűzést, hogy őszintén annak nevezze, ami: étude, tanulmány, stúdium, ujjgyakorlat, oeruzavázlat, „tanul- mányfej“, „radierung“ és a többi — csupa olyan dolog, ami szigoruanvéve a művész mesterségbeli magánügye, műhelytitok. De mert e gyakorlatokban, e nekikészülődések- ben és próbálkozásokban, amikkel „müvét"1 szokta előkészíteni, néha nagy vonásokban fel is vázolni a művész, gyakran remekebb, sőt élvezetesebb részletek 'kerültek bele (ta Ián mert műhelyében elfogulatlanabbul, bátrabban fantáziáit, a pódium lámpaláza nem gátolván röptét), a müértékelés gyakorlatában kialakult az a felfogás, hogy ezek a vázlatok igen becsesek s megeshetett, rajongó korokban, hogy egy Da Vinci-rajz, egy Mun- káosy-vázlat többet ért a kompozíciónál, amihez készült. * De mondom, az irodalomban ez nem szokás s igy az alcimben csinált szó, „kdlgya- korlat“, furcsán és idegenül hangzik. Az úgynevezett szürrealisták próbáltak ugyan polgárjogot szerezni valami efféle elgondolásnak: hogy művészi Írásnak számítson az is, mikor az író szabadonhocsátja látomásait és a hozzájukfüzódő refleksziókat, ebből azonban zavaros dolog lett, szürrealizmus helyett zűrrealizmus, a dolog lényegét tévesztették el. Az írásnak ugyanis nem formája, hanem lényege a sűrítés — ez a lényeg éppen úgy, vagy mégjobban megihatá rozza az ihlet állapotát, vázlatcsinálás, képzelődés közben, mint a műalkotás idején. (Érdekes, ez a sűrítési princípium úgy érvényesül, kerülő utón, ezekben a hamis felfo gásu szürrealista írásokban, hogy minél terjengősebben és hosszadalmasabban engedi ömölni „szabad asszociációit'14 az író, a mondatai annál rövidebbek, úgyhogy ez a rövid mondatuság szinte formanyelvévé vált a hosszadalmas szürrealista Írásoknak.) * Intermezzo. Étude. Szonáta a gondolatzongorán. Olyan hangolásféle. Egy gyors futam az idegek húrján, emlékek, vágyak, érzések között — s megmozdulnak a szavak billentyűi. Vagy megfordítva: erzavak billentyűit ütöd le, hangolod össze, s* összhang törvényei szerint s megindul lelked és értelmed húrjain a Játék. Az egyik próza, a másik költészet — pusztán a sorrenden múlik, nem a tartalmon. Ha prózát Írsz, ott keverednek, hangolódnak, vegyülnek és szaporodnak testetlen fogalmak az agyvelő vil- lanytelepén s a megfelelő szavak megszólalnak füledben — de rím és ritmus és allite- ráció és jólhancrzás és szépenhangzás szerint ha válogatod füledben a szót, csakúgy értelem és gondolat rezonál rá, ha jó a füled, mint ahogy valódi zenész ujjai alatt melódia támad, néhány akkord után, bármily terv- telenűl „improvizál44 hangszerén. Megfogja egy szó. Megfogja egy gondolat. Mindegy, melyik előbb. Attól kezdve harmónia támad s többé nem válla szíhatsz el „tartalmat44 és „formát": bűvölete alatt állasz valaminek, ami egész, egyszerre hat érzékeidre, érzelmeidre s talán értelmedre is Értelem! Ennek a túlságosan elvont foga lomnak testi fészke mégiscsak az úgynevezett központi idegrendszer, lényegében nem más, mint érző idegek végződéseinek köte- ge, egymásba göngyölített gúzs a Ív, melyben egymást ölelik a szálak — telefonközpont, aboll néha, munkaközben, beszélgetnek a telefonoskisasszonyok s akkor azt mondjuk: gondolat született. * És igy mondjuk: ez én voltam Én gondoltam valamit, ahogy azt mondjuk: nékem fájt, én akartam, én láttam, mint valami érzékiéit, aminek s zom élyhezlcö töt teég ében képtelenség kéle/Iikedni. Mint ahogy érzékléseim tudattá és gondolattá és emlékké válnak, ugyanúgy érzékelem tulajdon gondolataimat. Érzékelem őket, mint ahogy szivverésemet érzékelem és tüdőm és gyomrom működését — e annál inkább, minél! hevesebb ez a működés. Érzékelem és éppenusry lokalizálom ezt az érzéklést, mint ezeknél a működéseknél — jól tudom, itt fönt, a szemöldököm fölött történik valami: ha nagy erővel történik, néha oda is kapok „hol fészkel az agy44, két kezembe fogom a fejem, a homlokomat simogatom, alátámasztom tenyeremmel, ahogy a szivéreleszi tenyerét, aki szerelme! vall. Vagy a hasára, akiinek a gyomra fáj. Azt mondom — az én gondolataim. Mégis — ez nem én vagyok. A gondolataimmal! tehát éppoly kevéssé azonosíthatom magam, mint szivem és tüdőm működésével. Élvezem őket, ha rendben kapcsolódnak, elviselem, ha fájdalmat okoznak. De hol vagyok én, aki mindezt élvezi és elviseli? Vall ahol, magamon kívül? Másokban talán? Néha szinte azt hiszem. Igen, néha mintha onnan áramlana vissza, felém, tulajdon énem, dolgokból és tárgyakból, élőkből s élettelenekből egyformán. Miért kínoznának különben idegeim, érzéseim s olykor akaratom is, tu'aidon életérdekem veszélyeztetve, hogy átéljem „idegen" dolgok éleiét? Miért nyilai belém más élőlény fájdalma, ugyanazon a helyen, ahol neki fáj? Gyermekkoromban már, miért szorult össze a torkom, ha csirke nyakát vágták el előttem — miért érzek bizsergést a szememben, ha valaki sir, anélkül, hogy tudnám a könnyek okát, — miért kell együtt szeretnem a fél- bolond szeretővel? Egy !ó oldalán álltam meg ma délelőtt, lehorgasztott fejjel borongott a kocsi előtt, néha felemelte csülkét, dobbantott és tűnődve állt tovább. Ácsorogtam és figyeltem, mohón, ostobán, a tekintetét próbáltam elkapni — ugyan miféle lehetetlen és képtelen erőszak, terméketlen és reménytelen önkinzás kényszeritett, hogy átélni, megérteni, elképzelni tudjam. m:nő érzés lehet lónak lenni, állni négy lábon, egyhelyben, egy mániákus őrült makacsságával és közönyével, gondolat és képzelet nélkül, dobbantva néha egyet, azt is céltalanul? Milyen érzés lehet másnak lenni, mint ami én vagyok? Kicsinek lenni, nagynak lenni, okosnak lenni és ostobának, élőnek és halottnak, fának lenni és kőnek lenni és nőnek lenni és gyereknek és Istennők? ó, hánvszoi mulasztottam el magam e beteg képzelődés* ben hányszor kerültem alul, hányszor maradtam el, elbámészkodva maflán, tátott szájjal a velem versenyző libegősén, megfeledkezve a könnyű mozdulatról, amivel elébevághattam volna! Hányszor felejtettem el visszaütni, aki megütött — nem. nem krisztusi jóságból, szelídségből. esküszöm, nem! — de talán nem is gyávaságból — kandi kíváncsiságból csak. lenyűgözvén képzeletem a furcsa mozdulat, fúr- nsa indulat, furcsa lélek, csupa idegen, ide* gén dolog, ami keLl hozzá, hogy valaki megüssön engem l * Ta ivam asz! —- te vagyok én, mondja aí egyik rejtélyeskedő keleti bölcsesség. Erről van szó? Nem hiszem. Bevallom, nem is szeretem ezeket a keleti bölcsességeket: az a gyanúm, visszaélnek a szavakkal. Dolgok között, élő és holt tárgyak és erők között, amik világrahoztak s világon tartanak darabig, amik félredobnak s megsem m isi lenek majd egy napon, époly kevéssé találtam meg énemet, mint tulajdon gondolataimban. Valahol vagyok, az bizonyos. De nem biztos. hogy éppen itt. Egyetlen valami vagyok. De nem biztos, hogy ez az a valami, akit kezemmel tapogatok végig. Álmomban! mezőn sétáltam, Afrikában. Ugyanakkor az ágyban feküdtem, otthon. Ez két én. Melyik az igazi? Akii az ágyban feküdt? Jó. De ki biztosit róla, hogy ez az ágyban fék vés és álmodás nem egy harmadiknak álma, akiről rejtelmein sincsen? Eletveszetie'emben forgott a sakkozás világbajnoka Zágráb, december 29. Aljechin dr., a sakkozás világbajnoka, aki az elmúlt két hétben körúton volt a jugoszláviai városokban, tegnapelőtt Eszéken életveszedelembe jutott. Mielőtt szállodai lakásán elaludt volna, cigarettára gyújtott és olvasgatni kezdett. 0 vasás ■közben elnyomta az álom és szájában az égő cigarettával elaludt. A cigaretta kihullott az ágyneműre, amely lángot fogott. Szerencsére a szálloda személyzete észrevette a szobából ki tóduló füsltömeget és benyomult a világbajnok szobájába, ahol Aljechint néhány égési sebbel boriivá * padlón találták eszméletlen állapotban. A füst felébresztette álmából, kiugrott az ágyból, de eszméletét azonnal elvesztette ás a földre roskad. Az orvosok azonnal ápolásba vették és niegáillapították, hogy Sérülései könnyebb természetűek. A világbajnok már el is hagyta Eszéket, Hamburgba utazott, ahol egy Amerikába induló hajóra szili fel tSs megkezdi amerikai turnéját.
