Prágai Magyar Hirlap, 1930. október (9. évfolyam, 224-249 / 2445-2470. szám)
1930-10-05 / 228. (2449.) szám
1930 vJkfflbvr í v»8éarn»|>. mmmmsxmmmtmmsasmTBmammmam Régi cigány, híres cigány •.. eüeüejjtve ... eltemetve .. Sírja fölött elhangzott a „Requiseat". A temető csöndjén átsir a cigánybaDda játéka, Az egyetlen búcsúszó! Koporsójára hull a rög. Farkas Sándor örökre eltávozott. Hegedűje eltörött Nincs többé nóta benne. Elmúlt életére „Lehullott a rezgő nyárfa exüt szinti levele" s a bús avar fölött „Most van a nap lemenőben!" Könny pereg a szememből. Azután imára kulcsoiódnak kezeim és szomorú szívvel, csöndesen eltávbzoan. Fábry Viktor. nem ... „Régi cigány, híres cigány ... elfelejtve!" Egy kis darabka magyar múlt, egy ki? darabka zenekultúra kitaszítva, rongyosan, éhezve, fáza, koldulva járt közöttünk és mi ezt láttuk is és tűrtük is. Kísértetek és Szellemek DREYFVS Irtai KARINTHY FRIGYES Eperjes, október 3. Szomorúság járta át a szivemet és valamilyen ön szemrehányásf éle is, amikor szegény Farkas Sándort, a magyar népdalmuzsikának egykor messze híres cigányprímását helyezték a sirba. Óriási tömeg verődött össze a temetésén. Sokan talán csak azért jöttek el, hogy hallhassák az eperjesi cigánymuzsiku- soknak erre az alkalomra egyesitett bandáját és csak édeskevesén azért, hogy leróják ke- gyeletes hálájukat a megboldogulttal szemben azért a sok-sok gyönyörűségért, amit játékával szerzett nekik. És a gondolatra fölzson- gott a lelkemben a „Régi nóta, híres nóta.. és zsongása mellett elmeregtem a temetőbe vezető utón szegény Farkas Sándor életén. Valamikor annyi fényből volt az szőve, mint amennyi szomorú és sötét árnyék borult rá a végén. „Régi nóta, híres nóta cseng fűlembe, Régi cigány, híres cigány hegedülte. Ahány legény, ahány leány, mind dalolta. De szép is volt az a nóta!" „Régi nóta, híres nóta .., Régi cigány, híres cigány ... elfelejtve ... eltemetve...!" Ez volt szegény Sándornak is a sorsa. Szegénynek mondom? Ez talán csak annyiban igaz, hogy életének utolsó éveiben már nem volt szegény. Koldus volt ő már akkor. És ez az elgondolás fájt a legjobban. Ennek talán mégsem kellett volna igy lennie! Mert hát szó, ami szó: Farkas Sándor a mi vidékünknek nemcsak híres, hanem — amint azt a sírnál égjük úri ismerősöm találóan mondotta — 5 volt az utolsó, igazi cigányprímása vidékünknek. Talán még ennél is több: egy kis darabka magyar mull, a magyar muzsikának, a magyar népdalkulíurának egy értékes kis fejezete. Néhány évtizeddel ezelőtt, amikor még el- hivotíságának magaslatán állott, Eperjesen alig volt nálánál büszkébb és boldogabb ember. Szeméből az elismert tehetség büszkesége, lényéből a müvészetközlés tudatos boldogsága sugárzott. Versenygyőríee cigányprímás volt, akinek homlokára a magyar népdal géniusza fonta örökzöld babérkoszorúját. Bs méltán. Mert ha Farkas Sándor kezébe vette azt a s'zárazíát és bandája elé adva rázendített a szebbnél-szebb népdalokra, akkor a lénye is valósággal átolvadt a muzsikába. Ez a magyarázata annak, hogy hallgtóságát egyenesen magával ragadta és vitte, vitte muzsikálása szárnyain a főlfokozott érzelmek csodavilágába és pedig: hol a könnyek hullásával, hol pedig a tu fáradt jókedvnek kacagó önfeledtségóveL Ujjal alól főlsirt, föl zokogott a bánat — nem csoda —, hiszen szivéből muzsikálta ki a magyar népdal fájdalmát és amikor a ,hallgatóból4 átandalgott a ,lassúba4, jó- előre kigvult már szemében a csárdások ropogó tüze, amely hegedűjének húrjaiból átcsapott a közönség kedélyére s lángra lobba n- totta azt Éveken át sütkérezhetett e napdelelés sugár özön ében, reá nézve a büszke boldogságnak teljességében. Senki sem gondolhatta azt, hogy a napleáldozás olyan szomorú lesz az életében és olyan sötét. Dohát jött a világbáb oru! És az nemcsak fián és szerettein, hanem az ő drága közönségén át is ezerszeresen vonta bele fájdalmas érdekközösségébe. Nemcsak fiáért, cigánytestvéreiért sirt és aggódott állandóan, hanem mélységeséül és igazán azokért is, akik szerették őt hallgatni s akikhez átmuzsikált, felejthetetlen órák emlékeivel odatapadt. A háború telhetetlen mo- lochja hivía őket s ők mentek, egyre többen mentek és olyan kevesen tértek vissza. És akik visszatértek, azok már nem voltak a régiek. A háború poklában elhamvadt sok drága kedély; vérpárás füstje megfojtott sok édes dalt és ami utána maradt, az csak rom és bánat volt és könny és gyász...! Farkas Sándor hegedűjében akkor Sört el a jókedv lelke, hegedűje azóta csak sírni tudott igazán. Azután megtörött a saját lelke is és egyre roskadozőbbá vált az alakja. Ami azután következett életében, az több volt, mint szomorúság, mert az maga volt a nyomorúság. A változott idők és viszonyok áttapostak rajta kíméletlenül. Erélye meggyöngült, bandáját nem tudta már fegyelmezni. Ezért is, meg a viszonyokban rejlő okokból innen is, onnan is kikopott s helyét egy-kettőre betöltötték a szalonzenekarok és a jazz-fiuk. Bandája feloszlott, szétzüllöttt s az egyszer mesz- Rze híres cigányprímás városunk vándorcigányává szomorodott, aki esténként hóna alá vette hegedűjét s hol egyedül, hol egy-két facér cigány muzsikussal bejárta a kis korcsmákat, kereste azokat, akik talán még meghallgatják s talán adnak is reszkető kezébe néhány fillért a holnapnak keserűvé volt kenyerére. Az egykor sugárzó szemű prímás szomorúan vánszorgó, mindig könnyes szemű kóbormuzsikussá lett, akinek olyan kopottá és rongyossá lett a ruhája és olyan szomorúan sivárrá az élete, mint amilyeD fényes volt a múltja és annak minden emléke. És tragikumához tartozik az is, hogy nem egészen és kizárólag csak a saját hibájából lett. azzá, ha1930 október 4. Kísértetek járnak néhány hónapja, Euró- paszerte, ujságieped.őbe burkolózva — végigsuhannak a színpadon is és megjelennek a hangos vászon lénykaruháján. Egy szemüveges francia kapitány, mint főhős, egy sápadt, fanatikus őrnagy, egy ezredes, átvágott nyakkal s köztük komor, szakállas fejével az egyetlen, akinek semmi oka és szüksége nem volt rá, hogy ennek a panoptikuim- együtiesnek keretiében élje túl az életet, mint hazajáró lélek: Zola Emil, kisértetek közt a Szellem, nélkülük is eleven valóság, elevenebb, mánt maga a főhős, aki pedig véletlenül még nem is halt meg, élőlényi és kísérteti minőségben egyaránt aktuális. S mégis, ujságlepedön és hangos filmen, színészi maszkon és ponyvaregény-ífrázLSo- kon keresztül mintha éppen ennek a Zola Emilnek arcán tükröznék legkevésbé a zavart szégyenkezés, hogy íme, újra el kell játszani a komédiát, ezúttal nem is egyenrangú felek közt', hanem a mulatnivágyó csőcselék előtt. Mintha azt mondaná ex az arc: nem restellem ma sem és nem restellem igy sem a szerepet, Szellem helyett kísértetnek lenni e közönséges kísértetek 'között, e vásári panoptikumban — ismét és újra a magam jószántából vagyok itt, — ismét és újra hajlandóan felcserélni a Pan- iheon díszes, apollói halhatatlanságát e he- rosztráteszi halhatatlanságért — ismét és újra, mert úgy látom, megint szükség van rá, szavak helyett a cselekedetre, példázat helyett a péld a adásra. S a kétkedő, visszakancsaRtő lélek, megismervén durva lepedőbe® és poros saruiba® e csöndé* vándort, amint szembejön velOj megint ceak megkérdeni gyáván, lesütött szemmel: hová mész, Mester? s ő felel: Pá- risba megyek, Berlinbe megyek, Budapstre megyek, a haditörvényszék elé, hogy újra megfeszít te sseim, mert íme, ismét kételkednek az egyetlen, mindennél, nálam is fontosabb igazságban. „Talán szereztem annyi dicsőséget, könyveimmel, a francia névnek, mint ezek a katona urak — s mégis ünnepélyesen vallom és állom: pusztuljon el utolsó sorig még az emléke is a könyveknek, amiket írtam, ha ez az ára, hogy énvényt szerezhessek meggyőződésemnek — könyvek helyett maradjon egyetlen mondat, amit utolsó léhellete- mig hirdetek: „Dreytfus Alfréd ártatlan!" Ennek a felkiáltásnak, amivel Zola Emil fejezte be rágalmazás} pőrének egyik védőbeszédét, a rajongó lelkek szépségét és bátorságát szokták dicsérni. Én a világos, nyilvánvaló logikát bámulom és tisztelem benne. * Olyan egyszerű ez a logika. Olyan egyszerű, az ember azt hinné, általános érvényű, végleg elintézett, minden vitát fölöslegessé csiftiitó, szinte unalmas (közhellyé kellett volna válnia, mióta kimondatott — olyanná, mint a szinusz-tétel, vagy Anchiimédesz törvénye, vagy a bi nominális egyenlet, amit az iskolában tanítanak; egyszerű igazság, független az egymásra következő korok filozófiai vagy politikai szemléletétől. Az államnak egy polgárát az államhatalom elítéli. Valalki megtudja, hogy ez a polgár ártatlan. Kinyilatkoztatja értesülését, tehát az állam minden polgára — és ez a fontos —- legalább is a gyanút szerzi meg, mint valami fertőzést, hogy az elitéit esetleg ártatlan: akár akarja, akár nem, mindenki kénytelen tűnődni ezen a problémán. A kérdés már most az, van-e, lehet-e, él- képzelhefő-e logikusan olyan szempont, vagy érdek, ami akár általában, akár időszerű okoknál fogva fontosabb, mint hogy ez az ügy tisztáztassék. Az állam, s éppen hogy csakis az állam keretein belül — s ez az állam fogalmából következik, függetlenül attól, diktatórikus, vagy demokratikus erők tartják össze ezt az államot — ennél fontosabb szempont vagy érdek egyszerűen azért nem képzelhető, mert hiszen az állam attól ée azért van, az embereknek abból a szükségérzetéből született meg, tartja fent magát, oly célból jogosult intézmény, hogy keretein belül ártatlanokat ne lehessen elítélni mások bűnéért. Ártatlanokat büntetni a szabad természet is tud, ahhoz nincs szükség ilyen mesterséges valamire, mint az állam. Aki erre azt mondja, hogy „vannak magasabb érdekei" az államnak, vagy akár a nemzetnek, sőt — szentségéé tabu! — akár a „faj“-mák: hogy a hadsereget azért nem szabad kompromittálni egy nyomorult ember kedvéért, mégha igaza volna is, mert a hadsereg a nemzetei és fajt védi s hajlandó szintén ártatlanul életét áldozni érte — annak szelíden, de könyörtelenül azt feleli a logika, hogy köszöni szépen, de olyan állam, amebiben valakit, mindenki tudtával, el lehet nél ni ártatlanul, nem állam, olyan nemzet, melyet nem a nemzet élet igazsága taxt össze, nem nemzet, tehát nem érdemes védeni, se hadsereggel, se önfeláldozással — ez az „egyetlen ember" ugyanis, tekintettel a tagadhatatlan tényre, hogy állam és nemzet és faj csupa ilyen egyetlen emberből áll, fontosabb valami, mert előbb volt s tovább akar lenni, mint állam és nemzet és faj. A hazáért meg lehet halni, ártatlanul © ebben nincs semmi ellentmondás, mivel a haza szintén ilyen „egyetlen emlbereket" jelent: a fiainkat, akik számára biztosítani, vagy megmenteni akarjuk — de a haza miatt neoa lehet ártatlanul meghalni, mert ea azt jelenti, hogy a haza megszűnt emberek hazája lenni — az orángwtángnak vagy cserebogárnak pedig nincs szüksége hazára. Világos tehát, hogy értelmezte Zola a gesztust), amivel élete müvét dobta a serpenyőbe, egyetlen, szürke, előtte ismeretlen, számára közönyös emberélet igazságáért. Olyan társadalom számára, amelyben el lehet ítélni valakit ártatlanul s mely ért tudva eltűri, nem érdemes könyveket írni, mert az ilyen társadalom meg sem értheti a könyveket, — elvesztette a kulcsot, a szótárt, e szavak jelentésének ismeretét, mely egymást értő emberek közt értelmet ad a halott betűnek. * Az ember atzt hinné... De ime, az ember téved. S ilyenformán felfedezvén őt a kisértetek közt, még csak nem is szólhat hozzá a kor Ham lelje: „nyugodj, íelháborutt szellem", mert körülnézvén, nézőtéren s ujságlapo- kon, ámulva látja, hogy nemcsak a színész: a közönség is ki sértetet játszik.. Minden jó lélek dicsérje az Urat: éjfélt ütött az óra, mikor azt vélted, fényes nappal van. A kávéházban, előadás után, nem ugyanazok ülnek és vitatkoznak, mint ezerkilenc- száznégyben és hatban, a Dreyfus-tárgyalás, az Esterházy-tárgyalás, a Zola-tárgyalás, a Dreyfus-revixió karzatán? S nem ugyanazok az újságírók írják jobbról és balról egymás ellen a gúnyos és liaragvó és fen jege tő cikkeket, a Dreyfus-pör emlékével kapcsolatban, mintha ehhez az állításhoz, hogy kétszer kettő négy, lehetne jobboldali és baloldali megvilágításban hozzátenni, vagy abból elvenni valamit? Az egyik lapban azt olvasom, hogy ezek a gaz destruktív lapok már megint uszítanak a tekintély és a keresztény erkölcs ellen, amikor a Dreyfuis-ügyet felkotorják. Egy zsidó felekezeti lap, hosszú fejtegetéséből másrészt annyi marad .meg, hogy a Dreyifus-űgynek semmi köze az ártatlanság és bűnösség problémájához, általában, mivel az egészből csak az derül ki, hogy a zsidókat üldözik a 'keresztények. (Például Zola.) Valamelyik fiatal, tehetséges inőtársam elmés paradox ónokkal fűszerezett glosszá'já- ban nem haragszik ugyan Zolára (igazán kedves tőle)’, amiért kiállott Dreyfusért, viszont nagyon jól meg tudja érteni azt a felfogást, mely egy nagy nemzet előkelő prea*- tizsét neen óhajtja kockára tenni caak azért, hogy együk jelentéktelen polgárával mőítaé- lanság ne történjék. Kitűnő kollégáin nyilván igen ariőrtokrn*- tikusnak és fölényesnek érzi ért a „mindent megértő" kettősséget és nagyon csodálkozna, ha véleményének következményeit levonva, kimutatnám, hogy viszont az ő „felfogása" egyetlen világszemlélettel rokon « ez a szemlélet a kommunizmusé. Pedig úgy van. * A fenti megfontolások alapján ugyani* elvben azt következtetni ember és társadalom viszonyából, hogy az ember nemcsak életével és vérével, de becsületével is tartozik a társadalomnak e a táraad alom aeen- mivel se tartozik az embernek, csak úgy volna lehetséges, ha az ember fogalmát, mint önálló lényét, elvetem s úgy fogom fel az egyént, mintha az parányi részecskéje volna csak holmi óriási, eddig az állattanban még le nem irt eleven Csőd aször n jroek, amit úgy hívnak, hogy Társadalom. No persze, ha a testemet alkotó sejtekre gondolok, magam is természetesnek találom, hogy dögöljön meg közüHöík, akár ártatlanul, akár bűnösen, bánmelyik inkább, semhogy nekem a legparányiibb bajom essék, — eommikép- pem nem fogom elismerni, hogy én vagyok a májamért s nem a májam ónértem. Gsak- hát az van benne, hogy addig senkinek ném jutott volna eszébe egy sántító, rossz hasonlatot készpénznek véve, valóságnak képzelni ilyen viszonyt ember és társadalom kört, mig nem akadt néhány kötözni való bolond, aki Marx egy-két érdekes gazdaságpolitikai javaslatát „erkölcsi és filozófiai világszeanr lélet-té" tágítva, meg nem konstruálta a „kollektív lélek" fogalmát, mely szerint én nem is vagyok, az én fejemen keresztül a Csőd a,szörny gondolkodik és aíkar valamit, amihez nekem semmi közöm, nekem art kell tennem, amit a Csodaazömy akar, akár tudom, akár nem, hogy mit akar. A humaaiizm«s helye* ó® egészséges logikáját ceak ugyanolyan erejű téveszme logikája döntheti meg, tépheti át. Nos, el kel ismerni, az igazság kedvéért, hogy ilyen klasszikus, hibátlan téveszmét, ilyen logb kus, szinte azt mondhatnám: a józan Ésszel méreteiben egyenrangú Tébolyt eddig kizáróan a kommunista filozófusoknak sikerűR eJőáfiüami, a „kollektív létek* fogalmának megalkotásával. * Bármin! áll a dolog, egy bizonyos: humanista, vagy nem humanista belátás, tiszta ész, vagy rögeszme alkotta meg a véglegesnek látszó erkölcsi törvényt, soha olyan általános érvénye nem lesz az emberek szemében, mint a tudomány tételeinek. Tanulságul tehát erkölcsi törvény helyett mfe exakt formulát próbáljunk találni, ez állhatatlan ság magyarázatául. Ezt a formulát annak belátása adhatja meg, hogy miután egy esemény csak egyféleképpen történhetik, soha nem tudhatjuk meg, jobb vagy ro^Zr szabb lett volna, ha másképpen történik — s igy abszolút és objektív mérték egy cselekvés helyességéről, vagy helytelenségéről nem áll rendelkezésre s nem is képzelhető. Ma its, mint Zola idejében, csak a meggyőződésem és hitem erejét dobhatom tehát az érvek serpenyőjébe, mikor azt állítom, hogy jő dolog volt Dreyifust rehabilitálni és rossz dolog volt elítélni, s hogy e rossznak és e jónak tanulsága zsinórmértékül 'Szolgál a jövőre, — hogy mindenki elhigyje nekem s mindenki, egyformán értse meg, ahhoz varázslónak kellene lennem, aki nemcsak azt képes láttatni, .ami történt, hanem azt is, ami a 'történt helyett törénhetett volna. De csak egynek adatott eddig, varázslónak és vértanúnak lenni, egyszemélyiben, — nekünk, többieknek, meg kell elégednünk vele, ha utóbbiak lehetünk, nem az emberiség, nem a megváltás, hanem egyszerűen az igazság kedvéért. Ezt jelenti a kisértetjáráe. i in i in i mii 11 m ii ........mi i iinmmaMniiii i*p Se gíteni akarnék Hossza sorban botorkál minden e*ab«r és a sor után folxokog a lárma kin osan, hogy a sok száj beler©s»k©t, mert nehó» vinni jajbál a keresatet százféle utón, sxái nj Golgotám. Ha látok egy agyonkinlédott embert, akinél bicegve félrelép a láb és a száj, néma könyörgésre táradul, aat akarnám, hogy s»ent rob© tolásul, as ö kere>s*tjét is én vigyem tovább. Gondolatban, százszor fogom a keaét és gondolatban, százszor eleresatem, mert énnekem is megcsnklik a lábam, sok kintél könnyes, béna (-éjszakában, amikor véric érzem a koresítem. (Rozsnyó) 8*tefclAk 6 ■ma.’zaiCTaaswg
